A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tudás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tudás. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. május 1., vasárnap

Nooszféra

A heti témánkhoz jól illeszkedik szerintem ez a forradalmi elképzelés, ami Vlagyimir Ivanics Vernadszkij (1863–1945) orosz geokémikustól származik, aki szerint a nooszféra nem csak a jövőben fog megjelenni, hanem már az első emberi lény tudatra ébredésétől létezik.

A nooszféra a görög νους (nous) szóból származik, melynek jelentése: elme, tudat.
Más megközelítések szerint a nooszféra a bioszféra új evolúciós állapota, ahol az ember ésszerű tevékenysége a fejlődés döntő tényezőjévé vált. A nooszféra az ember tevékenysége által befolyásolt övezete a Földnek, vagyis a globális tudat szférája része a bioszférának. Pierre Teilhard de Chardin (1881-1955) francia paleontológus, filozófus is foglalkozott a nooszféra kérdéskörével. A The Human Phenomenon című könyvében megalkotta a „planetaris”gondolatának fogalmát, a „planetáris tudatot”. Szerinte a nooszféra fejlődése egy végső állapot, amely az Omega pont felé tart. Ez azt jelenti, hogy az egész kozmoszt a magasabbra törekvés jellemzi, és az Omega pont ennek a csúcspontja. Rámutatott arra, hogy az urbanizáció, a technikai fejlődés és a kommunikációs módszerek révén mértani haladvány szerint sokasodnak az embercsoportok politikájának, gazdaságának és gondolkodási szokásainak kapcsolatai. Azt állítják róla, hogy megjósolta az internet létrejöttét.
José Argüelles szerint a technoszféra megjelenése volt annak a feltétele, hogy a bioszférától a nooszféráig eljussunk.

A szférák felsorolása a földtan szerinti alrendszerekbe csoportosítva:
- Gravitoszféra (gravitációs tér)
- Magnetoszféra (mágneses tér)
- Atmoszféra (légkör)
- Hidroszféra (vízburok)
- Litoszféra (kőzetburok)
- Mezoszféra (levegőréteg)
- Centroszféra (földmag)
- Bioszféra (élőlények összessége)
- Pedoszféra (talaj)
- Nooszféra (a tudat világa)

Eric S. Raymond a nooszférát vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy a gondolati világ vad határmezsgyéjén felbukkanó projektek, melyek nagyon meghaladják a korukat, vagy túl nagyot akarnak újítani, általában elbuknak, mivel túl messze kint vannak a „pusztában” és a sikeres projektek általában valamilyen szinten kapcsolatban állnak a már létezőkkel.


Gondolattérkép a nooszféráról

Hankiss Elemér Az emberi kaland című könyvében vet fel érdekes elképzelést: az emberiség idegen a saját világában. Ezt a gondolatot támasztja alá elméleteivel úgy, hogy ő is kitér a nooszféra fogalmára, új megközelítéseire. Az egyetemes fejlődés-elmélet négy korszaka közül (geogenezis, biogenezis, pszichogenezis és noogenezis) Teilhard de Chardin alapján a legutóbbit tartja a legfontosabbnak. “Fontosságában az evolúció valamennyi egymást követő szakasza között a gondolat megszületése az egyetlen, ami nagyságrendben összehasonlítható a Földet képező anyagok összesűrűsödésével vagy az élet megjelenésével.” A nooszféra fogalmát azonban Hankiss Elemér újraértelmezi és megállapítja: “A kultúra nem luxus, hanem élet-halál kérdése.” Ernest Cassirer, német filozófus megállapítására hivatkozik, mely szerint az ember ugyanúgy társas lény, mint nagyon sok állatfaj, de megkülönböztető vonása az, hogy képes létrehozni és használni szimbólumokat, szimbólumrendszereket. “A félelem és a szorongás kínzó élménye arra késztette s készteti az embereket, hogy szimbólumok védőpajzsával, mítoszokkal, a szavak értelmével, … töltsék ki a körülöttük tátongó űrt. És mindezzel létrehozzák, megteremtsék azt, amit összefoglalónéven civilizációnak vagy kultúrának szoktunk nevezni.” - állapítja meg Hankiss. A halálfélelem legyőzése az emberi civilizáció egyik legfontosabb célja. Mivel képtelen elfogadni a halál végzetszerűségét, az ember már-már nárcisztikus módon igyekszik halhatatlan értékként felmutatni önmagát. Ernest Becker írja: “Kétségbeesetten kell törekednie arra, hogy igazolja önmaga létét, mint egy alapvető értéket az univerzumban; ki kell emelkednie, hőssé kell válnia, a lehető legnagyobb mértékben hozzá kell járulnia az élethez, meg kell mutatnia, hogy ő fontosabb, mint bármi vagy bárki más.” Peter L. Berger még drámaibb megfogalmazását adja az emberi helyzetnek: “Minthogy biológiailag meg vannak fosztva egy ember-világtól, megkonstruálják a maguk emberi világát. Ez a világ természetesen nem más, mint a kultúra. A kultúra célja az, hogy ellássa az emberi életet azokkal az erős struktúrákkal, amelyek biológiailag hiányoznak belőle. A kultúra az ember “második természetévé” válik...” Hankiss felveti a kérdést, hol lehet a “világ közepe”? A középkori elméletek megdőlése után ez a kérdés nem is olyan könnyen megválaszolható. A fizikai és szimbolikus középpont meghatározása egyaránt bonyolult kérdés, mert a fizikai viszonylagos, a szimbolikus pedig elsősorban a különböző vallási tanítások függvénye. Az univerzum nagyságának felismerése csak tovább erősíti az ember jelentéktelenségének, kicsiségének érzését. Pedig ez az az érzés, amire ennek az otthontalan, idegen világban élő emberiségnek aztán igazán nincs szüksége! Ezért is igyekszik mindenképpen kialakítani a saját világát, minden eszközzel megteremteni a biztonságát. Kertekben érzi jól magát, melyek a valamikori Édenkertet szimbolizálják a számára, azt az elvarázsolt világot, melyet legalább a legenda szerint biztonságos otthonának mondhatott. A szent hegyek tisztelete, Jézus keresztre feszítésének ábrázolása, területünk, tulajdonunk védelme, környezetünk kultikus jelképei, vagyis kultúránk egésze félelmünk és idegenség-érzésünk terméke....
Visszakanyarodva a nooszféra alapkérdéseihez, a nooszféra tulajdonképpen a szellemi alkotások fizikailag nem létező birodalma. A szellem országa, ahol minden emberi alkotás ott van valahol, s mint ilyen birodalom, nem létezik csak ez elmében. Pont az az érdekes benne, hogy mennyi nagy cég próbálja kisajátítani, pedig nem is létezik, csak a fejünkben...A 21. században lassan vége lesz a nooszféra kisajátításának. A kiszabadult szellem nem tűri a kötöttségeket.

Források:

Eric S. Raymond: A katedrális és a bazár – Egy botcsinálta forradalmár gondolatai a Linuxról és a nyílt forráskódú programokról Kiskapu kiadó, Budapest 2004.
Eric S. Raymond. Homesteading the Noosphere, The Cathedral & the Bazaar. O'Reilly. hardcover ISBN 1-56592-724-9, October 1999; paperback ISBN 0-596-00108-8, January 2001 (1999) – also includes "The Cathedral and the Bazaar", "The Magic Cauldron" and "Revenge of the Hackers"

2011. április 24., vasárnap

Továbbtanulás

kép forrása: etutors-portal.net
Megéri-e továbbtanulni?

Sokszor hallottam már ezt a kérdést, mely egyre aktuálisabb probléma, különösen annak a fényében, hogy különböző gazdasági érdekcsoportok is egyre nagyobb teret hódítanak. Folyamatosan üzenetek fogalmazódnak meg a betanított és szakképzett munkások hiányáról, a diplomás túlképzésről és a valódi, termeléshez kapcsolódó munka tekintélyének szükséges megerősítéséről. A felsőoktatás területén ez az üzenet a “diplomás túlképzés” fogalma körül mozog. Nincs még egy olyan szegmense a magyar oktatási szférának, ahol olyan nagyok lennének a megváltozott helyzethez és célokhoz való alkalmazkodás elmaradásából fakadó feszültségek, mint a felsőoktatásban. De valóban van-e felsőfokú túlképzés? Magyarországon 1990 óta a felsőoktatásban tanulók száma folyamatos növekedést mutat, úgy hogy a felnőttek körében ez még szembetűnőbb. Ez a növekedés nemzetközi viszonylatban nem kiugróan magas, mégis ráirányítja a problémára a figyelmet. Vajon miért jelentkeznek egyre többen a felsőoktatásba? A munkaerőpiac elvárása generálja a továbbtanulást? A felsőoktatás még manapság is igen nagy versenyelőnyt jelent a magyar munkaerő-piacon, annak ellenére, hogy sokan a felsőoktatási diplomák értékének drámai mértékű csökkenését vetik a felsőoktatás szemére.
A diplomaszerzéssel kapcsolatban, megtérülési elemzéseket végeztek Magyarországon, melyek eredményei azt mutatták, hogy mind a magán, mind pedig a közösségi hasznok mérete nagy, tehát megéri tanulni! Ma Magyarországon jó befektetés a továbbtanulás, azaz, nincs “diplomás túlképzés”.
Mégis, a diplomás munkanélküliek száma hazánkban tíz év alatt megháromszorozódott, és tavaly nagyjából 30 ezer felsőfokú végzettségű élt munka nélkül. A pályakezdők munkanélküliségi vizsgálatában 2004 óta stagnálás figyelhető meg. Mely szakok és tudományterületek termelik a munkanélkülieket? A Magyarországon már működő a DPR (Diplomás Pályakövetési Rendszer) még nem rendelkezik megfelelő mennyiségű információval, ezért egy átfogó vizsgálat lenne szükséges ahhoz, hogy értékelhető adatok legyenek a birtokunkban. A rövid állásnélküliség és az átmeneti megszakítások a munkavállalások között már természetesnek számítanak a modern munkaerőpiacon. Munkanélküli ma bárki lehet.
Mi a teendő ekkor? Keressünk munkát, készítsünk egy jó életrajzot, készüljünk fel alaposan az állásinterjúkra, képezzük magunkat tovább, tanuljunk nyelvet, vagy informatikát, olvassunk szakirodalmat. Annak, aki dolgozni szeretne, tájékozódnia kell a számára megfelelő foglalkozás, álláslehetőség, munka megtalálása érdekében.
Hogyan tanuljunk és képezzük magunkat? Az oktatási gyakorlat a legtöbb helyen még ma is a tradicionális elitképzésre jellemző „katedra pedagógia”, ami alkalmatlan heterogén (pl. MA képzés) hallgatói csoportok eredményes tanulásának támogatására. A felsőoktatási intézményekben a tanulás intenzitása elenyésző és többnyire a vizsgaidőszakra korlátozódik. A tantárgyszerkezet rosszul felépített és szétaprózott, az oktatókkal szembeni elvárások pedig alacsonyak, leginkább az előadások megtartására irányulnak. Az itthoni egyetemek jellemzően az oktatott tudás köré épülnek. A tudás az oktatók tulajdona, a tudás elosztása a tanításon keresztül zajlik, a megszerzett tudás ellenőrzése pedig vizsgáztatással történik. A hallgató („Nomen est omen” latin közmondás) hallgat, passzív. A tudásrészek elsajátítása és pontos visszaadása (reprodukció). E modellben a tanulás a tudáselemek elsajátítatására, majd a pontos visszaadására korlátozódik.

A Tempus Közalapítvány szervezésével rendezték meg az Európai Unió az egész életen át tartó tanulás támogatásához kapcsolódó 2010-es hazai rendezvénysorozat zárásaként a Hálózatok az oktatásért konferenciát. (Bennünket is érintő rendezvényről van szó, hiszen közülünk többen is készülnek az Életpálya-tanácsadás területére.)

A konferencián az oktatáspolitikában működő hálózatok tagjai; az oktatási és képzési területen aktív szakemberek, pedagógusok, önkormányzati, civil és egyéb szakmai szervezetek/intézmények képviselői is részt vettek. A rendezvény célja volt, hogy a fejlesztési projektek szakemberei segítségével felkutassák azokat a lehetőségeket, hogy hogyan lehet használni az oktatási hálózatokban rejlő erőforrásokat. Az esemény több szempontból is jelentős volt, hiszen a résztvevők megismerhették a hálózatok fontosságát az oktatás, a képzés és a tanulás területén. Az oktatás számos területén indult el olyan fejlesztés, amely már a hálózati tudásra és együttműködésre épít.

A TÁMOP 2.2.2. „ A pályaorientáció rendszerének szakmai és módszertani fejlesztése – Életpálya-tanácsadás” elnevezésű programban több elem épül a hálózatosodásra.
A programban részt vállaló tanácsadók (közülünk is néhányan) az ország több pontján tevékenykednek, segítve az életpálya-tanácsadást, illetve a pályaorientációhoz kapcsolódó szakembereket és szervezeteket.
Az életpálya tanácsadás területén dolgozó szakembereket is feltérképezte és egy hálózati formába a Virtuális Tanácsadók Közösségébe tömörítette az ország egész területén. A Regionális Szakmai Hálózatunkba jelentkező tanácsadók száma 2 834 fő.

„A konferencia tanulsága, hogy a hálózatosodás és a kapcsolatépítés a pályaorientációs munkában is elengedhetetlen.” – fogalmazta meg Zolnai Katalin.


Források:

2011. április 19., kedd

Oktatási kérdések az információs társadalom korában

forrás: community.learningobjects.com
A tudástartalmak az elmúlt néhány évszázad során megsokszorozódtak. A tudomány hihetetlen gyorsasággal fejlődik és a modern gazdaság erre épül. A tudás és az információ gazdasági értelemben vett árucikké vált, gondoljunk csak a licencekre, az ipari kémkedésre. A hihetetlenül gyorsan változó tudás az oka annak, hogy a felnőttképzés a korábbi hagyományos szerepén túlmutatva előtérbe kerül és az egész életen át tartó tevékenységgé növi ki magát (legalábbis az andragógusok vérmes reményei szerint). Most persze a formális felnőttoktatásról beszélünk, hiszen a nonformális és az informális tanulás korábban is szerepet kapott a felnőttek életében, még ha nem is ilyen hangsúlyokkal.

A felnőttképzésen túl azonban a közoktatás területeire is nagy hatással kellene hogy legyenek ezek a folyamatok. Ez nagyon komoly gazdasági és társadalmi követelmény a hipergyors változások világában. Más kérdés, hogy valóban vannak-e. Lássuk, hogy miért. A hagyományos oktatás felfogás a statikus tudás megszerzésére koncentrál, bár elvileg kinyilvánítja a gondolkodás és a logika szerepét, gyakorlatban a reproduktív tudást igyekszik csupán közvetíteni. Azonban ez a mai világban nem elég. A tanulók irdatlan mennyiségű ismeretet kéne hogy elsajátítsanak az iskolában ahhoz, hogy sikeresnek mondhassák magukat az osztálytermekben, a tanáraik szemében, míg ezeket az ismereteket az iskolán kívül alig tudják hasznosítani. (Ki használta már életében a szinusz, koszinusz, tangens, kotangens fogalmakat iskolán kívül? Matematikusok.) A diákok gondolkodása az iskolai tartalmak és módszerek hatására nem, vagy csak alig fejlődik, sőt van, hogy visszaesik. Ezenközben a csapból is az folyik, hogy nem a tudásanyagot kell elsajátítani, hanem az információ szerzést, feldolgozást, alkalmazást, a kritikus gondolkodást, döntésképességet, együttműködést, problémakezelést, -megoldást, a tanulást magát, hogy képesek legyünk utolsó leheletünkig újat befogadni, stb. stb. stb. (Lásd OECD kulcskompetenciák definiálása vagy PISA vizsgálatok.)

Számomra rejtélyes az, hogy több mint száz éve a reformpedagógiák ezekre a hiányosságokra hívják fel a figyelmet, és kínálnak módszereket a "hagyományos" oktatás mellé, avagy ellenében. Egyik személyes kedvencem Dewey (a magyar wiki elég szűkszavú, így az angolt linkeltem be), aki az információ szerzés (kutatás) és alkalmazás képességének fejlesztésére alkotta meg Kilpatrick-kel a projektmódszert. /Egyes mai megvalósulásairól meg van a véleményem, de az egy más bejegyzés témája lehetne.../Lényeg a lényeg, hiába éri az az oktatást a gazdaság és a társadalom részéről a változás/változtatás hatalmas igénye, az rettenetesen lomhán, lassan reagál. Eközben az élethez szükséges ismeretek egyre nagyobb része származik az iskolán kívülről, így kontrollálatlanul okozva egyrészt az iskolák leértékelődését, másrészt magának a tudástartalmaknak az ellenőrizhetetlen befogadását és feldolgozását. Ezek az információtartalmak a tanulókban különböző módokon állnak össze, és a konstrukciók nagyban rontják az amúgy is mérsékelten hatékony oktatás eredményességét. Itt lenne szerepe a konstruktív tanulásnak és a problémaközpontú módszereknek, de megint csak alig érvényesülnek. Ennek hiányában a az iskolában tanultak maradnak az iskolában, míg a való világban szerzett (média, internet, barátok, stb.) tapasztalatok önálló életet élnek.

Tehát miért van az, hogy több évtizedes múltra tekint vissza az igény az oktatás változására, de nem történik "semmi"? Szerintem ennek több oka van már irányítási szinten is, (amit én érzékelek, és hozzáértők biztos még jó párat tudnának sorolni). Az egyik ok sajnos politikai, és ebbe most nem is ártanám magam. A másik gazdasági: kezdve az egyetemek finanszírozásának kérdésétől, a tankönyvpiacon át sok mindenig. A harmadik az emberi tényező, az amikor a jó szándék, a jó program elcsúszik az emberi hiúságon, hozzá nem értésen. Ezek az utóbbi tényezők talán apróságnak tűnnek, de sajnos nagyon nem azok és bizony nem hagyhatóak figyelmen kívül. És hát még egy nagy szelete van ennek a történetnek, azok maguk a pedagógusok. Akikkel szemben sok és nagy elvárás fogalmazódik meg, de nem sok valódi segítséget kapnak. Egy harminc évvel ezelőtt végzett szaktanárnak hiába mondjuk el, hogy most már a kompetenciákon van a hangsúly, és olvasson a konstruktív tanulásról, ne rutinból tanítson, frontálisan, stb., amikor még ha érti is a lényegét nem tudja hogyan fogjon a változtatáshoz. Maga nem tapasztalt mást a tanárráképzése során (és meglehet a frissen végzettek se sokkal másképp tanulnak...), szeme előtt a vizsgák lebegnek, a tankönyvek diktálják az irdatlan ismeretanyagot. A pedagógia szakemberei receptet nem adnak csak elméleteket. Az pedig kevés. Gyakorlati, minden napi, alkalmazható (!!!) tudásra van szükségük a pedagógusoknak és andragógusoknak is.

Mindezek az alábbi dolgokat vetették fel bennem:
  • egyrészt az iskolának képesnek kell lenni a különböző eszközök használatára (IKT kompetenciák), hogy a diákjaikkal lépést tudjanak tartani, érdeklődésüket, tanulási stílusukat követni tudják
  • a tanárképzőhelyek gyakorlatának megváltoztatása nélkülözhetetlen, valóban az életre, valós tanítási helyzetekre kell felkészíteni (az elmélet és a gyakorlat összhangja, a rejtett tantervi elemek negatív hatásainak kiküszöbölése, stb.)
  • a tananyagtartalmak drasztikus változására (esetleg az egész oktatási struktúra: tanóra, tanterem, tanár-diák viszony újraértelmezésére) lenne szükség
  • a pedagógia és andragógia kapcsolatának (tartalmak, módszerek, célok) szorosabbra fűzése a LLL jegyében!
Felhasznált irodalom:
Csapó Benő - Oktatás az információs társadalom számára (Magyar Tudomány 2003/12)