A következő címkéjű bejegyzések mutatása: web 2.0. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: web 2.0. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. május 1., vasárnap

Tanulás és tanítás az információs társadalomban

A premodern társadalmakban a gyermekek a hagyományos tevékenységrendszerekbe és normavilágba születtek bele. A szülők bevonták gyermekeiket a mindennapi életbe, a mindennapi munkákba, a családi, a közösségi létbe, a szertartásokba. Egységes volt a szocializáció, az informális tanulás színtere. A modern társadalmakban a tanítás feladatait az intézmények vették át. Az iskolarendszer multifunkcionálissá vált, ahol a gyermekmegőrzéstől a esélyegyenlőség és a mobilitás biztosításán át, a tudásátadástól az erkölcsi nevelésig, az általános műveltség átadásától a munkaerőpiaci igények kielégítéséig minden az iskola feladata lett. Az oktatás tömegesedésével a sokrétű elvárások halmaza teljesíthetetlenné vált és az ellentmondások válságjelenségekhez vezettek.

A válságra érkezett megoldások közül az egyik, a reformpedagógia képviselői által megkísérelt új módszer volt, hogy iskolai formában modellezik a premodern világ szerves egységét, amelyhez a gyermekközpontúságot, a tevékenység-központúságot és az önállóságot választották jelszavuknak. Ezek a kísérletek azt célozták, hogy olyan mikroközegeket hozzanak létre, amelyek megszűntetik a modern differenciálódásból fakadó távolságokat. A válságra másodsorban reagáló, az iskolátlanítás ideológusai, az iskola mint intézmény létjogosultságát is tagadják. Az iskolát bürokratikus, gyárszerű intézménynek, a társadalmi idomítás színterének tartják. Ivan Illich az 1971-ben megjelent könyvében - amelynek „A társadalom iskolátlanítása” volt a címe - azt állítja, hogy a jövő útja az intézmény-szerű oktatás eltörlésében rejlik.” A tanulás az esetek nagy részében mintegy melléktermékként jelentkezik más munkának vagy szórakozásnak a tekintett tevékenységek során.” Az egyetlen járható útként azt javasolja, hogy „töröljük el a kötelező iskolai oktatási rendszert és fejlesszük ki az önnevelés, önképzés egyéni és kollektív formáit. „ Iskola helyett(…) az iskolánál lazább , s főleg az önkéntességre és az egyéni szabadságra alapuló rendszert kíván létrehozni, amit ismerethálózatnak nevez. Képzeletében kialakul a falak nélküli iskola, amely már nem iskola, hanem a tanulás térben és időben felszabadított és kitágított lehetőségeinek hálózata. –írja Illich könyvét összefoglalva Czeizer Zoltán 1997-ben.

A hálózatosodás tehát képes lehet a tudástermelés és tudáscsere minőségileg új eszköztárát létrehozni: az oktatási hálózatokat (educational web), tanulási adatbázisokat, egyéni képesség portfóliókat (e-portfóliókat),…Illich korában ez még utópia volt, de a hálózatosodás technológiai alapjainak megjelenése és elterjedése már lehetővé tették az álmok megvalósulását. Szélesebb körű társadalmi igény jelent meg az informális tanulásra, és az élethosszig tartó tanulás jelszava is megjelent.
A kép forrása: http://bit.ly/mO1nSw
Web 1.0, eLearning 1.0

Az internet elterjedése lehetővé tette a legkülönbözőbb tanulási tartalmak digitális tárolását és lehívását, megjelent a Web.1.0. Ez a rendszer még nem volt igazán interaktív, mert a tartalmakat ugyan fel lehetett vinni a honlapokra és az adatbázisokra, de nem lehetett könnyedén saját tartlmakat létrehozni, illetve megosztani másokkal. Ezzel párhuzamosan elterjedtek az internetre alapozott tanulásszervező programok (learning management systems, LMS), amelyek egységbe tömörítették az adatbázisokat, a kommunikációs eszközöket, a feladatmegoldásokat és az adminisztrációt. Megjelentek az online tanfolyamok, amelyek modulokba és leckékbe szervezve kerültek fel a világhálóra. Ezzel tehát egységesített, lineáris kurzusok keletkeztek tutorokkal és ellenőrizhető feladatokkal. Az eLearning 1.0 a hagyományos tudáselosztási formák technológiai megtámogatása, a tankönyvek és az osztálytermi tanulás virtuális kiterjesztése.

Web 2.0, eLearning 2.0

A Web 2.0 –nek nevezett jelenség elterjedésével a felhasználók, már nem csupán információkat keresnek a hálón, hanem maguk is tartalomszolgáltatókká válnak. Az interaktivitás terei és eszközei határtalanná bővültek. A magán- és intézményes információk szabadon megjelenhetnek a kibertérben. Lehetségessé vált az egyéni tudásmenedzsment eszközeivé tenni a kollektív tudás- és szórakoztató portálokat. Megjelent az az álláspont, hogy az információk nem eltitkolásra, hanem továbbadásra valók. Az eLearning 2.0 didaktikai alapját az alkotja, hogy a világhálón prezentált információkból lehetségessé vált az egyéni igényekhez igazodó, egyénileg reflektált tudás konstruálása. A „download generáció” számára a tanár és a tanuló közötti határ elmosódik, és az internet a személyes tanulás központja.

A tanulási környezet újjáalakítását a következő változások generálták:

  • Az átvitel és az elérés gyorsult, az internet hozzáférés tömegessé vált. 
  • Az információk mindenütt jelen vannak, helyhez nem kötött eszközökkel is elérhetők. 
  • A nyílt forráskódú szoftverekkel olcsón és egyszerűen menedzselhetők a tartalmak.
  •  Személyre szabott e-portfóliók hozhatók létre. 
  • Új, ingyenes eszközök állnak rendelkezésre. (blogok, wikik, fájlcserélő programok,…) 
  • A változékony, bizonytalan foglalkoztatási helyzet.
Igazi didaktikai kihívás lett, hogy a különböző forrásokból származó információkat a tanulók hogyan tudják önállóan, vagy hálózatba szerveződve, gondolatcserék révén (diszkurzív úton) az internetes eszközök segítségével, egyéni igényeiknek megfelelő összefüggésbe helyezni. A Web 2.0 a hagyományos iskolarendszer számára új versenyhelyzetet teremtett, melyben elkerülhetetlen, hogy beemeljék az eszköztárba az eLearning 2.0 elemeit, ha nem akarják, hogy a szakadék még inkább elmélyüljön.

Castells szerint az információs kor alapparadigmája a hálózatosodás és az áramlások olyan tere, amely „uralkodik a helyek történetileg konstruált tere fölött…az áramlások, nem pedig a szervezetek válnak a munka, döntés és output-vezérlés egységeivé.” (idézi Nyíri, 2006a). Vagyis a tanulási és szocializációs folyamatok egyre nagyobb része kerülhet az információs technológiák által segített, decentralizált, önszerveződő hálózatokba. Ebben a tanulási folyamatban a közösen kitűzött cél a folyamat vezérlő elve.

Forrás:
Pintér Róbert(2007):Az információs társadalom. Gondolat-Új Mandátum 201-211.

2011. április 28., csütörtök

Web 2.0- „új világháló”

kép forrása: wikipedia.org
Az új téma első bejegyzését, mint legutóbb most is a kezdetektől indulva kezdeném, már csak magam miatt is, hisz a téma nekem is, lévén én aki humán beállítottságú, és aki informatikai oktatásban koránál fogva sem vett részt, ez a világ nagyon új volt.
A Web2.0 kifejezés 2004-ben született meg. Tim O'Reilly, a világháló veteránja, a fogalom megalkotója, az O'Reilly Media cég alapítójának tulajdonítják. 2004-ben indított el egy Web 2.0 konferencia sorozatot, és itt vált a fogalom a jelenség névadójává. Érdekesség, hogy az összes kiadott könyvét digitális jogvédelem (DRM) nélkül kínálja.
A kifejezést már rég köztudatban van természetesen, mely az internetes szolgáltatások gyűjtőneve. Az elgondolás lényege, hogy a felhasználó nem csak olyan weboldalakat használ, amiken csak nézelődik, hanem olyanokat, melyek átveszik egyes szoftverek tulajdonságait, lehetőséget adva a használójának arra, hogy megoszthassa mind azt, amit maga létrehoz, ezzel segítve másokat. Akkoriban a két legtöbbet használt rendszer a del.ici.us és Flickr volt. Azóta persze rengeteg új programmal bővült a paletta. Telepítés nélkül használható szoftverek, vagyis szoftver helyett szolgáltatás. Nagy előnye a dolognak, hogy ha ezeket használjuk gép függetlenekké válunk. Ha eddig a saját gépünkön “kedvencek-könyvjelző” funkciót használtuk az oda mentett linkeket csak azon a gépen értük el, az új funkciókat használva kedvenc internetes linkjeinket bárhonnan, legyen az egy laptop, egy barátnál, vagy a munkahelyi gépünk, mindig mindent elérhetünk egy jelszóval. Sőt mi több a könnyebb kezelés végett fel is címkézhetjük őket témakörökre osztva, és ezzel a keresés fényévekre rövidülhet, nem beszélve arról, hogy megszűnik a “méteres” kedvencek sora.
Ezzel a módszerrel határidőnaplót, dokumentumokat, fényképeket, videó-és hangfájlt érhetünk el bárhol. Megszűnt a CD-n, DVD-n való adat hurcolás, mert egy internetes szerveren tárolhatunk mindent. Sőt saját dokumentumait is megoszthatja másokkal is. Ezzel elérhetővé tettek számunkra olyan sokoldalúan használható eszközöket, mellyel mi felhasználók, minél hamarabb kellene, hogy megismerkedjünk.
Kis történeti kitekintés után haladjunk az oktatás felé. Miként lehet ezeket a modern technológiai eszközöket az oktatásban hasznossá tenni. Megkérdeztem a két fiamat, egyikőjük hetedikes, másik pedig napokon belül érettségizik, hogy tanulmányuk során találkoztak e valamilyen formában, olyan tanítási módszerrel mely alapja az internet volt, vagyis használtak-e elektronikus tanulást, e-learning-et?
A hetedikesem semmi ilyennel nem találkozott. Nagyobbik fiam elmondta, hogy kaptak olyan projekt feladatot, hogy egy adott témát kellett csoportosan feldolgozni, melyhez az interneten keresgéltek, illetve volt olyan házi feladat melyet mailbe kellett elküldeni a tanárnak. Ezt én elég kevésnek találom. Tehát azt kell megállapítanom, hogy a tanárok nem használják az oktatás informatika által kínált lehetőségeket. Nem tudom persze, hogy az iskola megtette-e azokat az oktatás-módszertani fejlesztéseket melyek szükségesek, illetve a tanárok elsajátították-e a szükséges kompetenciákat és készségeket, csak gyanítom, hogy nem. Az elektronikus tanulás fő alkotó eleme, az elektronikus tananyag lenne, aminek mindenképp meg kellene jelennie az oktatásban, hiszen nem csak a tárgyi ismeretek, tényszerű adatok közvetítésére alkalmas, hiszen feldolgozás közben interaktív és kommunikációs lehetőséget biztosít, mely által a tanulót központi szerepbe helyezi, legyen az gyakorló vagy szimulációs program.
A jelenlegi közoktatásban kb. 27 tanulóra jut egy számítógép, a felsőoktatásba még rosszabb a helyzet, az arány ott 15 tanulóra jut egy számítógép. A tanórák kevesebb, mint 1%-ban használnak IKT eszközt az oktatás támogatására. A pedagógusoknak csak kis része rendelkezik számítógép kezelési gyakorlattal és közülük is csak kevesen képesek az IKT eszközöket használni. Tehát a tények tükrözik az én otthoni szűk körű felmérésemet, sajnos. Ez a helyzet azért sem jó, mert nem teszi lehetővé az IKT eszközök készség szintű elsajátítását a fiatalok körében, pedig a továbbtanulás szempontjából elengedhetetlen lesz, mint ahogy a munka világábann is fontos, nem beszélve az élethosszig tartó tanulásról. Mi ennek a hiányosságunknak a hátrányaitól szenvedve éljük meg a tanulmányainkat.
Kitűzött cél kell, hogy legyen az új infó-kommunikációs technológiák által kínált lehetőségek általánossá tétele a magyar oktatásban, annak minden szintjén. Ehhez be kell integrálni az IKT eszközöket, azok használatát, mint hallgatói mind oktatói oldalon.
Az, hogy most saját blogot csináltunk, twitterezünk, web szemináriumot tartunk nagy lehetőség mindannyiónknak. Bár én úgy érzem, hogy ezt nem a MA képzés utolsó félévébe kellett volna illeszteni, hanem a legelső félévre, sőt a BA legelső félévére. Ha kezdetektől megoszthattuk volna egymással dolgozatinkat, tanulmányainak, mennyivel gazdagabbak lehettünk volna. Nagyon sajnálom, hogy ez nem történt meg, de jobb későn, mint soha.


Kép és adatok:http://hu.wikipedia.org/wiki/Web_2.0
Egyéb források:
http://iranytu.eduweb.hu/
Nemes György, Csilléry Miklós Kutatás az atipikus tanulási formák (táoktatás / e-learning) modelljeinek kifejlesztésére célcsoportonként, a modellek bevezetésére és alkalmazására. Kutatási zárótanulmány Budapest, 2006

2011. április 23., szombat

Bessenyei István: Tanulás és tanítás az információs társadalomban. - Az E- Learning 2.0 és a konnektivizmus

Bessenyei nyomán próbát teszek végig menni azon az úton, amely a web 2.0 –felé vezetett és amely annak következményeit láttatja.
Ivan Illich 1971-ben megjelent könyvében - amelynek „A társadalom iskolátlanítása” (Deschooling Society) volt a címe - azt állítja, hogy a jövő útja az intézmény-szerű oktatás eltörlésében rejlik. Az iskolát olyan intézményként definiálja, amely formális szabályaival, hierarchikus felépítésével és uniformizáló hatásával csupán a kreativitás kiölésére és a tanulási kedv elvételére alkalmas. Bessenyei megjegyzi, hogy Illich korában a hálózatosodás képes lehet a tudástermelés és tudáscsere minőségileg új eszköztárát létrehozni.
A szerző a reformpedagógiától a web1.0-s alkalmazásokon keresztül egészen a web 2.0 –s alkalmazásokat és a hálózatosodás elméletét járja körül. „Az oktatás válságára többféle válasz érkezett. A reformpedagógia képviselői azt kísérelték meg, hogy iskolai formában modellálják a premodern világ szerves egységét, s legnevesebb képviselőik ennek jegyében a gyerekközpontúságot, a tevékenység-központúságot és az önállóságot választották jelszavuknak.” Jött azonban az internet és segítségével a hálózatosodás, amelynek technológiai alapjai elérték a hozzáférés és az elterjedtség kritikus szintjét, így nagy változás következett be. Szélesebb körű társadalmi igény jelent meg az informális tanulásra, s az élethosszig tartó tanulás jelszavával a politikai akarat is artikulálódott. Ezek a tények jelentős változást hoztak az iskolakritikákban: Illich utópiája a hálózatokban újratársadalmasított tanulásról és szocializációról hirtelen reális alapokra helyeződött írta  a szerző.
„Az internet elterjedése lehetővé tette a szövegek, képek, multimédiás feldolgozások digitális tárolását és lehívását. A Web 1.0, bár az információk gazdag tárházának elérését tette elérhetővé, még nem volt igazán interaktív.”
A Web 1.0 térhódításával párhuzamosan elterjedtek az internetre alapozott tanulásszervezõ
programok (learning management systems, LMS), amelyek egységbe szervezték az
adatbázisokat, a kommunikációs eszközöket, a feladatmegoldásokat, az adminisztrációt egyszóval a teljes tanulási folyamatot. Megjelentek még az online tanfolyamok, amelyek a hagyományos oktatási algoritmusokat utánozva kerültek fel a világhálóra. Bessenyei erre egy nagyszerű megállapítást tett: Ez a forma – az eLearning1.0 – nem más, mint a hagyományos tudáselosztási formák technológiai megtámogatása, a tankönyvek és az osztálytermi tanulás virtuális kiterjesztése. Véleményét azzal támasztja alá, hogy a tanulás ebben a közegben is jórészt passzív, felülről vagy kívülről irányított folyamat maradt. Az ipari társadalmak formalizált, centralizált, bürokratikus oktatási világa nyert meghosszabbítást digitális környezetben.
Saját véleményem, hogy bár a fenti állapítás igazolható, mégis azok akik ezt a tanulási folyamatot már alkalmazták és éltek ezen lehetőségekkel, azokról már elmondható, hogy nyitottak voltak az új tanulási folyamatokra. A rendszer kezdetlegességét és passzív felépítését nem lehet a felhasználók hátrányaként leírni, ahogy ezt a szerző sem teszi.
Tovább lépve ezen az úton a web 2. 0 és a konnektivizmus felé. Bessenyei ezt és az eLearning 2.0-t, válaszként értelmezi az élethosszig tartó tanulás politikai kihívására.
„Egészen más lett a helyzet a web 2.0-nak nevezett jelenség elterjedésekor. A Web 2.0 „digitális bennszülöttei” (Jukes-Dosaj, 2003) nemcsak információkat keresnek a weben, hanem maguk is tartalomszolgáltatókká válnak.”

Megjelentek:
·         A magán- és intézményes információk a kibertérben.
·         Technikailag lehetségessé vált a kollektív tudás- és szórakoztató portálokat az
egyéni tudásmenedzsment eszközeivé szervezni.
·         A diákok együttműködő módon, a kortárs csoportok hálózatában alkothatnak és cserélhetnek tartalmakat. A naplók (blogok), fórumok, csevegési terek, wikik, hírcsoportok, ismerőshálózatok kereteiben hatalmas közösségi információtermelés és csere alakulhatott ki.
Az információk nem eltitkolásra, hanem továbbadásra valók.
Ez a mondat a legfontosabb számomra, hiszen megvilágítja azt a szemléletmódot, amelyre hazánknak nagyon nagy szüksége lenne. Hiszen az információ továbbadása Magyarországon az internet és a web 2.0. technika fejlődése ellenére mégis korlátozott és a hazai „urambátyám” elvén működik. Tehát aki közel áll hozzám, és érdekem fűződik hozzá annak adok információt, aki nem ebbe a körbe sorolandó, annak nem adom tovább tudásomat, információimat, tehát ő kimarad. Itt rajzolódik ki nagyszerűen, hogy az információ hatalom. Mert aki rendelkezik vele, az uralkodik a többi felett. Ha közelebb megvizsgálunk egy csoport közi kommunikációt napjainkban is, a köré szerveződik a társaság, közösség, aki valamely a mások, többiek számára hasznos, értékes információval, tudással bír. Sajnos Magyarországon az információ továbbadás hallatán még eléggé a pejoratív értelmezés merül fel, és a negatív értelmezés a használatos. A Plágiumtól úgy félünk, mint a tűztől. Holott csak megkellene végre tanulnunk használni a weben lévő forrásokat. De ez is egy plusztudás, amit ha valaki magáénak tud, fél sikere van.  Ha a nyugati példákat követnénk, amely alapja az információ továbbadása és az utána következő még több plusz információ visszajutása, akkor az emberek saját tudásmenedzsment szemléletüket fejlesztve sokkal több információt szerezhetnének meg, hiszen az információ továbbadva önmagát gerjesztő folyamatként, mint egy hólabda sokkal több és talán tartalmasabb keretek között kerül vissza hozzánk.
„A világhálón reprezentált információkból lehetségessé vált egyéni igényekhez igazodó, egyénileg reflektált tudást konstruálni. Ezek a tulajdonságok alkotják az eLearning 2.0 didaktikai alapjait.”
Ez azért nagyszerű és hihetetlen eredményekre képes tudás, mert egyéni. Ezt az egyéni tudásbázist és sajátos tudás tartalmakat a hagyományos iskolarendszer, a formális tanulási folyamatokon keresztül gyakorlatilag soha nem tudta volna elérni. Hiszen ha a hagyományos tanítás - tanulás berendezkedésére gondolunk ennek a megvalósításához olyan szintű gazdasági – és humánerőforrás lenne szükséges, hogy azt lehetetlen lenne mindenki számára elérhetővé tenni. Bár erre minden korba tettek és tesznek kísérletet, de ez csupán a társadalmi csoportok azon rétegei számára lehetségesek, akik elő tudják teremteni az ehhez szükséges forrásokat és hátteret. Gondoljunk csak például a19. század nemesi- főnemesi úrfiaira, akik ha mai nyelvre lefordítjuk az informális tanulási folyamatokon keresztül sajátították el koruk elvárt tudását, amelybe  az európai kultúra színes tárháza beletartozott. Ezeket csak is azok, és úgy tudták elsajátítani, ha részt vettek a komolyzenei hangversenyeken, színdarabokon, nem beszélve a Föld körüli utazásokról. Ezeket a társadalmi státuszukon kívül az anyagi támogatásuk nélkül sem tudták volna megvalósítani, elérni.
Napjainkban ezek a tudástartalmak már elérhetőek az interneten, és az új tapasztalatokat információkat meglehet osztani másokkal, amelyet újak - és újak használnak fel és osztanak meg  másokkal már kiegészítve saját tudásukkal, tapasztalataikkal. Tehát olyan szintre ért a tanulási folyamat, amelynek talán már nincs is határa. A lehetőség mindenkinek ott áll a küszöbén, csak tudni kell használni és élni vele.
Ez egy újbóli gondolatot gerjeszt, amely a képessé tétel folyamatához vezethető vissza. Képessé tenni az egyént, hogy használni tudja az előtte álló web 2.0 – s lehetőségek színes tárházát. Talán olyan egyszerűnek tűnik, mégis a gyakorlatból láthatjuk, hogy igen összetett ez a problémakör. A Felnőttképzőknek az andragógia módszertanának segítségével rákell világítaniuk arra, hogy ezen eszközök megismerése és használata a jelen fejlődő világunkhoz való alkalmazkodás kulcsa.  
„A „download generáció” számára az internet ezen túl nem a tanulás médiuma, hanem platformja, a személyes tanulás központja. Az eLearning 2.0 környezetében felvillan a szerves tanulási környezet újjáalakításának lehetősége.”
Azt gondolnánk, hogy ez olyan magától megy, miután mát tudjuk, hogy a konnektivista interaktív módszerrel való tanulás milyen nagy lehetőség az egyéni, egyedi tudás kialakításához. Nem, sajnos a motivációk ezen a téren is eltérőek. Miért kellene egyedi tudás, miért kell mindig alkalmazkodni? Nem jobb az eddig bevált módon tanítani- tanulni, hiszen annak már ismerjük a folyamatát, következményeit. Nagy feladat előtt állunk mi andragógusok, akik a jövő felnőtt tanulóit kell rávegyük, hogy éljenek ezen lehetőségeikkel. Épp az önszerveződő jellegű Illich féle tanulási folyamatot kell megtanítanunk használni. Ez olyan paradox kijelentés, hogy ha nem tapasztalnám személyesen az itt leírtakat, akkor talán el sem hinném hogy ilyen problémakörről beszélünk.

„Az igazi didaktikai kérdéssé itt az válik, hogy a legkülönbözõbb forrásból származó információkat hogyan tudják a tanulók önállóan vagy hálózatba szervezve, gondolatcserék révén (diszkurzív úton) és az internetes eszközöket segítségül híva kontextualizálni, egyéni igények szerinti összefüggésbe helyezni.” A szerző ezen kijelentése rávilágít arra a fontos problémára, amely a kritikus gondolkodás, a szelektálás képességét követeli meg a tanulóktól. Amely a közoktatásban lévő tanulók esetében talán még nem olyan nagy probléma, hiszen az oktatás formai keretei közt már ezen kompetenciák kialakítására is törekednek sőt ezek az egyik legfontosabb szempontok. Azokkal van nagyobb probléma, akik már felnőtt tanulóként mind az iskolarendszerben, mind a munkaerő-piacon ahhoz vannak szokva, hogy befogadni kell az új információt, nem megkérdőjelezni, és főként nem kritikusan kezelni azokat. Természetesen jelen esetben főként a tanulásban és munkaerő- piacon hátrányos helyzetben lévő felnőttekre értem a fenti kijelentéseket. A felnőttképzés a problémamegoldó tanítás-tanulás módszereinek segítésével, a tapasztalati tudás és az abból levont következtetések és tanulságok levonása folytán próbálja a felnőtteket rávezetni ezen új kompetenciák elsajátítására.

Bessenyei István vázolta tanulmányában az új tanulási formákat, módokat és irányokat, mégis a legnagyobb probléma abban áll, ahogy azt a szerző is megemlíti, hogy napjainkban egyszerre jelennek meg a tanítás – tanulás különböző formái. Tehát a jövő kérdése, hogy a már most elkezdődő vita a hagyományos formális és modern virtuális tanulási folyamat képviselői között, milyen eredménnyel fog zárulni.

Kulcsszavak: konnektivizmus, web 2.0, eLearning, információs társadalom.

Forrás:
Az információs társadalom az elmélettől a politikai gyakorlatig. Gondolat- Új Mandátum. Budapest. 2007
201-212.p.