Szücs Zsuzsanna: A reformkori tradíciókra épülő kultúraközvetítés lehetőségei Balatonfüreden

Szakdolgozatom témájául lakóhelyem, Balatonfüred kultúraközvetítésének lehetőségeit választottam, mert azt szeretném kutatni, hogy a reformkorig visszanyúlva, milyen lehetőségek rejlenek még a közösségfejlesztés területén. A szakdolgozatot egyfajta hiánypótló dokumentumnak is szánom, valamint témaválasztásom aktualitása az ünnepi rendezvénysorozat, amelyet április első napjaiban rendeztek a városban, a település 800 éves, a várossá nyilvánítás 40 éves évfordulójának tiszteletére. A fürediek nagy közösségi összetartó ereje, a kulturális alapú városfejlesztés két évtizedes munkája, a sikeres uniós pályázatok mind hozzájárultak ahhoz, hogy Magyarország az Európai Unió soros elnöksége idején éppen Balatonfüredet jelölte ki a nemzeti és európai értékek összefüggései bemutatásának helyszínéül.

Az andragógus mint kultúraközvetítő, ma egyre inkább egy naprakész „információmenedzser”, aki szakmai szemmel nézve szívén viseli a kultúra minél szélesebb rétegekhez való eljuttatását. Balatonfüred szerencsés helyzetben van, hiszen tárgyi-, szellemi- és környezeti értékeket örökölt, melyeket kulturális marketingtevékenységével minőségi turisztikai kínálatként kell közvetítenie. Kutatásomban a város kettősségéből indultam ki: a helyiek és az ide látogatók számára a kultúra egyes szegmensei nincsenek összhangban. Andragógus szemmel úgy vélem, az egyén – korhatár nélkül - váljon részesévé a kultúraalkotásnak, - megőrzésnek, - építésnek. A másik hipotézisem arra irányult, hogy hiányzik az egység, amely koordinálná a helyi programokat. Erre vonatkozóan szakdolgozatom utolsó fejezetében javaslatot tettem egy andragógus iroda létrehozására, és annak hálózati szintre emelésére.

A kutatás módszere nyitott és zárt kérdésekből álló kérdőíven alapult. A mintavétel módja véletlenszerűen zajlott, online kérdőívek segítségével, a minta nagysága 145 fő. A kutatásomból erősen kirajzolódnak a helyi lakosok valós/vélt sérelmei, valamint a kutatás eredménye azt támasztja alá, hogy a válaszadók többségének a fesztiváljellegű, szabadtéren zajló, gasztronómiával együtt járó eseményekre van igénye. Megújulásra van szükség, a meglévő programokat új tartalmakkal kell tölteni. A művelődési élet színterein a legfőbb irányvonalnak az igényességet, az értéktudatosság terjesztését tartom, illetve egyes intézményi struktúrák fejlesztését. Balatonfüred jövőképének döntő része pedig az iskolai nevelésen múlik.

Témavezető: Dr. Bali János

A szakdolgozat ide kattintva olvasható el teljességében. További andragógiai témájú szakdolgozat a 2011-ben végzett levelezős MA-s csoporttól  ezen a linken található.

Boros Tibor: A kulturális szolidaritás fenomenológiája (elméleti kutatás)

1. Kiindulópont

Magyarország deficitek sokaságát éli meg. Ezek egyike az intellektuális deficit. A magyar politikai rendszer a lényege szerint piac és nem népképviselet. A közvéleményben elterjedt ideológiák (gazdasági determinizmus, a demokratikus intézmények jelentőségének túlhangsúlyozása) képtelenek hitelt érdemlően megmagyarázni a kudarcok okait. Az oktatás és művelődés részei a társadalmi folyamatoknak. Célom: egy áttekinthető fogalmi keret megalkotása a társadalom- és neveléstudományok összekötésére.

2. Törvényszerű-e a szintézis? Mi az alapja?

A hegeli fejlődéselmélet - a szellem fenomenológiája - az ellentétek harcából vezeti le a fejlődést. Marx ezt a harcot a gazdaságba helyezte. De tapasztalhatjuk, hogy az ellentétekből, a tézisekből és az antitézisekből törvényszerűen nem következik szintézis. Miért?  Alkalmanként hiányoznak a kultúraközvetítés etikai-szellemi feltételei. A foucault-i diskurzuselemzés feltárhatja az erőszakos beavatkozásokat a vitákba - a kommunikációba, amely kultúraközvetítő folyamat (is) lehet. Etikai-szellemi feltételek: az egységes fogalomértelmezés és a teljes nyitottság. A gazdaságalapú marxizmus rugalmasabbá tehető a gramsci-i hegemónia fogalmával, de kérdés marad a szükségszerűség fogalma. Igaz-e, hogy az okosabb szükségszerűen győz? Mi a mérce? Mi lesz a legyőzöttel?

3. Eltárgyiasulás és etikus cselekvés

Az Európai Unió a technológiaváltásból, azaz, a gazdaságból vezeti le a kulturális folyamatokat. Ez a felfogás nem oldja meg a humanista marxisták és a szellemtörténészek által fölvetett eltárgyiasulási-elidegenedési problémát. Ennek lényege, hogy a kultúra és a világnézet is áruvá és fontosabbá válik, mint az ember. Az ember adattá válik. A kanti etika racionalizálni próbálta a szabálykövetést, leválasztani azt az érzelmektől. A kanti etika az ember önmagán elkövetett hatalomgyakorlása (motivációs nyomás) - nem szünteti meg az elidegenedés jelenségét, a cselekvés én-központú marad.

A legtöbb ember alapvetően lélektani okokból - a többi emberrel való együttérzésből - válik szabálykövetővé. Kötődés nélkül nem garantálható az etikus cselekvés. A kényszerközösségekben másképpen viselkednek az emberek, mint a spontán közösségekben.

4. A kultúra a hatalom és a gazdaság szemszögéből

A történelem felfogható extenzív és intenzív hatalmi hálózatok generálásaként. A külső hatalom célja általában az együttműködés kikényszerítése. A külső (extenzív) hatalom hatása ideiglenes. A belső (intenzív) hatalom a kultúra. Ez a motivációs húzásra képes hatalom, amelynek hatása tartós. A hanyatlások és bukások oka – a kultúraközvetítési folyamat megszakadása vagy minőségének romlása. „Ha a teremtő egyének vagy teremtő kisebbségek elvesztik lelkükből a teremtő erőt, a civilizáció megroppan.” (Toynbee) Spengler az urbanizációt is ilyen jelenségnek tartotta. A bizalommal, tehát a kötődéssel, a közös kultúra hiányával összefügg a tranzakciós költség. A kultúra – gazdasági kategóriaként, tőkeként is felfogható, amely pénzben is megbecsülhető.

5. Értékek – szükségletek, a kultúraközvetítés tényezői

Annak van értéke, ami szükségletet elégít ki. Vannak elsődleges szükségletek (biztonság, szabadság, élmény) és másodlagosak. A lista bővíthető, módosítható - tanulással. A tanulás terepei az oktatási intézmények mellett a család, a munkahely, a média stb. - ahol ismeret- és ihletközvetítés zajlik. Fő mozzanatai: információbefogadás, feldolgozás feladatmegoldás. A kultúraközvetítés feltétele a kommunikációs csatorna (interfész) léte. Közvetlen (minőségmeghatározó) tényezői: a  kommunikációban részt vevők képességei, motivációi, a köztük levő viszony, a rendelkezésre álló idő. Közvetett tényezők: a jogi-hatalmi viszonyok és a termelési (csere-) viszonyok.

6. A kulturális szolidaritás lényege

A kulturális szolidaritás: a kultúraátadásra és átvételre való nyitottság és képesség, amely a bőség-mentalitásra épül. Szókratész jelképezheti a tárgyszeretetet (filozófus), Jézus a tanulószeretetet (pásztor). A tanár-tanuló kapcsolat a kommunikációra hangolással, az intencionalitás kialakításával kezdődik. Kérdés, hogy kialakul-e a közösség érzése, amely motivációs húzást eredményezhet.

A tanulási szükséglet függ a kultúratípustól. Fokozatai: 

1. Állati lélek,

2. Mitikus-vallásos szemlélet,

3. Filozófiai szemlélet (Husserl)

A mitikus-vallásos szemlélet véges érdeklődést, utilitarista szemléletű közösséget (államot) eredményez, lezárja az érdeklődés (a szellemi szükségletek) horizontjait. Csak a 3. kultúratípus jelent teljesen nyitott gondolkodást.

7. A kulturális szolidaritás akadályai és megnyilvánulásai

A versengésre épülő, zéró összegű játékká váló demokráciamodell (jogi-hatalmi viszonyok) és termelési viszonyokkal összefüggő eltárgyiasulás folyamata, a kultúrjavak áruvá válása kockára tehetik a kultúraközvetítési és -fejlesztési folyamatok létét is, minőségét is. Elvonhatják az időt, a kommunikációra hangoltságot, a kommunikációs csatornát, a feladatot. De a jogi-hatalmi viszonyok és a termelési viszonyok megteremthetik az interfészt is. Ilyen pl. az apprenticeship, amely munkavégzéssel egybekötött formális szakképzés felnőtteknek 1 mesterre 1 tanuló beosztással (USA), vagy a toyotizmus, amely alapján tudatos informális képzés történik (Japánban).

8. Konklúzió

Nem az ellentétek harca, hanem a kulturális szolidaritás, annak szétterjedtsége a társadalmi haladás kulcsa.

Témavezető: Dr. Bali János

A szakdolgozat ide kattintva olvasható el teljességében. További andragógiai témájú szakdolgozat a 2011-ben végzett levelezős MA-s csoporttól  ezen a linken található.

A felnőttoktatás propagandája és a valóság – dilemmák az angol nyelvű szakirodalomban és körülötte

Manapság új, időnként nehezen követhető fogalmakkal bombáz bennünket a politikusok világa és a média. A neveléstudományokhoz is kapcsolhatók ezek, sőt, ezek egyike, az andragógia, magát új neveléstudományként határozza meg – a pedagógia mellett. S ha körbenézünk, az információs társadalom, a tudásalapú társadalom, a tudástársadalom, a tanuló társadalom, a rizikótársadalom, a konnektivizmus – mind-mind új fogalmak. De vajon létező dolgokra utalnak vagy pusztán frázisok, propagandafogások? S mi a helyzet az önirányító tanulással mint az andragógia egyik ágazatával, az vajon realitás, mellébeszélés vagy egy szép álom?

1. A felnőttoktatással kapcsolatos új problémák sora, a lehetséges oktatási reformok háttere
A felnőttképzés nemcsak Magyarországon került a média előtérbe, hanem az Európai Unió nyugati felén is, pl. az Egyesült Királyságban. Tony Blair néhány éve (még kormányfőként) felhívta a figyelmet néhány korszakunkat jellemző problémára, amelyekből idézek:
– Két évtized alatt az Egyesült Királyságban megduplázódott azon férfiak aránya, akik 50 év és a nyugdíjkorhatár közti életkorban vannak, és nem találnak állást.
– Az idősebb generációkkal szemben negatív előítéletek vannak, életkoruk miatt szorulnak ki a munkaerőpiacról, mert azt feltételezik róluk, hogy kevésbé alkalmasak a munkafeladatok elvégzésére, mint a fiatalabb korosztályok tagjai.
– A nyugdíjrendszerek a minél korábban történő nyugdíjba vonulásra ösztönöznek.
– Az idősödő generációknak járó szociális kedvezmények versenyképtelenné teszik az idősödő generációkat.
– A valóban elavult tudásuk modernizálására, azaz, továbbképzésre az idősebbeknek kevesebb esélyük van, mint a fiatalabbaknak.

2. A felnőttképzés szerepének szociális értelmezése
S a megoldandó problémák után íme egy amerikai professzor, Phyllis M. Cunningham, az Észak-Illinois Egyetem tanárának véleménye, amely a felnőttoktatással és a nyugati demokráciákkal kapcsolatos illúziókat próbálja eloszlatni:
– „A felnőttképzés az önmegvalósításról (self-actualization) szól.” – hangzik a propaganda. Ehelyett inkább a munkahelyek igényeihez alkalmazkodnak a képzések – állapítja meg Cunningham. (Ha Magyarországon is így lenne, annak a magyarországi munkaadók igen megörülnének – és adaptív szakképzésnek nevezné azt Benedek András). Ami a munka világához nem kapcsolódó ismereteket és kompetenciákat illeti, a dolgozó emberek többsége szabadidejében nem saját képességei teljességének kibontakoztatásával törődik, hogy ennek érdekében tanuljon, hanem pihen és szórakozik, hogy kikapcsolódjon, hogy minél távolabb kerüljön a munka világától.
– „A felnőttképzés csökkenti a társadalmi rétegek közti különbségeket, felzárkóztat.” Ehelyett éppen azok tanulnak tovább, akik korábban is tanultak. A dolog háttere érthető: akik korábban már tanultak, azokban nagyobb az érdeklődés, a tanulási hajlam. Már az ókori Szókratész is utalt rá („Minél többet tanulok, úgy érzem, hogy annál kevesebbet tudok.”)
– „A felnőttképzés tanulóközpontú.” Ez a feltevés maximum annyiban igaz, hogy lehetnek olyan periódusai a tanítási folyamatnak, amikor a felnőttoktató nem tanít, hanem szoktat (domestication). Ez nem jelent felszabadítást. Egyébként pedig igen sok felnőttoktató magára hagyja a tanulót az álláskeresési problémáival. A felelősség a tanulóé, az ő hibája, ha nem vagy csak hiányosan alkalmazza a tanultakat.
– „A modern demokráciák alapja az egyenlőség.” Ha az esélyegyenlőség értelemben vesszük – soha nem volt igaz, mert a rassz, a nem, a szociális helyzet mindig torzította az esélyegyenlőséget.
Phyllis M. Cunningham szerint a felnőttoktatásnak nem lehet pusztán az a célja, hogy munkavégzésre alkalmassá tegye a tanulókat, s ezzel a munkaadók profittermelését elősegítse. Ehelyett a valóság kritikus vizsgálatáról kellene, hogy szó legyen, annak érdekében, hogy valódi részvételi demokrácia alakulhasson ki. A téma szakértői sorában Cunningham megemlíti a frankfurti neomarxista iskolát (Jürgen Habermast), amely szerint a nyugati társadalmat a technikai racionalizmus irányítja (Marcuse ebben a kérdésbe nem látott lényegi különbséget kapitalizmus és szocializmus közt). A dilemma az, hogy a felnőttoktatás milyen célt tűz ki: ennek a technikai racionalitásnak az elfogadását, annak kiszolgálását, vagy egy ideológiai tér megteremtését annak érdekében, hogy a hétköznapi emberek is beleszólhassanak sorsuk alakításába, a történelem formálásába. Habermas fölhívta a közvélemény figyelmét arra, hogy a modernitás a tudományról és a technikáról szól, s eközben elsikkad az a kérdés, hogy a társadalom életét döntően befolyásoló etikai döntéseket hol hozzák meg. Habermas azt tekintette megoldásnak, ha minden állampolgár részt vesz a társadalmi nyilvánosságban, a közvélemény alakításában. Ez a célkitűzés vezet el az emancipációs célokat szolgáló tanulás fogalmáig. (Habermas fogalma az „ideális beszédhelyzet”, amelyben a résztvevők egyenrangúak.)
Egy korábbi marxista nemzedék képviselője az olasz Antonio Gramsci. Ő a civil társadalomra alkalmazta a kulturális-ideológiai hegemónia fogalmát. Az értékrend, amelyről a közvélemény vitákat folytat – hatalmi kérdés. Az elnyomott rétegek segítése lenne a felnőttoktatás célja – azért, hogy ők is eljuttassák saját tudásukat a döntéshozókig.
A brazil Paulo Freire különválasztja az egyén átalakítását a társadalom átalakításától. A kritikai tudatosság lehetővé teszi a problémák elemzését a konkrét történelmi helyzetben („context”), azért, hogy az embereket segítse a valóság átalakítására alkalmas tudás megszerzésében. Ha a tudás társadalmi termék, akkor bármilyen csoport létrehozhatja azt. Ki az alkotója és ki a fogyasztója ennek a tudásnak? Tudások versenye zajlik, tagadhatatlan. Freire szerint, a tanítás célja, hogy értelmiségieket neveljen a leszakadt rétegek tagjaiból ugyanúgy, mint az uralkodó osztályok tagjaiból. Az adatgyűjtés, az információfeldolgozás és az egyén és a társadalom átalakítása azért, hogy egyenlőbbek legyenek a viszonyok – életforma.
A fölsorolt szerzőkben közös, hogy a tanár és a tanuló kapcsolatát egyenrangúnak látja. Tanulótársak. A tudás célja nem az uralom megszerzése, hanem az értelmiségi és a tudástermelő folyamat demokratizálása.

3. A hagyományos intézményi oktatás korlátainak felismerése zsidó értelmiségiek és eltúlzása a feministák által
Ivan Illich, Martin Buber, Benjamin Bloom és Michel Foucault, élen jártak annak a problémahalmaznak a bemutatásával, amely az állami és általában az intézményes oktatást jellemzi.
A horvát zsidó származású katolikus pap Ivan Illich kijelentette, hogy az intézményes oktatás képtelen univerzálissá, tehát egyetemessé, minden oktatási igényt lefedővé válni.
Martin Buber (1878-1965) pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy az oktatás nem feltétlenül teremti meg a szolidaritás légkörét (inclusion), mert nem erről szokott szólni a tankötelezettség.
Benjamin Bloom azzal a neveléstudományi problémával foglalkozott, amely az intézményesített nevelésből mint tömegtermelésből következik. Tudniillik, az átlaghoz igazítják az oktatásra szánt időt, amely a gyorsabb haladásra is képes tanulók számára unalmassá válik, a lassabbak számára pedig ez megnehezíti a tanulási célok elérését.
Michel Foucault az oktatás és általában a kultúra hatalomgyakorlás jellegét hangsúlyozta. Nem pusztán arról van szó, hogy a gyermeket, a fiatalt iskolába járásra kötelezik, s ott fegyelmezhetik, hanem arról, hogy a gondolkodás mintázatai lényegében erőszakos módon – a szülők nemzedékének a gyermekek nemzedékére való kényszerítésével történik. Ráadásul, a nemzedéken belül mindig van egy domináló irányzat, amelynek fő elemei a férfi-nő eltéréseket és egyenlőtlenségeket is magában foglalják.
Eme foucault-i hatalomelemző törekvésének később olyan vadhajtásai is megjelentek, mint pl. az amerikai feministák tiltakozása az ellen, hogy a férfiak őket udvariasságból előre engedjék, vagy levegyék a nő kabátját. A feministák ebben is a férfi hatalmi pozíciójának demonstrálását vélik felfedezni, kb. azzal a logikával, hogy „Leveszem a kabátod, mert képtelennek tartalak arra, hogy ezt önállóan is meg tudd tenni.” Ha következetesen alkalmazzuk ezt a logikát, az a férfiak és a nők életének teljes különválasztásához vezethetne, létrejöhetnének városok, ahol a nők kizárólag mesterséges megtermékenyítéssel esnének teherbe, ezzel is demonstrálván, hogy nem szorulnak a férfiak segítségére. Mitagadás, még annak lehetőségét sem lehet kizárni, hogy a feminista nők egyszer majd klónozással fognak szaporodni – ahhoz már spermabank sem kell.
A fölsorolt zsidó származású filozófusok, neveléstudományi szakemberek talán ismerték az iskola eredetét a zsidó kultúrában. Eredetileg az apa kötelessége volt a fiúgyermekek tanítása a Törvény (Tóra) magyarázatára. Amiatt, hogy szinte minden történelmi korszakban voltak háborúk vagy járványok, amelyek miatt az apák árván hagyták fiaikat, kialakult az a hagyomány, hogy a zsidó férfiak nemcsak saját fiaikat tanították a Törvényre, hanem az árvákat is. A Talmud (a zsidók törvénymagyarázata) előírja a Törvény élethosszig tartó tanulását mint kötelességet. A zsidó apának erkölcsi kötelessége értelmesnek lennie, és tanulnia. Ezért nem lehet véletlen, hogy éppen zsidó értelmiségiek figyeltek fel az intézményesített oktatás módszertani problémáira.
S nekik köszönhetően azt sem állíthatjuk, hogy az élethosszig tartó tanulás új jelenség, hiszen legalább kétezer éves.

4. Az andragógiával mint önálló tudománnyal és az önirányító tanulással kapcsolatos kételyek
A szkeptikusok egyike Stephen Brookfield Oxfordból, aki szerint az életkori sajátosságoknál fontosabbak a kulturális, etnikai tényezők, az eltérő személyiségjegyek, ezért tulajdonképpen indokolatlan az andragógia leválasztása a pedagógiáról.
Az önirányító tanulással (self-directed learning) kapcsolatban pedig mítoszok vannak forgalomban, azt sugallván, hogy a felnőtt tanulók többsége számára a tanulás törvényszerűen önirányító jellegű. Ez a mítosz tekinthető férfiközpontú gondolkodásnak, amennyiben a férfiak számára ideál a függetlenség, a nők számára sok esetben ennek ellenkezője, a kötöttség, a valakihez való tartozás a prioritás.
Brookfield két további tényezőt emelt ki, amelynek hiányában a felnőtt tanuló sem képes folyamatosan tanulni. Az egyik – az érdekes dolgok felfedezésének képessége (serendipity), a másik pedig a mérlegelés képessége (deliberation).
Az önirányító tanulás alternatívája – a konnektivizmus.

5. A konnektivizmus mint új tanuláselmélet vagy fejlődéselmélet több megközelítése
George Siemens négy tanulástípust képzel el, amelyek közt a konnektivizmus az utolsó, amely utoljára jelent meg. Az elődök: behaviorizmus, kognitivizmus, konstruktivizmus. Azonban a lényege szerint nem biztos, hogy a konnektivizmus tényleg új. „Minden eszmének van öröksége. Minden koncepciónak vannak gyökerei. Egy új eszme gyakran egy régi eszme a mai szövegkörnyezetben (today’s context).”
A konnektivizmus nemcsak tanuláselmélet, hanem az evolúciónak, a társadalomfejlődésnek vagy a művelődésnek is újfajta felfogása, amennyiben:
– alkalmazza a hálózati elvet,
– biológiai és közösségi szinten is vizsgája a tanulást,
– bekapcsolja a technikát a tudás és a tanulás terjesztésébe,
– az interakciókra koncentrál,
– fölismeri a megértés, a koherencia, a jelentésalkotás szerepét.
Az utóbbival kapcsolatban a kognitivizmus és a konstruktivizmus mint olyan elődök is megemlíthetők, amelyeknél fontossá vált az információk feldolgozása, a jelentésalkotás, a konnektivizmus esetében azonban az információbőség zavarával kapcsolatban merül fel ez a kihívás.
A konnektivizmus további jellemzőinek, téziseinek az alábbiakat tartja George Siemens:
– a sokféleség a tudás alapja,
– a tanulás a különböző tudások összekapcsolása,
– a tanulékonyság fontosabb, mint az előzetes tudás,
– a naprakészség is kulcskérdés.
Dave Pollard kulcsdefiníciói: A konnektivizmus lényege nem a tananyag, hanem a kapcsolatépítés. Tudni „mit” (fontos tudni), tudni „hogyan” (lehet megtanulni) és tudni ki (rendelkezik a szükséges tudással).
Downes fogalmai a konnektivizmus jellemzésére: különbözőség, autonómia, interaktivitás, nyitottság.
Ez lenne tehát a konnektivizmus lényeg. De mit lehet vele kezdeni?

6. A konnektivizmus mint a hagyományos oktatás alternatívája
Milyen is a hagyományos oktatás – a konnektivisták szerint? A tér összehozza az embereket. A hagyományos oktatás fő elemei: zárt osztálytermek és az információ és a tartalom hierarchikus elrendezése. Az osztálytermek az oktatás tűzőkapcsai. Hierarchikus gondolkodásmód jellemzi a tananyagot. A tanulás természete ellenáll az egyértelmű elhatárolásoknak (rendszereknek). Az oktatási anyagokat azonban a hagyományos oktatás keretei közt gyakran úgy készítik, hogy nem veszik figyelembe a fentieket.
Alternatíva? A CloudWorks adaptált egy gyengén strukturált megközelítést a tananyagok megosztására. (Conole, 2008) Ez a felhőmetafora. További új fogalmak „a tanulási környezet”, „a tanulói hálózat”. A tanulói környezetek a tanulás helyei. A hálózatok a tanulás struktúrái.A technikai változások adta új lehetőségek lényege, hogy az egyének egyre inkább részt vehetnek a tanulási tartalom, tehát a tananyag készítésében. De vajon a tanulók képesek-e globális tanulói hálózatokat szervezni, s kihasználni az információtechnikai forradalom adta lehetőségeket? A formális képzés mellett tanulás történik a játékokon, a szimulációkon, mentoráláskor, gyakorlaton (apprenticeship). A megváltozott helyek megváltoztatják a gyakorlatot. Az a kérdés, hogy létrejönnek-e alternatív globális tanulói hálózatok. A konnektivizmus azt állítja, hogy a tudás hálózati jellegű, a tanulás – hálózatok alkotása és navigálása.
Paul A. David (1990) szerint az új eszközökkel sokszor a régi teendőket végzik. Néhány technikai változásról (mint pl. a tv) annak megjelenésekor sokan azt sugallták, hogy társadalomátalakító hatása lesz. De elmaradt a forradalom. Azonban valósak is lehetnek a technikával kapcsolatos elvárások, a lényegi, szerkezeti változások iránt, hiszen a hagyományos osztálytermek korlátozott befogadóképessége kb. olyan korlátozó tényező az információ eljuttatásában, mint pl. a központi erőforrás az emeletes üzemépületekben.
Az új információtechnikaának köszönhetően csökkenhetnek az egy főre jutó tanulási költségek. Ez kiszélesíti az oktatási lehetőségeket, a kört, akikre kiterjedhet.
A hagyományos oktatás számára azonban nemcsak a hallgatói létszám növekedése jelent kihívást, hanem az az egyre inkább elismert tény is, hogy a tudományosnak tekintett, tananyaggá váló tudás átmeneti jellegű. Nemcsak a szerzők/tekintélyek a forrásai a tudásnak, hanem a tanuló egyéniségek is. Az új kihívásokra adott intézményes válaszok: határ nélküli oktatás, a nyitott egyetem (az Open University az Egyesült Királyságban és az Athabasca Egyetem Kanadában). Továbbá, profitorientált magánegyetemek, vállalati egyetemek.

7. De mikor valósul meg az új és jobb ötlet a gyakorlatban – Magyarországon is?
Az oktatási intézmények többségét, az államilag elismert vizsgahelyek mindegyikét akkreditálják. Az akkreditáció – értékítélet. Az állam mondja meg, hogy mi az érték. Ez a hagyományos oktatási szemlélet folytatódása. Eközben, persze, az akkreditált intézmények olyan végzős hallgatókat is diplomához juttatnak, akik diplomájuk megszerzése után közvetlenül még felkészületlenek a gyakorlati élet igényeihez való alkalmazkodásra. Az előzetes tudás felmérése – adaptálandó tapasztalatokat nyújt. Egy szélesebb, holisztikus megközelítés szerint az egész személyiség határozza meg a kompetenciát. De mikor kerül ez az elv át a gyakorlatba?
Az innováció diffúziójának modelljei (Christensen és Rogers, 1995) igen aktuálisak Magyarországon, ahol a tudomány és a technika zsenijei általában ugyanúgy magányosságra vannak ítélve, mint az eredeti gondolkodású írók vagy filozófusok is. Az új trendek akkor vezetik az innovációt, amikor az oktatók, az iskolák, a kutatócsoportok elfogadják. De mikor kerül sor erre? S mikor kerül sor erre más humán szolgáltatásoknál? Vegyük pl. a rövidlátás korrigálására szolgáló bemetszéses szemműtétet – Vjacseszláv Fjodorov találmányát a Szovjetunióban és az utódállamokban már legalább 30 éve csinálják –, amely Magyarországon még ma sem része az állami egészségügyi ellátásnak.
A konnektivizmus hívei elméletileg „egy magasan összekapcsolt (connected) és képzett embercsoporttól” várják, hogy válaszoljon a kihívásokra. Megérteni a világot – széleskörűen, több nézőpontból. Megérteni az értékeket, a koncepciókat. Erre kell egy új modell. Milyen lehetne az új modell? Elvileg, az új modell szerint az oktatási tartalom nincs előre gyártva, mert a különböző tanulóknak különbözők a szükségleteik, vannak pl. olyanok, akik nagyobb interaktivitást igényelnek. A tanulótársaknak köszönhető motiváció, időbeosztás segíthet a lemorzsolódás elkerülésében. Mi lesz az egyetemekből? A régi szerepek mellett, kapcsolatteremtő hely. Lehetőségek a kutatásra. A tanuló eleinte inkább támaszkodik a mentorára, később egyre inkább a saját érdeklődését követi. A finanszírozás így is lehetne állami is, alapítványi is. A nyugdíjas tanárok részt vehetnének a globális tanulói közösségekben.
Szép-szép. De ki fogja ezt elérni? Pl. az állami finanszírozást, a konnektivista tanulással szerzett tudás elismertetését? Vannak még tisztázatlan kérdések: Mi lesz az oktató szerepe? Hogyan fog tanítani? Mi lesz a tanuló szerepe? Önirányítás? Hogyan alkotják meg a tantervet? Megosztva? Hogyan végzik a kutatásokat? Mi lesz az egyetemek szerepe a társadalomban? Lesz-e osztályzás, intézményakkreditáció?

8. Mitől válna a konnektivizmus kultúrszocializmussá kicsiben és az információs társadalom kultúrszocializmussá nagyban?
A szakirodalomból megismert konnektivizmus tartalmazza a közös tanulást – ugyanúgy, mint ahogy az emberiség történelme is tartalmazza azt. Emellett, a konnektivizmus tartalmazza az új technikai lehetőségeket is. Azonban mit tudunk a tudományról és a technikáról – történelmi ismereteink alapján? Azt, hogy a tudást jóra is, rosszra is fel lehet használni. Az információtechnikai fejlődés egy új típusú bűnözési iparágat teremtett, a hackerekét. Mi a magyarázata a hacker viselkedésének? „Megteszem, mert megtehetem.” Ez a felfogás a hatalomgyakorlás logikája. Kb. úgy is hangozhatna: „Gyakorlom a hatalmamat, mert van hatalmam.” A bank áthárítja költségeit a fogyasztókra, ha megteheti. Sőt, akár saját költségei fölé is mehet, nemcsak addig emelheti a devizahitelesek törlesztőrészleteit, amennyi a bank költségeit fedezi, hanem tovább is, ha megteheti.
S nemcsak megteheti, hanem közvetlen anyagi érdeke is fűződik hozzá, hogy megtegye.
A konnektivizmus nem szünteti meg a versenygazdaság profitorientált jellegét.
A részvétel pedagógiája a konnektivizmus? Nagyobb társadalmi interakciót tesznek lehetővé? Igen, de az a felhívás, hogy az új technológiákat új pedagógia kövesse – sok esetben megválaszolatlan maradt. Ahol a tanulásmenedzselő rendszerek (LMS) megduplázzák az osztálytermet, kevés motiváció látható. Az új technológia nem vezet automatikusan új pedagógiai szemlélet kialakításához, s új veszélyek jelennek meg (az internetes bűnözés).
S mi a helyzet az állammal? A 2/3-os többséget szerző párt megváltoztatja az alkotmányt vagy bármilyen törvényt – mert megteheti. A rendőrség megveri az ártatlan járókelőt, mert megteheti. Az információtechnikai forradalom vagy a konnektivizmus mint új tanulási lehetőség fölbukkanása önmagában nem teremt új etikát, új viselkedéskultúrát. Bár ma már könnyebben létrejöhetne részvételi demokrácia, az ókori athéni népgyűlés szimulálható – hamarosan annyira elterjed az Internet, hogy az egész ország online lehet és szavazhat.
Freire és Illich a hatalmi struktúrák megváltoztatását ajánlották. Illich magyarázatai: egyre drágább a közoktatás, és nem is képes válaszolni az új kihívásokra. Az korlátozza a reformokat, hogy nincsenek erőfeszítések arra, hogy elméletet alkossanak a részvételi technológiák használatára.
Miért nincsenek erőfeszítések? Mert a hatalmon levőknek közvetlenül nem érdeke. A többieknek pedig hiába érdeke, nem biztos, hogy elég erős érdekérvényesítési képességekkel rendelkeznek. Az új technológiák nem szüntették meg azt a helyzetet, hogy a kultúrában, az ideológiában meg kell harcolni valamely nézet, gondolat elfogadtatásáért. Pusztán a technikai lehetősége adott a kultúrszocializmusnak, az etikát meg kell teremteni a konkrét emberek konkrét egymásra hatása során, akár a jogi-hatalmi viszonyok megváltoztatásával.

7. Felhasznált irodalom:
Cunningham, Phyllis M.: „Let’s Get Real: a Critical Look at the Practice of Adult Education”, Journal of Adult Education pgs. 3-15., 1993
Brookfield, Stephen: Adult Learning – An Overview, In: A. Tuinjman (ed) (1995) International Encyclopedia of Education, Oxford, Pergamon Press
Wikipedia: Ivan Illich, Connectivism
Winning the generation game – ELTE PPK belső anyag mint generationdocument_tcm6-2218

A felnőttképzés története dióhéjban

A felnőttek tanulása a történelmi idők kezdetére visszavezethető, amikor is új eszmék, törvények, mítoszok terjesztése, vagy új tanokhoz hívek toborzása formájában valósult meg. A felnőttoktatás módszeresebb formája az antik görög demokráciában jelenik meg, utalva itt a szofisták jeles képviselőire, akik, retorikára, grammatikára logikára tanították az ifjabb és idősebb polgárokat.

A késői középkorban a reneszánszban megjelentek a felnőttek képzésére vonatkozó reflexiók is. „Rotterdami Erasmus humanista személyiségkoncepciója nemkülönben Comenius embernevelési felfogása már az andragógiai gondolkodás ősforrásaként tekinthetők. Morus Tamás „Utópia”a-jában felsejlik a szabad önnevelés ma már korántsem „utópisztikus” eszméje”

A könyvnyomatás elterjedése és az anyanyelvű könyvkiadás, az olvasni tudó rétegek kiszélesedése és a nyilvános könyvtárak megjelenésével megteremtődött a felnőttek művelődésének és képzésének előfeltételei.

A szervezett felnőttképzés a XVIII. században alapvetően két irányra terjedt ki melyek egyike az írás és olvasás elterjesztése volt, míg másik iránya a meggyengült vallásos hit megerősítését célozta. A felnőttképzés egybe kapcsolódott a közvetlen szociális segítőkésséggel is.

A felnőttképzés intézményesülésében és szekularizációjában igazán nagy előrelépés a XIX. század második felében történt. Történeti kiindulópontnak a felvilágosodás kora tekinthető, annak az alapeszmének a elterjedése, hogy az embere közti egyenlőtlenségek a tudatlanság megszüntetésével eltüntethetőek.

Az elmúlt két évszázadban az önművelés legfőbb eszköze a könyv volt. Az utolsó évszázad második felében a felnőttek önálló tanulása kizárólag a tankönyvekre és a tudományos ismeretterjesztő művekre épült. Az intézményesülés felé tett igazán nagy lépésnek a XIX. század második felében Dániában megjelent és Európa szerte gyorsan elterjedő népfőiskolai hálózat számított. Ezzel egyidejűleg a megerősödő munkásság is nagyobb részt követel a művelődésben és a politikai célja elérése érdekében. A felnőttképzés fejlődésének lendülete megtört az eső világháború miatt. A világháborút követően újra szerveződött népfőiskola hálózat egyes intézményei közt csak az volt a közös, hogy képzéseiket a résztvevők igényére és tapasztalatára, nem pedig a tudományok rendszerére építették. Az 1929-’32 közti gazdasági világválság a felnőttképzés központi feladatává a munkanélküliek elhelyezkedési esélyeit javító képzéseket tette.

A második világháborút követően az ideológiailag ketté szakadt világban a felnőttképzés is más-más irányt vett. A „keleti”, szovjet befolyás alatt álló országok felnőttképzésére a pártideológiával átitatott képzés volt a jellemző.

Nyugaton a hatvanas években erőteljesen felgyorsult a felnőttképzés intézményesülése és bekapcsolódott e rendszerbe a tömegkommunikáció is. Előtérbe került a szakképzési funkció és a felnőttképzés jobban betagozódott az állami-gazdaság és szociálpolitikába. Az 1970-es években a világ e táján erőteljes ”képzési expanzió” lépett fel, melyben jelentős volt a szerepe a felnőttképzés kiterjedt intézményrendszerének. Megerősödik a felnőttképzés törvényi szintű jogi szabályozása is és a felsőoktatás szintjén is megjelenik a felnőttképzés. A nyolcvanas években az ugrásszerű technikai fejlődés hatására a felnőttképzésben új preferenciák jelennek meg, erősödött az új kvalifikációkat nyújtó képzések iránti igény.

A kilencvenes évek felnőttképzésének vezérmotívumává az emberi erőforrás fejlesztése és racionálisabb felhasználása vált. Az ezredfordulón a plurális társadalmak hatására a felnőttképzés művelődési szolgáltató ágazattá vált, programszervezésükre a vagy-vagy helyett egyre inkább az is-is lett jellemző.

A magyarországi felnőttoktatás történte

Az 1001.évi államalapítást követően a ősi magyar kultúra elmei fokozatosan, haltak el, melynek alapvető oka a keresztény egyház által terjesztett új műveltség elerjedése volt. A műveltség terjesztői a XI. században a papok voltak, a műveltség központjai a királyi udvar valamint a püspökségek székelyei, majd később a világi előkelőségek udvarai voltak. A reneszánsz és a humanizmus elterjedésével nőtt a magasabb műveltségben részesülő száma. Az ország lakosságának szellemi arculatát és kultúráját jelentősen alakította a könyvnyomtatás.

Magyarországon a kulturális értékek széles körű terjesztésének igénye először a felvilágosodás korában jelentkezett, mely társadalmi mozgalommá a reformkorban vált. „A cél –kezdetben spontán módon, később egyre tudatosabban - az új polgári társadalmi rend megteremtésének elősegítése, esősorban hasznos és praktikus tudnivalók terjesztése útján: a tömegek felvilágosítása, s tudatának formálása.” A tudomány terjesztésében kiemelkedő szerepe játszottak a könyvtárak és az ekkoriban megjelenő ismeretterjesztő könyvek. A kor kiemelkedő személyisége Bessenyi György a felvilágosodás eszméinek terjesztését szolgáló műveiben hívta fel a figyelmet a műveltség széleskörű terjesztésének szükségességére és egy tudós társaság létrehozásának fontosságára. Tessedik Sámuel a parasztság számára a gazdálkodás javítása céljából működtetett korszerű ismereteket nyújtó iskolát.

A XIX. század elején tovább bővül a felnőttek művelődését szolgáló intézmények köre, ezek egyikeként jön létre gróf Széchenyi István támogatásával a Magyar Tudományos Akadémia. 1830-ban alakul meg az első kifejezetten népműveléssel foglalkozó Nógrád megyei Intézet. Még a század első felében, 1843-ban megjelent az első magyar néplap. A reformkorban, bár igény mutatkozott ugyan rá, a felnőttoktatás törvényi szabályozására nem került sor.

A kiegyezést követően a társadalom kulturális kezdeményezései olyan fokot értek el, melyek szükségessé tették az állami törvényhozást. Az Eötvös József által vezetett Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium és az ellenzék képviselői - Pulszky Ferenc, Irányi Dániel, Türr István egyaránt elkötelezettek voltak a tömegek kulturális felemelkedését illetően, nézeteik az állami szerepvállalást illetve feladatokat illetően voltak köztük. Eötvös a felnőttek oktatásában a társadalom felelősségét hangsúlyozta, a állami szerepvállalást a finanszírozásra és az ellenőrzésre korlátozta.

Az 1868.évi XXXVIII. tc. kötelezővé tette a népoktatást, mellyel intézményes formát kapott a felnőttoktatás is. Ezt követően a felnőttoktatás kérdése hosszú időre lekerült a törvényhozás napirendjéről. Ennek eredményeként a népoktatás mellett számos új művelődési forma is teret nyert, a fogalom népművelésre változott.

A XX. Század első évtizedébe a szabadoktatás jelszavával s keretében folyt a felnőttoktatás. E formánál az állam szerepe a legmagasabb szintű ellenőrzésre, illetőleg eseti anyagi segítségnyújtásra terjedt ki. Szabadoktatás formájában többéves tanfolyamokat is szerveztek a Tudományos Társaság és a munkásmozgalmi szervezetek összefogásával. A Jancsó Benedek emlékirata alapján megindult vita eredményeként 1911-ben megalakult az Országos Szabadoktatási Tanács, a felnőttoktatás átfogó, véleményező és tanácsadó jogkörrel felruházott országos szerve.

A két világháború között az Országos Szabadoktatási Tanács nevét Országos Közművelődési Tanácsra változtatták, mely névváltoztatás elhatárolódást jelentett a korábbi időszak elméletétől és gyakorlatától, annak társadalmi jelegétől. Az állami jelleget viselő tevékenység et a VKM fogta össze, vezérgondolatként hangsúlyozva a nacionalizmust, a keresztény nemzeti egységet és a vallási alapon nyugvó erkölcsiséget. Klebelsberg Kuno kultuszminiszter nyíltan hangsúlyozta a liberális szellem felszámolásának törekvését a népművelést illetően. Programjában kiemelten szerepelt a paraszti kultúra felemelésének fontossága és a középosztály valamint az értelmiség művelődési igényeinek kielégítése. „A köznyomorból csak akkor emelkedhetünk megint ki, ha a magyar munka nemcsak több, hanem szakszerűbb és ebből kifolyólag termékenyebb és jövedelmezőbb is lesz. Nézetem szerint tehát állampolgári nevelésre és gyakorlatibb szakoktatásra van szükség.” (Gróf Klebelsberg Kuno,Szakértekezlet megnyitóbeszéd részlet, 1923. június 19.) Észak-európai mintára sorra alakultak a népfőiskolák, melyek zömmel egyházi és magánvállalkozásokra épültek, céljuk a keresztény világnézetet valló, nemzeti műveltséggel rendelkező jól gazdálkodni tudó állampolgárok nevelése volt. Az ifjúsági szervezetek – KIE, KALOT, KALÁSZ - által szervezett népfőiskolák a fiatalok számára biztosítottak lehetőséget az általános és mezőgazdasági ismeretek területén és fejleszteni kívánták a közügyek intézésében való jártasságot is. A munkásmozgalom szervezetei által rendezett képzések egyaránt szolgáltak általános ismeretterjesztési, kulturális és politikai célokat.

Az 1945-1948 közti időszak politikája a kultúra demokratizálását, az analfabetizmus felszámolását és a munkás- és parasztfiatalok művelődési hátrányának felszámolását célozta meg. A figyelem a kulturálisan elmaradott parasztságra irányult, újabb népfőiskolák nyíltak. 1948.a fordult éve volt a politikában és ezzel egyidejűleg a felnőttnevelés területén is. A képzés hosszú ideig elsősorban ideológiai alapokra épült és ilyen célokat szolgált.

A fenőttnevelés elméleti műhelyeinek számító egyetemek, és egyéb, nem ritkán politikai jellegű szervezetek komoly szerepet kaptak a felnőttnevelés elméleti hátterének kidolgozásában, gyakorlati és szervezeti lebonyolításában. A felnőttképzésen belül ebben az időszakban az iskolarendszerű felnőttoktatás intézményesült és vált tömegessé. Már 1945-ben létrejöttek a felnőttek középiskolái, majd a felnőttek általános iskolái és az 1948/49.-es tanévben a felsőoktatási intézménybe történő belépést szolgáló szakérettségi tanfolyamok, a felsőoktatásban pedig az esti és levelező tagozatok. Az ezekben folyó tartalmi munkát szolgálták a tananyagreformok és az ezen intézmények részére készített külön tankönyvek. 1960-ban az alapfokú oktatás egészének 66, a középfoknak 35, a felsőfokúnak pedig 34 százalékát tette ki a felnőttoktatás. A folyamatosan változó állami rendelkezések, művelődéspolitikai irányelvek a pótló funkció háttérbe szorításával az oktatás korrekciós, társadalmi mobilizációs szerepét voltak hivatottak szolgálni. A század utolsó évtizedeiben a népművelés fogalmát felváltotta a közművelődés fogalma, mely tartalmában és célkitűzéseiben is eltér az előbbitől. Számos intézménye közül a legfontosabbak a szabadegyetemek, a munkahelyeken szervezett tanfolyamok, a szaktárcák által szervezett vezetőképző és továbbképző intézetek, a művelődési házak, a TIT, és a politikai nevelést szolgáló pártirányítás alatt álló szervezetek voltak.

Az ország társadalmi, politikai, gazdasági életében 1989-1990-ben bekövetkezett rendszerváltás éreztette hatását a felnőttképzésben is, elengedhetetlen volt az oktatási rendszerre vonatkozó jogi szabályozás átdolgozása.

A második világháborút követően az ideológiailag ketté szakadt világban a felnőttképzés is más-más irányt vett. A „keleti”, szovjet befolyás alatt álló országok felnőttképzésére a pártideológiával átitatott képzés volt a jellemző.

Nyugaton a hatvanas években erőteljesen felgyorsult a felnőttképzés intézményesülése és bekapcsolódott e rendszerbe a tömegkommunikáció is. Előtérbe került a szakképzési funkció és a felnőttképzés jobban betagozódott az állami-gazdaság és szociálpolitikába. Az 1970-es években a világ e táján erőteljes ”képzési expanzió” lépett fel, melyben jelentős volt a szerepe a felnőttképzés kiterjedt intézményrendszerének. Megerősödik a felnőttképzés törvényi szintű jogi szabályozása is és a felsőoktatás szintjén is megjelenik a felnőttképzés. A nyolcvanas években az ugrásszerű technikai fejlődés hatására a felnőttképzésben új preferenciák jelennek meg, erősödött az új kvalifikációkat nyújtó képzések iránti igény.

A kilencvenes évek felnőttképzésének vezérmotívumává az emberi erőforrás fejlesztése és racionálisabb felhasználása vált. Az ezredfordulón a plurális társadalmak hatására a felnőttképzés művelődési szolgáltató ágazattá vált, programszervezésükre a vagy-vagy helyett egyre inkább az is-is lett jellemző.

Források:

Zrinszky László: A felnőttképzés tudománya - Bevezetés az andragógiába. –átdolgozott , bővített kiadás. Okker Oktatási kiadó és kereskedelmi Rt. Budapest, 2006. (64. o.)

Dr. Felkai László: A felnőttoktatás története Magyarországon.

T. Kiss Tamás: Felnőttoktatás - TörténetE Magyarországon. Educatio, 1999/1 pp. 3-13.

Internet és kultúra II. rész

Kép forrása: einclusion.hu

 Tegnapi bejegyzésemet egy a Figyelőben megjelent cikk ihlette, s bár a felnőttképzéshez kapcsolódóan szerencsés írni, azt gondolom, hogy a témánkhoz szorosan kapcsolódik. Hiszen az internet és kultúra kapcsolatát is vizsgáljuk többek között a héten, és mert a mai fiatalok a holnap felnőtteit alkotják. Abban a kultúrában pedig, ami az internet terjedése kapcsán kezd uralkodóvá válni, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tizenéves korosztályt, hiszen az ő életük, szokásaik nagyban alakítják azt a társadalmat és annak szokásait, amiben a ma felnőttjei élnek.

Az előző bejegyzésemben említést tettem a kutatók véleményéről, mely szerint a számítógép és az internet terjedése még nem elegendő az esélyegyenlőség megteremtéséhez. Illetve az arról is, hogy nagy valószínűség szerint az oktatás lehet a kulcs a generáción belüli konfliktus megoldására. S gondoljuk ezt egy kicsit végig, hiszen ha ezreknél szeretnék eredményt elérni, akkor valóban tanítani kell őket.

Vajda Zsuzsa pszichológus saját tapasztalatai szerint a mai tizenévesek azonban úgy látják, hogy nincs értelme tanulni. Régen a tudással lehetett valamire vinni, ma ez azonban korlátozottan igaz. A mai fiatalok testközelből élik meg, amint jól képzett szüleik egyik napról a másikra elveszítik állásukat. Ezzel szemben ott állnak a felső tízezer gyerekei, akik a jólétben, a folyamatos fogyasztás kísértésének vannak kitéve, s mindezt erősíti a mindent megengedő, korlátokat nem állító nevelés. Vajda Zsuzsa azt is megállapítja, hogy „nem érték az általános műveltség sem”. Én mégis úgy gondolom, hogy ezen kijelentések általánosítóak. Nézzük csak meg mennyien tanulnak Magyarország egyetemein, főiskoláin, felsőfokú szakképesítést nyújtó intézményekben, stb! Biztosan vannak olyan fiatalok, akik szerint nincs értelme tanulni, de saját tapasztalataim nagyon ellentmondanak ennek a kijelentésnek. A környezetemben élő fiatalok mindegyike határozott elképzeléssel vág neki a tanulmányainak, és a legtöbbször 2-3 nyelvvizsgát szereznek még a felvételi előtt. Nem hinném, hogy ez sikerülhetne akarat és motiváció nélkül. Kétségtelen azonban, hogy a leszakadó rétegeknél a tanulást nehezíti a saját környezet, ahonnan jönnek, és Bauer Béla ifjúságkutató szerint „az iskola csak erősít a különbségeken”. S ha nem szeretnénk, hogy a középkorúak mellett egy másik nemzedék (a mai fiatalok) lemaradt tagjait is fel kelljen zárkóztatni majd 5-10 év múlva, akkor a szakadékot enyhíteni szükséges, mégpedig most.

Az, hogy az internet nem segít a kulturális szakadék csökkentésében, sőt ráerősít a már aktív művelődési szokásokra Antalóczy Tímea vezető kutató is megerősíti, a 2008-ban végzett „Jelentés a magyar kultúra állapotáról” című kutatás eredményeit ismerve.

A kutatás célja a kultúrához való viszony, a kulturális viselkedések mintáinak felderítése volt. A szerzők lezáró tanulmányukban megpróbálták összehasonlítani az internetezők és a nem internetezők körében mutatkozó kultúrafelfogásokat, jellegzetes kulturális viselkedési mintákat és értékeket. Elsőként azt vizsgálták meg, hogy egyes demográfiai és szociológiai szempontokból milyen különbségek vannak az internetezők és a nem internetezők között. A különbségek feltérképezését követően kísérletet tettek arra, hogy meghatározzák az internetezéshez vezető út néhány meghatározó állomását. „Fontosnak tartjuk az internetezők és a nem internetezők összehasonlítását, mivel meggyőződésünk, hogy az internethasználat megléte vagy hiánya döntő módon befolyásolja az emberek esélyeit a minőségi életre (Csepeli 2008). A kutatás azt is megmutatta, hogy az internetezők belsőleg rétegzettek, s messzemenően különböznek aszerint, hogy milyen aktivitással s mekkora kapcsolati körrel rendelkezve vesznek részt az internet által teremtett kommunikációs forgalomban.

Emellett a kutatók kíváncsiak voltak arra, hogy a szabvány szociológiai-demográfiai változók adta különbségeken kívül milyen kognitív jellegű különbségek vannak a két csoport között, vannak-e értékek, melyek összekötik őket, s milyen belső tagoltság jellemzi az internethasználat megléte vagy hiánya mentén megkülönböztetett két nagy csoportot. Láthatóan elkülönül a hagyományos kulturális tevékenységek iránt, illetve az alternatív kultúra iránt érdeklődők köre. Az előbbiek azt mondják, hogy viszonylag gyakran járnak múzeumba, könyvtárba, szemben azokkal, akik inkább az internetet, a klubéletet, a könnyűzenei koncerteket preferálják. Másik világos ellentét a szórakoztató műfajokat kedvelők, ill. a tartalmasabb, „komolyabb” műfajokat preferálók között húzódik. Az előző csoport szívesen jár szórakozóhelyre, sporteseményekre, cd/dvd boltba, moziba, a másik csoport gyakrabban jár galériába, jazzkoncertre, stb. Ami fontos: az említett egymással szembe állított csoportok között van egy köztes terület, amely átjárást biztosíthat a szélsőséges csoportok között. Ezek a területek: a művelődési házak és a fesztiválok. A pláza például, mint új kulturális tér, és nem, mint a vásárlás színtere jelenik meg. „A hetvenes évekhez képest nagyot változott a kultúraközvetítés, kultúrafogyasztás „technikai” háttere is. Az elektronika szédületes lehetőségei az egész világon megváltoztatták, megváltoztatják az emberek közti kapcsolatokat. Nemcsak helyileg, hanem globális méretekben is. Mások azon a véleményen vannak, hogy mindaz, ami „korszerűnek” van kikiáltva, azok az értékek és az a tudás, ami nap, mint nap ömlik ránk a médiumokból, leegyszerűsít, elbutít, engedelmes fogyasztóvá aláz. Ez a vásárlóközpontok kultúrája.”

Egyre több a mesterséges (virtuális) társadalmi tér, ahol a játékszabályokat nem a résztvevők alakítják, ők pusztán csendes résztvevők. Az a szabály, hogy nincs szabály. A korszerű „technikai” lehetőségek megjelenése lehetővé teszi, hogy a nyilvánosság új terei nyíljanak meg, különösen azok előtt a társadalmi csoportok előtt, akik eddig perifériális léthelyzetben voltak. Ez persze elvi lehetőség, de a társadalmi kommunikáció eszközrendszere (világszerte) rohamosan bővült az elmúlt évtizedben.

A kultúra közvetítése, „karbantartása” és befogadása a kultúraközvetítés intézményrendszerének feladata. A kultúraközvetítés intézményének kell tekinteni a köz- és felsőoktatást, a közművelődési rendszert, és a hozzájuk szervesen kötődő közművelődést szolgáló civil társulásokat is. „Nem abból kell kiindulni, hogy mennyi pénz kell a kultúrához, hanem hogy mennyi kultúra kell a pénzhez.” – írja Vitányi Iván.

A kutatások adatainak elemzése során kiderült, hogy egyre kevesebb idő marad a szellemi javak befogadására, a tanulásra, a művelődésre, és szórakozásra. A megkérdezettek túlnyomó többsége, nyilvánvalóan egyre több munkát kénytelen vállalni, hogy megszerzett életminőségét fenn tudja tartani. A többség számára a minőség javítása már elképzelhetetlen. Az is nyilvánvaló, hogy az emberek többsége személyes kulturális fogyasztásán spórol elsősorban.

Forrás:

• Figyelő 2011/14. szám: Megosztott válsággeneráció - Milyen felnőttek lesznek a mai fiatalokból?

• Csepeli György–Prazsák Gergő (2008): Új szegénység. In: (Vész)jelzések a kultúráról.

• Talyigás Judit (szerk.) 2010: Az INTERNET a kockázatok és mellékhatások tekintetében, Scolar Kiadó, Budapest

• Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (MTA Politikai Tudományok Intézete): Jelentés a magyar kultúra állapotáról – átfogó körkép http://mta.hu/fileadmin/2009/strategia/Magyar_kultura.pdf

• Érdekességképpen egy másik, internethasználattal összefüggő kutatás: Internethasználat és kapcsolati erőforrások időbeni alakulása Magyarországon. (kutatás) Szociológiai Szemle, 2007/3-4. http://bit.ly/jeDojS

Hol a határ a férfiasság és a butaság közt?

Szégyen-e másoktól tanulni? Avagy hol a határ a férfiasság és a butaság közt?

Az andragógia nem kerülheti ki a nők és férfiak eltérő tanulási motivációit. Vagy éppen a nemhez köthető motivációhiányt. A férfiakkal kapcsolatban szinte már közhelynek számít, hogy ritkábban mennek orvoshoz, mint a nők, s pl. ritkábban kérdezik meg a járókelőket egy ismeretlen városban, ha van térképük. Miért? Magamról tudom, hogy azért, mert egy férfinak kínos elismerni tájékozatlanságát, önállótlanságát. A fiúgyermekeket arra nevelik, hogy minél hamarabb önállóvá váljanak, olyanokká, akiknek nincs szükségük mások segítségére. Aki nem válik elég korán önállóvá, azt "anyám asszony katonájaként" csúfolni kezdik a kortársai. A lányok esetében még nem hallottam hasonló szituációról.

Igen, és most nézzük a felnőtteket, a felnőtt politikusokat! Mit jelent egy politikus önállósága, férfiassága a gyakorlatban? Azt, hogy nincs szüksége mások segítségére. Nem kér, és nem is fogad el segítséget, tanácsot. Mert ha elfogadna, azt a látszatot keltené, hogy önállótlan. Ezért, úgy vág bele egy nagy reformcsomagba, hogy nem kérdezi meg az érintetteket. Vagy ha tanácsot kap - nem fogadja meg.

Tegnap érdeklődve néztem a tv-ét az országgyűlési eseményekről szóló híradásokat és kommentárokat. A végkielégítések 98%-os különadója kapcsán merült fel, hogy az egyik ellenzéki párt, az LMP benyújtott volna egy javaslatot, amit a kormánypárti képviselők nem fogadtak el. Ez még nem tűnt fel, az indoklása azonban igen. Ugyanis, állítólag, a kormánypártok képviselője azt nyilatkozta, hogy pusztán azért nem támogatják az ellenzéki javaslatot, mert az nem a kormánypártoknak jutott eszébe előbb. Azaz, tekintélyveszteségnek éreznék, ha elismernék, hogy valamelyik ellenzéki pártnak korábban akadt jó ötlete, mint nekik.

Ezen konkrét példa és a magyar kultúra férfias jellege ismeretében igen kíváncsi vagyok, hogy másokban fölmerült-e már a gyanú, hogy a magyar kultúra lényegében azért fejlődik lassan, mert túlságosan férfias? Tehát, sok magyar politikusnak - férfi lévén - kínos másoktól tanácsot kérni, elfogadni, másoktól tanulni? Ráadásul, a magyar nők is egyre inkább hasonlítanak a férfiakra.

Vajon hol a határ a férfias nevelés és a tanulásról lebeszélő nevelés között?

Osama bin Laden feleségeinek halála, a férfias nevelés és a biztonság

Ha abból indulok ki, ahogyan Komenczi Bertalan meghatározta a történelmi korszakokat, már évezredek óta a teoretikus kultúrában él az emberiség nagyobbik része, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a tudás megőrzését az írás feltalálásával próbálják garantálni. Azonban nem kell túl messzire menni az időben az arra való rádöbbenéshez, hogy az írás feltalálása nem garantálja az emberek egymástól való biztonságát. Mindez igaz a digitális írástudásra is. Attól, hogy az emberek tudnak írni-olvasni vagy számítógépet használni, még ugyanúgy akadnak köztük hazugok is, tolvajok is, gyilkosok is, mint évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtt.

Vajon hol rontja el az emberiség? A témát megpróbálom holisztikusan szemlélni. Figyelemreméltó tény, hogy a női nem tagjai közt kifejezetten alacsonyabb arányban vannak bűnelkövetők, mint a férfiak körében. Ez nemcsak Európára igaz. Mi lehet az oka? Vajon ugyanúgy nevelik-e a kislányokat, mint a kisfiúkat? Vagy a gének, a fizikai különbségek a döntőek, nem a nevelés? Mindenesetre, érdemes lenne körüljárni a kérdést: vajon ugyanazt a bátorságra vagy biztonságra törekvést várják-e el a kislányoktól a szüleik, mint a kisfiúktól?

Saját emlékeim szerint, nekem, mint leendő férfinak, lényegében, kötelességem volt bátornak lennem, gyermekkorom óta. Igaz, azt is elvárták, hogy a tanárokkal szemben fogjam vissza magam. Az apám éveken át azon morfondírozott, hogy jó leszek-e katonának. Amikor ez a kérdés szóba került, emlékszem, hogy nekem nem tetszett az elképzelés. A hadsereg olyasminek tűnt, mint a börtön. Hiszen, mi a különbség? Az ember nem szabad, másokkal bezárva kell lenni, akkor kelni, feküdni, enni-inni, dolgozni, amikor parancsolják. A katonai eskü sem volt önkéntes. Akadt egy katona, aki megtagadta az esküt – vitték is azonnal a fogdába. Amikor otthon meséltem, hogy a hadgyakorlatokon egy bizonyos százalék elhalálozhat, a rokonok különösebb felindulás nélkül hallgatták. Ez így van rendjén – mondta valamelyikük. Tehát semmi erkölcsileg felháborító nincs abban, hogy a fiatal férfit elviszik katonának, majd véletlenül lelövik.

Mint ahogy abban sincs semmi rendkívüli, hogy egy hete nemcsak a fegyvertelen Osama bin Ladent ölték meg az amerikai kommandósok, hanem a vele egy helyiségben tartózkodó nőket is. „Ahol gyalulnak, ott hullik a forgács” – mondta egyszer Sztálin. De vajon mikor lesz már vége a gyalulásnak? Elgondolkozott már valaki azon, hogy a biztonság, az emberi élet fontosabb akár a nemzeti dicsőségnél is? Vagy a szövetségesi hűségnél is? Vajon mi, magyarok miért nem utánozzuk Svájc és Ausztria példáját? Nem lenne-e jobb kimaradni Amerika nemzetközi kalandjaiból? Vagy nekünk, magyaroknak, hősöknek kell lennünk, legalábbis, ha férfinak születtünk?

Tegyük fel, hogy egyenlőség van. Akkor mire ez a kivételezés? Ha férfi köteles hősnek lenni – a nő is legyen hős! Vagy egyik se legyen az! Lehetséges-e kidolgozni egységes erkölcsi megközelítést a férfiakhoz és a nőkhöz? A férfiak korábban halnak, de a nők korábban nyugdíjba vonulhatnak – ha ledolgozták a 40 évet. Mi ebben a logika? Keresem a magyarázatot. Az emberek a szükségleteiket elégítik ki. A nők, nyilván, fontosabbnak tartják a saját életüket, az egészségüket is, az érzelmi biztonságukat is, mint a férfiak. Ezért kerülik az egészségre ártalmas munkaköröket, a nagyobb stresszt. Illetve, ha mégis ilyen funkcióba kerülnek, olyan megoldásokat választanak, amely kisebb kockázattal jár. A női sofőrök lassabban vezetik autóikat, a női igazgatók és tanárok inkább kikerülik a konfliktusokat, mint a férfiak. Ha ezeket sorba tesszük, egyértelműnek tűnik, hogy a nőknek a biztonság még a nemzet becsületénél is fontosabb lehet.

Ha megkérdezték volna a magyar nőket 1848 szeptemberében, hogy elfogadják-e V. Ferdinánd osztrák császár és magyar király kompromisszumos javaslatát a közös minisztériumokra, vagy inkább a szabadságharcot választják, szerintem a magyar nők inkább elfogadták volna a kompromisszumot. Milyen szerencsétlen országunk van! Hiszen, ha 1848-ban nőkből állt volna a magyar kormány, nem lett volna szabadságharc, nem kellett volna 19 évet várni a kiegyezésre, hanem folyamatosan boldog békeidők lehettek volna (legalább 1914-ig, de lehet, hogy akár mostanáig is), de, sajnos, férfiak voltak a kormányban, akiknek a biztonság kevésbé fontos?

Igen, de hiszen a férfiakat is nők nevelik. Minden férfinak volt vagy van édesanyja – az vajon mire neveli őt? Bátorságra vagy biztonságra törekvésre? Vagy nem az számít, amit az anyák mondanak, hanem az, amit a tanárok? Igen, de a tanárok is nők! Akkor mégse az számít, hanem inkább az, amit a politikusok és a főnökök mondanak – akik férfiak?

A gazdasági kényszer számít? Vagy ebben a kérdésben nincs is különbség férfiak és nők közt? Akkor miért írja azt Mill, a szociológus, hogy a nők érzelmesek, a férfiak meg racionálisak? Az érzelmest nem lehet meggyőzni arról, hogy a háború rossz dolog, de a racionális meg lehet? Ezzel kapcsolatban eszembe jut, hogy az olaszok és a cigányok is nagy arányban pacifisták szoktak lenni háborúk esetén. Vajon ennyire ostobák lennének a racionálisként jellemzett férfiak, hogy nem ismerik föl azokat a nyilvánvaló dolgokat, amelyeket a nők és a cigányok fölismernek?

Szerintem, a kanti és a kálvinista etika a magyarázat a férfiak viselkedésére. A férfiakat nem szeretetre, hanem kötelességteljesítésre nevelik. A férfiak azzal mutathatják ki szeretetüket, ha teljesítik kötelességeiket. Nem kell, hogy szeressék a kötelességeiket. Sőt, ha szeretetből teljesítenék kötelességeiket, az Immanuel Kant szerint – nem is lenne etikus cselekvés. Kant az etikus cselekvést azzal kívánta garantálni, hogy azt leválasztotta az emberek hangulatváltozásairól, azaz, érzelmeiről. Ezzel a hozzáállással az ember akkor is teljesítheti kötelességét, ha éppen nincs hozzá kedve. A férfi köteles legyőzni saját érzelmeit, hogy teljesítse kötelességeit. A saját érzelmek legyőzése, elfojtása – vajon mi? Szerintem, elidegenedés. A két nem eltérő szocializációja hangsúlyosabbá teszi a szeretet elidegeníthetőségének problémáját, ami már a legősibb zsidó-keresztény etikai diskurzusokban is megjelent. A farizeusok és Jézus vitája a törvényekhez kapcsolódik: a törvény (a kötelességteljesítés) cél vagy eszköz? A farizeus felfogás szerint a szeretet a törvényben nyilvánul meg, a jézusi felfogásban a törvény a szeretetben.

A kanti és a kálvinista etika a farizeus logikát követi, s ezzel elidegeníti a szeretetet – mert a szeretetet kötelességteljesítésben várja el az embertől. Tehát nem közvetlenségben. Ezzel akadályozzák a szeretet kimutatását – az ihletközvetítést. Azaz, a kulturális szolidaritást. S ettől leginkább a férfiak szenvednek. A férfiakat ugyanis sokkal inkább erre az elidegenített szeretetre kényszeríti a társadalmi nevelés, mint a nőket. És ez az elidegenedettség akadályozza a férfiakat abban is, hogy másoktól tanuljanak (segítséget kérjenek) és abban is, hogy tiltakozzanak, amikor szeretetmegtagadást várnak el tőlük – keménységet a harcban (hadsereg, gazdasági élet, politika, sport).

A mai világ egy elidegenedett kultúra, ha a férfi köteles figyelmen kívül hagyni saját biztonságra való vágyát. Ennek ellenére a protestáns angolszász világ évszázadok óta ezt a felfogást képviseli, s mi magyarok is sok káros hatását átvettük ennek. Lehet, hogy észre sem vesszük, hogy miben élünk, és mi felé tartunk?

„A wiki-tudás logikája ugyanaz, mint a népművészeté volt.”

forrás: janos.romvari.com

Ez a mondta késztetett arra, hogy tovább gondoljam a már korábban feltett kérdésemet, „mi lehet ez az út?”

Ha visszatekintünk az emberiség kultúrtörténetére, akkor azt meg kell állapítanunk, hogy az úgynevezett modern kultúra elvesztette a természettel való összhangját, amely a korábbi korszakokat még jellemezte. Az a fiatal, aki csak a csodák processzoros világával ismerkedik, sosem értheti meg a dolgok természetből fakadásának, fejlődésének és egymásba kapcsolódásának logikáját. A technikai fejlődést megállítani nem lehet, nem is volna célszerű, de meg kell találni azt az utat, amely a természet világán és törvényszerűségein keresztül látja a mai digitalizált világot. Ami megerősíti az embereket abban, hogy társas lényként szükségük van egymásra, és szükségük van a gyökereik ismeretére. Szükségünk van a „józan paraszti észre” mely nem más, mint az évszázadokon keresztül felgyülemlett és megtisztult ismeretek halmaza. Mi lehet ez az út? A népi kultúra megismerésében, ezen belül a hagyományok felelevenítésében, az ünnepi készülődés hangulatának felidézésében látom azt a lehetőséget, amelyre ma még igény mutatkozik. Népi kultúra, s ezen belül a jeles napok és szokások felelevenítése és életben tartása hozzájárul az ember és a természet kapcsolatának erősítéséhez. A népi kultúra egészében kínálja a műveltség alap elemeit, a megelőző időszakok eredményeit, tapasztalatait. Ismeretében létrehozott anyagi és szellemi javak azok, amelyek birtokában életünket fenntartjuk, megfelelő környezetet és életformát hozhatunk létre. …

Csepeli György és Prazsák Gergő: Örök visszatérés című könyvét szívesen olvastam, de néha mondatokat kétszer is el kellett olvasnom, mondjuk úgy, érdekessége miatt. Három témát emelnék ki. (Amellett ajánlom a reprezentatív kutatások eredményeinek elemzését, melyekben el lehet bogarászni, csodálkozni, értetlenkedni …).

I. … Elsőként tovább gondolva ….. „A világ bármely pontjáról bárki beszállhat egy-egy digitális népművészeti termék létrehozásába.” 1)

Erről azért szeretnék írni, mert azt gondolom, nem áll tőlünk távol a népművészet, a népi kultúra szeretete. Elgondolkoztatott, hogy a wiki-t a népművészeti alkotásokhoz hasonlították a szerzők. Abban egyetértek, hogy ebben is a legjobb változatok maradnak fenn, ami a legtöbbeknek tetszik. Abban is, hogy „Az internetre költözött Gutenberg galaxis már nem ugyanaz, mint ami volt, amikor megfogható, kinyitható nyomtatott könyvek képében tette hozzáférhetővé a kultúrát.” Az viszont számomra még mindig kérdés, hogy ha az életünk átköltözik a világhálóra, identitásunk web-identitássá válik? Vagy képesek leszünk a kettő között a helyes utat megtalálni? Ha nem, hogyan marad meg a nép kultúra a mai információs társadalomban?

A digitális népművészet már teljesen mást jelent, mint amikor egy népcsoport népművészeti alkotást hoz létre, és az, az összetartozást jelképezi, erősíti. A világhálón kialakult csoportokban létrejön ez virtuálisan. Mi lesz a jövő útja? Erősebb lesz a technológiai újdonság vagy győz az emberekben meglévő ősi közösségi kreativitás? Feltenném a kérdést a mi generációnknak, de feltehetem-e annak a generációnak, „akiket digitális bennszülötteknek nevezünk, akiknek az elsődleges kulturális szocializációja már az internet közbeiktatásával zajlik.”

kép forrása: hungariansouvenirs.hu

Egy új művészeti ág, a digitális népművészet. Egy új műfaj van kialakulóban, a digitális technológiák elterjedésének törvényszerű következményeként.

Digitális népművészet az sms-ben kapott húsvéti locsolóvers is …..

Eldönthetem, hogy egy YouTube videót vagy egy „Kézművesség a 21. században” című kiállítást nézek meg egy múzeumban. Hány ezren néznek meg egy digitális népművészetet YouTube videón és hány ember néz meg egy népművészeti kiállítást múzeumban?

Mindenki eldöntheti, milyennek ítéli meg az információs társadalom hatását ebben a kérdésben.

II. „Mi a netokrata élet tíz parancsolata? A lényeg az, hogy „nem állhatsz le egy pillanatra sem”. Sosem lehetsz elégedett kapcsolataid állapotával, újra meg újra kell sződd kapcsolataid hálóját, hogy ne maradjanak ki belőle: a legfontosabb, hogy te magad is a legokosabbak, a leginkább nélkülözhetetlenek közé tartozz. Mindig minden pillanatban résen kell lenned, tanulnod kell, be kell szerezned a legújabb információt, s magadnak is újítanod kell.” 1)

Hatalomba való bekerülés - az internet korszakában is - az egyén erőfeszítéseitől, akaratától, tehetségétől, kreativitásától függ. Sőt, sebezhetőbb, támadhatóbb, mert „nem tudja monopolizálni a pályát”, ahol az információ birtoklásáért folyó verseny zajlik. „Akié az információ, azé az uralkodó mém, amelytől függ a pénz, a hatalom, az identitás, a kapcsolatok megszerzése.” Újabb új szó: mém: „…az internetes mém egyszerűen egy digitális fájl vagy hiperhivatkozás terjesztése egyik személytől a többiek felé az internet nyújtotta lehetőségekkel (például e-mailen keresztül, blogokon, kapcsolat építő oldalakon, azonnali üzenet küldő szolgáltatások segítségével).” 2)

III. A wiki-tudás értelmezése, a tudás új ruhája:

A tudás új ruhája a web2.0, a wiki, ami egy szoftver = „melynek lényege, hogy mindenki hozzáteheti a maga részét a fejlesztési munkához, s az eredmény ennek következtében jobb lesz, mintha mindenki külön-külön fejlesztgetne. A szoftver működése azon lapul, hogy amit én tudok, azt te nem tudod, és amit te tudsz, azt én nem tudom, tehát tegyük össze a tudásunkat.” Ennek első terméke a wikipédia, a „tudás Bibliája”, a tudás új tárháza, melyet névtelen szerzők írnak, folyamatosan bővül. Újdonság a blog is, újból és újból megújuló, sokak hozzák létre a tartalmat, megosztják információjukat. Ebben mindenki részt vehet, függetlenül attól, hol él. Így jönnek létre az új közösségek.

Létrejön az újfajta könyvtár, pl. Brewster Kahle 1996 óta archivál 1) http://www.archive.org

Az internet népe újra feltalálja a népművészetet?

Ezek után! egy mese, amiben a kitartás elnyeri jutalmát:

Hol volt, hol nem volt... talán az Üveghegyen is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, élt egyszer egy fiatalember, aki nagyon nagy író akart lenni. Amikor megkérdezték tőle, hogy mit ért az alatt, hogy "nagyon nagy", akkor azt felelte, hogy "Olyan dolgokat akarok írni, amiket az egész világ olvasni fog, és olyan mélyen hat az emberekre, hogy mindenki sírni és zokogni fog, és kétségbeesésében és rémületében sikoltozik." Senki nem hitte volna, hogy ez lehetséges, de a fiatalember soha nem adta fel, és egy szép napon végül rámosolygott a szerencse. Most ő írja a Windows hibaüzeneteit. 3)

1) Csepeli György és Prazsák Gergő: Örök visszatérés? Társadalom az információs korban. Jószöveg Műhely, Bp. 2010.

2) Wikipédia

3) www.info-media.hu

A kultúraközvetítési viszonyok és a kultúrszocializmus – az én Castells-értelmezésem

Érdemesnek tartom újra áttekinteni a társadalmi folyamatokat megragadni próbáló fogalmakat.
„A termelés (és az azt kiegészítő fogyasztás), a tapasztalat és a hatalom alapján az emberek között kialakuló szimbolikus kommunikáció, valamint az ember és a természet között létrejövő kapcsolat a történelem során bizonyos speciális területeken kikristályosodik, kultúrákat és kollektív identitásokat hozván létre.”
Mit gondol Castells a termelési módokról? Első látásra, marxista terminológia…
„A társadalmi struktúrák kölcsönhatásban állnak a termelési folyamatokkal, és meghatározzák a kisajátítás, az elosztás és a tartalékolás vagy a befektetés szabályait. A szabályok alakítják ki a termelési módokat, ezek a módok pedig determinálják a termelés társadalmi viszonyait, meghatározva a társadalmi osztályokat, amelyek a történelmi gyakorlat révén válnak osztályokká…A kapitalizmusban a fölösleg kisajátításának és elosztásának alapelveit a tőkések határozzák meg, a termelők és termelési eszközeik szétválasztása, a termelési eszközök magántulajdonba vétele, a munka áruvá válása és a tőke (az áruvá vált fölösleg) ellenőrzése alapján…Az etatizmusban a fölösleg ellenőrzése kívül esik a gazdaság területén, és az államhatalom képviselőinek kezében van, akiket leghelyesebben az orosz apparatcsik vagy a kínai lindau szóval nevezhetünk meg. A kapitalizmus arra törekszik, hogy maximalizálja a profitot…Az etatizmus a hatalom maximalizálására… irányul (vagy irányult?), annak érdekében, hogy céljainak vállalását – az azokkal való azonosulást egyre mélyebb tudati szintekre kiterjesztve – egyre több állampolgárra rákényszerítse.”
Próbálom értelmezni. Tehát a termelés, a tapasztalat és a hatalom alapján létrejövő kommunikáció hozza létre a kultúrát.
Mivel azok kommunikálnak, akiknek a termelés során tapasztalatuk lesz és hatalmuk/joguk van hozzá, hogy kommunikáljanak. Azaz, akiknek tapasztalatuk és szólásszabadságuk van. Persze, szólásszabadsága manapság a gyermeknek is lehet, annak, aki nem termel. A mai Magyarországon a többség nem termel, mégis van szólásszabadsága, sőt, választójoga is. Tehát a többség kommunikálhat, legalábbis, szűk körben, illetve az Interneten. Mi a kommunikáció? Ismeretátadási viszony. És érzésátadási viszony. Valamint kultúraátadási viszony is. A kultúra ebben az értelmezésben valamilyen egésszé összeálló ismeret- megközelítés és érzéshalmaz. Tehát a kommunikáció – kultúraátadás is lehet. Vagy részismeret-átadás is. A kommunikációs viszonyok – kultúraátadási viszonyok is.
Mi az az „ember és a természet között létrejövő kapcsolat”? Munka. Vagyis, feladatmegoldás. De feladatmegoldás nemcsak az ember és természet, hanem az ember-ember között létrejövő kapcsolat is. Pl. a tanítás. Vagy az irányítás. Vagy a büntetés. A feladatmegoldások egy részét termelésnek nevezik – anyagi termelésnek, adminisztrációnak vagy éppen tudásiparnak (Machlup) stb. A termelésben való részvétel jogát, kényszerét és feltételeit meghatározzák a termelési viszonyok (a marxi terminológia szerint a termelési viszonyok és a termelőerők együtt alkotják a termelési módot). Castells nem tért ki rá, de a félreértések elkerülése érdekében fontos megemlíteni, hogy a marxi terminológia a csereviszonyokat is ide sorolja – a termelési viszonyokhoz. A termelési módban kisebb vagy nagyobb szerepet kaphat az állam, azaz, a közösség által (erőszakkal vagy meggyőzéssel, választási vagy más legitimáló procedúrával) elfogadtatott vezetés. Castells az állam szerepe alapján különböztet meg két termelési módot: kapitalizmust és etatizmust. A kapitalizmust az egyéni fölösleg-kisajátításra, azaz, a profitfelhalmozásra való törekvés mozgatja, az etatizmust pedig az állam aktuális céljai. Mitagadás, létezik kapitalista állam is, amely akár a GDP 50%-át is központosíthatja, hogy újraossza – aktuális céljai szerint. Castells nem részletezte a kapitalizmus és az etatizmus közti átmenetet. A témát mélyebben érdeklődők számára érdekes lehet az 1930-as évek magyar filozófusának és pedagógiaprofesszorának, Prohászka Lajosnak a véleménye a hegeli-marxi dialektika terminológiájában szereplő ellentétekről. „A valóság nem ismer ellentéteket, csak folyamatokat, átmeneteket, kibontakozásokat. Az ellentétekben való létrejövés éppen a dialektika útja: eszmék mozgása, ez, nyilván, logikai mozgás.” Jürgen Habermas pedig ezt írta a szociális államról, amit a liberális jogállam továbbfejlesztéseként képzelt el:„Mihelyt az állam növekvő mértékben maga lép elő a társadalmi rend hordozójává, a liberális alapjogok tagadó meghatározásán túl pozitív útmutatást is kell adnia magának: hogyan lehet a szociális állami beavatkozásban megvalósítani az igazságosságot?” „A részesedés mint jog- és igényteljesítő, osztó, elosztó, kiosztó államot jelent, mely az egyént nem hagyja magára társadalmi szituációjával, hanem teljesítésekkel segítségére siet. Ez a szociális állam.” Habermas – demokratikus kapitalizmust vagy demokratikus szocializmust képzel el? Figyelemre méltó a „részesedés” fogalma: „az egyenlő esélyű részvételt a nyilvánosságban az összes magánember számára csak az állam alakító garanciája biztosítja; a puszta tartózkodás biztosítéka az állam részéről már nem elegendő ehhez.”
Tehát fontos a részvétel a nyilvánosságban – és a termelésben is. A termelés keretében végzett feladatmegoldás és annak kikristályosodása (fejlődése) – része a kultúra létrehozásának, s közvetve, a munka eltárgyiasulása révén, része a kultúraátadási (kultúraközvetítési) viszonynak.
A társadalmi struktúrák (amelyek az etatista termelési módban csak állami struktúrák lehetnek) is hajtanak végre feladatmegoldásokat, amikor működnek. Milyen viszonyok keretei közt működnek a társadalmi struktúrák? Jogi-hatalmi viszonyok keretében. A struktúrák (pl. a kormányok, a polgármesterek, az állami és önkormányzati hivatalok, a rendőrség, iskolák stb.) közvetlenül a választóktól, a választások útján létrejövő Országgyűléstől vagy annak kormányától, az önkormányzatoktól, vagy az ezek valamelyike által legitimált alstruktúráktól kapott felhatalmazás (kinevezés) révén rendelkeznek hatalommal, az előbbiek valamelyike által hozott jogszabályok keretében. (Ezt az alulról legitimált struktúrának való alárendelődést nevezték valaha demokratikus centralizmusnak.)
Ezek a mechanizmusok (a hatalom legitimációját, valamint a struktúrák és az állampolgárok, valamint az állampolgárok és állampolgárok közti viszonyokat szabályozó jogszabályok) alkotják a jogi-hatalmi viszonyokat.
A közoktatás állami feladat. A tankötelezettség – törvény. Az, hogy mi az állam feladata és mi az állampolgár feladata az oktatásban – a jogi-hatalmi viszonyok része. Tehát a jogi-hatalmi viszonyok egy része – kultúraátadási viszony.
Azaz, a kultúrát – a kultúraátadási viszonyoktól is függő kommunikáció, valamint a termeléshez és hatalomhoz köthető feladatmegoldások hozzák létre.
Mivel a feladatmegoldások is részei a kultúra létrehozásának, ezért indokolt beleérteni a kultúraátadási viszonyokba.
A kultúra fejlődése, nyilván, ezektől a viszonyoktól, azaz a széles értelemben vett kultúraátadási (kultúraközvetítési) viszonyoktól függ, amelyekbe tehát részben beletartoznak a kommunikációs viszonyok, a termelési viszonyok és a jog-hatalmi viszonyok is.
A kérdést jól szemlélteti Castells alábbi fölvetése: „Ha a technológiai újítások valamely társadalomban nem terjednek el, mert különféle intézményesített korlátok ennek útját állják, akkor az újítással foglalkozó intézmények és maguk az újítók nem kapják meg a szükséges társadalmi-kulturális visszacsatolást, s ennek eredményeként technikai lemaradás következik be.”
Melyek lehetnek a technikai lemaradás okai? Azok a kultúraközvetítési viszonyok, amelyek vagy a termelési viszonyok vagy a jogi-hatalmi viszonyok vagy a kommunikációs viszonyok hiányosságai folytán nem teszik lehetővé, illetve nem garantálják a tudásáramlást. Azaz, ha pl. az ismeret hordozói nincsenek érdekelté téve, számukra drága, tilos vagy technikailag lehetetlen a kommunikáció, amelynek egyik formája a társadalmi-kulturális visszacsatolás, akkor nem történik meg a tudásszintek közti kiegyenlítés, azaz, nincs elég nyitottság, tudásáramlás, kulturális szolidaritás.
Fogalmilag tehát elképzelhetőek olyan kultúraközvetítési viszonyok, amelyek a teljes tudást a közösség minden tagja számára hozzáférhetővé teszik. Ezt nevezem én kultúrszocializmusnak.
Mit írt még Castells?
„A társadalom magvát alkotó társadalmi folyamatok és formák szempontjából igazából a termelési és fejlődési módok tényleges kölcsönhatása számít, amely a történelmi múlt és az aktuális technológiai, gazdasági fejlődés feltételei között előre nem látható módon alakul. Így tehát a világ és a társadalmak ma egészen más képet mutatnának, ha pl. Gorbacsov sikeresen megvalósította volna saját peresztrojkáját, a célt, melynek elérése politikailag nem látszott kivihetetlennek, ám mégis túlságosan nehéznek bizonyult. Vagy ha a kelet-ázsiai csendes-óceáni régió nem lett volna képes integrálni az információs technológia által biztosított eszközöket a gazdasági szerveződés hagyományos üzleti hálózati formáiba.”
Ami nincs kimondva: az etatista termelési mód nem minden volt szocialista országban bukott meg, és ahol megbukott, az sem volt szükségszerű!
Mihail Szergejevics Gorbacsov, aki az 1980-as évek közepén lett a Szovjet Kommunista Párt főtitkára, három jelszót hirdetett meg: glásznoszty, peresztrójka és uszkarényije. Ezek jelentése: nyilvánosság, reform és gyorsítás. Akár az 1800-as évek magyar reformkorához is hasonlíthatjuk. Amely a glásznoszty miatt elbukott.
Gorbacsovnak mi sikerült és mi nem? A glásznoszty tekintetében teljes a siker. Néhány hónapra megnyíltak még azok a titkos archívumok is, amelyeknek tartalma aláásta a rezsimet. Pl. a katyn-i mészárlás dokumentumai. A gazdasági reform is részben sikeres volt. De a gyorsítás nem. Mert megszűnt a rendszer stabilitása.
Kína politikai vezetése más értékrend szerint próbálkozott. Kihagyta a glásznosztyot (A Tienanmen téren leverték a tüntetőket.) A másik két célt viszont végigvitte, tehát reformált és gyorsult. Ma Kína a világ legnagyobb hitelezője, és a világ második legnagyobb gazdasága. Mi a kínai gazdasági siker titka?
Pl. ez: „Az állam biztosította a kínai hálózatok számára az alapvető stratégiai háttértámogatást ahhoz, hogy nyereséges, de korlátozott helyi horizontjuknál messzebbre tekintve , a globális információs gazdaságban is sikeresek lehessenek…Az államapparátus – miután oly sok történelmi kudarc nyomán világos lett számára, hogy a kínai civilizáció hosszantartó dicsősége valójában az önző módon törekvő családok kimeríthetetlen vitalitásán alapul – végül elég okosnak bizonyult ahhoz, hogy különféle formákban megtalálja a módját a családias, bizalmi jellegű információs kapcsolatokra épülő kínai vállalkozó szellem támogatásának, anélkül, hogy elfojtaná annak függetlenségét. Valószínűleg nem tekinthető véletlennek, hogy a családok és az állam közelítése egymáshoz a kínai kultúrában a globális információs kor hajnalán történt, amikor a hatalom és a gazdaság inkább a hálózatok rugalmasságán, mintsem a bürokrácia erején alapul.”

Azaz, a kínai állam nem utasította, nem kényszerítette, hanem pusztán támogatta a kínai kisvállalkozókat. Mivel? Piaci értékű információval is. Vagy pl. azzal, hogy szemet hunyt a szerzői jogok megsértése fölött. Ezen intézkedések vagy éppen az elmaradó intézkedések – a kultúraközvetítési viszonyokhoz tartoznak.
Kína esetében azzal az elvvel, hogy „amilyen technológiai titkot el tudsz lopni és le tudsz másolni, azt el szabad lopni és le szabad másolni”.
Kínában a technológia terén megvalósult a kultúrszocializmus. Persze, akadnak nemzetek, akiknek ez kevés a boldogsághoz.