A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gender. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gender. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. szeptember 29., csütörtök

Fejesné Lénárt Krisztina: Szeléné Program

Női önismereti, selfness program kidolgozása

Dolgozatom egy női önismereti élményprogram kifejlesztésének folyamatát mutatja be. A programot olyan nőknek szánom, akik kedvet éreznek önmaguk megismeréséhez, akik szükségesnek tartják, hogy támogató közegben kerüljenek önmagukhoz közelebb. A Szeléné program a tréninggyakorlatokat mozgásos, és táncelemekkel ötvözi, a test és lélek harmóniájának megteremtése érdekében.

Dolgozatomban megvizsgálom, hogy az utóbbi évszázadban hogyan változott a nők helyzete, milyen új kérdéseket, döntéseket vetett ez fel az életükben. Átfogóan bemutatom azokat a táplálkozási zavarokat, amelyek a megfelelni vágyás hajszájában kerítik hatalmukba az embereket. Az önismereti fejlesztő csoportok kialakulásának tárgyalása és a csoportfolyamatok bemutatásán keresztül keresem a megfelelő platformot a női önismereti csoport működéséhez. Az Internet kínálta lehetőségekkel feltérképezem a fővárosban és környékén elérhető női önismereti tréningeket, tematikájukat és időtartamukat.

Szakirodalmi alapokra támaszkodva létrehozok egy működőképes programot, amely alapot adhat a nők egymást közötti kommunikációjának beindításához, a bennük szunnyadó képességek és lehetőségek előhívásához. Ehhez jól bevált tréningfeladatokat ötvözök saját tapasztalataimmal és néhány saját fejlesztésű gyakorlattal, a hétvégi program során jógával, tánccal és meditációval, amely mind testileg, mind lelkileg feltöltődést nyújt a résztvevőknek.

Kíváncsi vagyok arra, hogy a programon résztvevő nőket mi motiválja a jelentkezésre, milyen céljuk van a részvétellel. Ezt kérdőíves felméréssel vizsgálom, majd egynapos próbatréning keretében tesztelem is az általam összeállított programot. A résztvevők és a saját élményeimet a tesztprogram befejeztével elemzem, melynek adatait a tesztelés szubjektív tapasztalataival együtt a dolgozat végén értékelem.

Feltételezem, hogy a részvételre jelentkezők nyitottan állnak majd a feladatokhoz, és körükben hamar elindul egyfajta egymás közötti, segítő interakció. Számítok arra, hogy a nők szívesen vesznek részt a női önismereti programban, és hogy a felkínált tevékenységek nagy érdeklődésre tartanak számot körükben.

A kérdőívek elemzése és a próbaprogram során az előfeltevéseim beigazolódtak és választ kaptam arra is, mi motiválja a nőket a női önismereti programban való részvételre.

Témavezető: Dr. Kereszty Orsolya PhD

A szakdolgozat ide kattintva olvasható el teljességében. További andragógiai témájú szakdolgozat a 2011-ben végzett levelezős MA-s csoporttól ezen a linken található.

2011. június 5., vasárnap

Melyek a magyarok kulturális dimenziói, és érdemes-e ezeket továbbörökíteni?

Fölvethető a kérdés, hogy az oktatás (a közoktatás, a felnőttoktatás) során a társadalmi szocializációnak a kulturális dimenziók reprodukálása vagy megváltoztatása-e a célja.
Magyarország esetében ez a kérdés azért is különösen aktuális, mert legalább két évtizede egy értékkeresési, átértékelési folyamatnak lehetünk tanúi. Azaz, sokan (tanárok, szülők) nem tudják egyértelműen eldönteni, hogy az előző rendszerben tanult viselkedésmódokból mit érdemes megtartani, és mit megváltoztatni, amikor gyermekeiket oktatják, nevelik.

A magyarok kulturális sajátosságait többen is kutatták már. Dr. Kopp Mária magatartáskutató szerint pl. a magyarok rendkívül individuálisak, az angolszász országok után következnek, de tőlük eltérően sokkal nagyobb a családokon belüli kötődés. Ezért – dr. Kopp Mária szerint – a magyarországi demográfiai helyzet nem ugyanabból az okból rossz, mint Nyugat-Európában, hanem pusztán az anyagi nehézségek, a létbizonytalanság miatt.

A kérdés teljesebb vizsgálatához hozzájárulhat, ha nemcsak ezt az egy kulturális dimenziót nézzük meg, hanem a többit is.

Idézem Falkné Bánó Klárát

„Az 50-es, 60-as évektől mind amerikai, mind európai antropológusok megpróbálták meghatározni azokat a dimenziókat, amelyek segítségével a különböző kultúrákat egymáshoz képest meg lehet vizsgálni. Inkeles és Levinson (amerikai szociológus, ill. pszichológus) 1954-ben a nemzeti kultúrák angol nyelvű szakirodalmának széles körű áttekintése alapján azt állították, hogy az alábbi alapvető kulturális problémák közösek a világ minden részén:

1. A tekintélyhez, hatalomhoz való viszonyulás.
2. Az egyén fogalma (a) az egyén és a társadalom és (b) a maszkulinitás/femininitás viszonylatában.
3. A konfliktusok, a bizonytalanság és az agresszió kezelése, az érzések kifejezése.

Empirikus kutatási eredmények alapján Hofstede négy más kultúrákkal összevetve mérhető kulturális dimenziót állított fel (ez lett a nemzeti kultúrák közötti különbségek négydimenziós modellje):

1/ Kis, illetve nagy hatalmi távolság.
2/ Individualizmus/kollektivizmus.
3/ Maszkulinitás/femininitás.
4/ Gyenge, ill. erős bizonytalanságkerülés.

(…) a magyar kultúra inkább
nagy vagy közepes hatalmi távolságú,
individualista,
maszkulin
és erősen bizonytalanságkerülő, bár csökkenő mértékben a fiatal generációkat tekintve.”

(Forrás: Falkné Bánó Klára 2001. Kultúraközi kommunikáció. Bp., Püski)

A nagy hatalmi távolság is, a maszkulin jelleg is a tekintélyuralom elfogadását jelenti, tehát ha a magyaros jelleg átörökítése a cél, akkor, valószínűleg, ezeket a magyar kulturális dimenziókat is át lehet örökíteni, de van-e értelme?

2011. május 10., kedd

Hol a határ a férfiasság és a butaság közt?

Szégyen-e másoktól tanulni? Avagy hol a határ a férfiasság és a butaság közt?

Az andragógia nem kerülheti ki a nők és férfiak eltérő tanulási motivációit. Vagy éppen a nemhez köthető motivációhiányt. A férfiakkal kapcsolatban szinte már közhelynek számít, hogy ritkábban mennek orvoshoz, mint a nők, s pl. ritkábban kérdezik meg a járókelőket egy ismeretlen városban, ha van térképük. Miért? Magamról tudom, hogy azért, mert egy férfinak kínos elismerni tájékozatlanságát, önállótlanságát. A fiúgyermekeket arra nevelik, hogy minél hamarabb önállóvá váljanak, olyanokká, akiknek nincs szükségük mások segítségére. Aki nem válik elég korán önállóvá, azt "anyám asszony katonájaként" csúfolni kezdik a kortársai. A lányok esetében még nem hallottam hasonló szituációról.

Igen, és most nézzük a felnőtteket, a felnőtt politikusokat! Mit jelent egy politikus önállósága, férfiassága a gyakorlatban? Azt, hogy nincs szüksége mások segítségére. Nem kér, és nem is fogad el segítséget, tanácsot. Mert ha elfogadna, azt a látszatot keltené, hogy önállótlan. Ezért, úgy vág bele egy nagy reformcsomagba, hogy nem kérdezi meg az érintetteket. Vagy ha tanácsot kap - nem fogadja meg.

Tegnap érdeklődve néztem a tv-ét az országgyűlési eseményekről szóló híradásokat és kommentárokat. A végkielégítések 98%-os különadója kapcsán merült fel, hogy az egyik ellenzéki párt, az LMP benyújtott volna egy javaslatot, amit a kormánypárti képviselők nem fogadtak el. Ez még nem tűnt fel, az indoklása azonban igen. Ugyanis, állítólag, a kormánypártok képviselője azt nyilatkozta, hogy pusztán azért nem támogatják az ellenzéki javaslatot, mert az nem a kormánypártoknak jutott eszébe előbb. Azaz, tekintélyveszteségnek éreznék, ha elismernék, hogy valamelyik ellenzéki pártnak korábban akadt jó ötlete, mint nekik.

Ezen konkrét példa és a magyar kultúra férfias jellege ismeretében igen kíváncsi vagyok, hogy másokban fölmerült-e már a gyanú, hogy a magyar kultúra lényegében azért fejlődik lassan, mert túlságosan férfias? Tehát, sok magyar politikusnak - férfi lévén - kínos másoktól tanácsot kérni, elfogadni, másoktól tanulni? Ráadásul, a magyar nők is egyre inkább hasonlítanak a férfiakra.

Vajon hol a határ a férfias nevelés és a tanulásról lebeszélő nevelés között?

2011. május 8., vasárnap

Osama bin Laden feleségeinek halála, a férfias nevelés és a biztonság

Ha abból indulok ki, ahogyan Komenczi Bertalan meghatározta a történelmi korszakokat, már évezredek óta a teoretikus kultúrában él az emberiség nagyobbik része, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a tudás megőrzését az írás feltalálásával próbálják garantálni. Azonban nem kell túl messzire menni az időben az arra való rádöbbenéshez, hogy az írás feltalálása nem garantálja az emberek egymástól való biztonságát. Mindez igaz a digitális írástudásra is. Attól, hogy az emberek tudnak írni-olvasni vagy számítógépet használni, még ugyanúgy akadnak köztük hazugok is, tolvajok is, gyilkosok is, mint évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtt.

Vajon hol rontja el az emberiség? A témát megpróbálom holisztikusan szemlélni. Figyelemreméltó tény, hogy a női nem tagjai közt kifejezetten alacsonyabb arányban vannak bűnelkövetők, mint a férfiak körében. Ez nemcsak Európára igaz. Mi lehet az oka? Vajon ugyanúgy nevelik-e a kislányokat, mint a kisfiúkat? Vagy a gének, a fizikai különbségek a döntőek, nem a nevelés? Mindenesetre, érdemes lenne körüljárni a kérdést: vajon ugyanazt a bátorságra vagy biztonságra törekvést várják-e el a kislányoktól a szüleik, mint a kisfiúktól?

Saját emlékeim szerint, nekem, mint leendő férfinak, lényegében, kötelességem volt bátornak lennem, gyermekkorom óta. Igaz, azt is elvárták, hogy a tanárokkal szemben fogjam vissza magam. Az apám éveken át azon morfondírozott, hogy jó leszek-e katonának. Amikor ez a kérdés szóba került, emlékszem, hogy nekem nem tetszett az elképzelés. A hadsereg olyasminek tűnt, mint a börtön. Hiszen, mi a különbség? Az ember nem szabad, másokkal bezárva kell lenni, akkor kelni, feküdni, enni-inni, dolgozni, amikor parancsolják. A katonai eskü sem volt önkéntes. Akadt egy katona, aki megtagadta az esküt – vitték is azonnal a fogdába. Amikor otthon meséltem, hogy a hadgyakorlatokon egy bizonyos százalék elhalálozhat, a rokonok különösebb felindulás nélkül hallgatták. Ez így van rendjén – mondta valamelyikük. Tehát semmi erkölcsileg felháborító nincs abban, hogy a fiatal férfit elviszik katonának, majd véletlenül lelövik.

Mint ahogy abban sincs semmi rendkívüli, hogy egy hete nemcsak a fegyvertelen Osama bin Ladent ölték meg az amerikai kommandósok, hanem a vele egy helyiségben tartózkodó nőket is. „Ahol gyalulnak, ott hullik a forgács” – mondta egyszer Sztálin. De vajon mikor lesz már vége a gyalulásnak? Elgondolkozott már valaki azon, hogy a biztonság, az emberi élet fontosabb akár a nemzeti dicsőségnél is? Vagy a szövetségesi hűségnél is? Vajon mi, magyarok miért nem utánozzuk Svájc és Ausztria példáját? Nem lenne-e jobb kimaradni Amerika nemzetközi kalandjaiból? Vagy nekünk, magyaroknak, hősöknek kell lennünk, legalábbis, ha férfinak születtünk?

Tegyük fel, hogy egyenlőség van. Akkor mire ez a kivételezés? Ha férfi köteles hősnek lenni – a nő is legyen hős! Vagy egyik se legyen az! Lehetséges-e kidolgozni egységes erkölcsi megközelítést a férfiakhoz és a nőkhöz? A férfiak korábban halnak, de a nők korábban nyugdíjba vonulhatnak – ha ledolgozták a 40 évet. Mi ebben a logika? Keresem a magyarázatot. Az emberek a szükségleteiket elégítik ki. A nők, nyilván, fontosabbnak tartják a saját életüket, az egészségüket is, az érzelmi biztonságukat is, mint a férfiak. Ezért kerülik az egészségre ártalmas munkaköröket, a nagyobb stresszt. Illetve, ha mégis ilyen funkcióba kerülnek, olyan megoldásokat választanak, amely kisebb kockázattal jár. A női sofőrök lassabban vezetik autóikat, a női igazgatók és tanárok inkább kikerülik a konfliktusokat, mint a férfiak. Ha ezeket sorba tesszük, egyértelműnek tűnik, hogy a nőknek a biztonság még a nemzet becsületénél is fontosabb lehet.

Ha megkérdezték volna a magyar nőket 1848 szeptemberében, hogy elfogadják-e V. Ferdinánd osztrák császár és magyar király kompromisszumos javaslatát a közös minisztériumokra, vagy inkább a szabadságharcot választják, szerintem a magyar nők inkább elfogadták volna a kompromisszumot. Milyen szerencsétlen országunk van! Hiszen, ha 1848-ban nőkből állt volna a magyar kormány, nem lett volna szabadságharc, nem kellett volna 19 évet várni a kiegyezésre, hanem folyamatosan boldog békeidők lehettek volna (legalább 1914-ig, de lehet, hogy akár mostanáig is), de, sajnos, férfiak voltak a kormányban, akiknek a biztonság kevésbé fontos?

Igen, de hiszen a férfiakat is nők nevelik. Minden férfinak volt vagy van édesanyja – az vajon mire neveli őt? Bátorságra vagy biztonságra törekvésre? Vagy nem az számít, amit az anyák mondanak, hanem az, amit a tanárok? Igen, de a tanárok is nők! Akkor mégse az számít, hanem inkább az, amit a politikusok és a főnökök mondanak – akik férfiak?

A gazdasági kényszer számít? Vagy ebben a kérdésben nincs is különbség férfiak és nők közt? Akkor miért írja azt Mill, a szociológus, hogy a nők érzelmesek, a férfiak meg racionálisak? Az érzelmest nem lehet meggyőzni arról, hogy a háború rossz dolog, de a racionális meg lehet? Ezzel kapcsolatban eszembe jut, hogy az olaszok és a cigányok is nagy arányban pacifisták szoktak lenni háborúk esetén. Vajon ennyire ostobák lennének a racionálisként jellemzett férfiak, hogy nem ismerik föl azokat a nyilvánvaló dolgokat, amelyeket a nők és a cigányok fölismernek?

Szerintem, a kanti és a kálvinista etika a magyarázat a férfiak viselkedésére. A férfiakat nem szeretetre, hanem kötelességteljesítésre nevelik. A férfiak azzal mutathatják ki szeretetüket, ha teljesítik kötelességeiket. Nem kell, hogy szeressék a kötelességeiket. Sőt, ha szeretetből teljesítenék kötelességeiket, az Immanuel Kant szerint – nem is lenne etikus cselekvés. Kant az etikus cselekvést azzal kívánta garantálni, hogy azt leválasztotta az emberek hangulatváltozásairól, azaz, érzelmeiről. Ezzel a hozzáállással az ember akkor is teljesítheti kötelességét, ha éppen nincs hozzá kedve. A férfi köteles legyőzni saját érzelmeit, hogy teljesítse kötelességeit. A saját érzelmek legyőzése, elfojtása – vajon mi? Szerintem, elidegenedés. A két nem eltérő szocializációja hangsúlyosabbá teszi a szeretet elidegeníthetőségének problémáját, ami már a legősibb zsidó-keresztény etikai diskurzusokban is megjelent. A farizeusok és Jézus vitája a törvényekhez kapcsolódik: a törvény (a kötelességteljesítés) cél vagy eszköz? A farizeus felfogás szerint a szeretet a törvényben nyilvánul meg, a jézusi felfogásban a törvény a szeretetben.

A kanti és a kálvinista etika a farizeus logikát követi, s ezzel elidegeníti a szeretetet – mert a szeretetet kötelességteljesítésben várja el az embertől. Tehát nem közvetlenségben. Ezzel akadályozzák a szeretet kimutatását – az ihletközvetítést. Azaz, a kulturális szolidaritást. S ettől leginkább a férfiak szenvednek. A férfiakat ugyanis sokkal inkább erre az elidegenített szeretetre kényszeríti a társadalmi nevelés, mint a nőket. És ez az elidegenedettség akadályozza a férfiakat abban is, hogy másoktól tanuljanak (segítséget kérjenek) és abban is, hogy tiltakozzanak, amikor szeretetmegtagadást várnak el tőlük – keménységet a harcban (hadsereg, gazdasági élet, politika, sport).

A mai világ egy elidegenedett kultúra, ha a férfi köteles figyelmen kívül hagyni saját biztonságra való vágyát. Ennek ellenére a protestáns angolszász világ évszázadok óta ezt a felfogást képviseli, s mi magyarok is sok káros hatását átvettük ennek. Lehet, hogy észre sem vesszük, hogy miben élünk, és mi felé tartunk?