Ha abból indulok ki, ahogyan Komenczi Bertalan meghatározta a történelmi korszakokat, már évezredek óta a teoretikus kultúrában él az emberiség nagyobbik része, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a tudás megőrzését az írás feltalálásával próbálják garantálni. Azonban nem kell túl messzire menni az időben az arra való rádöbbenéshez, hogy az írás feltalálása nem garantálja az emberek egymástól való biztonságát. Mindez igaz a digitális írástudásra is. Attól, hogy az emberek tudnak írni-olvasni vagy számítógépet használni, még ugyanúgy akadnak köztük hazugok is, tolvajok is, gyilkosok is, mint évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtt.
Vajon hol rontja el az emberiség? A témát megpróbálom holisztikusan szemlélni. Figyelemreméltó tény, hogy a női nem tagjai közt kifejezetten alacsonyabb arányban vannak bűnelkövetők, mint a férfiak körében. Ez nemcsak Európára igaz. Mi lehet az oka? Vajon ugyanúgy nevelik-e a kislányokat, mint a kisfiúkat? Vagy a gének, a fizikai különbségek a döntőek, nem a nevelés? Mindenesetre, érdemes lenne körüljárni a kérdést: vajon ugyanazt a bátorságra vagy biztonságra törekvést várják-e el a kislányoktól a szüleik, mint a kisfiúktól?
Saját emlékeim szerint, nekem, mint leendő férfinak, lényegében, kötelességem volt bátornak lennem, gyermekkorom óta. Igaz, azt is elvárták, hogy a tanárokkal szemben fogjam vissza magam. Az apám éveken át azon morfondírozott, hogy jó leszek-e katonának. Amikor ez a kérdés szóba került, emlékszem, hogy nekem nem tetszett az elképzelés. A hadsereg olyasminek tűnt, mint a börtön. Hiszen, mi a különbség? Az ember nem szabad, másokkal bezárva kell lenni, akkor kelni, feküdni, enni-inni, dolgozni, amikor parancsolják. A katonai eskü sem volt önkéntes. Akadt egy katona, aki megtagadta az esküt – vitték is azonnal a fogdába. Amikor otthon meséltem, hogy a hadgyakorlatokon egy bizonyos százalék elhalálozhat, a rokonok különösebb felindulás nélkül hallgatták. Ez így van rendjén – mondta valamelyikük. Tehát semmi erkölcsileg felháborító nincs abban, hogy a fiatal férfit elviszik katonának, majd véletlenül lelövik.
Mint ahogy abban sincs semmi rendkívüli, hogy egy hete nemcsak a fegyvertelen Osama bin Ladent ölték meg az amerikai kommandósok, hanem a vele egy helyiségben tartózkodó nőket is. „Ahol gyalulnak, ott hullik a forgács” – mondta egyszer Sztálin. De vajon mikor lesz már vége a gyalulásnak? Elgondolkozott már valaki azon, hogy a biztonság, az emberi élet fontosabb akár a nemzeti dicsőségnél is? Vagy a szövetségesi hűségnél is? Vajon mi, magyarok miért nem utánozzuk Svájc és Ausztria példáját? Nem lenne-e jobb kimaradni Amerika nemzetközi kalandjaiból? Vagy nekünk, magyaroknak, hősöknek kell lennünk, legalábbis, ha férfinak születtünk?
Tegyük fel, hogy egyenlőség van. Akkor mire ez a kivételezés? Ha férfi köteles hősnek lenni – a nő is legyen hős! Vagy egyik se legyen az! Lehetséges-e kidolgozni egységes erkölcsi megközelítést a férfiakhoz és a nőkhöz? A férfiak korábban halnak, de a nők korábban nyugdíjba vonulhatnak – ha ledolgozták a 40 évet. Mi ebben a logika? Keresem a magyarázatot. Az emberek a szükségleteiket elégítik ki. A nők, nyilván, fontosabbnak tartják a saját életüket, az egészségüket is, az érzelmi biztonságukat is, mint a férfiak. Ezért kerülik az egészségre ártalmas munkaköröket, a nagyobb stresszt. Illetve, ha mégis ilyen funkcióba kerülnek, olyan megoldásokat választanak, amely kisebb kockázattal jár. A női sofőrök lassabban vezetik autóikat, a női igazgatók és tanárok inkább kikerülik a konfliktusokat, mint a férfiak. Ha ezeket sorba tesszük, egyértelműnek tűnik, hogy a nőknek a biztonság még a nemzet becsületénél is fontosabb lehet.
Ha megkérdezték volna a magyar nőket 1848 szeptemberében, hogy elfogadják-e V. Ferdinánd osztrák császár és magyar király kompromisszumos javaslatát a közös minisztériumokra, vagy inkább a szabadságharcot választják, szerintem a magyar nők inkább elfogadták volna a kompromisszumot. Milyen szerencsétlen országunk van! Hiszen, ha 1848-ban nőkből állt volna a magyar kormány, nem lett volna szabadságharc, nem kellett volna 19 évet várni a kiegyezésre, hanem folyamatosan boldog békeidők lehettek volna (legalább 1914-ig, de lehet, hogy akár mostanáig is), de, sajnos, férfiak voltak a kormányban, akiknek a biztonság kevésbé fontos?
Igen, de hiszen a férfiakat is nők nevelik. Minden férfinak volt vagy van édesanyja – az vajon mire neveli őt? Bátorságra vagy biztonságra törekvésre? Vagy nem az számít, amit az anyák mondanak, hanem az, amit a tanárok? Igen, de a tanárok is nők! Akkor mégse az számít, hanem inkább az, amit a politikusok és a főnökök mondanak – akik férfiak?
A gazdasági kényszer számít? Vagy ebben a kérdésben nincs is különbség férfiak és nők közt? Akkor miért írja azt Mill, a szociológus, hogy a nők érzelmesek, a férfiak meg racionálisak? Az érzelmest nem lehet meggyőzni arról, hogy a háború rossz dolog, de a racionális meg lehet? Ezzel kapcsolatban eszembe jut, hogy az olaszok és a cigányok is nagy arányban pacifisták szoktak lenni háborúk esetén. Vajon ennyire ostobák lennének a racionálisként jellemzett férfiak, hogy nem ismerik föl azokat a nyilvánvaló dolgokat, amelyeket a nők és a cigányok fölismernek?
Szerintem, a kanti és a kálvinista etika a magyarázat a férfiak viselkedésére. A férfiakat nem szeretetre, hanem kötelességteljesítésre nevelik. A férfiak azzal mutathatják ki szeretetüket, ha teljesítik kötelességeiket. Nem kell, hogy szeressék a kötelességeiket. Sőt, ha szeretetből teljesítenék kötelességeiket, az Immanuel Kant szerint – nem is lenne etikus cselekvés. Kant az etikus cselekvést azzal kívánta garantálni, hogy azt leválasztotta az emberek hangulatváltozásairól, azaz, érzelmeiről. Ezzel a hozzáállással az ember akkor is teljesítheti kötelességét, ha éppen nincs hozzá kedve. A férfi köteles legyőzni saját érzelmeit, hogy teljesítse kötelességeit. A saját érzelmek legyőzése, elfojtása – vajon mi? Szerintem, elidegenedés. A két nem eltérő szocializációja hangsúlyosabbá teszi a szeretet elidegeníthetőségének problémáját, ami már a legősibb zsidó-keresztény etikai diskurzusokban is megjelent. A farizeusok és Jézus vitája a törvényekhez kapcsolódik: a törvény (a kötelességteljesítés) cél vagy eszköz? A farizeus felfogás szerint a szeretet a törvényben nyilvánul meg, a jézusi felfogásban a törvény a szeretetben.
A kanti és a kálvinista etika a farizeus logikát követi, s ezzel elidegeníti a szeretetet – mert a szeretetet kötelességteljesítésben várja el az embertől. Tehát nem közvetlenségben. Ezzel akadályozzák a szeretet kimutatását – az ihletközvetítést. Azaz, a kulturális szolidaritást. S ettől leginkább a férfiak szenvednek. A férfiakat ugyanis sokkal inkább erre az elidegenített szeretetre kényszeríti a társadalmi nevelés, mint a nőket. És ez az elidegenedettség akadályozza a férfiakat abban is, hogy másoktól tanuljanak (segítséget kérjenek) és abban is, hogy tiltakozzanak, amikor szeretetmegtagadást várnak el tőlük – keménységet a harcban (hadsereg, gazdasági élet, politika, sport).
A mai világ egy elidegenedett kultúra, ha a férfi köteles figyelmen kívül hagyni saját biztonságra való vágyát. Ennek ellenére a protestáns angolszász világ évszázadok óta ezt a felfogást képviseli, s mi magyarok is sok káros hatását átvettük ennek. Lehet, hogy észre sem vesszük, hogy miben élünk, és mi felé tartunk?