A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kritika. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kritika. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. április 29., péntek

Szózsonglőr mutatvány andragógia témakörben

Kép forrása: novumverlag.hu
Nagy lelkesedéssel vásároltam meg az egyik kurzusunk keretében ajánlott szakirodalmat: Korányi Tibor Pszichológiai és didaktikai ellentmondások az andragógia világában című könyvét . A könyv hátán található beharangozó egy problémafeltáró, -kimondó, -odamondó írást ígér, ezért is izgatott a könyv, mert az ellentmondásokat bizony sokan tapasztaljuk munkák vagy tanulmányaink során. Szerettem volna többet megtudni a szerzőről, de nem sok sikerrel jártam. Annyi olvasható az (ön?)bemutatásban, hogy író, tanár (történelem?), filmrendező és magatartáskutató. A könyvben előkerülő élményeket, indulatokat olvasva az a benyomásom támadt, hogy valamely egyetemen andragógia BA szakán tanulhatott, de ez nem derül ki biztosra.

Az idegen szavaktól hemzsegő fejezetcímeket először poénnak, iróniának vettem, a folyamatos olvasás során azonban elbizonytalanodtam. Szeretem az egyértelmű fogalmazást, nekem a tartalom és az érthetőség előbbre való, mint a forma (nem vagyok művész, akárki megláthatja). Korányi ellenben láthatólag jobban szereti a szavakat, szeret velük játszani, zsonglőrködni, igazi szóvirtuóz, ami egy költő-írónak jól áll, egy szakmai írásnak kevésbé. Sajnos többször az volt az érzésem, hogy a mondanivalónál is fontosabb a "vagány" fogalmazás, a keményen és "poénosan" megfogalmazott "odamondás". Ez gyakran - legalábbis nálam - az érthetőség és az élvezhetőség rovására ment. Nyilván a hiba az én elvárásomban volt. Ajánlott szakirodalomként szakmai írást vártam, ami nagyjából az én tapasztalataimat tükrözi, csak okosabban, árnyaltabban, megoldási javaslatokkal kiegészítve. Ilyen elvárásoknak ez a könyv nem tudott megfelelni. Sajnos. Azt leszámítva, hogy egy-egy mondatán hosszasan el kellett bogyóznom a szokatlan és szlenges jelzők, fura szóösszetételek miatt, azon agyalva, hogy akkor most mit is akart ezzel mondani az író (költő?), szakmailag is néhányszor vitába kellett szállnom vele magamban. Könyve címében az andragógia világában mutatkozó ellentmondásokról beszél, míg az írásban kizárólag a felnőttoktatásról, a formalizált, iskolarendszerű, leginkább felsőoktatási intézmények keretében megvalósuló képzésekről szól, alig-alig tér ki másra (pedig ellentmondások minden területen találhatóak, csak mindenütt másban). Az andragógia tágabb és szellősebb, hibának tartom az ilyen típusú általánosítást, szűkítést. 

Az első négy fejezetben, amely a könyvnek több mint felét kiteszi, a tanulók sajátosságait feszegeti a szerző. Figyelem és motiváció a kulcsszavak. Ostorozza a felnőttoktatást, hogy bár a tanulói sajátosságok figyelembevételéről beszél (tanulmányok, könyvek szólnak róla) ennek a gyakorlatban nem sok szerep jut. Teljesen jogos észrevétel, magamnak azonban azt jegyeztem fel, hogy túlságosan hosszasan és részletesen merül el ebben a problémában, egyéni szituációkat vonultat fel, általánosan ostoroz, de nem javasol megoldást. Az egyes tanulói élethelyzetekből fakadó nehézségeken is több oldalon keresztül mereng, szerinte csak kivételes tanáregyéniségek oldják fel ezeket a problémákat. Sajnos nem hangzik el javaslat a nem "kivételesek" esetében a hogyanra. Vagy arra, hogyan lehet az ilyen helyzetekre a tanárokat felkészíteni. Vajon ezzel a szerző azt akarja sugallni, hogy tulajdonképp a tanárságra mégiscsak születni kell? Szerintem gyakran megkérdőjelezhetőek a jelzők, sok az általánosítás, a sarkítás. A kép, amit Korányi mutat nem objektív, nem is törekszik rá.  Szélsőséges lehúzásban van annak része, aki önmaga, vagy cége finanszírozásával vehet részt egy képzésen, hiszen az csak "járogat" és "tanulgat". Nincsenek árnyalatok, fekete vagy fehér a kép. Mondataiban gyakran alapvetően a kapitalista társadalmi és gazdasági berendezkedést ("a menedzserek világát") kritizálja. Ezzel nincs is semmi baj, csak nem biztos, hogy az andragógián kéne elverni az összes port. Tény, hogy sok ponton igaza van abban, amit problémának felsorol: infrastruktúrabeli, ergonómiai hátráltató tényezők, didaktikus időtervezés hiányai, egyéni sajátosságok, a motiváció, az előzetes tudás figyelembevételének hiányai, azonban ennek okait csak a tanárokban keresi, semmilyen rendszerszerű problémát nem tár fel, javaslatot nem ad. Vajon mi a megoldás szerinte?

Az ötödik fejezet olvasása közben kezdtem többször bólogatni a fejrázás helyett. A könyv második felében szakszerűbbé, de mégis érthetővé válik. Sok ellentmondásra és hibára világít rá a szerző, még ha helyenként személyes sértettségből fakadó indulattal merül jóval mélyebben egy-egy probléma feszegetésébe, mint ahogy a könyv jellegéből fakadóan az jogos lenne (lásd "mi tudat", tanári értékelési anomáliák). Ugyanakkor olyan ki nem mondott problémákra is felhívja a figyelmet, amelyek bagatellnek tűnnek, de nagyon is távolra mutató üzenetet hordoznak (pl. puskázás etikai és szakmai vonatkozásai).

A könyvről alkotott véleményem összességében ellentmondásos. Nagyon komoly problémák vannak a felnőttképzés formalizált területein (is). Erről tanulóként és képzésszervezőként egyaránt beszámolhatok. Való igaz, hogy az andragógia szép és kimunkált elmélete gyakran köszönőviszonyban sincs a gyakorlattal. Korányi szerintem nagyon sok érdekes és fontos elemet ragad ki - még ha a stílussal és megfogalmazással nem is tudok azonosulni - azonban a könyv végére nem áll össze a kép egésszé. Marad a kérdés: és akkor most mi van? Vagy mi legyen? Nekem hiányzik belőle a problémák  rendszerben való kezelése, az összefüggések feltárása.

A korábban feltett kérdésemre sem derült ki a válasz: vajon ez a könyv miért kötelező olvasmány a Távoktatás és e-learning kurzuson. De tudom, a vizsgán bizonyosan kiderül. ;-)

Sági Zenina

Korányi Tibor: Pszichológiai és didaktikai ellentmondások az andragógia világában - novum Verlag - Sopron, 2009. 120 oldal

2011. április 23., szombat

A hálózati tanulás: elmélet vagy módszer?

A könnyű hozzáférés okán magam is az alább már idézett Bessenyei írást szemeltem ki, mint a kötelezően teljesítendő heti második blogbejegyzésem alanyát, így kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy megelőztek. Ezek után vaciláltam, hogy a bennem kialakult képet, észrevételt, kérdést egy bő lére eresztett megjegyzés vagy inkább egy "pontot érő" bejegyzés formájában tegyem-e közre. Nos, mint tudjuk a külső motiváció a belső mellett igen nagy úr, így a bejegyzés mellett tettem le a voksomat.

Mivel a családunkban nincs tv és csak egy számítógéppel bírunk, amin így négyen osztozkodunk (a gyermekeim Tesz-Vesz várost, Kockásfülű nyulat és egyéb építő jellegű információs tartalmakat szoktak rajta tanulási és memorizálási szándékkal követni), míg mi ketten okosan megosztozunk. A megosztozás rám eső felére klasszikus kinyomtatott szakirodalommal készülök és őskövületi módon tollal jegyzetelek a papír szélére. Ezt néha a gyerekeim is elkövetik, de annak értelmezése bonyolultabb és gyermekrajz elemzésben járatosabb szakértőt kíván, így csak az előbbieket szeretném ismertetni.

A Bessenyei féle írás felvezetője egy erősen anarchista hangulatú mozgalommal, "a társadalom iskolátlanítási" törekvéssel (Illich, 1971) irányítja figyelmünket a hálózati tanulás felé. Nyitott önszerveződő tanulásról beszél, a hagyományos oktatás kudarcáról. Illich eltörölné a hagyományos iskolai oktatási rendszert, helyette egy lazább, főként az önkéntességre és az egyéni szabadságra alapozná a képzési rendszerét. Falak nélküli iskolákról beszél (antiiskola...). Ebből a felvezetésből bontakozik ki a hálózati tanulás, mint az internet segítségével megvalósuló módszer? vagy tanuláselmélet? Vajon a konnektivizmus mennyit kíván magáévá tenni Illich elképzeléseiből? Vajon gondolt-e a szerző (már az idézett és nem az idéző) arra, hogy az iskolának van egy kevésbé előtérbe tolt, de gazdaságilag és társadalmilag nem elhanyagolható szerepe, miszerint "gyerekmegőrzőként" is funkcionál. Persze ez olyan nem szépen hangzik, de lássuk be ez így van. Persze a baj ma az az oktatással, hogy leginkább úgy tűnik, mintha csak ebben az üzemmódban funkcionálna (erős túlzással, teszem sietve hozzá).

A bevezetés és a web 1.0-ás illetve az eLearning 1.0-ás rövid átfutása után a 2.0-ás verziókhoz jutunk, illetve azok lehetséges válasz szerepére az élethosszig tartó tanulás politikai kihívására. Már itt, majd később máshol is felmerül a kérdés bennem, hogy akkor a konnektivizmus csak a felnőtteket (mondjuk fiatal felnőtt koruktól) érinti ez a tanulás elmélet (módszer?) vagy akár egészen kisgyermekkortól? Erre még majd visszatérek. A cikk szerzője azt írja, hogy "Az eLearning 2.0 terepén az aktuális szükséglet által kiválasztott információ-menedzsment léphetett a tekintélyek által kiválasztott, általuk rendszerezett, elosztott és ellenőrzött tudáselosztás helyébe."
Fordítás: 1. Magyarázd el Newton első - tehetetlenség törvényét a saját szavaiddal. 3. Yakkq foob mog. Grugg. Pubbgrz, stb. 4. Imádom a kiskapukat!

Azonnali kérdésem volt, hogy mi határozza meg szerinte az aktuális igényt? Csak a tanulók érdeklődése? Remek. Azért ne tévesszük szem elől az oktatásnak azt a feladatát, hogy a gazdaság és társadalom működéséhez szükséges igényeket kell tudni kielégíteni (most is pont az ezekre adott válaszok hiánya miatt kerül a középpontba). Így tehát bizonyos területeken lehet hagyatkozni az igényekre, na de azért általában és mindenben felelőtlenség. Lehet, hogy ezt a mondatot én nem értem pontosan. Mi tehát az aktuális szükséglet kiinduló pontja? Még ebben a bekezdésben a tanulóközpontúságról és az önszerveződésről, mint elérhető utópiáról (micsoda paradoxon) beszél. Számomra nem derül ki, hogy egy felépített oktatási és nevelési struktúrában ezt hogyan képzeli el. Kiegészítésként, vagy uralkodó formaként. Jó lenne ismerni persze a szerző fejében ehhez társított részletes módszertant, mert így olvasva nekem furcsa: mégis hogyan építsünk fel egy atomfizikus-képzést vagy egy orvosképzést úgy, hogy csak a tanulók szükségleteit, igényeit és érdeklődését veszem alapul. Nonszensz. Jegyzetem a lap szélén: pusztán az informális (önszervező) tanulás szerepének jelentősége és támogatottsága nőtt meg, egyetemi kurzus keretében pedig validációja történik (bár így azonnal formálissá válik, ami eddig informális volt).

Következő idézetem: "Az igazi didaktikai kérdéssé itt az válik, hogy a legkülönbözőbb forrásból származó információkat hogyan tudják a tanulók önállóan vagy hálózatba szervezve, gondolatcserék révén (diszkurzív) és az internetes eszközöket segítségül híva kontextualizálni, egyéni igények szerinti összefüggésbe helyezni." Kérdésem tollal vésve: mindenkinek egyformán adott-e a lehetőség? És most nem is az eszközökre tolnám a hangsúlyt, az mint láttuk a legkevesebb. Az igazi kérdés, az, hogy ehhez a módszerhez (mert tanuláselméletként hiányai vannak) bizony erős írás-olvasási, szövegértési és alkotási készségek, előrehaladott gondolkodási műveletekre van szükség. Ezeket remekül fejleszti is, de hiányukban egyszerűen be sem tud csatlakozni a tanuló. Így persze a másik probléma is adott: erre gyerekek bizonyos életkor alatt nem képesek. Tehát egy felnőttképzési módszerről beszélünk, amely elsősorban (vagy csak?) gondolkodási műveleteket fejleszt. Ilyen értelemben eltűnik az oktatásból a nevelés, mint célkitűzés. Vagy csak én nem lelem benne az EQ fejlesztését? Mivel csak a verbalitáson van a hangsúly a kifinomult nonverbális kommunikáció alig jut szerephez (ezt persze a nők élhetik meg nagyobb veszteségként, de most ezt hagyjuk is). Eszembe jutnak azok az irodalomórák, amelyekben színdarabot adtunk elő, vagy kishajót fűrészeltünk, reszeltünk, csiszoltunk fából, stb. Itt válik azonnal egyértelművé, hogy a hálózati tanulásnak - legalábbis a web 2.0-ás megoldása - csupán egy módszer, nem lehet egy általános érvényű tanuláselmélet. Arról nem esik szó sehol, hogy miképpen kell elképzelni az off-line hálózati tanulást. Nekem a projektmódszer jut róla eszembe.

Kedvencem a "digitális bennszülött" tanulók és a "digitális bevándorló" tanárok összehasonlítása. Sajnos nem egy swot analízissel találkozunk, csupán egy felsorolással. Jó lenne pedig tudni, hogy az egyes jellemzőknek milyen előnyei és hátrányai vannak. Vajon a pl. a multitasking típusú foglalkozások mekkora elmélyülést engednek, nem okoz-e koncentráció hiányt muszáj feladatoknál? Vajon minden bevándorló tanár a független és nem a csoportos tanulást tartja jónak? Ne feledjük a projektmódszer, a csoportos módszerek lassan száz éves múltra tekinthetnek vissza. Más kérdés, hogy a hagyományos oktatásba miért nem tud meggyökerezni. Bessenyei hivatkozik a tanároknál a vizsgakövetelmények szem előtt tartására, amely külső és nem belső adottság, azaz részben rendszerhiba. A tanulóknál megjelenik az azonnali élmény, azonnali megerősítés igénye, amely felveti a türelem és kitartás kérdéseit. Ismét csak azt érzem, hogy a kognitív képességek a fontosak csupán, a személyiség egésze mellékes.

Hú, egész belelendültem. A konnektivizmus, mint skálafüggetlen rendszer leírásánál (ne tessék megijedni, nem olyan vészes kifejezés ez. Annyit tesz, hogy nincs egy vagy két központi információ osztó pl. tanár, aki ha kiesik megáll a folyamat, hanem sok kisebb forrás van, minden résztvevő egy-egy "minitanár", és ha egy kiesik pl. betegség, hitelvesztés, stb. miatt attól a rendszer még működhet) Bessenyei a professzorok kiváltásával él, mint hasonlattal. Nem vagyok feltétlen tekintélytisztelő, de amire asszociáltam egyből, az az idős egyetemi tanár, amint szükségtelenné válik, mert nem tud haladni a folyamatos gyorsulással. Ebből általánosítva vajon az idősek úgy mind, mennyire tudnak haladni a gyorsulással? Vajon a társadalom mennyire fogja őket tisztelni, ha nem tudnak haladni? Vajon a mai fiatalok, mint a jövő döntéshozói mennyire fognak bennünket öregeket tisztelni, ha nem tudunk majd haladni az eljövendő még gyorsabb gyorsulással? És mi lesz a leszakadó társadalmi rétegekkel? Akik már most leszakadtak? Azok nem tudnak bekapcsolódni. Hiányoznak alapvető kompetenciák, az igény, a motiváció, az önirányítás, soroljam?

Ígérem lassan a végére érek. Tetszett az a mondat, hogy "A tanulás mindinkább folyamatos, élethosszig tartó, más tevékenységekbe beágyazott, hálózatosodott tevékenység-rendszerré válik." és ez "A tanuló jelentősen javíthatja tanulása hatásfokát, ha részt vesz egy, a témával foglalkozó hálózatban, virtuális közösségben." Ez megnyugtató. Ezek szerint a konnektivizmus nem törekszik az oktatási rendszer egyeduralmára. Jó is, mert andragógus (és közösségi önkéntesmunkás) szemmel is hagy a módszer (én kérem, így döntöttem az olvasottak alapján) kívánni valót maga után. Erősen hiányolom az egyedi sajátosságok, mint pl. a tempó figyelembevételét. Aki lemarad, az kimarad, mert képtelenség utolérni a többieket. Persze ez részben szervezési és kommunikációs kérdés is. Az viszont tény, hogy a csoporttagok mindössze minőségi kérdésben kötődnek egymáshoz, semmilyen más módon (pl. motiváció) nem állnak kapcsolatban, nem feltétlen érdekük összetartani. Bár nincs verseny, de összetartásnak sem kell kialakulni. Egy rakás individuum, aki igyekszik a legtöbbet kiszedni a többiekből. Ez nyilván durván hangozik, és vannak árnyalatok, jó példák, de a rendszerben nincs közösségi szellem egy csöpp se. Lemaradásról szólva pedig az idő, mint lényeges tényező jelenik meg. Ez a módszer egy rendkívül idő és energia igényes típus (megint csak szervezés kérdése lehet ez is). Gondoljunk bele, hogy mondjuk nem egy témacsoportot (kurzust), hanem hatot-nyolcat (lásd első félév kurzusai) kéne párhuzamosan ilyen módszerrel feldolgozni. Bele is gebednénk. :)

Fordítás: 1. Kelvin: Tudod, az iskola nem lenne olyan rossz, ha nem kéne mindennap járni. 2. És ha nem kéne egyáltalán tanulni. És ha eltekintenénk a tanároktól és a többi gyerektől.  Az lenne klassz, ha egy teljesen más iskola lenne. 3. Hobbes: Elég sok mindennel van ez így. Kelvin: Senki sem kérdez engem arról, hogyan legyenek a dolgok. Tonnányi ötletem van!

Felhasznált irodalom:

Bessenyei István - Tanulás és tanítás az információs társadalomban (Az e-learning 2.0 és a konnektivizmus)