A következő címkéjű bejegyzések mutatása: információs társadalom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: információs társadalom. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. május 29., vasárnap

Mennyiben aktuálisak vagy vitathatók Csepeli György, Prazsák Gergő és Szűcs Jenő gondolatai a kulturális régiókról és az információs társadalomról?

Mi határozza meg leginkább lehetőségeinket, a gazdasági körülmények, a szellemiség (kultúra), amelyet elsajátítunk, a régió, amelyben lakunk, vagy saját ambícióink, fejlődési és kapcsolatteremtő képességeink? A kérdés aktualitását több sajátos körülmény is indokolja, amelyek korszakunkat jellemzik. Ezek egyike a rendszerváltozás, ami már a nevében is korszakváltást feltételez, másika az információtechnikai forradalom, amelyet Z. Karvalics László az 1960 –as évektől eredeztet (1961-ben repült elsőként ember az űrbe, Jurij Gagarin, ekkor használták először az információs társadalom fogalmát, s ekkor hoztak létre először kapcsolatot számítógépek közt Németországban). Ezen változásokat előtérbe állító történelmi kontextus mellett létezik egy állandóságot vagy meghatározottságot sugalló felfogás is, a földrajzi-kulturális.

A földrajzi-kulturális determináltság elmélete

Közép-Kelet-Európa egy önálló régió, amelyet sajátos, a nyugat-európaitól és a kelet-európaitól is eltérő kulturális jegyek jellemeznek, ez Szűcs Jenő történészi munkásságának kulcstétele. A tragikus sorsú történész (1988-ban öngyilkos lett) felfogását vitték tovább Csepeli György és Prazsák Gergő, amikor Európa országainak az Internettel és a mobiltelefonnal kapcsolatos hozzáállását elemezték (Örök visszatérés? Társadalom az információs korban, 2010), s Szűcs Jenő elméletét vélték igazolódni. Az információs társadalom fejlettsége szerinti rangsorban azok az országok vannak az élen, amelyeket Szűcs Jenő a nyugati kulturális régióhoz sorolt (Svédország, Dánia, Hollandia, Egyesült Királyság, Ausztria, Svájc, Norvégia, Finnország, Németország, Belgium, Írország, Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Portugália), ezután következnek a Közép-Kelet-Európához sorolt országok (Észtország, Szlovénia, Csehország, Magyarország, Szlovákia, Litvánia, Lettország, Lengyelország), s a Kelet-Európához tartozók maradtak le (Törökország, Románia, Bulgária, Oroszország, Ukrajna, Azerbajdzsán). A statisztika szerint, ebből a kulturális meghatározottságot sugalló logikából csak egy ország lóg ki, az Európai Unióhoz Magyarországot megelőzően csatlakozó Görögország, amely látszólag erőn felül teljesít az információs társadalomra való készenlétét tekintve, mivel kelet-európai jellege ellenére Szlovénia mögött, Csehországot megelőző pozíciót foglal el (Forrás: The 2008 e-readiness rankings). Görögország viselkedésére manapság az tekinthető egy kézenfekvő magyarázatnak, hogy az általa elfoglalt pozíciót az Európai Unió anyagi segítségének és a könnyelműen fölvett hiteleinek köszönheti, s bármikor lejjebb csúszhat ezen a ranglistán, amint fizetésképtelenné válik.
Emellett egy másik listát is közölt a Csepeli-Prazsák szerzőpáros, amely a jövő szempontjából a rangsort tekintve változásokra utalhat. A kreatív foglalkozást űzők arányát tekintve ugyanis lényegesen vegyesebb a kép, mint az információs társadalomra való készséget illetően – nem igazolván Szűcs Jenő modelljét. A Közép-Kelet-Európához sorolt Észtország nemcsak Magyarországot előzi meg, hanem Dániát, Svájcot, Németországot, Ausztriát stb. is, s kb. kétszer akkora Észtországban a kreatív foglalkozást űzők aránya, mint a nyugathoz sorolt Olaszországban.

Richard Florida elmélete a gyakorlatban

A kreatív foglalkozást űzők arányának az ún. kreatívosztály-indexnek a mérése összefügg Richard Florida elméletével, aki, gyakorlatilag, az értelmiséget tekinti a kreatív osztály tagjainak, s azt állítja, hogy a tudás termelésére, közvetítésére és alkalmazására szakosodott réteg jelentősége a modern ipari társadalmakban a technológiai fejlődés következtében megnőtt. Florida a hagyományosan értelmiségieknek tekintett tanárok, orvosok és jogászok mellett ebbe a kategóriába sorolja az állami, az önkormányzati, az üzleti és a nonprofit szféra vezetőit is (hasonlóan Antonio Gramsci elméletéhez az 1930-as évekből). Florida nem állítja, hogy ezen értelmiséginek tekintett személyek mind kreatívak, hanem arról van szó, hogy a társadalom működésének hatékonysága, az innováció megvalósulása szempontjából ezek a rétegek számítanak igazán, tehát az ő kreativitásukon múlnak a dolgok. Azaz, bár azt is állíthatjuk, hogy elvileg mindenki lehetne kreatív, mindenki lehetne értelmiségi gondolkodású, de a gyakorlatban nem lehet mindenki értelmiségi pozícióban. (A problémát jól érzékelteti Izrael foglalkoztatási helyzete: a diplomás munkanélküliség gyakori felbukkanása mellett jellemző az is, hogy munkaerőt importálnak – a szakképzettséget nem igénylő munkakörök betöltésére. Azaz, nincs mindenki számára értelmiségi státusz – a gépesítésnek vannak korlátai, a fizikai státusz nem mindig alakítható át értelmiségi státusszá.)
Florida elméletének fő tétele az, hogy „a tehetségpotenciál és a technológia egymásra találása csak akkor eredményezi kreatív osztály kialakulását, ha a kritikus tömeget meghaladó létszámban, egymás fizikai közelségében élő kreatív személyek nyitott, befogadó, toleráns kulturális környezetet teremtenek maguknak, amelyben nincs helye semmiféle előítéletnek, dogmatizmusnak, törzsies módon felfogott identitásnak. Társadalmilag számottevő, történelem- és kultúraformáló kreativitás ott keletkezik, ahol a kreatív osztály térben és időben találkozó tagjainak száma eléri a kritikus tömeget. Abszolút számban ezt nehéz megadni. A lényeg az, hogy ennek az eredendően kisebbségben levő csoportnak az adott helyen és időben többségben kell lennie”. (Forrás: Csepeli-Prazsák, 2010) A történelemben az ókori Athén, a reneszánsz Firenze, az Erzsébet-kori London és a mai Seattle (Amerikai Egyesült Államok, Washington Állam) lakossági összetétele feleltek, felelnek meg a kritériumoknak.
Igen, de vajon mi történt a XX. század elejének Budapestjével, ahonnan több Nobel-díjas tudós és nemzetközi hírű filozófus, szociológus pályája indult, sőt, innen származik a számítógép feltalálója, Neumann János is? Amikor az egyetlen Magyarországon Nobel-díjat kapó magyar tudóst, Szentgyörgyi Albertet arról kérdezte az újságíró, hogy mit tanácsol a fiataloknak, mi volt élete tanulsága, a válasz az volt „Tudni kell idejében elhagyni az országot.” (Rajta kívül egy irodalmi Nobel-díjas van, akiről esetleg elmondható, hogy magyarként kapta a díjat – Kertész Imre. Azonban a díjnyertes kisregénye, a Sorstalanság megírása után ő is elköltözött innen, Németországba, s nem kizárt, hogy éppen az ottani kapcsolatainak köszönhető nemzetközi ismertsége és sikere.)

Richard Florida, Szentgyörgyi Albert és Szűcs Jenő gondolatainak szintézise

Ha elfogadjuk Florida elméletét, és továbbgondoljuk Szentgyörgyi Albert motivációinak hátterét, akkor megértjük Szűcs Jenő igazságát. Tudniillik, azért nem tudtak, tudnak felzárkózni Közép-Kelet-Európa országai Nyugat-Európához, mert amikor valamilyen szerencsés véletlennek (pl. bevándorlásnak) vagy akár az oktatás színvonala emelkedésének köszönhetően összegyűlne viszonylag sok kreatív emberük, azokat nem tudják együtt tartani. A XX. századi Magyarországról a század folyamán több kivándorlási hullámban vándoroltak ki (elsősorban Amerikába) a szegények is, az értelmiségiek is. Az utóbbiak közt sok esetben beszélhetünk elsősorban politikai vagy vallási jellegű motivációkról, illetve fenyegetettségről (kommunisták, zsidók, majd nyilasok, nemesi származásúak, 56-os forradalmárok stb.), amit a század végén egyre inkább a gazdasági okok váltanak fel, a jobb megélhetés lehetőségének keresése nyugaton. Ezzel a kivándorlási helyzet visszatért a kiindulópontjára, hiszen az ezredforduló után ugyanúgy a munkanélküliségtől való fenyegetettség lett a kivándorlás egyik oka, mint ahogyan száz évvel korábban volt, legfeljebb annyi a különbség, hogy egyes foglalkozási ágak (pl. egészségügy) esetében nem a munkanélküliség riasztó, hanem a bérszínvonal, s eközben a magyarországi bérek többszöröse érhető el Nyugat-Európában, amely országok intézményei ma már toborozzák a magyar orvostanhallgatókat, s pl. svéd nyelvtanfolyamot szerveznek számukra.

A közép-kelet-európaiság lényege nem változik? A slachta és a második jobbágyság visszatér?

Fél évszázada beszélhetünk információs társadalomról, amelynek hatása Magyarországra is kiterjedt, mégis előállhat az egy évszázaddal ezelőtti szituáció, akár a hárommillió koldus országa is, szó szerint. Vajon mi lehet az oka ennek? S pl. mi lehet az oka Észtország nyilvánvaló kiválásának ebből a kulturális zónából? Észtország miért közelíthet a finnekhez és a svédekhez, miközben mi, magyarok nem közelítünk az osztrákokhoz? Vajon tehetünk-e róla mi, magyarok, vagy mindig mások tehetnek róla – pl. a szovjetek, akik nem engedték Magyarországot kilépni a Varsói Szerződésből 1956-ban? Vajon garantálható-e, hogy Magyarország élni tudott volna az esélyével, és felzárkózott volna Ausztriához, kulturálisan is, gazdaságilag is? Nehéz eldönteni. Hiszen évszázadokon át adva volt az esély: 1526 és 1918 között, azaz, csaknem négy évszázadon át közös uralkodója volt Magyarországnak és az osztrák tartományoknak (kisebb megszakításokkal). Mégse lettünk hasonlóak az osztrákokhoz a munkakultúrát tekintve, nem kerültünk egy kulturális-földrajzi kategóriába – Szűcs Jenő szerint. S éppen az 1500-as évek eleje az, amikor felzárkózás helyett leszakadás történt, az ún. második jobbágyság bevezetése és megszilárdulása Magyarországon. Szűcs Jenő konkrétan 1490-től számítja ezt a korszakot, s ez összhangban van azzal a népi szólással is, hogy „Meghalt Mátyás király –oda az igazság.” Tény, hogy a jobbágyság kiszolgáltatottsága növekedett Mátyás halála után, s ez váltotta ki az 1514-es parasztfelkelést, aminek leverése után a törvények is tükrözték ezt a változást. Közép-Kelet-Európában (legalábbis, Magyarországon és Lengyelországban) a jobbágyságot – egy átmeneti lazulás után – újra erősen a földesuraikhoz csatolták (ez a röghöz kötés, az ún. örökös jobbágyság). Tehát nem ment végbe a szabad bérlővé válás folyamata, amely egyes nyugati német fejedelemségeket és Franciaországot jellemezte. Azaz, a függő helyzet fönnmaradt. Igen, s most nézzük a XX. századot: főként éppen azok a közép-kelet-európai országok kerültek a szovjet befolyási övezetbe, amelyeket Szűcs Jenő a köztes régióhoz sorolt, s eme státuszukat az országok fenn is tartják, ami viszonylag nagyobb szabadságfokot jelent az esetükben (Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia), mint a Kelet-Európához sorolt Szovjetunió esetében. Viszont érdekes módon van egy ország, amely kilóg Közép-Kelet-Európából – Észtország. Az az ország, amelyben állampolgári joggá tették az Internethez való hozzáférést. Ez az ország nem véletlenül vezeti az információs társadalomra való nyitottság tekintetében a kelet-közép-európai országok ranglistáját, s előzi meg a Nyugat-Európához tartozók nagy részét is – a kreatívosztály-index szerint. S gondolkozzunk csak el, találunk-e még valami egyediséget eme kis finnugor nyelvet beszélő ország adatai közt, amely megmagyarázná sikereit? Finnország közelsége, a finn kulturális hatás, amelyre részben a finn és az észt nyelvek hasonlósága miatt van lehetőség, s ez, feltehetően, valamiféle mi-tudatot is kialakíthatott az észtek és a finnek esetében. Gyanítható, hogy Észtország a világon élenjárónak tekintett finn oktatási rendszert képes adaptálni, míg Magyarország soha nem viszonyult ennyire készségesen az osztrák kulturális hatásokhoz. Lehet, hogy Magyarországot nemcsak földrajzi helyzete, hanem az évszádokkal korábbi török hódítás kulturális hatása is hátráltatja? A három részre szakadt ország erkölcse, amely képtelen volt megegyezni a nemzeti célokban? Ez nyilvánul meg a rendszerváltás utáni pártok közti torzsalkodásokban? Lengyelország esetében pedig a slachta, a megegyezni képtelen nemesi országgyűlés hatása – a mai többpártrendszer mintázata? A bankok egyoldalú szerződésmódosításai – a második jobbágyság modern megnyilvánulásai?

A tanulásra, szintézisteremtésre való képtelenség, a korlátoltság – nemzeti ünnep?

Vajon hogyan másképpen valósulhatna meg a hibás mentalitás évszázadokon átívelő fennmaradása, mint nevelés és hagyományőrzés által? Azzal, hogy a nemzeti identitás részévé válik az ostobaság. Gróf Széchenyi István döbbenten állapította meg 1848 forradalmi hevületében, hogy a bölcsességet sokan hazaárulásnak tekintik. Edmund Husserl három kultúratípust, fejlődési fokozatot különböztetett meg: állati lélek, mitikus-vallásos szemlélet, filozófiai szemlélet. Magyarország lakosságának, sőt, elitjének a többsége sem képes túllépni a mitikus-vallásos szemlélettől a filozófiai szemlélet, a nyitott gondolkodás felé. Ennek közvetlen és közvetett bizonyítékai is vannak. Közvetlennek tekinthető pl. Horn Gyula 1994-es nyilatkozata „Minek ennyi filozófus?”, vagy akár a Magyar Tudományos Akadémia jelenlegi elnökének, Pálinkás Józsefnek a nyilatkozatai az államérdek új prioritásairól: a társadalomtudományi kutatások állami finanszírozásának háttérbe szorításáról. Az információs társadalom és az élethosszig tartó tanulás lehetősége megteremtésének szükségessége pusztán szépen hangzó jelszavak, de egyáltalán nem a magyar politikai elit fő céljai. Sőt, korábban sem voltak azok, a XVIII. században sem, a XIX. században sem. Mi a bizonyíték erre? Pl. az, ahogyan a magyar nemesek szabotálták Mária Terézia oktatásügyi törvényét, a Ratio Educationist (1777), amely az elemi iskolák terjesztését volt hivatott szolgálni, de a magyar nemesek ezt nem tekintették közérdeknek. Vagy pl. 1861-től, amikor nőtt Magyarország oktatásügyi autonómiája, csökkent a beiskolázottak száma. 1990-től pedig – miután az ország újra visszanyerte nemzeti függetlenségét – a középiskolai filozófiaoktatás elsorvasztását tapasztalhattuk meg.
S ezek után vessünk egy pillantást a rendszerváltást követően hivatalossá tett magyar nemzeti ünnepekre is:
Augusztus 20. – az államalapítás ünnepe (valójában István szentté avatásának évfordulója),
Március 15. – az 1848-49-es forradalom és szabadságharc ünnepe,
Október 23. – az 1956-os forradalom és szabadságharc ünnepe.

Mit ünneplünk, kiket ünneplünk, s milyen döntési alternatívák, értékrendek ellenében kötelezzük el magunkat eme nemzeti ünnepek által?

Augusztus 20. A kereszténység felvételét, a nyugati integrációt és azt az István királyt ünnepeljük, aki képtelen volt megegyezni rokonaival a trónutódlásról és/vagy a kereszténység felvételéről. Bár ma már nehéz pontosan feltárni az ezer évvel ezelőtti opciókat, a mai István-értelmezéshez hozzátartozik, hogy erőszakkal terjesztette a kereszténységet, megteremtvén ezzel az eurokonform magyar királyságot, a trónutódlással kapcsolatban pedig szembefordult az addigi hagyománnyal. A nemzeti ünnep, s általa az új államilag támogatott nemzeti identitás tehát a szervetlen – a nem konszenzusos – fejlődési folyamatot elfogadhatónak, sőt, mintának tekinti. Arra, hogy nemcsak erőszakkal lehet elfogadtatni egy új vallást, példaként körbe tekinthetünk: a csehek, horvátok, lengyelek és oroszok esetében is békés térítés történt.

Március 15. A Habsburgokkal és az István óta elfogadott nyugati kozmopolita (birodalmi) keresztény integrációval való szembefordulást, és azt a Kossuth Lajost és Petőfi Sándort ünnepeljük, akik kompromisszumképtelenségükről ismertek. Kossuth a Habsburgoktól teljes függetlenséget kívánt kapni, a nemzetiségieknek pedig (Horvátország kivételével) a magyar nemzetállamba való betagolódást ajánlotta a korábbi birodalom helyett. Petőfi költészete Kossuth törekvéseit szolgálta, amennyiben a békeszeretők (a gyávák) megvetésére és a könyörtelen harcra való felkészítésre irányult. A történelemoktatás nem szereti kihangsúlyozni azt a tényt, hogy 1848 augusztusában V. Ferdinánd magyar király és osztrák császár egy olyan kompromisszumot ajánlott, amilyet 19 évvel később Deák Ferenc vezetésével Magyarország képviselői elfogadtak, s 1918-ig érvényben maradt. Két minisztérium (a hadügy- és a pénzügyminisztérium) birodalmi irányításáról és Horvátország autonómiájáról van szó, amely a béke feltétele volt V. Ferdinánd 1848 augusztus 31-i ajánlatában, de a magyar kormányküldöttség szeptember 9-én erről nem tudott megegyezni a királlyal, azt elutasította, majd 10-én lemondott. A király ezután Jellasicsot, majd Lamberg Ferencet tekintette Magyarország legitim katonai vezetőjének. A nép szeptember 27-én meglincselte Lamberg Ferencet, amivel tovább élezte a király és Magyarország közti feszültséget, előkészítvén a 29-i pákozdi csatát (Jellasics ellen). A kor szellemét tükrözi, hogy miközben a pákozdi csata előtt a magyar sereg katonai vezetői Jellasicstól királyi felhatalmazást kértek, s csak annak hiánya miatt álltak ellen Jellasicsnak, két héttel korábban a Jellasics elől visszavonuló Teleki Ádámot, a dunántúli magyar hadsereg parancsnokát a képviselőház árulónak tekintette. Az új magyar identitás lényege az volt, hogy a bizonytalan közjogi helyzetben (szeptember 10-én lemondott a Batthyány-kormány, tehát újra a császárhű nádor lett a legitim vezető) a szélesebb döntési alternatívákat latolgató, a királlyal való szembefordulást, a felségsértést nem vállaló magyar tiszteket, gyakorlatilag, kiközösítették a nemzetből, vagy ki is végezték (lásd Zichy Ödön esetét). Kb. egy év múlva hasonló sors jutott a felségsértést vállalóknak (az aradi vértanúk). A korszellem lényege: „velem vagy ellenem” – s kompromisszum nincs.
1956-ban a jelszó: „Aki magyar, velünk tart!” Nézzük meg részletesen!

Október 23. Azt a forradalmat ünnepeljük, amely lassúnak találta az 1953 (Sztálin halála) óta tartó reformfolyamatot, s azt a Nagy Imrét tekintjük hősnek, aki képtelen volt megakadályozni a lincselést a Köztársaság téren, és kiléptette az országot a Varsói Szerződésből, amivel kiprovokálta a szovjet csapatok beavatkozását. (Ellenpélda: Lengyelország, ahol nem került sor szovjet beavatkozásra, s Gomulka – a lengyel Nagy Imre – a helyén maradhatott.) Emellett azokat a pesti srácokat is ünnepeljük, akik elhitték a Szabad Európa rádió ígéreteit a felkelőknek nyújtandó nyugati katonai segítségről, s közülük az erőszakosabbak meglincselték az ávósokat, illetve bárkit, akiről azt hitték, hogy ávós vagy éppen Moszkva-barát kommunista volt. Tagadhatatlan, hogy az 1956-os népfölkelésnek ugyanúgy megvoltak a jogos indokai, mint az 1848-asnak, tehát sérelmek érték a magyar állampolgárokat a hatalom részéről, azonban a felkeléssel nem sikerült javítani a helyzeten.
Szertefoszlott a békés – a hatalommal folytatott párbeszédre épülő – reformfolyamat esélye.
Azért, mert nem valósult meg szintézisteremtés a különböző csoportok között. Tény, hogy Nagy Imre moszkovita kommunistaként vált népszerűvé (már 1953-tól, amikor a szovjet Malenkov nyomására a miniszterelnökké nevezték ki), ugyanakkor, a felkelők radikalizálódása miatt ő is válaszút elé került: vagy elfogadja a felkelők maximalizmusát és elnézi bosszúvágyukat, vagy szembekerül velük a hazaárulóknak tekintett ávósok és kommunisták táborába. Nagy Imre képtelen volt szintézist teremteni eme alternatívák közt, s saját lelkiismeretével is csak úgy tudott megbékülni, hogy akkor sem legitimálta a Kádár-kormányt, amikor ezzel saját és barátai életét menthette volna meg.

A fölsorolt nemzeti ünnepek mindegyike olyan válaszutakhoz kapcsolható, amelyeknél nem sikerült megtalálni a békés átmenetet, a szintézist, a szerves fejlődést. Annyi különbséget azonban észrevehetünk, hogy míg augusztus 20-án a győzteseket, március 15-én és október 23-án a veszteseket ünnepeljük. Augusztus 20-án a nyugati integrációt, március 15-én a nyugati integráció elutasítását, október 23-án pedig a keleti integráció elutasítását. Azaz, a legközelebbi történelmi időpontokhoz integrációellenes identitástudat kapcsolható, ami pl. Orbán Viktor legutóbbi március 15-i beszédében is érződött. „Nem hagyjuk, hogy Bécs, Moszkva vagy Brüsszel diktáljon nekünk.”
Ez a felfogás azt is jelentheti, úgy is interpretálható, hogy nem kíváncsi a véleményükre, nem óhajt tanulni tőlük, önmagában is elég bölcs a magyar kormány.


Összegzés: Mit is mondott Florida a kreatív elitekről? Igaza volt-e Szűcs Jenőnek?

„Ha a kritikus tömeget meghaladó létszámban, egymás fizikai közelségében élő kreatív személyek nyitott, befogadó, toleráns kulturális környezetet teremtenek maguknak, amelyben nincs helye semmiféle előítéletnek, dogmatizmusnak, törzsies módon felfogott identitásnak.”

Vajon a mai magyarok miért azokat a történelmi eseményeiket ünneplik, amelyekben nem jött létre kreatív elit, sőt, létrejöttének az esélye a minimálisra csökkent? A magyarok azt ünneplik, amikor nem organikus fejlődés (István), vagy nem organikus (tehát, a hagyományokkal és a szövetségekkel való erőszakos vagy azt megengedő szakítással történő) fejlődésre való elbukott kísérlet (1848, 1956) történt. Ezek után van-e még kétség afelől, hogy miért volt igaza Szűcs Jenőnek, amikor Magyarországot a nyugat és a kelet közé sorolta egyfajta determinisztikusan elmaradt fejlődési modell követőjeként?

A szellemiség (kultúra), amelyet elsajátítunk, összekapcsolódik azzal a régióval, annak a régiónak (Magyarországnak, a Kárpát-medencének) a mitikus-dogmatikus, azaz, korlátolt, szintézisteremtésre alkalmatlan kultúrájával, amelyben lakunk. Az Internet terjedése, s Magyarország lakosságának az információs társadalomra való egyre nagyobb mértékű nyitottsága, természetesen, megváltoztathatná ezen földrajzi-kulturális hatások jelentőségét, azonban automatikusan ez aligha történik meg, hiszen a közvetített tartalmak minőségi megváltozására maga a technika nem garancia. Hiszen eddig hányan foglalkoztak pl. a magyar nemzeti ünnepeknek a mitikus-vallásos szemléletre utaló jellegével, s ha foglalkoztak volna is, hány magyar embert érdekelt volna a téma, s ha érdekelte volna, hány értette volna meg, s értett volna a fenti érvekel egyet?

2011. május 28., szombat

Információ - Mennyi is az annyi?

Az információ talán korunk leggyakrabban kimondott szava, sokan sokféleképpen használják. A fogalomhoz több tucat kifejezés asszociálható, pl. hír, értesülés, közlés, hírközlés, üzenet, adat, újság, tájékoztatás, felvilágosítás, kommunikáció, ismeret, tudás, jelentés, jel, jelzés, és a fogalom meghatározásainak se szeri, se száma. Balázs Sándor még a nyolcvanas évek elején 30-40 meghatározást gyűjtött egybe a szakirodalomból [személyes közlés].

Az információelmélet a kommunikáció, a hírközlő rendszerek matematikai elmélete, de Gábor Dénes ide számította már a jelfeldolgozásnak és a mintázatfelismerésnek az elméletét is.

A matematikai valószínűségelmélet nyelvén megfogalmazott tételekben "az információ szó nem annyira arra vonatkozik, amit mondunk, hanem inkább arra, amit mondhatunk; azaz az információ egy üzenet kiválasztásában rejlő szabad választásunk mértékét jelöli" [Weaver és Shannon, 1986p. 19.]. A Shannon-modellben, de már Nyquist vagy Hartley korábbi dolgozataiban is az információ mennyisége fordítottan arányos egy esemény valószínűségével. Rényi értelmezése alapján információ alatt értjük egyrészt magát a konkrét információt (értesülést), másrészt ennek számszerű mértékét, vagyis a konkrét információban foglalt absztrakt információmennyiség mértékszámát bitekben kifejezve

„Információ-mint-folyamat: Amikor valakit informálnak, ismeretei megváltoznak. Ebben az értelemben az Ťinformációť az informálás cselekedete; ismeret vagy valamely tény vagy esemény hírének közlése; az elmondás vagy valamiről értesülés ténye.

Információ-mint-ismeret: Az információ szóval jelölik azt is, amit az információ-mint-folyamat során felfogunk: a közölt ismeretet valamely egyedi tényről, tárgyról vagy eseményről; azt, amit valakinek mondanak, amiről valakit tájékoztatnak; hírszerzés, újság. Az információ olyan használata, mint ami a bizonytalanságot csökkenti, úgy tekinthető, mint az információ-mint-ismeret speciális esete. Esetenként az információ növeli a bizonytalanságot.

Információ-mint-dolog: Az információ kifejezést olyan objektumok jelzőjeként is használják, mint adat és dokumentum, amelyeket informatívnak lehet tekinteni, amelyek bírnak az átadandó tudás minőségével vagy információt közölnek; tanító jellegűek” (Oxford English Dictionary Buckland [1991])

Losee megkísérli az információ tudományterülettől független meghatározását "mint egy folyamat (process) kimenetének jellemzőjét (értékét vagy értékeit), amely(ek) a folyamatról és annak bemenetéről tájékoztatnak". Úgy gondolja, hogy ez az a közös nevező, amely minden információs (kommunikációs) alrendszer esetében érvényesnek tekinthető [Losee, 1997].

Az információmenedzsment az adatokból előállított tudást, ismereteket jelöli az információ szóval. Az Európai Uniónak az elektronikus információ használatára vonatkozó vezérfonalában az információt olyan jelzésnek vagy eseménynek nevezik, amely átalakítja egy személy vagy csoport ismereteit. Az információtechnika vagy informatika ismét más részét ragadja meg a jelentésnek, míg az információs társadalom egészen kiszélesíti azt.

Tudjuk tehát már, mi az információ, és tudjuk azt is, hogy sok van belőle, de mennyi is az annyi, mit jelent a sok, és mihez kezdünk vele?

Háromszor annyi információt tárol ma az emberiség, mint amennyi homokszem létezik a világon.

A különféle technikai eszközök által gyűjtött információk mennyisége elképesztő ütemben növekszik, míg az ember által, a fejében tárolt és kezelt információ tömege nagyjából ma is változatlan.

Nemzetközi tudós társaság kiszámolta és a Science című tudományos lap legújabb számában közzé is tette azt a tanulmányt, mennyi információt tárolt, illetve továbbított 2007-ben az emberiség eszközös kezeléssel. Az összesítésben figyelembe vették az összes olyan technikai eszközt, amellyel információ tárolható, így a digitális eszközöket (CD-ket, DVD-ket), a memória kártyákat, a pendrive-okat, a mobiltelefonokat, a fényképezőgépeket, továbbá az audio- és videokazettákat, a tévé- és mozifilmeket, a könyveket, az újságokat, a fényképeket.

Így jött ki egy elképesztően nagy szám, a megközelítőleg 300 (egészen pontosan 295) exabájtnyi információ. Más megközelítésben ez a szám háromszor annyi homokszemcsét fed le, mint amennyi a világon összesen létezik. S noha ez valóban óriási szám – magyarázzák a kutatók – azonban még így is jóval kevesebb annál az információmennyiségnél, ami az emberi szervezet összes sejtjének összes DNS-ében található.

A tanulmány külön kitér a kétirányú kommunikáció adatmennyiségére (ami többek között a mobiltelefonok útján zajlik). Számítások szerint az ezeken keresztül áramló adatmennyiség 2007-ben 65 exabájt, amelynek mértéke annak felel meg, mintha a Föld minden lakója hat újság tartalmát osztaná meg naponta a többiekkel.

A kutatók megvizsgálták az emberiség jelenlegi számítási kapacitását is, és az találták, hogy a számítógépek 2007-ben másodpercenként 6,4-szer 10 a 18. hatványon műveletet végeztek el. Ez lényegében annyi, mint amennyi idegimpulzus keletkezik az emberi agyban, szintén másodpercenként. Ha ezeket a műveleteket kézzel és papíron akarnánk elvégezni, ehhez 2200-szor annyi időre lenne szükségünk, mint amennyi az Univerzum keletkezése óta eltelt.

Irdatlan iramban nő a technikai úton kezelt információ mennyisége

Noha az ember információkezelő képessége bámulatos, tudni kell, hogy e képességünknek van egy fölső korlátja – kommentálta a Science-ben megjelent tanulmányt Szakadát István, a Budapesti Műszaki Egyetem kutatója. Ez a korlát már csak azért is fönnáll, mert a népesség sem fog a végtelenségig növekedni. Ma még azonban nem látható ez a bizonyos fölső határ. Viszont érdekes tapasztalat, hogy miközben szinte fölfoghatatlan iramban nő a technikai úton kezelt információnk mennyisége, a fejünkben tárolt információ lényegében állandó értéket mutat. Technikai eszközökkel ma még nem tudunk annyi információt elraktározni, mint amennyi a fejünkben van, ám ez az idő is elérkezhet – mondta a kutató. Mert ha az információs technika a jelenlegi ütemben fejlődik tovább, akkor már a közeli jövőben számíthatunk terabájtos vagy petabájtos tárolók megjelenésére, amelyek gombnyi méretűek, és fillérekért lesznek megvásárolhatók. Az ilyen kapacitású hordozókkal akár még az is megvalósítható lesz, hogy egy kamera segítségével egy ember egész napi tevékenységét, mozgását rögzíteni lehet.

Van tehát mit megosztani és már van is mivel, vajon hány konnektivista kurzus kellene mindehhez?, Minden esetre mi elkezdtük...

Forrás: http://tmt.omikk.bme.hu/show_news.html?id=1106&issue_id=37

http://www.mindennapi.hu/cikk/tudomany

2011. május 25., szerda

Megálmodott jövőkép - út az információs társadalomba

Véletlenül találtam rá, és amikor elolvastam a címet, azután az előszót, már nem tudtam letenni, példaértékű sikertörténet elindulását lehet benne felfedezni.

Amióta az „információs társadalom” elméleti tételeiből politikai programok lettek, aligha született ambiciózusabb, merészebb és látványosabb "információtechnikára épülő" fejlesztési koncepció (információstratégia) mint a 20 milliós Malajziáé.”

Olvastam, elolvastam… és most a könyv ajánlásának (és/vagy jó példának) is szánom a bejegyzést.

Malajzia rálépett az információs szupersztrádára (1991), (Magyarország tíz évvel később is még csak kereste?). (Ma?) Egy programadó eseményhez, az országot miniszterelnökként 1981 óta vezető - a kormányban a kulcsfontosságú művelődési tárca irányítójaként már 1974 óta jelen lévő - politikus, Yba Datuk Seri Dr. Mahathir Mohamad „The Way Forward” című beszédéhez kötődik, amely valódi stratégiai távlatokat fogalmazott meg 1991-ben.

Malajzia (Dél-Kelet Ázsia) a „Vizion 2020” akcióprogram keretében a szegénységből a legfejlettebb országok közé való emelkedést célozta meg. Malajzia felismerte, hogy az ország fejlődése érdekében a hagyományos erő­for­rá­sok helyett az információra, az emberi tudásra, az alkotókészségre van szüksége, és az emberi erőforrás, az oktatás-ipar, az informatikai iparfejlesztés és az alkalmazási világok informatizálása együtt kell adja politikai programját. Nem csak a felzárkózást, hanem az élvonalba kerülést tűzte ki célul, a fejlődés alapjaként pedig a tudásalapú, „információgazdag” társadalom elérését.

Röviden a történet: A nemzetközi gazdasági-politikai térképen mindeddig szinte jelen sem volt Malajzia, majd a figyelem középpontjába került. „Egy ország, amelyben elevenen élnek még az 1974-es éhséglázadások emlékei, amelyben évtizedek óta kiemelt feladat az abszolút szegénység elleni küzdelem, ahol néha-néha ismeretlen járványok ütik fel a fejüket, amelynek dzsungel-vidékein szinte érintetlen kőkorszaki közösségek élnek, amelynek maláj többségét hosszú ideje a feudális időkre visszavezethető tudomány- és technikaellenesség jellemzi, s minderre ráadásul az iszlám politikai kultúrájának árnyéka vetül …”

- a 60-as évek közepén felismerték a számítógépek jelentőségét a munkafolyamatok automatizálásában

- a 70-es évek közepétől lényeges funkciókat kezdtek rábízni a számítógépekre

- a 80-as években indultak meg a számítógépesítésre orientált tudatos nemzeti politika előkészületek, kezdtek elterjedni a tömegalkalmazások is, elsősorban a személyi számítógépek és a szövegszerkesztő programok megjelenésével

- Az 1994-es NITC Shariffadeen program 7 pontban foglalta össze a teendőket: 1. Rendteremtés az IT tervezésben és irányításban, 2. "IT vízió" kidolgozása, 3. Az információs kultúra befogadásának támogatása, 4. A szükséges humán erőforrások biztosítása, 5. Az IT-infrastruktúra fejlesztésének gyorsítása, 6. Szervezeti átalakítások kezdeményezése és elősegítése, 7. Egyensúly a technikai és társadalmi erőfeszítések között

- 1995-ös megalakulása után az NITC hozzá is kezdett feladatainak végrehajtásához, segítette az információs infrastruktúra gyorsított kiépítését, és új lendületet adott az informatikai iparfejlesztésnek

- színvonalas, szakmai kiállítással egybekötött nemzetközi IT-konferenciák keretében tartották a kapcsolatot a köz- és magánszféra IT szereplőivel

- Malajzia vezető távközlési szolgáltatója, a Telekom Malaysia a „Vision 2020” részeként 2005-re fejlett távközlési infrastruktúrát tervezett kiépíteni

- 1995-től a négy meglevő földi sugárzású csatorna (RTM TV1 és TV2, TV3, Metrovision Channel 8) mellett a Cable Services 5 műholdas programot biztosított

- 1996-ban a Binariang felbocsátotta az ország első műholdját (MEASAT 1), ezzel a digitális technológiájával jobb képminőséget nyújt előfizetőinek, és a televíziós programokon túl nyolc műholdas rádiócsatornát is indított (többnyelvűek)

- 1996-ban a kormány példát is mutat Internet-használatból, Mahathir miniszterelnök kb. 10 perces interaktív beszélgetést folytatott a palesztinok vezetőjével, Jasszer Arafattal és a Fülöp-szigeteki elnökkel, Fidel Ramosszal

- 1997-ben a Time Telecommunications a multimédia alkalmazások kifejlesztésének úttörője, építi dokumentumfilmekből, szórakoztató programokból és nyelvleckékből álló videokönyvtárát, mely alkalmas a szimultán igénybevételre. A jövő kulcsfogalmai: modern újságok, egyéni ízlés szerint kialakított on-line kiadványok, virtuális valóság, 500 TV-csatornás választék stb. és természetesen minden információs szupersztráda előfutára, az Internet, a legdinamikusabban növekvő médium.

- „A kormányzat nagy jelentőséget tulajdonít az Internetnek. Az elérhető előnyöket hangsúlyozva folyamatosan buzdítják a különböző szervezeteket, vállalatokat, a gazdasági társaságoktól a sportszervezetekig, hogy nyissanak saját WWW-honlapot, kapcsolódjanak be ebbe az új világba. A felhívások nem maradnak hatástalanok, sorra jelennek meg a Web-oldalak A gombamód szaporodó (Internet-hozzáférést biztosító) "kiberkávéházak" megjelenésétől az elektronikus reklámozás terjedéséig egyre több minden mutat arra, hogy Malajziában rendkívüli gyorsasággal honosodik meg a hálózati kultúra.”

Informatika a társadalomban: oktatás (Nemzeti Oktatási Filozófia), a felnőtt lakosság körében szorgalmazzák az internetes távtanulást, egészségügy (kórházépítési és orvosképzési programok), közigazgatás ("elektronikus kormányzás"), üzlet és pénzügy, közlekedés, kutatás-fejlesztés, tudományos parkok, távmunka …

Kíváncsiságból – az 1997 óta eltelt időre – „benéztem” Malajzia kormányzati portáljára, Dr. Mahathir Mohamad blogjába, Forma 1-es Maláj Nagydíj weboldalára, Multimedia University honlapjába: http://www.mmu.edu.my/ …. Blogbejegyzések szerint az ország továbbra is halad előre az információs szupersztrádán, néhány megtorpanás ellenére is. Még kilenc év van hátra, hogy a megálmodott jövőképet valóra váltsa az ország.

(Részlet egy blog bejegyzéséből: „A képen egy teljesen átlagos park, teljesen átlagos "padjai" és asztala látható. Vmi mégis más. Vajon mi? Ja! Hogy itt a parkokban még konektor is van.”)

Felhasznált irodalom:

Veszelka Tamás, Z. Karvalics László: Malajzia Út az információs társadalomba, Bp. Kossuth Könyvkiadó, 1997.

http://bit.ly/l6dw6d

2011. május 22., vasárnap

A társadalom fejlődik vagy csak a technika? (Z. Karvalics László könyvének továbbgondolása)

Ebben a tanulmányban Z. Karvalics László Az információs társadalom keresése című könyvének az információs társadalom beazonosításával foglalkozó fejezetéhez fűzök megjegyzéseket.

1. Minek a szerepe változott leginkább? A magántőkéé, az államé vagy az információé?

Milyen fogalmi keretben beszélhetünk az információs társadalomról, mi értelme a fogalomalkotásnak, s mi következik mindebből?
Nehéz lenne megcáfolni Z. Karvalics Lászlónak azt az állítását, hogy a média, a szakirodalom szerint egy új diszciplína születésének lehetünk szemtanúi. Ez lenne az információs társadalom tudománya. Igen, de mi a tárgya? Valójában a korábbi tudományágak sem tisztázták, hogy pontosan mi a tárgyuk. Az információs társadalom kérdésköre szerkezetek, tények, összefüggések dzsungele. Vegyük úgy, hogy társadalomelméletről van szó.
A társadalmi folyamatok döntő tényezője az ezredfordulón több dolog is lehetne. Nekünk, magyaroknak kézenfekvő lenne hazánk sorsát leginkább befolyásolónak tekinteni pl. azt a gazdasági liberalizmust, amely a Nemzetközi Valutaalap segítségével, annak nyomásgyakorló erejével hozzájárult Kelet-Európa rendszerváltásaihoz és az azt követő államleépítő folyamatokhoz. Az IMF Williamson tanulmányára építette fel az ún. washingtoni konszenzus alapelveit. Ennek fő jelszavai: liberalizáció, dereguláció és privatizáció.
Eme jelszavaknak megfelelően Magyarországon is megindult egy átalakító folyamat, egyre több területen az állam helyett a magánszféra kezébe került az irányítás, egyre inkább a tőketulajdonosok szabják meg azt is, hogy mi az érték s mi nem az, mit tanuljanak és mit ne.
Eredmény: több évtizeden át stabilan működő és gazdasági fejlődést (GDP-növekedést) mutató országok hirtelen szembe kellett, hogy nézzenek a nagyarányú munkanélküliség és a vele együtt járó nyomor és megélhetési bűnözés újbóli felbukkanásával. Még csökkenő népesség mellett is (mint pl. Magyarország) megoldhatatlannak tűnik a teljes foglalkoztatás kérdése, azaz, a gazdasági szocializáció. Ami a fizetéseket illeti, a pénzügyi szektorban érettségivel is többet lehet keresni, mint orvosi diplomával rezidensként. Ez a fizetési arány orvoselvándorlást eredményez. Miután a termelő szektorból egyre kevesebb a közvetlen bevétele (állami cégek profitja), az állam egyre inkább képtelen fenntartani szociális ellátórendszereit.
Hol bukkan elő az információs társadalom, amikor nincs elég nővér?
A 2008-as pénzügyi világválság is tipikus eseménye korunknak. A monopolkapitalizmus ciklikus válságai a marxizmust idézik. A profitráta csökkenése és a túltermelés újra és újra innovációkat követel a kapitalista országok vezetőitől. Mit tegyenek, hogy ne csökkenjen a profitráta és legyen fogyasztóképes kereslet? A legnagyobb gazdaságban az USÁ-ban a hitelhez jutás megkönnyítését, a másodlagos tőkepiacok kialakítását választották. Tehát nem emeltek fizetést (azért, hogy ne csökkenjen a profitráta), de megkönnyítették a hitelezést (azért, hogy legyen fizetőképes kereslet). Nyilvánvaló, hogy ez a folyamat nem folytatható a végtelenségig – mert eladósodnak az alulfizetett de a fogyasztási cikkeket megvásárolni kívánó dolgozók. Miközben soha nem látott vagyonok halmozódnak fel a tőkések oldalán. A 2008-as pénzügyi válság ennek a folyamatnak a tarthatatlanságára világított rá. A termelési viszonyok hiányosságaira.

De Z. Karvalics László más szemszögből elemzi a folyamatokat.
Mintha nem érdekelnék eléggé a profitrátával, a termelőeszközök tulajdonjogával és a szociális ellátórendszerek fenntarthatóságával kapcsolatos elméletek.
Az ezredfordulótól visszamegy néhány évtizedet a történelemben, annak társadalomelméleti szakirodalmát elemezi, James R. Beniger elemzéséből kiindulván. Beniger csaknem száz társadalomelméleti művet gyűjtött össze, amelyek 1950 és 1984 közt jelentek meg. Ezek címei korszakváltásra (poszt-) és az információ (tudás, kommunikáció, média) megnövekedett szerepére utalnak. Helvey és Daniel Bell fogalomalkotásai („az információ korszaka”, „posztindusztriális társadalom) után Porat a „tudásgazdaságot” állította középpontba. Ez a felfogás tűnik a legelterjedtebbnek. Vajon tényleg a tudás szerepe nőtt meg? Vagy inkább a globális tőke szerepe?
Z. Karvalics nem teszi fel ezt a kérdést. Marad az információs társadalom keresésének vonalán.
Az információs társadalom szempontjából vannak „infoszkeptikusok”, akik – részben az utóbi évtizedekben megfigyelhető negatív társadalmi következmények miatt – nem tekintik minőségi ugrásnak az információs technikák által kiváltott társadalmi hatásegyüttest.
Kling javaslata nyomán az információs társadalommal kapcsolatban három irányzatot különböztetnek meg: utópisták, antiutópisták és empirikusan lehorgonyzottak.
Z. Karvalics az utópisták közé tartozik, de nem vallja be.

2. Az új rendszer eljövetelének kétes bizonyítékai

Mely tények támasztják alá az új társadalmi rend létrejöttét Z. Karvalics László szerint? „Előtérbe került az információ, amely nemcsak eszköz, ennek eredményeként az ipari társadalom fogalmát felválthatja az információs társadalom fogalma.” Az 1990-es években már az új rendszer jellemzésével foglalkoztak: „hálózati elv” és „mobilitás.”
A „bizonyítékok” felszínes tudást tükröznek. Ugyanis az információ a többség számára ma is leginkább csak eszköz, nem cél. Ráadásul, nem is mindig hozzáférhető. Elég ha csak Magyarországon hamarosan szűkülő államilag finanszírozott hallgatói létszámra gondolok. Az ipari társadalmat nem az információs társadalom váltotta fel, hanem a posztindusztriális, amelyben a szolgáltatásoknak csak egy része kapcsolódik a számítógépekhez. Hiszen pl. az idősgondozók, pszichológusok arányának növekedése aligha sorolható ide. Ami pedig a mobilitást illeti – tekintsünk végig Északkelet-Magyarország kistelepülésein. 20-25 évvel ezelőtt az ún. fekete vonatok szállították Budapestre a munkásokat, ma pedig a megélhetési bűnözés virágzik. Az ún. „hálózati elv” a szocializmusban protekciót jelentett, ma is azt jelenti – ezen a téren sok változás nem történt. Legfeljebb annyi, hogy az állami pénzekhez való hozzáférés nagyobb vagyonkülönbségeket eredményezhet ma, mint 25-30 éve.
A tudományos élet képviselői (az informatikusok?) viszont már eldöntötték a kérdést, „eljött az információs társadalom korszaka, ami más, mint a korábbiak”. Bár a téma kissé bonyolult. Alvarez és Kilbourn (2002) háromdimenziós ábrát hoztak létre: témák, távlatok és alapmetaforák. A témák: globalizáció, individualizáció, információ (eszmék sokasága), interakció, hely. A távlatok: technológia, gazdaság/politika, társadalom, oktatás. Az alapmetaforák: forma, gép, kontextus, organicitás, megérzés, tekintély. Ez 120 problémacella. Túl sok. Egyszerűbbnek tűnik az a fölvetés, hogy „A társadalmi folyamatokban előremozdító és fékező erők vannak” (Schement és Curtis, 1997). Ez a felfogás már ismerős a vallástörténetből is, pl. a kereszténységben van Isten és Sátán, Jó és Rossz. Az ideológiában: a haladás és a reakció hívei. Ismerős, de túlságosan szubjektívnek tűnik.
Ha a rendszerszemléletet hívjuk segítségül, kézenfekvő a háromszintű felosztás (makro-, mezo- és mikroszint – Malaguerra, 2001). Vajon mérhető-e az információs társadalom mint állapot? Schement és Curtis (1997) hat jellegzetes mérhető összetevőt sorolt fel: információs javak és folyamatok, az információipar mint a gazdasági fitness mércéje, az információs munkakör mint szakma, a kölcsönös összekapcsoltság, az integrált médiakörnyezet, az új közösségi képletek – a régi elitek ellen. További összetevők: az információs egyenlőtlenségek, a társadalmi csoportok dinamikája, az információs írástudás, az információszabadság és információs önrendelkezés, az információs és kommunikációs technológiák (ICT), az információközpontú világkép, az információtudatos stratégia
A fölsorolt összetevők mind mérhetőek. De ha nem Z. Karvalics logikáját követnénk, vehetnénk más mérhető tényezőket is alapul. Pl. a könyvelők, a biztosítási ügynökök és a brókerek számának növekedését a volt szocialista országokban 1990 és 2008 között. Egyértelmű a növekedési tendencia. S ezekben az országokban az egyetemeken jogász-, közgazdász- és szociális munkás-diplomát szerzők száma is érzékelhetően növekedett 1990 óta. Tehát nemcsak az informatikusok aránya növekedett, hanem a pénzügyi szektor és az államigazgatási szektor egyes foglalkozástípusainak aránya is. Mi csökkent? A mezőgazdaságban és a feldolgozóiparban dolgozók aránya. Egyáltalán, a termelésben dolgozók aránya. És a természettudományi képzésekre jelentkezők aránya. Mintha a természettudományok jelentősége csökkent volna. Mi a változások kulcsa, fő iránya? Kiknek az igényei számítanak igazán?

3. Társadalomtörténeti megközelítések, eljött-e az önszerveződés korszaka?

Az 1960-as évektől vizsgálják az információs társadalom jelenségeit. James R. Beniger a «The Control revolution» című könyvében (1986) fedezte fel a kontrollválságok problémáját. Szerinte az 1830-tól kezdődő időszak a kontrollválságok és az ezek ellen létrejövő kontrollforradalmak ciklusaival válik értelmezhetővé. Az új információs technológiák először az állami bürokráciának a kontrollfunkcióját erősítették meg, majd az ellenkultúra részévé váltak. Az információs technológiák még régebbi korokra vezethetők vissza.
Ami a közelmúltat illeti, James Martin tanulámányai tükrözik a technológia fejlődését: «számítógépesített», «behuzalozott», majd «telematikus» társadalom. A digitális jövő azonban egyre inkább unalmas témának számít önmagában. A poszt-humán forgatókönyvek iránt ellenérzések vannak. A terminológiai bűvészmutatványok sem adnak érdemi választ a jövővel kapcsolatban. A «tudásalapú társadalom», a «tanuló társadalom», a «hálózat-társadalom» fogalmak nem versenytársai az «információs társadalom» fogalmának. Mert nem tudnak más értelmezési tartományt alkotni. Megváltoznak-e a hagyományos közösségi és intézményi funkciók? Állítólag a térszervezés és időháztartás új mintázatai jelennek meg (William J. Mitchell, 1995). A nemzetállamok átfogó információstratégiai programjai – egy egyetemes információs társadalmi fejlődés építőkockái. A globális információs társadalom a makroszint.
Igen, s az egyetlen egyértelmű változás, amely kimutatható – a technológiai váltás. Amely, természetesen, hatással van a munkaszervezésre, a munkaidő és a munkavégzés helyének rugalmasabbá válására bizonyos munkakörökben. De ez vajon már egy új társadalmi rendszer lenne? Kinek mi jut eszébe?
Csányi Vilmos fölvetette a «globális biokulturális rendszer» fogalmát, amihez a Földnek replikatív egységgé kell válnia. Ez a gondolat feltételezi, hogy a Földön már létre jött egy biokulturális rendszer, ami akár a globális információs társadalom is lehetne. Ezt lenne jó kivinni más bolygókra, akkor válna a Föld replikatív egységgé.
Norbert Wiener, Jürgen Habermas és Luhmann az önszerveződés fogalmát kapcsolták az információs társadalomhoz. Igen, az önszerveződés a civil társadalom fogalmával függ össze, aminek megváltozása átalakíthatja a politikai társadalmat, a jogi-hatalmi viszonyokat. Antonio Gramsci foglalkozott ezen szférák működésével, azzal, hogy mindegyik szférában külön-külön létrejöhet a hegemónia. De vajon létejön-e egy új szemlélet hegemóniája?
A holland Loer Leydesdorff általános elméleti modellt alkotott az önszerveződésre, amit az Európai Unió is alkalmazott.
Itt érdemes megállni és elgondolkodni az önszerveződés, a társadalomszerveződés, a szerves értelmiségi fogalmán. A jogi-hatalmi viszonyok témájánál. Hogyan történik az irányítás, hogyan jönnek létre a társdalom irányító intézményei, hogyan kerülnek pozícióba az intézmények, a társadalom, az akadémia, az egyetemek és középiskolák, általános iskolák vagy az iskolák osztályainak vezetői?
Választások útján, öröklődés útján vagy valamilyen szakmai teljesítmény- vagy képességmérés eredményeként? Vagy így is és úgy is? Az állampolgárok ismerhetik-e személyesen leendő politikai vezetőiket vagy nem? Az állampolgárok beleszólhatnak-e választott vezetőik tevékenységébe, ha azok a vezetők nem teljesítik választási ígéreteiket?
Meddig terjed az intézményi önállóság az új politikai hatalommal szemben – pl. osztályvezetői szintig mindenkit leválthat-e az új politikai hatalom?
Tényleg a többséget képviseli-e az új politikai hatalom, vagy csak a politikailag aktívak többségét – egy adott történelmi pillanatban?
Célja-e az államnak, hogy minden állampolgára számára hozzáférhetővé tegye a tudást, a munkalehetőségeket, vagy válogathat, szelektálhat a neki kedvesebbek és kevésbé kedvesek között?
Az Európai Unió is, Z. Karvalics László is úgy tesznek, mintha a jogi-hatalmi viszonyok konkrétumai, pl. a politikai pártok belső diktatúrája, a szabad mandátum elvének gyakorlattá váló be nem tartása (azaz, a frakciófegyelem kikényszerítésének gyakorlata), a politikai piac szavatosságijog-nélkülisége (a visszahívhatóság intézményébek hiánya), a mindenkori politikai hatalom zsákmányszerző jellege (a vezető posztokra való kinevezések joga a mindenkori kormánypártok privilégiuma), a nemzeti alaptanterv és az érettségi követelmények által megvalósítható nemzeti szintű indokrináció lehetősége másodlagos kérdések lennének. Mintha nem lenne fontos, hogy a társadalom és annak értelmisége organikus jellegű legyen, hiszen a működéséhez elég az is, ha nem organikus. Tehát mintha se a politikai elitnek, se a gazdasági elitnek, se a kulturális elitnek nem lenne igazán fontos, hogy a társadalom önszervező legyen, s az elitek ellenére vajon hogyan alakulhatna át egy társadalom?

4. Thomas Hobbes aktualitása: a társadalom akár vissza is eshet egy korábbi állapotába

Már az európai felvilágosodás hajnalán Hobbesnál fölvetődik a hatalom legitimációjának kérdése. Mi a hatalom értelme, haszna a társadalmat alkotó egyének számára? Hobbes szerint «az ember természettől ellensége a többi embernek». «az ember vérszomjasabb és kegyetlenebb fenavad, mint a farkasok, medvék és kígyók, mert mindenre kész, semmire sincs tekintettel, hogy kielégítse jövendő szükségleteit, amelyeket képes előrelátni.» «A legfőbb jó az önfenntartás. Hiszen a természet úgy rendezte, hogy mindenki a maga javát akarja.» Ha abból indulunk ki, hogy «az ember embernek farkasa» (homo homines lupus est), akkor kézenfekvő, hogy az államra azért van szükség, hogy kordában tartsa az emberek egymás iránti akcióit. Hobbes szerint Anglia polgári forradalma nem más mint az ember visszaesése a természetes állapotba, amikor «tetőpontjukra értek az önző tulajdonosi érdekek összeütközései». «A természeti állapotban az emberek tettei túl vannak jón és rosszon, csak hatásos (sikeres) és hatástalan (sikertelen) tettekre lehet őket felosztani.
Vajon nem ugyanaz történt a magyarországi rendszerváltáskor? Tehát, nem előrelépés, hanem visszaesés az erkölcs előtti állapotba?
Andrew L. Shapiro és David Schenk képviselik a «technorealizmust», ami az esélyek és veszélyek reális láttatását jelenti. «A nemzeti piacok, kulturális és politikai intézmények eróziója gyorsul. A gazdaság és a technológia előreszalad, a közösségi és identitásképletek lassabban alakulnak át.» – írta Z. Karvalics. De nem értékelte, hogy ez az átalakulás milyen irányban mutat, pozitív vagy negatív irányban, garantálja-e bármi a nagyobb együttműködési hajlandóságot? «Az értékvilág belső arányai változnak meg. A jelenről akkor írhatók autentikus elemzések, ha az értékszempontok autentikusak, megfelelően érvelnek és kontextusuk van.» – írta Z. Karvalics László.

Igen, de hogyan? Hogyan garantálható, hogy az értékszempontok autentikusak legyenek? Hogyan kerülhetők el az álviták, az irracionalitás? «Megnő az ismeretterjesztő műfajok szerepe.» De mi ad iránytűt az ismeretterjesztők számára a mai, egyesek által posztmodernnek tekintett világban?
James Beniger elemezte a társadalomelméleti fogalmakat. A technológiai változások ideig-óráig elfedték azt a tényt, hogy az információs társadalom kérdésköre társadalomtudomány. Igen, ez a lényeg. S a társadalom nem lineárisan fejlődik, hanem ad hoc. Alkalmanként előremegy, alkalmanként visszaesik, erköcsileg vagy akár tudományosan is. Persze, leginkább csak a társadalomtudományokban van esély a visszaesésre. Az egyéni érdekek miatt. Hiszen, miért lenne fontos a haladás annak, akinek több hasznot hoz a visszaesés? A jóléti államoknak nagyobb a közvetlen költsége, mint a rendőrállamoknak, akkor miért tartanák fenn a jóléti államokat a nagytőkések?.Vagy miért tartanák meg az erről szóló elméleteket – a társadalomtudományokban?
A természettudományok, a technológia terén, lineárisabb a fejlődés, nehezebb ellenérdekeltséget felfedezni, a verifikáció, a kísérleti bizonyítás lehetősége miatt egyértelműbbnek tűnnek a dolgok. Az evolúció menete a számítástechnikában lineáris: hardverek, szoftverek, hálózatok, rendszerek, információtechnológia, tudástechnológia.

5. Kételyek a társadalmi és a technológiai fejlődés párhuzamosságával kapcsolatban

„A társadalomelmélet tükrözi az adott kor technológiai színvonalát.” – írta Z. Karvalics László. Ez talán egy megalapozatlan, de legalábbis, félreérthető állítás. Félreérthető, mert egyrészt a felé nyomja az ember gondolatmenetét, hogy a társadalomelmélet garantáltan előrehalad, másrészt a felé, hogy garantáltan megbirkózik az új veszélyekkel. A közelmúltból ennek ellenkezőjére vannak bizonyítékok, tehát nem halad előre a politikában domináló társadalomelmélet – még az a színvonal sem garantálható, amely korábban megvolt (pl. Magyarországon, Spanyolországban, Egyiptomban a teljes foglalkoztatást biztosító társadalomszervezés); másrészt, elég pusztán a biztonságos energiatermelés kérdését elemezni, az atomhulladékok biztonságos elhelyezése megoldatlan, ugyanúgy mint pl. a felrobbant csernobili vagy fukusimai atomerőművek környezetének rehabilitációja. Azaz, az új korszak képtelen az általa teremtett új problémák azonnali megoldására.

Pusztán annyit állapíthatunk meg, hogy a technológia általában valamilyen hatással van a társadalomra, minimum, létrehoz új a szükségleteket. Ez a fogyasztói társadalom lényege. De az új termék, az új szükséglet nem automatikusan generál új társadalomelméletet, ráadásul, le is rombolhatja azt a régit, aminél nem talál jobbat.


6. Kételyek az információs társadalom narratíváival kapcsolatban

Az információs társadalomnak – Z. Karvalics László szerint – három narratívája van: egy nagy, egy kicsi és egy mini.
A nagy narratíva a japán Shumpei Kumon információ alapú civilizációelmélete. A modell elméleti gyengeségét tükrözi, hogy a kulturális antropológia egy kőkorszaki törzsön is kimutathatja az információs társadalom jellegzetességeit (Lindstrom, 1990).
A kis narratíva Manuel Castells elméleti trilógiája (Az információs korszak), amely az ipari korszakból való átmenetet vizsgálta. Castells többrétegű gazdaságelméleti, politikaelméleti és kultúraelméleti alapvetést kínált, a hálózatiság elvének alkalmazásával keresett új fogalmi keretet. De hiányzik a konfliktusok szerkezeteinek vizsgálata, a médiaelmélet tanulságainak levonása, a kulturális alkalmazkodóképeség vizsgálata, az információs pszichológiai megközelítés – ismerte el Z. Karvalics László. Hozzáteszem, hogy a magyar kormány most éppen szeretné visszavezetni Magyarországot a posztindusztriális társadalomból az ipari társadalomba, azaz, megnövelni az ipari termelés GDP-ben elfoglalt arányát a szolgáltatásokhoz képest. Ez a törekvés elérte az Akadémiát is, amennyiben a természettudományos kutatások anyagi finanszírozását preferálná inkább az állam a társadalomtudományi kutatások rovására.
A mini narratíva az az információstratégia, ami lényegében tervgazdálkodás («információs társadalomépítési program»), s háttértudományok sorát integrálta: a menedzsment-irodalmat (amelynek része a vízióvezéreltség, az adatvagyon-gazdálkodás), az innovációpolitikát, a pedagógiát, a jogtudományt, a nyelvtudományt. Rob Kling az Indiana Egyetemen kezdte el a Társadalmi Informatika Központot. Ezzel önállósította, leválasztotta a pusztán műszaki jellegről. Elismerte, hogy a tudományszociológiai folyamatok elválaszthatatlanok a pénzügyi és gazdasági folyamatoktól.
Az integrált társadalomtudományos kutatásra való törekvést jónak tartom. De akkor miért nem veszik elő pl. az 1968-as új gazdasági mechanizmus modelljét vagy a jugoszláv önigazgatási modellt? Vagy Lenin villamosítási tervét – a GOERLRO-t? Mintha mindenáron újnak, az információs korszak termékének szeretnék mutatni azt, amire már volt példa a történelemben, függetlenül az információs korszaktól.

7. Összegzés

A társadalmi rendszerek kérdése bonyolultabb annál, minthogy egyes tudományos innovációk statisztikai adatai alapján új korszakok eljövetelét állapíthatnánk meg, figyelmen kívül hagyván az aktuális társadalmi viszonyok jellegét. A tudomány és technológia lineáris fejlődése nemcsak nem garantálja a társadalom fejlődését, hanem még annak visszaesését is lehetővé teszi.

2011. május 20., péntek

Az információs társadalom biztonsága-e a kérdés vagy a társadalom biztonsága? (Z. Karvalics László könyvének továbbgondolása)

Ebben a tanulmányban Z. Karvalics László Az információs társadalom keresése című könyvének a biztonságra vonatkozó fejezetéhez fűzök megjegyzéseket. Az ő szemszögéből a kérdés elsősorban az internettel kapcsolatos.

1. Az információs rendszerekre leselkedő veszélyek prognosztizálása

Ausztráliában már 1995-ben, az Internet elindulásakor elemezték a digitális korszak veszélyeit, s 4 ilyen forgatókönyvet dolgoztak ki. 3 veszélyeztetett tárgyat találtak: a rendszer fizikai biztonságát (kapcsolóközpont), a műveletek biztonságát (E-csalás), az intézmények biztonságát. Ezen kockázatok együttes jelentkezése a lokális és globális elemek összekapcsolódásával éveken át tartó válságot okozhatna. De – állítólag – nem állíthatná meg a fejlődési folyamatot. Lehetnek speciális kockázatok, pl. a pszeudonim hálózati identitás-turizmus (Young, 2001), az auto-reply mail (Hupet, 2001). Tulajdonképpen, az internetes vírusok és kémprogramok problematikájáról van szó, amely az orvostudomány és a biológiai vírusok harcát idézi.
Az információs társadalommá válással kapcsolatban azonban átfogó kérdések is tisztázandók. Tehát, nemcsak az, hogy milyen balesetek vagy bűnesetek lehetségesek egy-egy részterületen, hanem az is, hogy az egész folyamat kézben tartható-e, nem fordul-e az emberi társadalom ellen?

2. A fejlődéssel szembeni aggályok sora:

a) Kompexitás-paradoxon
A probléma lényege, hogy az üzemméret növekedésével egyre tökéletesebb, de egyre ingatagabb rendszerek jönnek létre. Ez egy általános rendszerelméleti kérdés.

b) Platón revisited
A működésképtelenség kockázata a segédeszközök megsemmisülésekor: ez a probléma fölmerül mindenféle specializálódás, azaz, munkamegosztás esetén, amennyiben nem minden dolgozó képes áttekinteni a munkafolyamatokat (lásd a Ford-módszert, azaz, a futószalagot).
A korábbi beépített rendszervédő biztosítékok elhanyagolásának kockázata is felmerül.

c) A gombnyomás-effektus
A tömegpusztító fegyvereket is emberek üzemeltetik. Az információs társadalom infrastruktúrája is elpusztítható. A teljes rendszer könnyebben elpusztítható-e így, mint korábban?

d) „Imádkozó sáska” forgatókönyv
Poszt-humán világállapot felé tartunk. A gépek kiszorítják az embert.

3. Az aggályok értékelése

Az imént felsorolt négy forgatókönyvet mint antiutópiát egyaránt tudománytalannak tartja Z. Karvalics László. Szerinte a komplexitás-paradoxon inadekvát módon kezeli a rendszerelméleti kategóriákat. A másik három pedig metatudományos probléma. Azaz, ideológiai természetű a diskurzus.

Engem nem győzött meg Z. Karvalics érvelése. Ami a kompexitás-paradoxont illeti, nézzük csak meg az eurozónát, az euró stabilitását. Görögország, Írország, Portugália – vajon nem éppen azt bizonyítják-e, hogy a rendszerméret növekedése egy határon túl ingataggá teheti a rendszert? Ami az ideológiai természetű diskurzusokat illeti, a Mary Douglas és Aaron Wildawsky szerzőpáros már 1982-ben elemezte az ideológiai kiindulópontokat. Ezek az alábbiak:

a) Centrum-periféria tengely
A centrum kevésbé érzékeny a veszélyekre, mint a periféria. Az eltérő tapasztalat megszüntetheti az érdemi kommunikációt a centrum és a periféria közt, amely tudományos vitából morális vitává silányulhat.

b) Közösségi tengely
A kisközösségben a közjó védelme a veszélymeghatározás célja. A normavilág mellékterméke a hibáztatás rendszere. Globális szinten nehezebb kialakítani a közjó és a hibáztatás autentikus formáit. Diszfunkcionális értelmezések: a pénzügyi életben pl. összeesküvés-elméletek jelennek meg a funkcionális működés megragadása helyett.

c) Értéktengely: Mi a fontosabb?
Csökkent a gyermekhalandóság – megszűnt egy szabályozó mechanizmus. Baj ez vagy vívmány? A kulturális kezelési mód – a mintázat – lassabb változása túlnépesedést okoz. A növekedés elfogadása és a hozzá való alkalmazkodás vagy az egyensúlyteremtés a cél?

A válaszok keresésének nehézsége: Az információszerzés és feldolgozás komfortját axiomatikus megalapozás helyett érték-imperatívuszokkal helyettesítik. Értelmezési hiány keletkezik a kontextushiány miatt.

4. Analógiák

Z. Karvalics fölismerte, hogy az ideológiai jellegű kérdések megoldása, gyakorlatilag, nem garantálható, mégis elbagatellizálta a problémát. Hiszen a következmények súlyossága szinte a végtelenségig fokozódhat. Pl. ha a centrum egyáltalán nem veszi figyelembe a periféria aggályait. Vegyük pl. Gyöngyöspata nem roma lakosságának biztonságát. A centrum (az Orbán-kormány) csak azután foglalkozott a témával, hogy a külföldi média is felfigyelt az ügyre. A centrum-periféria információkülönbségre épül a szubszidiaritás elve, azonban a közbiztonság kérdését a magyar kormány nem kívánja az önkormányzatok kezébe adni. Tehát a centrum szeretné kisajátítani annak a problémának a megoldását, amire csak a periféria képes. Ezzel a centrum-periféria aggály is, a közösségi tengely aggálya is bizonyítást nyert. Miért történne ez másképpen az információs társadalomban?
Ami a szabályozó mechanizmusokat illeti, azok látszólag is megoldhatják a problémát, elhitetvén a közösséggel, hogy túl vannak rajta, miközben ez tévedés. Mit tudunk az európai nemzetek történelméről, pl. az eredeti tőkefelhalmozásról az 1600-as években Angliában? Vajon hogyan oldották meg az angol jogrendszerben a nincstelen parasztok megélhetési bűnözését? Halálos ítéletekkel. Vagy kivándorlással. Magyarországon 2010-ben és 2011-ben? Növelték a rendőrség létszámát és költségvetését. Nyilvánvaló, hogy a problémát nem megoldják, hanem csak kezelik, elviselhetővé teszik, mivel új munkahelyek azokban a térségekben nem jönnek létre. De lépjünk túl a sikertelen Magyarországon! A világ vezető gazdasági hatalmának, az Amerikai Egyesült Államoknak a külpolitikája 2000 után mit bizonyít? Irakban és Afganisztánban milyen célokat követtek? Az előző rendszer lerombolása után képesek-e új működőképes rendszert létrehozni? Nem. Legalábbis, egy-két évtized alatt nem. Tehát, akik ma élnek, helyzetük romlását érzékelhetik. Ugyanúgy, mint a magyar állampolgároknak az a része, aki 1990 előtt is élt. Többségük anyagi helyzetének romlását érzékelheti. Annak ellenére, hogy történt növekedés is, egyensúlyteremtés is. Az utóbbi volt a Bokros-csomag. Vagy a mostani Széll Kálmán-terv. De a formai egyensúly nem garantálja a korábbi biztonság fennmaradását. Pl. az egészségügyi ellátásét sem, a közbiztonságét sem.

Z. Karvalics László szerint az információs társadalom szuperrendszerként vizsgálandó mint „befoglaló halmaz.” Z. Karvalics az információs társadalmat globálisnak tartja, azért, mert globális szinten replikálódnak, azaz, terjednek és módosulnak az eszmék, s ennek létrejöttek az infrastrukturális alapjai. „Létrejött a kölcsönös összekapcsolhatóság (interconnectivity). Az új szocializációs elemek már szinte kizárólag csak a globális rendszerszintet jellemzik. A bioszféra a társadalom részévé válik. Az önálló evolúciós mozgást produkáló kultúra puzzle darabkái: a tárgyak, élőlények mellett az ideák. Az információs társadalmat kizárólag rendszerként és rendszerdinamikáját figyelembe véve tudjuk teljes valóságában megközelíteni. Rendszerszint-ugrás zajlik: most alakul ki az új biokulturális rendszer. Jellegzetessége, hogy a régi egyensúlyi és biztonsági elemek már nem működnek, újak még nincsenek. Új mintázatok kellenek: új szerveződési és munkamegosztás, energia- és információtranszfer. Az integráció új fokának kell létrejönnie.”

Z. Karvalics a „kell” mellé odaképzeli, hogy „lesz”. Tehát létre fog jönni, meg fog oldódni. Hogy törvényszerűen ki fognak alakulni azok az új mintázatok, új szabályozó rendszerek, amelyek egy rendszerszinttel feljebb, tehát egy tágabb keretben oldják meg azokat a problémákat, amelyeket jelenleg semmilyen szinten nem oldanak meg. Mikor? És mi a garancia erre? Az Európai Unió küld majd rendőröket Gyöngyöspatára? Igaz, az amerikaiak küldenek tanácsadókat. De ettől még nem történik rendszerszint-ugrás. Az Európai Unió nem fog tartós munkahelyeket teremteni Magyarországon, s nem is fogja elcsábítani a képzetlen munkanélkülieket Magyarországról. Tény, hogy léteznek EU-s források, pl. strukturális és kohéziós alap, de az EU költségvetése az EU GDP-jének 1%-át képezi. Azaz, miközben lezajlik egy rendszerszint-ugrás, a nemzeti szintről európai szintre kerül a szabályozás, a források újraosztásának néhány eleme – ez nem oldja meg a problémákat. Csak kezeli – mint az angolok a megélhetési bűnözés kérdését az 1600-as években.

5. A kontrollforradalom kérdése

Beniger logikája szerint új irányító és ellenőrző intézmények várhatóak, kontrollforradalom – a kontrollválság leküzdésére. Új komponensrendszerek létrejötte.

Jó lett volna, ha Z. Karvalics László jobban elmélyed a témában. Mert akkor kiderült volna, hogy az információs társadalomnak tekintett újdonságok szerepe eltörpül a folyamatban. Már az ókorban is voltak irányító és ellenőrző intézmények. Pl. Egyiptomban az írnokok, Az ókori Athénban kisorsolt hivatalnokok. Az ókori zsidók közt – bírók. A középkorban nemesi származás kellett ahhoz, hogy az ember irányító vagy ellenőrző pozícióba kerülhessen. De kételyek így is maradtak. Nem minden nemes volt hű a királyhoz – Isten után a legfőbb hűbérurához. A középkor fénykorában Mátyás király álruhában járkált, hogy felmérje, a törvényeit betartják-e. Vagy a Habsburg-birodalomban, majd az Osztrák-Magyar Monarchiában fejlett titkosszolgálati rendszer működött. Részben a rendszernek köszönhető tájékozottsága miatt gondolhatott Magyarország miniszterelnöke, Tisza István aggódva arra a problémára az első világháború kirobbanásának előestéjén, hogy a nemzetiségek föllázadhatnak, átpártolhatnak az ellenséghez. Ez meg is történt. A Tanácsköztársaság leverése után a magyar állam a háborút megelőzőnél is erőteljesebben ellenőrizte az iskolák vallásos és nemzeti szellemű nevelését és a pártok működését is. A kommunistákat betiltották, a szociáldemokratákat ellenőrizték.
A szocializmus évtizedeiben a rendőrség III/III-as ügyosztálya szervezett be ügynököket, akik a lakosság nézeteiről, hangulatáról készítettek jelentéseket.
A téma ma sincs lezárva. Az MSZP a Fideszt törvénytelen adatgyűjtéssel vádolja (Kubatov-lista).
Manapság az állam irányító és ellenőrző szerepének kérdése gazdasági színezetben is felvetődik. Drága a magyar önkormányzati rendszer. Az Orbán kormány előbb funkcióikat, majd, valószínűleg, magukat az önkormányzatokat is le fogja építeni. Először az történik, hogy az önkormányzatok az állam vagy valamelyik egyház fennhatósága alá kénytelenek adni oktatási és egészségügyi intézményeiket. Indokolatlan lenne ezt a folyamatot közvetlenül összekapcsolni az információs társadalom eljövetelével. Hiszen mi következne abból: decentralizáció vagy centralizáció? Mindkettőre lenne indok: decentralizáció azért lehetséges, mert a hálózati elvvel megszervezhetné magát a társadalom, könnyebben, mint korábban. Centralizáció pedig azért, mert könnyebb lenne – kevesebb költséggel és időráfordítással járna – összehangolni a társadalmi igényeket a mai internetes korszakban, tehát irányítani a társadalmat.
Inkább kultúrafüggő a dolog, nem technikafüggő.

6. A rizikótársadalom, amelyet úgy hoztunk létre, hogy nem akartuk

A rizikótársadalom fogalma (Ulrich Beck, 1986) az átmenetiséget tükrözi két rendszerszint között. Mélyreható intézményi válságok vannak (pl. a környezetszennyezés miatt). Z. Karvalics belemélyedhetett volna abba, hogy ez a kapitalizmus (a monopolkapitalizmus vagy éppen a fogyasztói társadalom) válsága – nem a technológiáé.
Ugyanis a kapitalizmusra jellemző profitmaximalizálási mechanizmus és a GDP-növekedésre támaszkodó szociálpolitika a környezetszennyező technológiák bevetésével járó folyamatok fő mozgatórugója, nem a technológia javításának vágya. Az egyéni profit és a tágabb környezet védelmének összehangolása állami feladat lenne. Viszont a kapitalista termelési mód és a globalizáció révén – amely már a XIX. században elkezdődött, majd átmenetileg visszafordult – a tőketulajdonos egyre kevésbé része annak a környezetnek, ahol a termelés folyik. Ezért hajlandó nem törődni annak megóvásával. Már Oswald Spengler leírta a Nyugat alkonyában, hogy a civilizáció legyőzi a kultúrát, az urbanizációval a felelős gondolkodás szorul háttérbe.
A kockázatok kezelésére „reflexív modernizációt” ajánlott Beck. „Szisztematikus reflexiót” Hupet (2001). Z. Karvalics szerint ezek a globális információs társadalomra mint új rendszerszintre szabott kontroll szinonimái. Sajnos, a fölsoroltak alapján nehéz értelmezni a fogalmakat. Hiszen, nem derül ki, hogy lehetne-e része a reflexív modernizációnak – az újraállamosítás?

7. Z. Karvalics félresöpri a biztonsággal kapcsolatos kételyeket

Z. Karvalics szerint tarthatatlan a komplexitás-csapda elmélet, mivel magasabb szinten újrateremtődhet a stabilitás, alacsonyabb szinten pedig megmaradhatnak a régebbi egyszerűbb megoldások.
Elvileg, igen. De nézzük a konkrétumokat – Magyarországot. Ha az Európai Unió a magasabb szint, amelyen még csak most jön létre az új stabilitás, vajon Magyarországon mint alacsonyabb szinten megmaradnak-e a régebbi bevált megoldások – a munkanélküliség kezelésére és a szakképzésre? Pl. megmaradnak-e a vidék foglalkoztatását biztosító termelőszövetkezetek, vidékre telepített ipari cégek, az állami vagy szövetkezeti felvásárlásra építő háztáji gazdálkodás vagy az állami ipari cégek szakmunkásképzésben való részvétele? Nem, a termelőszövetkezetek és vidéki ipari cégek száma megritkult, az állami cégeket fölvásárló magáncégek pedig legfeljebb maguk számára képeznek ki szakmunkásokat. A régi bevált megoldás fennmaradását mezoszinten már semmi nem garantálja, miközben a makroszint sem kínál még megoldást.

A gombnyomás-effektus sem aktuális – Z. Karvalics szerint – mert még ki sem fejlődött az a globális szabályozó rendszer, amit az fenyegethetne. Az élet rácáfolt erre a gondolatra. Magyarországon a közigazgatásban van egy hiányos év (1990 és 2010 közt), amelynek a nyugdíjakra vonatkozó adatbázisa részben elveszett, mert már csak számítógépen volt nyilvántartva. Lehet, hogy nem szándékosság volt a háttérben – de egy gombnyomáson múlhatott.

„A társadalom evolúciója a növekedés, a megismerés és az integráció.” – állítja Z. Karvalics László. Ha ez a három cél képviseli a jövőt, akkor Platón kifogása alaptalan. A minőségvesztésre való figyelmeztetése viszont akkor is jogos! A nem megtanulás esetén kevesebbet tud az ember, mint a megtanulás esetén (memorizálás-írás), és a gyors internetes vagy egy filmből való tanulás esetén kevesebbet ért meg egy filozófus vagy író gondolataiból, mint a könyvből való elmélyült tanulás esetén.
Azt nehéz elhinni, hogy mindig a növekedés jelenti az evolúciót, a jót az evolúció számára.
A mindenáron való növekedés kockázataira, annak kontraproduktív jellegére az elmúlt hónapok észak-afrikai és közel-keleti forradalmi hullámai szolgáltattak bizonyítékokat. Ugyanis az észak-afrikai fiatal munkanélküliek millióinak foglalkoztatására semmi esély – se Afrikában, se máshol. A növekedés törvényszerűen vezet konfliktusokhoz. A konfliktus jó az evolúciónak? Bízzunk benne, hogy újra lesznek háborúk – mert az a jó? S akkor szabályozni fogják a túlnépesedést is – mégse lesz akkora a növekedés. Vajon nem lenne-e jobb megelőzni a túlnépesedést – és a háborút?

A sport- és hobbitevékenységek megőrzik-e a régi tudást? Z. Karvalics optimizmusa ezen a téren is alaptalan. Elég, ha kihaló ételkészítési receptekre gondolunk. Kérdéses a természeti népek jövője is. Nem biztos, hogy örökké fenn fogják tartani a változatosságot (creativ diversity) – több finn-ugor nép halt már ki – a merja, a muroma, a lív –, s pl. a hantik és a manysik jövője sem garantált.

A gépi intelligencia kívülről vezérelt – nem veszélyes – Z. Karvalics szerint.
Ebben talán igaza lehet. Közvetlenül nem veszélyes. De ha filozófiaivá tesszük a kérdést, s Nyikolaj Bergyaev fölvetését vesszük elő, azt, hogy az ember az eszközök előállításának eszközévé válik, akkor az aggodalom jogos. Arról van szó, hogy az ember elfelejt azzal foglalkozni, hogy mit szeretne alkotni, miért szeretne élni – ehelyett a különböző gépek alkotására szenteli energiáját – a nélkül, hogy átgondolná, mit miért tesz.
A replikatív egységgé válás lehetetlensége biztonsági kockázat lenne az emberiség számára. (Csányi, Hawking, 2001) Ez egy jogos felvetés.

Vajon mi védi meg a kis népeket? Elvileg a közérdek – érvel Z. Karvalics.
A lokalitások, tehát a kisebb közösségek védelmére szóló érv, hogy miközben az új tudások előállítása egyre méretesebb kulturális gépeket igényel, a váratlan innovációk a nem algoritmizálható tartományokban születnek.
A teremtő tett – creative action – az igazi érték (Koestler, 1964). A tudástársadalmak a sokféle tudások társadalmaiként épülnek. A UNESCO 1995-ös jelentése (Our Creative Diversity) a lokalitás és az egyetemes emberi minőségek jelentőségét értelmezte. A nemzeti identitás-gazdaságok erősödése nem árt a globalizációnak.
Viszont sehol semmi garancia! A döntéshozók és a közbeszéd aktuális alakítóin múlnak az információs társadalom biztonságával kapcsolatos döntések.
„A kockázatértékelés kulturális kötődések által meghatározott folyamat.” (írta Mary Douglas, 1982)

Szilágy Ákos esztéta megkülönböztet jobboldali és baloldali mentalitást. Az utóbbi másodlagosnak tekinti az organicitást. Tehát azon is múlik a biztonság, hogy éppen jobboldali vagy baloldali mentalitású a politikai vezetés.
„Akkor lesz sikeres az alkalmazkodás, ha felülvizsgálhatóvá válnak a nézetek egyfajta társadalmi önkritika jegyében. Észlelésbe ágyazott döntés-előkészítés és döntéstámogatás történik, aminek információs háttérrendszere és bizalmi dimenziói vannak.” – ezek a feltevések jogosak, de hol vannak a garanciák?
Z. Karvalics szerint az információ befogadásának alapja a transzformációs bázis.
Ennek kialakítására javasolt:
– a megalapozott tudományos eredményeken alapuló megközelítések népszerűsítése
– a kulturális, érték- és előismereti kötöttségek felismertetésével és az önreflexió igényének kialakításával.

Igen. De vajon miért nem sikerül ez a társadalomtudományok terén? Pl. a marxizmus kiszorítása segítette vagy rontotta a tudományosság terjedését?
Vagy egy technikai kérdés – a vízierőművek kérdése – vajon miért nem vitatható meg tudományosan a mai Magyarországon?
Mi garantálja, hogy azoké legyen a hatalom, akik a legfelkészültebbek, akik képesek megtalálni és képviselni a közjót? Már Szókratész is föltette ezt a kérdést, s nem talált rá megnyugtató választ.
Z. Karvalics túlságosan általánosan fogalmaz, nem megy le a mélybe a kudarcok – pl. a transzformációs bázis alacsony színvonalának – feltárására.
„Az optimistát leutópiázzák, ha az információs társadalom dicsőségét zengi” – írja könyve utószavában. A fölvetés jogos. De talán nincs igazuk?

2011. április 26., kedd

Infokommunikációs eszközök használata

Az informatikai eszközök rohamos terjedésével rohamosan fejlődnek az információs és kommunikációs technológiák (IKT) is. Ezek és az internet megjelenése folyamatosan alakítják, átalakítják nemcsak a gazdaságot, de a társadalmi viszonyokat is. Eddig nem látott új iparágak, új termékek és szolgáltatások jelennek meg a piacon, valamint az információk termelése, elosztása, felhasználása megváltoztatja a gazdaság szerkezetét és új alapokra helyezi az emberi (gazdasági, szociális, kultúrális stb.) viszonyokat. Hatást gyakorol az emberek hétköznapi életvitelére, szabadidős tevékenységére és alapvetően megváltoztatja az élet minőségi elemeit is az egyének anyagi helyzetének függényében.
Az elmúlt ötven évben, amióta megjelent az "információs társadalom" fogalma, a gazdasági és társadalmi változások alapját az információtechnológia és az informatikai ipar trendjei jelentik. Világméretekben az információs technológia és a távközlés jelenleg a GDP 5%-t, míg az Európai Unióban 8%-t adják. A világ információtechnológia piacának 40%-a az USA-ban, 30%-a Európában, míg 20%-a Japánban összpontosul (2007-es adatok!!!). A fejlett országokban azoknak a termékeknek, emlyekben közvetlenül, vagy közvetett módon megjelenik az informatika, a GDP-ben elfoglalt részarányuk meghaladják az 50%-t. Az ezredfordulóra az informatika és a távközlés hozzájárulása a GDP-hez nagybb lett, mint az autóiparé.
Az információs gazdaság fejlődésének egyik alappillére az IKT szektor növekedése. Az IKT további fejlesztésében és mind kiterjedtebb használatában továbbra is hatalmas lehetőségek vannak. Ez azért is fontos, mert ez a szektor jelentősen támogtja, segíti a tudás, az információk továbbítását, elosztását és feldolgozását valamennyi gazdasági ágazatban. 2005-ben, Európa 500 legnagyobb állásteremtő vállalkozásának 22%-a az infokommunikációs szektorba tartozott.

Az információtechnológia egyre erősödő szerepét mutatja a kommunikációs eszközök (internet, PC, mobiltelefon) használatának alakulása. Néhány adat a kommunikációs eszközök használatáról:

Hazánkban 1998-ban 1000 emberből 20, 2004-ben 280 fő, az EU-ban 1998-ban 1000 emberből 100, 2004-ben 480 fő, míg az USA-ban 1998-ban 210, 2004-ben kicsivel több, mint 600 ember használta az internetet. A PC használat területén még jelentősebbek a különbségek a hazai, az EU-s és főleg az USA adaitai között. 1998-ban hazánkban 1000 emberből jó ha 70 használt PC-t, de ez a szám 2004-ben sem érte el a 200 főt. Az EU-ban 1998-ban 200 ember, 2004-ben 400 fő használja a számítógépet 1000 emberből, ezekkel az adatokkal szemben, az USA-ban már 1998-ban is megközelíti az 500 főt a számítógép használók száma, ami 2004-ig tovább emelkedett és 1000 amerikai közül, már 750-en használnak rendszeresen számítógépet. Érdekesek a mobiltelefon használatával kapcsolatos adatok. Hazánkban 1998-ban 1000 emberből csupán 100 fő rendelkezett mobillal, addig 2004-ben már megközelítettük a 900 főt, ezzel túlszárnyalva az amerikaikat. Az USA-ban a mobiltelefonok használata nem növekedett annyira dinamikusan, mint nálunk, mert az 1998-ban regisztrált 220 főről, 2004-re csupán 600-ra emelkedett a mobilt használók száma 1000 főre viszonyítva. Az EU-ban az 1998-ban regisztrált 200 főről szintén 900 főre nőtt a mobil használók száma (1000 főre viszonyítva).

Az adatokból kitűnik, hogy hazánk élvonalba került a mobiltelefonok számát és használatát illetően, amiben ugyanakkor az USA elmaradt, a számítógép használatban még inkább nőtt a rés a fejlett, meghatározó régiók, országok között.

Valószínű, hogy a teljesítmény növelése mellett megvalósuló méretbeli csökkenés eredménye a mobil rendszerek terjedésének gyors üteme, ami a mobilis személyi kommunikció fejlődését is jelenti és ezzel teljessé válik az a folyamat, ami a hely-hely közötti kommunikációtól a személy-személy közötti kommunikáció felé mutat, illetve ezt rendszerbe szervezve, egységesítve megvalósítja.

Ezekhez kapcsolódva, és ahogy mi is tapasztaljuk, az oktatában is megfogalmazhatók és megfogalmazódnak új trendek, hiszen jelentősen növekszik azon munkahelyek száma, ahol tömegével dolgozzák fel és használják az információkat. Átalakul a felnőttképzés és a felsőoktatás struktúrális rendje. A konkrét információ befogadásával szemben, az egyik oldalon az információszerzés módjainak, lehetőségeinek, az információ kezelésének megismerése, a másik oldalon az információ tartalma, hasznossága és hatásossága kerül előtérbe.

A kommunikáció idejének lerövidülése miatt felgyorsul az innováció, a technikai-technológiai fejlődés, aminek következtében a munkahelyi követelmények is gyorsan változnak, ezért elengedhetetlen ismereteink rendszeres gyarapítása, bővítése. Ma már sok munkahelyen nem is annyira kötött munkaidő van, hanem sokkal inkább teljesítendő határidők és elvárt produktumok.

2011. április 24., vasárnap

Társadalom az információs korban?

Sokan vitatják, hogy korunkat nevezhetjük-e információs társadalomnak. Ezzel kapcsolatban rengeteg kérdés merült fel bennem: Mi kell ahhoz, hogy információs társadalomról beszéljünk?Milyen hatásai vannak az új IKT eszközöknek a társadalomra?
Csepel György és Prazsák Gergő könyvéből vett idézetet elemezgetném, amely további kérdéseket vetett fel bennem:


" Kiteljesedett információs társadalom ott jön létre, ahol a
szélessávú, szimmetrikus kapcsolódásra alkalmas internet
mindenütt jelen van mind a fizikai, mind a szociális térben. Az információs tér
folyamatosan bővül, nincsenek határai, s minél többen vesznek részt benne,
minél több tartalom és szolgáltatás kerül bele, annál eredményesebben alakítja át
az egész társadalmat, annak minden szereplőjét és intézményét."


Ez, azt jelentené, hogy akkor nevezhetünk egy társadalmat információs társadalomnak, ha mindenkinek és mindenütt hozzáférése lenne az internethez? Az internet az alapja az információs társadalomnak? Hazánkban mikor fogjuk elérni, hogy mindenkinek legyen internet kapcsolata? Milyen mértékű esélyegyenlőtlenségeket okoz az internethez való hozzáférés hiánya a társadalomban?

Valóban az információs tér folyamatosan bővül, nincsenek határok, bárhonnan, bármiről szerezhetünk információt, de csak akkor, ha hozzáférésünk van.

A társadalom valóban átalakuláson megy keresztül, lassan minden területen megjelenik az internettel támogatott információhoz, szolgáltatáshoz jutás. Nem kell iskolapadba ülnünk, hanem e-learning keretei között tanulhatunk, nem kell boltba menjünk, hanem interneten keresztül házhoz rendelhetünk, nem kell az adóbevallásunkat postáznunk, hanem az Ügyfélkapu segítségével elküldhetjük online. Minden területre meg van a hatása, a kérdés, hogy ki tudjuk-e használni, tudunk-e élni vele?

Ki gondolta volna 20 évvel ezelőtt, hogy nem kell a lakásunkban lévő telefonról tárcsáznunk és felhívni ismerőseinket, hanem az utcán sétálva, bármelyik percben megtehetjük ugyanezt a mobiltelefonunkról. Emlékszem, amikor a mobil telefonok használata megjelent és le "bunkófonoztuk". Ma pedig már a hat éves gyerekek is ezzel rohangásznak, mit rohangásznak sokszor jobban kezelik, mint mi "felnőttek".

Ugyan ennek a jelenségnek lehetünk a részesei a laptopokkal, magunkkal vihetjük és, ha előfizetésünk van, vagy szerencsénk van és van WIFI hálózat, akkor szabadon kapcsolódhatunk az internetre.

Szeretném 20 év múlva újra elolvasni, ezt a blogot, vajon milyen mértékű lesz addigra a változás. Hogyan fogunk visszatekinteni, erre az időszakra? Talán elstoryzgatunk róla, gyerekeinknek, unokáinknak, hogy amikor ez a blog született, mi MA-s andragógusok még csak ismerkedtünk az "információs kor" nyújtotta lehetőségekkel. Ízlelgettük, mit is jelent a blog írás, twitter használat, egyáltalán szoktuk a gondolatot, hogy írásaink mindenki számára szabadon elolvashatók.

De addig még el kell jutnunk és részeseivé kell váljunk a változásoknak, meg kell változtassuk saját gondolkodásunkat is, hogy mindennapi használatunkba beivódjon a számítógép használat, az információ megosztás.

Előző blogbejegyzésemet, azzal a gondolattal zártam, hogy a társadalomban nagyfokú egyenlőtlenség tapasztalható az IKT használatban és úgy gondolom nekünk andragógusoknak feladatunk és felelősségünk, hogy segítsünk csökkenteni ezeket az egyenlőtlenségeket.

Ehhez először is nekünk is felhasználókká kell válnunk, az andragógus szerepkörben nem állja meg a helyét az a mondás, hogy "aki tudja csinálja, aki nem tudja tanítja".

Lépést kell tartanunk az információs kor által nyújtotta változásokkal, és fel kell készítenünk a felnőtteket is erre a változásra, ezért is tartom fontosnak, hogy a jövőbe tekintsünk, milyen elvárásoknak kell majd megfeleljünk, milyen kompetenciákkal kell rendelkeznünk, nemcsak, mint andragógusok, hanem, mint az információs társadalom embere.

Már most tapasztalhatjuk, hogy milyen hátrányok érhetnek minket, mind a munkaerőpiacon, mind társadalmi szinten, ha nem tartunk lépést a korral, ha nem tudjuk megfelelően használni a számítógépet, ha nem értjük az információs kor szlengjét, nem tudjuk, hogyan kell elkészíteni egy prezentációt Power Pointban, illetve nem értjük, hogy mit jelent, hogy lájkolom.

Még sorolhatnám a hasonló példákat, szerintem mindannyiunk hozzá tudná tenni a saját tapasztalatait.

Azzal a gondolattal fejezném be, hogy meg kell tanuljuk használni, továbbadni, fejleszteni "információs" tudásunkat. Lépést kell tartanunk és fel kell készüljünk az információs kor társadalomra gyakorolt hatására.


Felhasznált irodalom:

Csepeli György és Prazsák Gergely (2010): Örök visszatérés? Társadalom az információs korban. Jó Szöveg Műhely Kiadó, Budapest.

Technofil- Technofób – a két embertípus?

Az információs társadalom hatása az emberekre.
Második bejegyzésem témáját keresve bukkantam rá erre a két számomra új fogalomra. Rögtön rákerestem mit is jelent ez a két szó és mivel nagyon érdekesnek találtam, megpróbálom veletek is megosztani.
A kifejezés keletkezése valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a technológiafejlődésnek, mint általában minden új dolognak, itt is megjelentek a hívei és természetesen az ellenzői is. Ezt nevezik szakszóval „digitális megosztottságnak”.
Lássuk, hogy definiálja a két fogalmat a wikipédia:
Technofóbia: a legújabb technikai vívmányoktól, illetve használatuktól való beteges irtózás. A technofóbia tehát a korszerű technikai vívmányok merev elutasítása, ellenérzés mindennel szemben ami hozzájuk kapcsolódik. Ma a technofóbia leginkább a 30-as és az annál idősebb korosztályoknál van jelen. Ennek egyik oka a hirtelen és gyors technológiai fejlődés, amivel szinte lehetetlen lépést tartani.
Technofília: olyan emberek, akik a technológiai változásoktól pozitív társadalmi változásokat remélnek. Ők a technológia fejlődésében látják az emberiség szerencséjét, és minden reményüket a technológia vívmányaiba helyezik. A technológiával kapcsolatban világnézete az ember kiképzésére vonatkozik, miszerint az embernek meg kell tanulnia használni az új technológiákat.
A technofóbok szerint az internet tele van pornóval, erőszakra hangol, magányossá tesz, az ember elveszti az identitását és még sorolhatnánk azokat a képeket, amelyeket az ismeretlentől való félelem hoz elő. Az információs társadalom problémáinak feltárásakor nem lehet csak az internetre vetíteni a vizsgálódást. Vagyis az internet és az információs társadalom közé nem tehető egyenlőségjel. A tecnofílek bátran hírdetik, hogy a technológia felszabadító jellegű, és növeli a jólétet, melynek eredménye egy új digitális agora.
Persze ez teljességgel hihetetlen a másik oldal számára hisz szerintük az új technológia által mindenki megfigyelhetővé válik, legrosszabb esetben pedig akár az emberi evolúció is véget érhet, sőt mi több, az intelligens gépek elpusztíthatják az embert. (ezen a ponton eszembe jutott a Terminátor című film, melynek egyik része a „Gépek lázadása” alcímet hordozta)
Az biztos, hogy az állampolgár-fogyasztó az új információs technológiák egyre szélesebb használatával jobban nyomon követhetőbben él, de azt nem tudjuk, ez milyen következményeket hoz maga után.
Mind két modell hívei kissé elrugaszkodtak a valóságtól, mert bár van állításaiknak némi valóság alapja, a mindennapi élet elég távol áll attól, hogy ezek valósággá váljanak. Mind két oldalról rengeteg könyv, tanulmány jelent meg melyek a jövőről szólnak. Az alapvetően technofil irányultságú könyvek, futurológikusak és összességében egy nagy problémát látnak: az emberek nem elég felkészültek a változásra. A kutatók szerint ez az információs társadalomkép kritikátlan és utópikus, szerintük le kell számolni azzal a mítosszal, hogy a technológiai fejlődés minden társadalmi-gazdasági ellentmondást felold a jövőben. Az információs társadalom nem ígér megváltást, a társadalmi egyenlőtlenségek új köntösben, de újra termelődnek. Az új információs világban való részvételhez technikai eszközökre van szükségünk, és szükség van arra, hogy mindenki hozzáférjen a technológiához és a tartalomhoz. Hogy mi lesz azokkal, akik anyagi forrás híján a hozzáférésből kimaradnak, kizáródnak? Nem tudjuk, csak sejtjük. Akik viszont részesei az információáramlásnak, ők nem lesznek túlterheltek? Hogyan tudják kezelni a rájuk zúduló információáramlást?
Magam, kissé laikus számára a technika folyamatos és gyakorlatilag követhetetlen gyorsaságú változása az, ami a legfontosabb jellemzője az információs társadalomnak. Mindennapi életünkben, szinte minden területén egyre gyakrabban kényszerülünk alkalmazkodásra. Ez néha bennem is pánikhoz vezet, máskor természetesnek veszem, hisz andragógus felfogásomban tanulás az élet.
És itt jön be a képbe egy új meghatározás a technorealista, mely mind két oldal szélsőségeitől távol maradva próbálja a technológiát nem egy elszabadult szörnyetegként bemutatni melyhez csak alkalmazkodni lehet, hanem, hogy a technológia társadalmi konstrukció, amely a társadalom által formálódik.
Kiindulópont Kranzberg első törvenye, miszerint „a technológia se nem jó, se nem rossz, de nem is semleges” (Kranzberg, 1985: 50).
Vagyis olyan, amilyenek mi vagyunk.
Megállapíthatjuk, hogy ez a kérdéskör még sok problémakört kell, hogy megoldjon. Ehhez talán az vinne közelebb, ha a két oldal tudományos és minőségi vitát folytatna a téma körül, távol tartva magukat a szélsőségektől.
A technológia ás a társadalom viszonyát vizsgálva kibontakozik egy összefüggésrendszer, a társadalom épp úgy hatással van a technológiára, mint a technológia a társadalomra. Remélem, hogy az „informálódni tudás” képességét egyre több és több ember sajátítja el és az információt, mely életünk legnagyobb erejű és ránk állandóan ható sorozata, fel tudja dolgozni mindenki, hisz ha sok van az baj, de ha nincs, az meg rossz.

Források:
http://oktinf.elte.hu/wiki/index.php/Technof%C3%B3bia
http://oktinf.elte.hu/wiki/index.php/Technof%C3%ADlia
http://www.scribd.com/doc/26166345/Webketto-az-oktatasban
http://vigzoltan.hu/x_bit/netis/03_Kincsei_technologia.pdf