A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kultúra. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kultúra. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. május 29., vasárnap

Digitális egyenlőtlenségek, kulturális tőke


Pierre Bourdieu

forrás: wikigender.org
A társadalmi rétegződés, az egyenlőtlenségek témaköre kialakulása óta a szociológia egyik fő kutatási területe. Szinte minden jelentős elméletalkotó foglalkozott már ezzel a kérdéssel. Fontosságát – többek között - annak köszönheti, hogy az emberi társadalmak összes ismert formájában, más és más alakban, de létezik ez a jelenség. A mai modern korban is meg találhatóak ezek a társadalmi egyenlőtlenségek, amelyek ugyan mindig valami új ruhában, de jelen vannak az életünkben. Az információs társadalomban a digitális egyenlőtlenség az, amely egyre inkább felkelti a kutatók és szociológusok figyelmét.

A szakirodalmakban egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a digitális egyenlőtlenség és a kulturális egyenlőtlenség közötti összefüggések. Itt az andragógus blogban is több oldalról megközelítettük a témát, és néhány bejegyzésben többen kitértek az internethasználatra, illetve annak hiányaira a magyar lakosság körében.  Néhány nemzetközi és magyarországi kutatásból az derül ki, hogy az internethasználat terjedésének egyik fő gátja a kulturális hozzáférés hiánya. Az internet használói és nem használói között nem annyira gazdasági (természetesen az is), mint inkább kulturális különbségek mutatkoznak.
Érdemes figyelembe venni Pierre Bourdieu elméletét a kulturális tőke szerepéről a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelésében.
 Bourdieu a kulturális tőkét három formában határozta meg:
1. az úgynevezett inkorporált tőke, amely alapvetően testreszabott és valamilyen belsővé tételt feltételez. Egy elsajátítási folyamat előzi meg, amely képzési és tanulási időt igényel, azaz időbe kerül. A képviseleti elv kizárt, vagyis az időt a beruházónak magának kell beruháznia. Ha valaki a saját műveltségén dolgozik, önmagát műveli, így az ember „személyével fizet”.Ez egy olyan tulajdon, amit nem adhat át az ember csak úgy, rövid idő alatt. Sokrétűen kötődik a személyhez, annak halálával a tudása és műveltsége is vele hal legtöbbször.
A digitális egyenlőtlenség szemszögéből itt meg kell említeni, hogy elve kell, hogy a hátrányos helyzetben lévők akarjanak tanulni. Megtanulni a számítógép és az internet használatát nekik saját maguknak kell elsajátítani. Ez is egy befektetés, ami hosszútávon térül meg és nehezen forintosítható.

2. tárgyiasult (objektivált) tőke, minden olyan hasznot termelő eszköz, amelyben tudás testesül meg, így pl. egy jegyzet, egy tananyag, műszaki eszköz, vagy műalkotás is. Legfontosabb tulajdonsága, amelyről a nevét is kapta, hogy tárgyiasult, azaz megfogható, továbbadható, sokszorosítható, közvetlenül értékesíthető. Például egy mérnök tudása, inkorporált tőkéje tárgyiasul akkor, amikor egy termék, pl. egy mobiltelefon vagy laptop lekerül a gyártósorról, és értékesíthetővé válik.
Vagyis a digitális egyenlőtlenség esetében arról van szó, hogy az illetőnek nem elég megvásárolnia/használnia az IKT eszközöket, illetve elsajátítania a használatukat, hanem létre kell vele hoznia valamilyen produktumot is. (pl. egy titkárnő produktuma az általa legépelt szöveg, amit a főnöke kért, ehhez viszont kell, hogy tudja használni a számítógépet).
 3. intézményesült tőke (minden olyan papír, bizonyítvány, jogosítvány, tudományos cím, fokozat, stb., amelyekhez iskolák, tanfolyamok, képzések elvégzése útján jutunk). Az intézményesült tőke azért fontos, mert egyrészt igazolja valamilyen tudás megszerzését, képzés elvégzését, másrészt jogosít valamilyen pozíció, például egy tanári állás betöltésére.
 A kulturális tőke kiemelt jelentőségű a társadalmi rendszer működési mechanizmusai szempontjából: Bourdieu-nél a kulturális tőke a kulcsa a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelésének két tulajdonsága folytán. Egyrészt a kulturális tőke a legnehezebben megszerezhető tőke (az átörökítésnek ezen tőke esetében a legnagyobb a jelentősége), „mert a megszerzés módja is része, a korai szocializációtól kezdve belsővé, „tulajdonból tulajdonsággá”, azaz habitussá válik, ezért teljesen soha nem levetkőzhető; továbbá a leghosszabb ideig tartó felhalmozást igényli, mert az egész családban megtestesült kulturális tőkétől függ elsősorban. Másrészt viszont a legjobban konvertálható a többi tőkére.” (Bourdieu 1997).
A felsoroltak alapján érdemes megvizsgálni, hogy mi adja a kulturális különbségeket a digitális világban. Amennyiben a kulturális tőkével való rendelkezés meghatározza az info-kommunikációs eszközökhöz való hozzáférést és azok használatát (esetünkben az internetét), akkor Bourdieu elmélete alapján várható, hogy a digitális egyenlőtlenség a hagyományos egyenlőtlenségek mentén termelődik, és tovább növeli ezeket az egyenlőtlenségeket azáltal, hogy más tőkék egyenlőtlen megszerzési esélyéhez vezet.
Mit is jelent ez? Azt, hogy a digitális világban is hosszútávon realizálódó, nagy – időbeli, anyagi és energia – befektetést igénylő döntést hoz az, aki belép ebbe a „digitális világba”. Számítógépet vásárol magának vagy gyerekeinek, megtanulja a használatát (vagy taníttatja gyerekeit) és internet-hozzáférést tesz lehetővé otthonában. Márpedig az ehhez a befektetés-sorozathoz szükséges gondolkodásmód jellemzőbb a felsőbb társadalmi rétegekre, azokra, akik - neveltetésük folytán - rendelkeznek kulturális tőkével. Ezeknek pedig éppen a tőkével való rendelkezésük következtében még több tőke megszerzésére nyílik lehetőségük. Ugyanakkor, akik eleve hátrányból indulnak, még jobban perifériára szorulnak, és még jobban leszakadnak.
Nem szabad elfogadnunk, hogy az egyenlőtlenségek természetük szerint reproduktívak és a társadalmi különbségek a digitális világban sem csökkenthetőek. Lehetőségeket kell teremteni, programokat kialakítani,melyben részt vesznek az ország politikai és gazdasági szereplő is.
 Az Egyesült Államokban, illetve a nyugat európai országokban évek óta próbálják ezeket a digitális egyenlőtlenségeket megszűntetni különböző módokon. Például: olcsóbb internet-hozzáféréssel, vállalatoknak adott adókedvezménnyel, az iskolák, oktatási intézmények „hálóval” való ellátásával, tanulási centrumok létrehozásával, vagy ajándékba adott számítógépekkel, stb.
Nálunk is vannak kezdeményezések, de sajnos a legtöbbször a forráshiány miatt ezek kudarcba fulladnak, vagy más fontosabb célok miatt meghiúsulnak.
A segítő szakmákban gyakran elhangzik ez a mondat: „Ne halat, hálót adj!”
Forrás: Vitál Attila (szerk) 2003: Művelődésszociológia. Möbius Print, Nyíregyháza

Mennyiben aktuálisak vagy vitathatók Csepeli György, Prazsák Gergő és Szűcs Jenő gondolatai a kulturális régiókról és az információs társadalomról?

Mi határozza meg leginkább lehetőségeinket, a gazdasági körülmények, a szellemiség (kultúra), amelyet elsajátítunk, a régió, amelyben lakunk, vagy saját ambícióink, fejlődési és kapcsolatteremtő képességeink? A kérdés aktualitását több sajátos körülmény is indokolja, amelyek korszakunkat jellemzik. Ezek egyike a rendszerváltozás, ami már a nevében is korszakváltást feltételez, másika az információtechnikai forradalom, amelyet Z. Karvalics László az 1960 –as évektől eredeztet (1961-ben repült elsőként ember az űrbe, Jurij Gagarin, ekkor használták először az információs társadalom fogalmát, s ekkor hoztak létre először kapcsolatot számítógépek közt Németországban). Ezen változásokat előtérbe állító történelmi kontextus mellett létezik egy állandóságot vagy meghatározottságot sugalló felfogás is, a földrajzi-kulturális.

A földrajzi-kulturális determináltság elmélete

Közép-Kelet-Európa egy önálló régió, amelyet sajátos, a nyugat-európaitól és a kelet-európaitól is eltérő kulturális jegyek jellemeznek, ez Szűcs Jenő történészi munkásságának kulcstétele. A tragikus sorsú történész (1988-ban öngyilkos lett) felfogását vitték tovább Csepeli György és Prazsák Gergő, amikor Európa országainak az Internettel és a mobiltelefonnal kapcsolatos hozzáállását elemezték (Örök visszatérés? Társadalom az információs korban, 2010), s Szűcs Jenő elméletét vélték igazolódni. Az információs társadalom fejlettsége szerinti rangsorban azok az országok vannak az élen, amelyeket Szűcs Jenő a nyugati kulturális régióhoz sorolt (Svédország, Dánia, Hollandia, Egyesült Királyság, Ausztria, Svájc, Norvégia, Finnország, Németország, Belgium, Írország, Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Portugália), ezután következnek a Közép-Kelet-Európához sorolt országok (Észtország, Szlovénia, Csehország, Magyarország, Szlovákia, Litvánia, Lettország, Lengyelország), s a Kelet-Európához tartozók maradtak le (Törökország, Románia, Bulgária, Oroszország, Ukrajna, Azerbajdzsán). A statisztika szerint, ebből a kulturális meghatározottságot sugalló logikából csak egy ország lóg ki, az Európai Unióhoz Magyarországot megelőzően csatlakozó Görögország, amely látszólag erőn felül teljesít az információs társadalomra való készenlétét tekintve, mivel kelet-európai jellege ellenére Szlovénia mögött, Csehországot megelőző pozíciót foglal el (Forrás: The 2008 e-readiness rankings). Görögország viselkedésére manapság az tekinthető egy kézenfekvő magyarázatnak, hogy az általa elfoglalt pozíciót az Európai Unió anyagi segítségének és a könnyelműen fölvett hiteleinek köszönheti, s bármikor lejjebb csúszhat ezen a ranglistán, amint fizetésképtelenné válik.
Emellett egy másik listát is közölt a Csepeli-Prazsák szerzőpáros, amely a jövő szempontjából a rangsort tekintve változásokra utalhat. A kreatív foglalkozást űzők arányát tekintve ugyanis lényegesen vegyesebb a kép, mint az információs társadalomra való készséget illetően – nem igazolván Szűcs Jenő modelljét. A Közép-Kelet-Európához sorolt Észtország nemcsak Magyarországot előzi meg, hanem Dániát, Svájcot, Németországot, Ausztriát stb. is, s kb. kétszer akkora Észtországban a kreatív foglalkozást űzők aránya, mint a nyugathoz sorolt Olaszországban.

Richard Florida elmélete a gyakorlatban

A kreatív foglalkozást űzők arányának az ún. kreatívosztály-indexnek a mérése összefügg Richard Florida elméletével, aki, gyakorlatilag, az értelmiséget tekinti a kreatív osztály tagjainak, s azt állítja, hogy a tudás termelésére, közvetítésére és alkalmazására szakosodott réteg jelentősége a modern ipari társadalmakban a technológiai fejlődés következtében megnőtt. Florida a hagyományosan értelmiségieknek tekintett tanárok, orvosok és jogászok mellett ebbe a kategóriába sorolja az állami, az önkormányzati, az üzleti és a nonprofit szféra vezetőit is (hasonlóan Antonio Gramsci elméletéhez az 1930-as évekből). Florida nem állítja, hogy ezen értelmiséginek tekintett személyek mind kreatívak, hanem arról van szó, hogy a társadalom működésének hatékonysága, az innováció megvalósulása szempontjából ezek a rétegek számítanak igazán, tehát az ő kreativitásukon múlnak a dolgok. Azaz, bár azt is állíthatjuk, hogy elvileg mindenki lehetne kreatív, mindenki lehetne értelmiségi gondolkodású, de a gyakorlatban nem lehet mindenki értelmiségi pozícióban. (A problémát jól érzékelteti Izrael foglalkoztatási helyzete: a diplomás munkanélküliség gyakori felbukkanása mellett jellemző az is, hogy munkaerőt importálnak – a szakképzettséget nem igénylő munkakörök betöltésére. Azaz, nincs mindenki számára értelmiségi státusz – a gépesítésnek vannak korlátai, a fizikai státusz nem mindig alakítható át értelmiségi státusszá.)
Florida elméletének fő tétele az, hogy „a tehetségpotenciál és a technológia egymásra találása csak akkor eredményezi kreatív osztály kialakulását, ha a kritikus tömeget meghaladó létszámban, egymás fizikai közelségében élő kreatív személyek nyitott, befogadó, toleráns kulturális környezetet teremtenek maguknak, amelyben nincs helye semmiféle előítéletnek, dogmatizmusnak, törzsies módon felfogott identitásnak. Társadalmilag számottevő, történelem- és kultúraformáló kreativitás ott keletkezik, ahol a kreatív osztály térben és időben találkozó tagjainak száma eléri a kritikus tömeget. Abszolút számban ezt nehéz megadni. A lényeg az, hogy ennek az eredendően kisebbségben levő csoportnak az adott helyen és időben többségben kell lennie”. (Forrás: Csepeli-Prazsák, 2010) A történelemben az ókori Athén, a reneszánsz Firenze, az Erzsébet-kori London és a mai Seattle (Amerikai Egyesült Államok, Washington Állam) lakossági összetétele feleltek, felelnek meg a kritériumoknak.
Igen, de vajon mi történt a XX. század elejének Budapestjével, ahonnan több Nobel-díjas tudós és nemzetközi hírű filozófus, szociológus pályája indult, sőt, innen származik a számítógép feltalálója, Neumann János is? Amikor az egyetlen Magyarországon Nobel-díjat kapó magyar tudóst, Szentgyörgyi Albertet arról kérdezte az újságíró, hogy mit tanácsol a fiataloknak, mi volt élete tanulsága, a válasz az volt „Tudni kell idejében elhagyni az országot.” (Rajta kívül egy irodalmi Nobel-díjas van, akiről esetleg elmondható, hogy magyarként kapta a díjat – Kertész Imre. Azonban a díjnyertes kisregénye, a Sorstalanság megírása után ő is elköltözött innen, Németországba, s nem kizárt, hogy éppen az ottani kapcsolatainak köszönhető nemzetközi ismertsége és sikere.)

Richard Florida, Szentgyörgyi Albert és Szűcs Jenő gondolatainak szintézise

Ha elfogadjuk Florida elméletét, és továbbgondoljuk Szentgyörgyi Albert motivációinak hátterét, akkor megértjük Szűcs Jenő igazságát. Tudniillik, azért nem tudtak, tudnak felzárkózni Közép-Kelet-Európa országai Nyugat-Európához, mert amikor valamilyen szerencsés véletlennek (pl. bevándorlásnak) vagy akár az oktatás színvonala emelkedésének köszönhetően összegyűlne viszonylag sok kreatív emberük, azokat nem tudják együtt tartani. A XX. századi Magyarországról a század folyamán több kivándorlási hullámban vándoroltak ki (elsősorban Amerikába) a szegények is, az értelmiségiek is. Az utóbbiak közt sok esetben beszélhetünk elsősorban politikai vagy vallási jellegű motivációkról, illetve fenyegetettségről (kommunisták, zsidók, majd nyilasok, nemesi származásúak, 56-os forradalmárok stb.), amit a század végén egyre inkább a gazdasági okok váltanak fel, a jobb megélhetés lehetőségének keresése nyugaton. Ezzel a kivándorlási helyzet visszatért a kiindulópontjára, hiszen az ezredforduló után ugyanúgy a munkanélküliségtől való fenyegetettség lett a kivándorlás egyik oka, mint ahogyan száz évvel korábban volt, legfeljebb annyi a különbség, hogy egyes foglalkozási ágak (pl. egészségügy) esetében nem a munkanélküliség riasztó, hanem a bérszínvonal, s eközben a magyarországi bérek többszöröse érhető el Nyugat-Európában, amely országok intézményei ma már toborozzák a magyar orvostanhallgatókat, s pl. svéd nyelvtanfolyamot szerveznek számukra.

A közép-kelet-európaiság lényege nem változik? A slachta és a második jobbágyság visszatér?

Fél évszázada beszélhetünk információs társadalomról, amelynek hatása Magyarországra is kiterjedt, mégis előállhat az egy évszázaddal ezelőtti szituáció, akár a hárommillió koldus országa is, szó szerint. Vajon mi lehet az oka ennek? S pl. mi lehet az oka Észtország nyilvánvaló kiválásának ebből a kulturális zónából? Észtország miért közelíthet a finnekhez és a svédekhez, miközben mi, magyarok nem közelítünk az osztrákokhoz? Vajon tehetünk-e róla mi, magyarok, vagy mindig mások tehetnek róla – pl. a szovjetek, akik nem engedték Magyarországot kilépni a Varsói Szerződésből 1956-ban? Vajon garantálható-e, hogy Magyarország élni tudott volna az esélyével, és felzárkózott volna Ausztriához, kulturálisan is, gazdaságilag is? Nehéz eldönteni. Hiszen évszázadokon át adva volt az esély: 1526 és 1918 között, azaz, csaknem négy évszázadon át közös uralkodója volt Magyarországnak és az osztrák tartományoknak (kisebb megszakításokkal). Mégse lettünk hasonlóak az osztrákokhoz a munkakultúrát tekintve, nem kerültünk egy kulturális-földrajzi kategóriába – Szűcs Jenő szerint. S éppen az 1500-as évek eleje az, amikor felzárkózás helyett leszakadás történt, az ún. második jobbágyság bevezetése és megszilárdulása Magyarországon. Szűcs Jenő konkrétan 1490-től számítja ezt a korszakot, s ez összhangban van azzal a népi szólással is, hogy „Meghalt Mátyás király –oda az igazság.” Tény, hogy a jobbágyság kiszolgáltatottsága növekedett Mátyás halála után, s ez váltotta ki az 1514-es parasztfelkelést, aminek leverése után a törvények is tükrözték ezt a változást. Közép-Kelet-Európában (legalábbis, Magyarországon és Lengyelországban) a jobbágyságot – egy átmeneti lazulás után – újra erősen a földesuraikhoz csatolták (ez a röghöz kötés, az ún. örökös jobbágyság). Tehát nem ment végbe a szabad bérlővé válás folyamata, amely egyes nyugati német fejedelemségeket és Franciaországot jellemezte. Azaz, a függő helyzet fönnmaradt. Igen, s most nézzük a XX. századot: főként éppen azok a közép-kelet-európai országok kerültek a szovjet befolyási övezetbe, amelyeket Szűcs Jenő a köztes régióhoz sorolt, s eme státuszukat az országok fenn is tartják, ami viszonylag nagyobb szabadságfokot jelent az esetükben (Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia), mint a Kelet-Európához sorolt Szovjetunió esetében. Viszont érdekes módon van egy ország, amely kilóg Közép-Kelet-Európából – Észtország. Az az ország, amelyben állampolgári joggá tették az Internethez való hozzáférést. Ez az ország nem véletlenül vezeti az információs társadalomra való nyitottság tekintetében a kelet-közép-európai országok ranglistáját, s előzi meg a Nyugat-Európához tartozók nagy részét is – a kreatívosztály-index szerint. S gondolkozzunk csak el, találunk-e még valami egyediséget eme kis finnugor nyelvet beszélő ország adatai közt, amely megmagyarázná sikereit? Finnország közelsége, a finn kulturális hatás, amelyre részben a finn és az észt nyelvek hasonlósága miatt van lehetőség, s ez, feltehetően, valamiféle mi-tudatot is kialakíthatott az észtek és a finnek esetében. Gyanítható, hogy Észtország a világon élenjárónak tekintett finn oktatási rendszert képes adaptálni, míg Magyarország soha nem viszonyult ennyire készségesen az osztrák kulturális hatásokhoz. Lehet, hogy Magyarországot nemcsak földrajzi helyzete, hanem az évszádokkal korábbi török hódítás kulturális hatása is hátráltatja? A három részre szakadt ország erkölcse, amely képtelen volt megegyezni a nemzeti célokban? Ez nyilvánul meg a rendszerváltás utáni pártok közti torzsalkodásokban? Lengyelország esetében pedig a slachta, a megegyezni képtelen nemesi országgyűlés hatása – a mai többpártrendszer mintázata? A bankok egyoldalú szerződésmódosításai – a második jobbágyság modern megnyilvánulásai?

A tanulásra, szintézisteremtésre való képtelenség, a korlátoltság – nemzeti ünnep?

Vajon hogyan másképpen valósulhatna meg a hibás mentalitás évszázadokon átívelő fennmaradása, mint nevelés és hagyományőrzés által? Azzal, hogy a nemzeti identitás részévé válik az ostobaság. Gróf Széchenyi István döbbenten állapította meg 1848 forradalmi hevületében, hogy a bölcsességet sokan hazaárulásnak tekintik. Edmund Husserl három kultúratípust, fejlődési fokozatot különböztetett meg: állati lélek, mitikus-vallásos szemlélet, filozófiai szemlélet. Magyarország lakosságának, sőt, elitjének a többsége sem képes túllépni a mitikus-vallásos szemlélettől a filozófiai szemlélet, a nyitott gondolkodás felé. Ennek közvetlen és közvetett bizonyítékai is vannak. Közvetlennek tekinthető pl. Horn Gyula 1994-es nyilatkozata „Minek ennyi filozófus?”, vagy akár a Magyar Tudományos Akadémia jelenlegi elnökének, Pálinkás Józsefnek a nyilatkozatai az államérdek új prioritásairól: a társadalomtudományi kutatások állami finanszírozásának háttérbe szorításáról. Az információs társadalom és az élethosszig tartó tanulás lehetősége megteremtésének szükségessége pusztán szépen hangzó jelszavak, de egyáltalán nem a magyar politikai elit fő céljai. Sőt, korábban sem voltak azok, a XVIII. században sem, a XIX. században sem. Mi a bizonyíték erre? Pl. az, ahogyan a magyar nemesek szabotálták Mária Terézia oktatásügyi törvényét, a Ratio Educationist (1777), amely az elemi iskolák terjesztését volt hivatott szolgálni, de a magyar nemesek ezt nem tekintették közérdeknek. Vagy pl. 1861-től, amikor nőtt Magyarország oktatásügyi autonómiája, csökkent a beiskolázottak száma. 1990-től pedig – miután az ország újra visszanyerte nemzeti függetlenségét – a középiskolai filozófiaoktatás elsorvasztását tapasztalhattuk meg.
S ezek után vessünk egy pillantást a rendszerváltást követően hivatalossá tett magyar nemzeti ünnepekre is:
Augusztus 20. – az államalapítás ünnepe (valójában István szentté avatásának évfordulója),
Március 15. – az 1848-49-es forradalom és szabadságharc ünnepe,
Október 23. – az 1956-os forradalom és szabadságharc ünnepe.

Mit ünneplünk, kiket ünneplünk, s milyen döntési alternatívák, értékrendek ellenében kötelezzük el magunkat eme nemzeti ünnepek által?

Augusztus 20. A kereszténység felvételét, a nyugati integrációt és azt az István királyt ünnepeljük, aki képtelen volt megegyezni rokonaival a trónutódlásról és/vagy a kereszténység felvételéről. Bár ma már nehéz pontosan feltárni az ezer évvel ezelőtti opciókat, a mai István-értelmezéshez hozzátartozik, hogy erőszakkal terjesztette a kereszténységet, megteremtvén ezzel az eurokonform magyar királyságot, a trónutódlással kapcsolatban pedig szembefordult az addigi hagyománnyal. A nemzeti ünnep, s általa az új államilag támogatott nemzeti identitás tehát a szervetlen – a nem konszenzusos – fejlődési folyamatot elfogadhatónak, sőt, mintának tekinti. Arra, hogy nemcsak erőszakkal lehet elfogadtatni egy új vallást, példaként körbe tekinthetünk: a csehek, horvátok, lengyelek és oroszok esetében is békés térítés történt.

Március 15. A Habsburgokkal és az István óta elfogadott nyugati kozmopolita (birodalmi) keresztény integrációval való szembefordulást, és azt a Kossuth Lajost és Petőfi Sándort ünnepeljük, akik kompromisszumképtelenségükről ismertek. Kossuth a Habsburgoktól teljes függetlenséget kívánt kapni, a nemzetiségieknek pedig (Horvátország kivételével) a magyar nemzetállamba való betagolódást ajánlotta a korábbi birodalom helyett. Petőfi költészete Kossuth törekvéseit szolgálta, amennyiben a békeszeretők (a gyávák) megvetésére és a könyörtelen harcra való felkészítésre irányult. A történelemoktatás nem szereti kihangsúlyozni azt a tényt, hogy 1848 augusztusában V. Ferdinánd magyar király és osztrák császár egy olyan kompromisszumot ajánlott, amilyet 19 évvel később Deák Ferenc vezetésével Magyarország képviselői elfogadtak, s 1918-ig érvényben maradt. Két minisztérium (a hadügy- és a pénzügyminisztérium) birodalmi irányításáról és Horvátország autonómiájáról van szó, amely a béke feltétele volt V. Ferdinánd 1848 augusztus 31-i ajánlatában, de a magyar kormányküldöttség szeptember 9-én erről nem tudott megegyezni a királlyal, azt elutasította, majd 10-én lemondott. A király ezután Jellasicsot, majd Lamberg Ferencet tekintette Magyarország legitim katonai vezetőjének. A nép szeptember 27-én meglincselte Lamberg Ferencet, amivel tovább élezte a király és Magyarország közti feszültséget, előkészítvén a 29-i pákozdi csatát (Jellasics ellen). A kor szellemét tükrözi, hogy miközben a pákozdi csata előtt a magyar sereg katonai vezetői Jellasicstól királyi felhatalmazást kértek, s csak annak hiánya miatt álltak ellen Jellasicsnak, két héttel korábban a Jellasics elől visszavonuló Teleki Ádámot, a dunántúli magyar hadsereg parancsnokát a képviselőház árulónak tekintette. Az új magyar identitás lényege az volt, hogy a bizonytalan közjogi helyzetben (szeptember 10-én lemondott a Batthyány-kormány, tehát újra a császárhű nádor lett a legitim vezető) a szélesebb döntési alternatívákat latolgató, a királlyal való szembefordulást, a felségsértést nem vállaló magyar tiszteket, gyakorlatilag, kiközösítették a nemzetből, vagy ki is végezték (lásd Zichy Ödön esetét). Kb. egy év múlva hasonló sors jutott a felségsértést vállalóknak (az aradi vértanúk). A korszellem lényege: „velem vagy ellenem” – s kompromisszum nincs.
1956-ban a jelszó: „Aki magyar, velünk tart!” Nézzük meg részletesen!

Október 23. Azt a forradalmat ünnepeljük, amely lassúnak találta az 1953 (Sztálin halála) óta tartó reformfolyamatot, s azt a Nagy Imrét tekintjük hősnek, aki képtelen volt megakadályozni a lincselést a Köztársaság téren, és kiléptette az országot a Varsói Szerződésből, amivel kiprovokálta a szovjet csapatok beavatkozását. (Ellenpélda: Lengyelország, ahol nem került sor szovjet beavatkozásra, s Gomulka – a lengyel Nagy Imre – a helyén maradhatott.) Emellett azokat a pesti srácokat is ünnepeljük, akik elhitték a Szabad Európa rádió ígéreteit a felkelőknek nyújtandó nyugati katonai segítségről, s közülük az erőszakosabbak meglincselték az ávósokat, illetve bárkit, akiről azt hitték, hogy ávós vagy éppen Moszkva-barát kommunista volt. Tagadhatatlan, hogy az 1956-os népfölkelésnek ugyanúgy megvoltak a jogos indokai, mint az 1848-asnak, tehát sérelmek érték a magyar állampolgárokat a hatalom részéről, azonban a felkeléssel nem sikerült javítani a helyzeten.
Szertefoszlott a békés – a hatalommal folytatott párbeszédre épülő – reformfolyamat esélye.
Azért, mert nem valósult meg szintézisteremtés a különböző csoportok között. Tény, hogy Nagy Imre moszkovita kommunistaként vált népszerűvé (már 1953-tól, amikor a szovjet Malenkov nyomására a miniszterelnökké nevezték ki), ugyanakkor, a felkelők radikalizálódása miatt ő is válaszút elé került: vagy elfogadja a felkelők maximalizmusát és elnézi bosszúvágyukat, vagy szembekerül velük a hazaárulóknak tekintett ávósok és kommunisták táborába. Nagy Imre képtelen volt szintézist teremteni eme alternatívák közt, s saját lelkiismeretével is csak úgy tudott megbékülni, hogy akkor sem legitimálta a Kádár-kormányt, amikor ezzel saját és barátai életét menthette volna meg.

A fölsorolt nemzeti ünnepek mindegyike olyan válaszutakhoz kapcsolható, amelyeknél nem sikerült megtalálni a békés átmenetet, a szintézist, a szerves fejlődést. Annyi különbséget azonban észrevehetünk, hogy míg augusztus 20-án a győzteseket, március 15-én és október 23-án a veszteseket ünnepeljük. Augusztus 20-án a nyugati integrációt, március 15-én a nyugati integráció elutasítását, október 23-án pedig a keleti integráció elutasítását. Azaz, a legközelebbi történelmi időpontokhoz integrációellenes identitástudat kapcsolható, ami pl. Orbán Viktor legutóbbi március 15-i beszédében is érződött. „Nem hagyjuk, hogy Bécs, Moszkva vagy Brüsszel diktáljon nekünk.”
Ez a felfogás azt is jelentheti, úgy is interpretálható, hogy nem kíváncsi a véleményükre, nem óhajt tanulni tőlük, önmagában is elég bölcs a magyar kormány.


Összegzés: Mit is mondott Florida a kreatív elitekről? Igaza volt-e Szűcs Jenőnek?

„Ha a kritikus tömeget meghaladó létszámban, egymás fizikai közelségében élő kreatív személyek nyitott, befogadó, toleráns kulturális környezetet teremtenek maguknak, amelyben nincs helye semmiféle előítéletnek, dogmatizmusnak, törzsies módon felfogott identitásnak.”

Vajon a mai magyarok miért azokat a történelmi eseményeiket ünneplik, amelyekben nem jött létre kreatív elit, sőt, létrejöttének az esélye a minimálisra csökkent? A magyarok azt ünneplik, amikor nem organikus fejlődés (István), vagy nem organikus (tehát, a hagyományokkal és a szövetségekkel való erőszakos vagy azt megengedő szakítással történő) fejlődésre való elbukott kísérlet (1848, 1956) történt. Ezek után van-e még kétség afelől, hogy miért volt igaza Szűcs Jenőnek, amikor Magyarországot a nyugat és a kelet közé sorolta egyfajta determinisztikusan elmaradt fejlődési modell követőjeként?

A szellemiség (kultúra), amelyet elsajátítunk, összekapcsolódik azzal a régióval, annak a régiónak (Magyarországnak, a Kárpát-medencének) a mitikus-dogmatikus, azaz, korlátolt, szintézisteremtésre alkalmatlan kultúrájával, amelyben lakunk. Az Internet terjedése, s Magyarország lakosságának az információs társadalomra való egyre nagyobb mértékű nyitottsága, természetesen, megváltoztathatná ezen földrajzi-kulturális hatások jelentőségét, azonban automatikusan ez aligha történik meg, hiszen a közvetített tartalmak minőségi megváltozására maga a technika nem garancia. Hiszen eddig hányan foglalkoztak pl. a magyar nemzeti ünnepeknek a mitikus-vallásos szemléletre utaló jellegével, s ha foglalkoztak volna is, hány magyar embert érdekelt volna a téma, s ha érdekelte volna, hány értette volna meg, s értett volna a fenti érvekel egyet?

2011. május 27., péntek

Bűn? És ha igen, mekkora?

Korábbi bejegyzésekben már esett szó az adatbiztonságról, az adataink biztonságáról, de elsősorban infokommunikációs szempontból.

A Szonda-Ipsos kutatásában arra kereste a választ, hogy az emberek miként vélekednek a hackerekről, illetve egyéb elterjedt visszaélésekkel összehasonlítva milyen súlyosnak ítélik az újfajta számítógépes bűncselekményeket.

A számítógépes hálózatok biztonsági rendszereit kijátszó hackereket a lakosság több mint kétharmada tudatosan kárt okozó bűnözőnek tartja, ugyanakkor a válaszadók közel harminc százaléka szerint a kódfeltörőket és a számítógépes adattolvajokat nem a rossz szándék vezérli. A felmérés szerint a hackerek tevékenységét egy elenyésző kisebbség, alig négy százalék ítéli meg pozitívan, egyfajta rendszer elleni igazságos lázadásként.



A számítógépes visszaélések mindegyikénél, amelyekre a kutatás kitér, súlyosabbnak ítélnek a megkérdezettek egy táskalopást, amelyet a sorban a számítógépes adatlopás követ. Ennél egy fokkal kevésbé ítéljük el azokat, akik egy tömegközlekedési eszközön nem adják át az idősebbnek a helyet, de ennél is elnézőbbek vagyunk azokkal szemben, akik illegális szoftvereket használnak.

Még kisebb mértékben vált ki ellenszenvet, ha valaki illegálisan számol el személyes kiadásokat vállalati költségként, ha egészségesen megy betegállományba, vagy bliccel. Az illegális CD és DVD másolás pedig csak ezután következik a sorban, ennél kevésbé már csak a 10 000 forint alatti jövedelem eltitkolását ítélik el a megkérdezettek.

Összességében azt állapíthatjuk meg, hogy a szabályszegés megítélése annál szigorúbb, minél inkább konkrétan egy másik embertársunkra irányul (pl. táska eltulajdonítása, adatlopás valaki számítógépéről, nem adni át a helyet villamoson), ugyanakkor ahogy a károkozás alanya – például egy vállalat vagy nagyobb közösség formájában – eltávolodik és általánossá válik, annál enyhébben ítéljük meg a kihágás súlyosságát.

A számítógépes hálózatok biztonsági rendszereit kijátszó hackereket a lakosság több mint kétharmada tudatosan kárt okozó bűnözőnek tartja, ugyanakkor a válaszadók közel harminc százaléka szerint a kódfeltörőket és a számítógépes adattolvajokat nem a rossz szándék vezérli. A felmérés szerint a hackerek tevékenységét egy elenyésző kisebbség, alig négy százalék ítéli meg pozitívan, egyfajta rendszer elleni igazságos lázadásként.



A számítógépes visszaélések mindegyikénél, amelyekre a kutatás kitér, súlyosabbnak ítélnek a megkérdezettek egy táskalopást, amelyet a sorban a számítógépes adatlopás követ. Ennél egy fokkal kevésbé ítéljük el azokat, akik egy tömegközlekedési eszközön nem adják át az idősebbnek a helyet, de ennél is elnézőbbek vagyunk azokkal szemben, akik illegális szoftvereket használnak.

Még kisebb mértékben vált ki ellenszenvet, ha valaki illegálisan számol el személyes kiadásokat vállalati költségként, ha egészségesen megy betegállományba, vagy bliccel. Az illegális CD és DVD másolás pedig csak ezután következik a sorban, ennél kevésbé már csak a 10 000 forint alatti jövedelem eltitkolását ítélik el a megkérdezettek.

Összességében azt állapíthatjuk meg, hogy a szabályszegés megítélése annál szigorúbb, minél inkább konkrétan egy másik embertársunkra irányul (pl. táska eltulajdonítása, adatlopás valaki számítógépéről, nem adni át a helyet villamoson), ugyanakkor ahogy a károkozás alanya – például egy vállalat vagy nagyobb közösség formájában – eltávolodik és általánossá válik, annál enyhébben ítéljük meg a kihágás súlyosságát.

Azt gondolom a fenti kutatás megállapításai jól jellemzik, hogy hogyan is áll a mai magyar társadalom szociológiai szempontból az infokommunikációs eszközök által biztosította lehetőségekhez és hogyan él vagy él vissza az azok által nyújtotta lehetőségekkel.

Forrás: http://www.sg.hu/cikkek/46180/bunozoknek_tartjuk_a_hackereket_de_cd_t_masolni_legalis

2011. május 16., hétfő

Internet és kultúra – Internet vagy kultúra – Internet-kultúra


A kilencvenes évek sztereotípiái az internetről, mára teljesen eltűnni látszanak. Napjainkban már csak nagyon kevesen gondolják, hogy az internetet csak a szűk elitréteg tudná elérni. A többség tudatában az Internet bárki számára hozzáférhető tudás. Végérvényesen mindennapjaink része lett, az így elérhető szolgáltatások mindennapjaink részei lettek.
A posztindusztriális kultúra jellemzője a vizsgálatok szerint, az anyagi javak elérése után, az emberek a szellemi, kreatív szükségletek elérésére fognak áhítozni. Daniel Bell szerint a "javakat termelő társadalom átváltozása információs vagy tudástársadalommá". Társadalmi szinten növekedésnek indul az emberek szabadidőre, pihenésre, egyáltalán a magukra fordított idejének és értékének növekedése, aminek kiszolgálásában a tömegkommunikáció is nagy szerepet játszik. Nem árt tudni, viszont ha már az Internet kulturális és társadalmi milyenségét vizsgálunk, hogy a Háló, amit az egyik legdemokratikusabb szerveződésnek tartanak, egy katonai szükségszerűségből fejlődött ki és ma is fontos stratégiai célok szerint fejlesztik. Az elkészült rendszert az emberek elkezdték az egymással való kommunikációra használni, mindenféle témáról beszélgettek, és persze vitáztak. Majd így alakult ki az elektronikus levelezés. Az biztosan látható, hogy az Internet a fogyasztói társadalom alap pillérévé növi ki magát. Fő feladata lesz, hogy az olvasó embereknek előkészítse az elektronikus tartalmakat.
A változásokat mindenki érzékeli, a haladás megállíthatatlan.
Ezután minden másként lesz?
Sokakban felmerülnek kérdések, amikre nem lehet válaszolni biztonsággal, és nincs is rájuk bizonyíték. De ahhoz, hogy válaszokat kapjunk, eligazodjunk kapcsolódási pontokra van szükségünk. Az Internet és a kultúra több szinten kapcsolódik egymásba, egyrészt a szűken vett kultúra, mint definíció, mely alatt a szellemi javak összességét érthetjük, másrészt a társadalomtudományok kultúra felfogása fedezhető fel a Hálóban, ami szerint az Internet nem technikai, hanem kulturális minőségben szerepel. Az internet egy olyan globális kultúra gyökere, melynél az idő, tér és határok, de még az egyén egyediségének fogalmát is át kell értelmezni. Az Internet előtti világban a kultúracsinálás sokkal bonyolultabb mechanizmusokon ment keresztül. Ahhoz, hogy egy elkészült mű, legyen az könyv, szobor, festmény, eljusson a fogyasztókhoz több szakmai, könyvelői-üzleti-logosztikai tudásra volt szükség. Az Internet segítségével digitalizálttá tették az alkotásokat, így pillanatok alatt körülszelték a világot. Olvashatjuk a világ könyveit, újságjait, hallgathatjuk a világ bármely részén élő zenész koncertjét. A hagyományos kultúrát kiegészíti az Internet. Kiváló eszköz az információáramlásra az emberi kommunikáció új formája, kiegészítője. Azonban azt le kell szögezni, hogy nem helyettesíti a hagyományos kultúra közvetítést.
Mint az Internetnek, mind az informatikának feladatot kell vállalni a kultúrában. Fontos, hogy a kereslet és kínálat viszonyát folytonosan vizsgálják. Létre kell hozni virtuális tárakat, könyvtárakat, hangtárakat és képtárakat. Ez már magvalósulás alatt áll, így mindenki hozzáférővé válhat, függetlenül attól, hogy hol él. Fontos lenne a kulturális javak folyamatos és szisztematikus digitalizálása.
Képzésekkel biztosítani kellene az új eszközök megismertetését, használatának oktatását. Nagy szerepet kellene vállalni kis népek kultúrájának és a magyar nyelv megőrzésében.
Mi andragógusok szerepet vállalhatunk az oktatás és a művelődés területén adódó feladatok megvalósításában.
A tudásközpontú társadalom nagymértékben támaszkodik az emberek tudására és képzettségére. Elérhetővé kell tenni mindenki számára oktatási anyagokat, mindenféle témában, filmeket, lexikonokat. Ha minden közművelődési és oktatási intézmény elérhetőé teszi magát, a rendszer segítségével megvalósulhat közös munka, avagy a távoktatás formái elindulhatnak.
Vigyáznunk kell azonban az ebben rejlő veszélyekre is.
Az Internetet az ellenkezőjére is használhatják, sajnos a kulturális forradalom politikailag terhelt és a piac erőteljes hatása is érvényesül benne.
Ennek ellenére az emberek nagy többségi hisz benne, hogy az információs társadalom javítja az emberek életminőségét és erősíti a kohéziót. Azok, akik rendelkeznek a kellő jártassággal és szerencsére ezen egyének tábora egyre nagyobb, azokat szolgálja a számítógép, mind az információkeresésben, tárolásban. Kiemelkedő szerepe van a létfontosságú információk elérésére, az információcserére és a kultúrák közötti együttműködésre.
Ezek a javak kétségbevonhatatlanul életünk részévé váltak. Világunk hozománya, az egész életen át tartó tanulás paradigmája, elengedhetetlenné teszi az Internetet, a Hálót, azok számára, akik tudják, hogy ez hozzá tartozik a tanuláshoz.
Akár akarjuk, akár nem, élni kell vele.

Forrás: http://bit.ly/iiGWy5
Kép forrása:http://lmv.hu/node/1479?size=_original

2011. május 14., szombat

Mi lesz belőled édes fiam? – Internet és kultúra

Kép forrása: nlcafe.hu
 „Minél gyakrabban, minél szélesebb körben használja valaki az internetet, minél mélyebben és alaposabban rendelkezik a digitális írástudás készségeivel, annál inkább lát pozitív kapcsolatot a kultúra és az internet között, s annál inkább látja relevánsnak az interneten és az interneten kívüli közegben létező kultúra összefüggését (Csepeli– Prazsák 2008).”
A fenti idézetet nem véletlenül írtam bejegyzésem legelejére.

A Figyelő című gazdasági hetilap 2011/14. számában megjelent egy tíz oldalas cikk „Megosztott válsággeneráció - Milyen felnőttek lesznek a mai fiatalokból? címmel.
A cikk írói úgy vélik, hogy megállíthatatlannak tűnik a mai magyar fiatalok kettészakadása és az érvényesülni képesek és a lemaradók között egyre tágabbra nyílik az olló. A problémát fokozhatja, hogy a szociológusok szerint a következő nemzedékben a fiatalok között is lehet szakadék, hiszen párhuzamosan két különböző generációt lehet elhatárolni a különböző szocializáció miatt. „Nevelünk egyfelől egy olyan generációt, amely hisz abban, hogy önmaga sorsát alakíthatja, és ehhez megtanítjuk nekik az eszközöket is. Ezzel párhuzamosan nevelünk viszont egy olyat is, amelynek tagjai a tehetetlenséget tanulják meg, és nem csupán hitük nincs, de valóban eszközeik sincsenek” – fogalmazza meg ezt a társadalmi kettősséget Zsolt Péter médiaszociológus. A mostani felnőtt nemzedékek szemében mindkét véglet deviánsnak tűnhet, de míg az egyik az építkezésben és újrateremtésben tér majd el tőlük, a másik a rombolásban. „Az pedig – jegyzi meg Zsolt Péter – külön rejtély, hogy ez a két csoport mit tud majd egymással kezdeni.”

Kérdésként merült fel, hogy van-e olyan eszköz, ami enyhítheti a generáción belüli különbséget? Sokan óriási jelentőséget tulajdonítanak az egyformán hozzáférhető internetnek, illetve az információt nyújtó médiának. De helyzet korántsem ilyen egyszerű. Erre Zsolt Péter is rámutat. Mert kétféle nézet uralkodik. Az egyik, a kultivációs elmélet hívei szerint minél többet netezik, vagy tévézik valaki, annál inkább igazodik a világlátása ahhoz, amit lát. Ebben az esetben a befogadó passzív, azaz a média közvetlenül neveli.
A másik nézet képviselői azonban úgy vélik, hogy a választék széles, így az egyén a szükségleteinek megfelelően fogyaszt. Ebben az esetben aktív, tehát maga hoz döntéseket arra vonatkozóan, hogy mi számára a fontos, érdekes.
A médiaszociológus szerint nagyon egyszerű a képlet: „van, aki a médiát tudatosan használja ezért profitál belőle. Míg azok, akik ezt nem tudatosan teszik, következésképpen elbutulnak tőle.”
Az eredmény tehát attól függ elsősorban, hogy ki milyen háttérrel, előzménnyel rendelkezik, amikor a számítógépet vagy a tévét bekapcsolja. Vagyis aki eddig széleskörű műveltséggel rendelkezett, az IKT eszközök segítségével még műveltebbé válik, viszont aki pl. rossz nyelvi készséggel rendelkezik, még gyengébbé válik.
Önmagában tehát azzal, hogy valaki számítógépet és internetet használ, azaz az internet és a számítógépek terjedése folyamatos, még nem biztos, hogy esélyei ugyanazok, mint a kortársainak.

Több aspektusból vizsgálták a fiatalok szokásait, mint az egészség és sport; a vallás; a médiahasználat; az olvasás; a szex; az idegenellenesség; az erőszak; a cigaretta és droghasználat. Nyilvánvaló, hogy a szokásaik és ezáltal saját kultúrájuk a felsoroltak minden területén szoros összefüggéseket mutatnak. A fentiek közül, alkalmazkodva heti témánkhoz, a média, illetve internethasználatot kívánom bemutatni a Figyelő kutatása és cikke alapján.
A korábbi bejegyzésekben sok statisztikáról, kutatásról hallhattunk, de egyet nem szabad elfelejteni. Az internethasználat és az ezzel összefüggő körülmények folyamatosan (napról napra) változnak. Talyigás Judit könyvében már a bevezetésben felhívja figyelmünket arra, hogy az ilyen jellegű kutatások eredményeit, a statisztikákat mindig az adott környezetben és az összefüggésekben vizsgáljuk, hiszen „az idézett számok mögött a vetítési alapok eltérőek, a felmérés időpontja más és más, és sok egyéb tényező miatt nem tűnnek következetesnek.”

A mai 15-19 éveseknek a napi adagja (beleértve a televíziót és a mobiltelefonokat is) 4,9 óra képernyőnézés.
Társadalmi korszakváltásról tanúskodik, hogy 2000-ben még a képernyő előtt töltött idő 91%-ban a televízió nézésre vonatkozott, ez a szám ma már „csak” 59%.
Egy friss kutatás szerint 10 év alatt 16-szoros lett a naponta netezők száma. Ez megmagyarázza, hogy az elmúlt 11 évben miért nőtt 69%-al a tévére és a netre fordított idő.
A korábbi, 2005-ös 27 %-ról 64%-ra nőtt a netfüggők száma a 15-19 évesek körében.

Ezzel összefüggésben azonban változtak az olvasási szokások is. A 15-29 évesek háztartásában megtalálható könyvek száma a 2004-es 344db-ról 265db-ra csökkent az átlag.
A 15-19 évesek átlagosan 278 kötethez jutnak hozzá otthon, míg az értelmiségi családokban ez a szám 500 fölött van.
Jó hír viszont, hogy a 15 évesek 75%-a napi rendszerességgel olvas csupán kedvtelésből, és ez az adat 2000 óta nem változott.

A fentieket azonban sok tényező is befolyásolhatja, hiszen pl. a válság nem csak a felnőtteknek okoznak lelki és anyagi problémát, hanem a velük egy háztartásban élő gyerekeknek, fiataloknak is. Ez is kiderül a cikkből, hogy a válság hatására családok szakadtak szét, az őket ért feszültség miatt. Nyilván ilyen helyzetben a gyerekek, fiatalok is érintetté válnak. Ezt a helyzetet nem, vagy csak nagyon nehezen tudják feldolgozni, kezelni. „A stressz és a pénztelenség a szülőket teszi tönkre, ők pedig a gyerekeket.” Másik tényező lehet a különböző származás, a családban elsajátított minta, a szülők végzettsége, stb.

Ezen változások aztán új kihívások elé állítja mind a tanárokat, mind a szülőket. Sok múlik azon, hogy a fiatalt milyen külső impulzusok, hatások érik, és a környezet mennyiben igyekszik a felmerülő problémát kezelni, segíteni, beavatkozni. Vannak pozitív és negatív példák is, amelyek segítik a generáción belüli feszültség enyhítését, vagy éppen magára hagyják a fiatalokat és csak legyintenek, hogy már úgysem tehető értük semmi, hiszen „mennek a fejük után”, nem változtathatóak meg.
A szerzők megállapítják, hogy alighanem az oktatás a sikeres felnőtté válás kulcsa, és a közösségi élet minősége. Éppen ezért, leendő, gyakorló andragógusként lehet ez számunkra óriási lehetőség, amellyel befolyásolhatjuk a környezetünkben élő fiatal generációt a további életük alakulásában, vagy maradhatunk szkeptikusak, kritikusak a már meglévő viszonyokkal szemben, semmit nem téve, de valljuk be, a felelősség a miénk is, amit majd később vállalnunk kell, vagy legalább is illene.

Forrás:
Figyelő 2011/14. szám: Megosztott válsággeneráció - Milyen felnőttek lesznek a mai fiatalokból?

Talyigás Judit (szerk.) 2010: Az INTERNET a kockázatok és mellékhatások tekintetében, Scolar Kiadó, Budapest

Csepeli György–Prazsák Gergő (2008): Új szegénység. In: (Vész)jelzések a kultúráról.

Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (MTA Politikai Tudományok Intézete): Jelentés a magyar kultúra állapotáról – átfogó körkép http://mta.hu/fileadmin/2009/strategia/Magyar_kultura.pdf






2011. május 13., péntek

Kultúra és az internet kapcsolata egy jó(?) példán keresztül

Bevallom blogbejegyzésem elején dilemmát éreztem arra vonatkozólag, hogy az internet kultúrára gyakorolt hatását próbáljam meg globálisan vizsgálni, vagy két fogalom közötti kapcsolat társadalmi megítélésével foglalkozzak, vagy arra keressem a választ, hogy lehet a kultúrát és az internetet, egymást építve összekapcsolni. Aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy az utolsó pont feldolgozására teszek kísérlete egy konkrét pozitív (?) gyakorlat bemutatásán keresztül.
De először is egy kis kitérőt megengednék magamnak. Csepeli és Prazsák e-kultúrára vonatkozó kutatásában igyekezett megvizsgálni a kultúrafogalom változásait, mely során a megkérdezetteket kultúrafelfogásuk alapján csoportokba sorolták. Kutatásukon keresztül/segítségével önvizsgálatot végeztem, mely során igyekeztem feltárni, hogy vajon mennyire engedem belső értékrendem, és normarendszerem szerint a kultúra és az internet keveredését. Megállapíthatom, hogy az internettel szemben befogadó attitűddel rendelkezem, ugyanis az új média elemeit (blog-írás, fájlcserélés, chatelés, honlap-készítés, hírkeresés) a kultúra részének tekintem. Ezek alapján a „heterogén kultúrafelfogásúak” táborát erősítem, ugyanis egyéni megítélésem szerint is a kultúra annyira tág, komplex és rugalmas fogalom, hogy a digitális világ jelenségei, részei kihagyhatatlannak bizonyulnak belőle. A kutatásban a fenti csoport mellett megjelennek a populáris kultúrafelfogásúak, akik elsődlegesen a tömegkultúra vívmányait tartják a meghatározónak a kultúra szempontjából, emellett fontos elemként jelenik meg számukra a nethasználat, míg a magas kultúra kevéssé képezi kultúrafelfogásuk részét. Ezzel szemben a magas kultúrafelfogásúak nem tekintik a tömegkultúrát, az on-line tartalomszerkesztést a kultúra integráns részének, hanem a fogalmat leszűkítve csak bizonyos tevékenységekhez rendelik hozzá:pl. színház-, opera, könyvtárlátogatás.
A kultúrát megtagadók, a „kulturális nihilisták” semmilyen kapcsolatot nem hajlandóak ápolni a kultúrával, annak fogalmával, részterületeivel képtelenek azonosulni.
Csepeli és Prazsák megállapítja, hogy kultúrafelfogás jellege, na meg az internethasználat módja, és mennyisége, valamint az IKT kompetenciák minősége hatást gyakorol az internet kultúrára gyakorolt megítélésére. A tág kultúra felfogás „elősegíti” azon felfogást, mely internet pozitív hatását hangsúlyozza kultúrára nézve. Megítélésük szerint minél nagyobb az egyén felhasználói tapasztalata, a számítógép előtt töltött idő nagysága, annál inkább pozitív az internet és a kultúra közötti kapcsolat megítélése.
Kép forrása:dalszoveg.network.hu
Na de a konkrét pozitív (?) példa, melyet szeretnék bemutatni: az On-line Kulturális és Művészeti Televízió, mely kulturális műsorok bemutatását, sugárzását vállalja on-line. A kezdeményezést indítói (Kultúra és Művészet Mindenkinek Közhasznú Egyesület) szerint társadalmi érdekek hívták életre. Ugyanis a megítélésük szerint a háztartások nagy részében a kultúrafogyasztás mellőzésével is igyekeznek a családi kasszát féken tartani. Mindeközben a gazdasági válság ellenére növekszik a lakosság internettel való ellátottsága. Az alapgondolat tehát azt feltételezi, hogy az internet nagymértékű elterjedtsége segíti a kulturálisan szegényebb rétegekhez eljuttatni a kultúrát. Ezen a ponton kritikai észrevétellel élnék. Jó az alapfelvetés, csak megítélésem szerint abban hibádzik, hogy aki eddig sem érezte szükségét a kultúra magasabb szintű fogyasztásának, az ezután sem fogja, ha nem ismeri fel- valamilyen motiváló erő hatására-annak jelentőségét. Tehát a kultúrafogyasztási lehetőség felkínálását megelőzően szükséges a kultúra iránti érdeklődés egyénben való felébresztése.
A konkrét tevékenységként jelenik meg egyfajta médiatár funkció ellátása, ugyanis mintegy 300 művész, 1000 produkciója tekinthető meg. A kínálatban megjelenik a balett, fotóművészet, népművészet, nagyzenekari produkciók, állami társulatok, valamint kisebb falusi kezdeményezések produkciói is. Emellett olyan kulturális események közvetítését, rögzítését vállalja a televízió, mely más médiumok munkáiból kimarad (pl. Művelődési Házak Majálisa).
A kezdeményezés különböző kulturális portálokon biztosít szöveges formátumú bemutatkozást, rendezvények promótálását teszi lehetővé szervezetek számára, így elérve azt, hogy a hirdetőkkel kapcsolatos kulturális információk minél szélesebb körhöz jussanak el.
A „pozitív példa” jelző azért megkérdőjelezhető, mert az ismertetett ötlet innovatív, internetet integráló hatású, de nem fenntartható. Ugyanis az on-line TV honlapjára (http://www.kulturalis.tv/) ellátogatva tapasztaltam, hogy 2010 szeptembere óta nem törtét új videó feltöltése, semmilyen jellegű fejlesztés nem valósult meg, tehát a munka abbamaradt. Lehetséges, hogy pénz, vagy a lelkesedés fogyott el, de az alapkoncepció nagyon sok lehetőséget rejt magában. Mindenképpen segítette a kultúrát és az internetet közelebb hozni egymáshoz, hiszen a manapság háttérbe szoruló magas-kultúra terjesztését célozta meg. Arra épített, hogy a magas kultúrát befogadását megkönnyíti, ha az új média lehetőségeit kiaknázva kerül továbbításra. Egyfajta közszolgálatiságot is hordoz/ott magában az on-line TV (a kezdeményezők megítélése szerint is), hiszen olyan művészeknek is fórumot biztosított a megmutatkozásra, akinek egyéb módon nem állt volna módjában prezentálni művészi értékeiket a publikum felé.
A készítők tervei között szerepelt (2009-ben) többek között naponta jelentkező Kulturális Híradó, oktatási, és közművelődési intézményekkel való együttműködés, a digitális átálláskor tematikus kulturális csatorna indítása. A honlapból merített információk alapján a naponta jelentkező kulturális híradó nem valósult meg (utolsó felvétel 2008), de iskolákkal való együttműködős feltételezhető, ugyanis számos közoktatási intézményhez köthető videóiót találtam videó-archívumban.
A példa érzékelteti, hogy a kultúra és az internet nem egymás ellenségei, egyik sem élvez kizárólagosságot. Az internet okos felhasználással a kultúraközvetítés lehetséges eszköze lehet, valamint a kultúra integráns részeként hozzájárulhat a 21.százdi kulturális értékek keletkezéséhez.

Források:
Márkus Csilla: Könnyű –e integrálódni c. előadása

2011. május 10., kedd

Most vagy mindörökké?

Kép forrása: estihirek.hu
Évekkel ezelőtt, amikor az internet használata kezdett elterjedni, akkor sokan szkeptikusan álltak az ismeretlen világháló előtt. Többen vélték, hogy egy hirtelen divatba jött dologról van szó, amely majd szépen a feledés homályába süllyed.
Aztán ahogy bővült az adattartalom a virtuális térben, egyre inkább körvonalazódott, hogy ez egészen más lesz, mint amivel valaha is találkozhattunk. Az írás, írástudás rohamos fejlődéséhez némiképp lehet hasonlítani, azonban egyetlen dologban messze meghaladja azt. Nevezetesen, hogy örült, mérhetetlen sebességgel tör utat magának a Föld valamennyi országában, még a legszegényebbekben is. Emellett pedig olyan adatmennyiség halmozódik fel hihetetlen rövid idő alatt, amit feldolgozni szinte lehetetlen.
Nem tudunk olyan témát, területet, érdekességet kitalálni, amiről valaki valahol már nem írt volna, vagy nem tett volna fel képeket. Így lassan megváltoztak az internettel kapcsolatos nézetek és ma már egyre inkább azt gondoljuk, hogy ezáltal a kultúra mindenki számára elérhető lesz, éljen bárhol is a világ bármely pontján. S amit az emberiség feltölt az internetre, az örökké ott marad és elérhetővé válik.

Talyigás Judit az általa szerkesztett könyvben már a felvezetésben megemlít ezzel kapcsolatban két problémát: az egyik, ha az adatok örökké fennmaradnak, a másik pedig, ha nem. Gondoljuk csak kicsit végig mit is jelent ez!?

Sok olyan adat is kering a világhálón, amelyek már rég elavultak (pl. több évtizeddel ezelőtti kutatások eredményei, stb.) Sok esetben sajnos a böngészésünk közepette nem is sejtjük, hogy az olvasott anyag honnan származik, de még fontosabb, hogy mikor került publikálásra.
Ezért van óriási jelentősége annak, hogy az általunk feltöltött anyagoknál, írásaiknál, bejegyzéseinknél minden esetben feltüntessük a forrásokat, a képek esetén is.
Másik ilyen probléma, amelyre Csepeli György hívja fel figyelmünket. Előfordulhat, hogy a technikai változások nem teszik lehetővé majd a régi anyagok olvasását, feldolgozását.
Így a nálunk, saját gépeinken tárolt adatok is egyszer megsemmisülhetnek, hiszen az új programokkal majd nem biztos, hogy olvasni tudjuk a régen gyártott írásainkat, vagy a régen készített fotóinkkal is hasonlóképpen járhatunk. Gondoljunk csak a kazettás magnószalagainkra, vagy a kedvenc videófilmeinkre.

Mi is a helyzet akkor az „örökké” fogalmával? 400 éves könyvet már láttunk, de 50 éves CD-t, DVD-t még nem.

Kérdés az is, hogy valóban mindenki számára elérhető-e a kultúra az internet használatával? Vannak már sikeres próbálkozások arra, hogy egy-egy kiemelten fontos gyűjtemény darabjait digitalizálják, és elérhetővé teszik a nagyközönség számára. Tényleg olyan élményt nyújt pl. régi könyvek nézegetése a neten, mintha azt valójában a kezünkben tartanánk? Vagy a festmények, amelyeknek sokszor a mérete, a színek játéka nem adható vissza egy feltöltött kép segítségével. Kétségtelen azonban, hogy rákereshetünk és a legtöbb esetben meg is találjuk a híres korok, híres emlékeit. Úgy vélem élőben látni, hallani, érezni, megtapintani valamit, az azért egészen más érzés.
Mégis úgy gondolom, hogy a valóság és az internetre feltöltött kulturális emlékek, anyagok jól megférnek egymás mellett, jó esetben kiegészítik egymást, vagy akár vágyat kelthetnek bennünk, hogy a világhálón leírtakat, látottakat élőben is lássuk, halljuk, érezzük.
Teszem azt valaki nem jut el a világ legszebb tengerpartjára, és sajnos az is lehet, hogy még a neten sem tudja megnézni. Hiszen tudjuk, számtalan statisztika bizonyítja, hogy mennyien vannak azok, akik nem rendelkeznek sem számítógéppel, sem internettel, de néha még árammal sem. Sok esetben az egyéb alapvető igények mellett a felsoroltak még háttérbe is szorulnak, és egyáltalán nem fontosak. Elérhető számukra a kultúra. Persze. Csak nem biztos, hogy számukra ez annyira kézenfekvő. Jóllehet eszükbe sem jut, hogy bármit is keressenek a világhálón, mert lehet, hogy a létezéséről sem tudnak, így igény sem keletkezik a részükről. Ezek sokkal összetettebb dolgok, mintsem egyszerűnek tűnő kifejezésekkel általánosságban megfogalmazhatóak lennének.
Problémának látom azt is, hogy a feltöltött anyagoknak valódinak, hitelesnek, megalapozottnak kellene lenniük, ám sajnos ez sok esetben nincs így. Nem beszélve a hiteles, de elavult dolgokról.

Szintén a Talyigás féle könyvben olvastam egy tanár hölgyről (Talyigás Anikó írása), aki egy óra keretében megismertette diákjait olyan ún. hoax (lásd: http://bit.ly/k8Jv8z ) oldallal a neten, amelyet szándékosan! hamis információkkal, hírekkel töltenek meg. Ezt szintén sokan nem tudják, azaz ennek a létezését sem. Így igen nehéz helyzetben van az, aki meg akar győződni arról, hogy az általa böngészett adat valódi. Szerencsére többnyire a hoax leveleknek, tartalmaknak legalább nem az adatlopás vagy másolás a célja, inkább tréfának szánják a készítői (bár szerintem azért nem vicces). De ebben a történetben is az a lényeg, - amire a tanár hölgy is fel akarta hívni ily módon a diákjai figyelmét -, hogy nem fogadhatunk el mindent igaznak, amivel a neten találkozunk. Kell, hogy legyen egyfajta kritikai szemléletmód, illetve az is, hogy ha valamiben biztosak akarunk lenni, ne elégedjünk meg annyival, hogy a legelső találatra rábökünk. Igyekezzünk minél többet megtudni az adott témáról.

Ahogyan a történelem során számtalanszor megfigyelhettük, hogy egy új találmány, felfedezés kapcsán egy új kultúra születhet és született is, úgy az internet létrejöttével és még inkább a rohamos terjeszkedésével egy új kultúra kialakulását követhetjük nyomon. Melynél ugyanúgy érdemes a sajátosságokat és lehetőségeket és a veszélyeit is megismerni, mint bármilyen más kultúra esetében. S ha jól akarjuk érezni magunkat benne, akkor érdemes a részévé válni.

Ne feledjük, sosem tudhatjuk, hogy a rohanó világban mikor köszönt ránk egy új kultúra, új eszközökkel, új tartalmakkal…

Források: Csepeli György: Veszélyesen élni? Avagy az internethasználat kockázatai.
Talyigás Anikó: Az informatikaoktatás dinamikája.
In: Talyigás Judit (szerk.) 2010: Az INTERNET a kockázatok és mellékhatások tekintetében, Scolar Kiadó, Budapest