Mivel a családunkban nincs tv és csak egy számítógéppel bírunk, amin így négyen osztozkodunk (a gyermekeim Tesz-Vesz várost, Kockásfülű nyulat és egyéb építő jellegű információs tartalmakat szoktak rajta tanulási és memorizálási szándékkal követni), míg mi ketten okosan megosztozunk. A megosztozás rám eső felére klasszikus kinyomtatott szakirodalommal készülök és őskövületi módon tollal jegyzetelek a papír szélére. Ezt néha a gyerekeim is elkövetik, de annak értelmezése bonyolultabb és gyermekrajz elemzésben járatosabb szakértőt kíván, így csak az előbbieket szeretném ismertetni.
A Bessenyei féle írás felvezetője egy erősen anarchista hangulatú mozgalommal, "a társadalom iskolátlanítási" törekvéssel (Illich, 1971) irányítja figyelmünket a hálózati tanulás felé. Nyitott önszerveződő tanulásról beszél, a hagyományos oktatás kudarcáról. Illich eltörölné a hagyományos iskolai oktatási rendszert, helyette egy lazább, főként az önkéntességre és az egyéni szabadságra alapozná a képzési rendszerét. Falak nélküli iskolákról beszél (antiiskola...). Ebből a felvezetésből bontakozik ki a hálózati tanulás, mint az internet segítségével megvalósuló módszer? vagy tanuláselmélet? Vajon a konnektivizmus mennyit kíván magáévá tenni Illich elképzeléseiből? Vajon gondolt-e a szerző (már az idézett és nem az idéző) arra, hogy az iskolának van egy kevésbé előtérbe tolt, de gazdaságilag és társadalmilag nem elhanyagolható szerepe, miszerint "gyerekmegőrzőként" is funkcionál. Persze ez olyan nem szépen hangzik, de lássuk be ez így van. Persze a baj ma az az oktatással, hogy leginkább úgy tűnik, mintha csak ebben az üzemmódban funkcionálna (erős túlzással, teszem sietve hozzá).
A bevezetés és a web 1.0-ás illetve az eLearning 1.0-ás rövid átfutása után a 2.0-ás verziókhoz jutunk, illetve azok lehetséges válasz szerepére az élethosszig tartó tanulás politikai kihívására. Már itt, majd később máshol is felmerül a kérdés bennem, hogy akkor a konnektivizmus csak a felnőtteket (mondjuk fiatal felnőtt koruktól) érinti ez a tanulás elmélet (módszer?) vagy akár egészen kisgyermekkortól? Erre még majd visszatérek. A cikk szerzője azt írja, hogy "Az eLearning 2.0 terepén az aktuális szükséglet által kiválasztott információ-menedzsment léphetett a tekintélyek által kiválasztott, általuk rendszerezett, elosztott és ellenőrzött tudáselosztás helyébe."
Azonnali kérdésem volt, hogy mi határozza meg szerinte az aktuális igényt? Csak a tanulók érdeklődése? Remek. Azért ne tévesszük szem elől az oktatásnak azt a feladatát, hogy a gazdaság és társadalom működéséhez szükséges igényeket kell tudni kielégíteni (most is pont az ezekre adott válaszok hiánya miatt kerül a középpontba). Így tehát bizonyos területeken lehet hagyatkozni az igényekre, na de azért általában és mindenben felelőtlenség. Lehet, hogy ezt a mondatot én nem értem pontosan. Mi tehát az aktuális szükséglet kiinduló pontja? Még ebben a bekezdésben a tanulóközpontúságról és az önszerveződésről, mint elérhető utópiáról (micsoda paradoxon) beszél. Számomra nem derül ki, hogy egy felépített oktatási és nevelési struktúrában ezt hogyan képzeli el. Kiegészítésként, vagy uralkodó formaként. Jó lenne ismerni persze a szerző fejében ehhez társított részletes módszertant, mert így olvasva nekem furcsa: mégis hogyan építsünk fel egy atomfizikus-képzést vagy egy orvosképzést úgy, hogy csak a tanulók szükségleteit, igényeit és érdeklődését veszem alapul. Nonszensz. Jegyzetem a lap szélén: pusztán az informális (önszervező) tanulás szerepének jelentősége és támogatottsága nőtt meg, egyetemi kurzus keretében pedig validációja történik (bár így azonnal formálissá válik, ami eddig informális volt).
Következő idézetem: "Az igazi didaktikai kérdéssé itt az válik, hogy a legkülönbözőbb forrásból származó információkat hogyan tudják a tanulók önállóan vagy hálózatba szervezve, gondolatcserék révén (diszkurzív) és az internetes eszközöket segítségül híva kontextualizálni, egyéni igények szerinti összefüggésbe helyezni." Kérdésem tollal vésve: mindenkinek egyformán adott-e a lehetőség? És most nem is az eszközökre tolnám a hangsúlyt, az mint láttuk a legkevesebb. Az igazi kérdés, az, hogy ehhez a módszerhez (mert tanuláselméletként hiányai vannak) bizony erős írás-olvasási, szövegértési és alkotási készségek, előrehaladott gondolkodási műveletekre van szükség. Ezeket remekül fejleszti is, de hiányukban egyszerűen be sem tud csatlakozni a tanuló. Így persze a másik probléma is adott: erre gyerekek bizonyos életkor alatt nem képesek. Tehát egy felnőttképzési módszerről beszélünk, amely elsősorban (vagy csak?) gondolkodási műveleteket fejleszt. Ilyen értelemben eltűnik az oktatásból a nevelés, mint célkitűzés. Vagy csak én nem lelem benne az EQ fejlesztését? Mivel csak a verbalitáson van a hangsúly a kifinomult nonverbális kommunikáció alig jut szerephez (ezt persze a nők élhetik meg nagyobb veszteségként, de most ezt hagyjuk is). Eszembe jutnak azok az irodalomórák, amelyekben színdarabot adtunk elő, vagy kishajót fűrészeltünk, reszeltünk, csiszoltunk fából, stb. Itt válik azonnal egyértelművé, hogy a hálózati tanulásnak - legalábbis a web 2.0-ás megoldása - csupán egy módszer, nem lehet egy általános érvényű tanuláselmélet. Arról nem esik szó sehol, hogy miképpen kell elképzelni az off-line hálózati tanulást. Nekem a projektmódszer jut róla eszembe.
Kedvencem a "digitális bennszülött" tanulók és a "digitális bevándorló" tanárok összehasonlítása. Sajnos nem egy swot analízissel találkozunk, csupán egy felsorolással. Jó lenne pedig tudni, hogy az egyes jellemzőknek milyen előnyei és hátrányai vannak. Vajon a pl. a multitasking típusú foglalkozások mekkora elmélyülést engednek, nem okoz-e koncentráció hiányt muszáj feladatoknál? Vajon minden bevándorló tanár a független és nem a csoportos tanulást tartja jónak? Ne feledjük a projektmódszer, a csoportos módszerek lassan száz éves múltra tekinthetnek vissza. Más kérdés, hogy a hagyományos oktatásba miért nem tud meggyökerezni. Bessenyei hivatkozik a tanároknál a vizsgakövetelmények szem előtt tartására, amely külső és nem belső adottság, azaz részben rendszerhiba. A tanulóknál megjelenik az azonnali élmény, azonnali megerősítés igénye, amely felveti a türelem és kitartás kérdéseit. Ismét csak azt érzem, hogy a kognitív képességek a fontosak csupán, a személyiség egésze mellékes.
Hú, egész belelendültem. A konnektivizmus, mint skálafüggetlen rendszer leírásánál (ne tessék megijedni, nem olyan vészes kifejezés ez. Annyit tesz, hogy nincs egy vagy két központi információ osztó pl. tanár, aki ha kiesik megáll a folyamat, hanem sok kisebb forrás van, minden résztvevő egy-egy "minitanár", és ha egy kiesik pl. betegség, hitelvesztés, stb. miatt attól a rendszer még működhet) Bessenyei a professzorok kiváltásával él, mint hasonlattal. Nem vagyok feltétlen tekintélytisztelő, de amire asszociáltam egyből, az az idős egyetemi tanár, amint szükségtelenné válik, mert nem tud haladni a folyamatos gyorsulással. Ebből általánosítva vajon az idősek úgy mind, mennyire tudnak haladni a gyorsulással? Vajon a társadalom mennyire fogja őket tisztelni, ha nem tudnak haladni? Vajon a mai fiatalok, mint a jövő döntéshozói mennyire fognak bennünket öregeket tisztelni, ha nem tudunk majd haladni az eljövendő még gyorsabb gyorsulással? És mi lesz a leszakadó társadalmi rétegekkel? Akik már most leszakadtak? Azok nem tudnak bekapcsolódni. Hiányoznak alapvető kompetenciák, az igény, a motiváció, az önirányítás, soroljam?
Ígérem lassan a végére érek. Tetszett az a mondat, hogy "A tanulás mindinkább folyamatos, élethosszig tartó, más tevékenységekbe beágyazott, hálózatosodott tevékenység-rendszerré válik." és ez "A tanuló jelentősen javíthatja tanulása hatásfokát, ha részt vesz egy, a témával foglalkozó hálózatban, virtuális közösségben." Ez megnyugtató. Ezek szerint a konnektivizmus nem törekszik az oktatási rendszer egyeduralmára. Jó is, mert andragógus (és közösségi önkéntesmunkás) szemmel is hagy a módszer (én kérem, így döntöttem az olvasottak alapján) kívánni valót maga után. Erősen hiányolom az egyedi sajátosságok, mint pl. a tempó figyelembevételét. Aki lemarad, az kimarad, mert képtelenség utolérni a többieket. Persze ez részben szervezési és kommunikációs kérdés is. Az viszont tény, hogy a csoporttagok mindössze minőségi kérdésben kötődnek egymáshoz, semmilyen más módon (pl. motiváció) nem állnak kapcsolatban, nem feltétlen érdekük összetartani. Bár nincs verseny, de összetartásnak sem kell kialakulni. Egy rakás individuum, aki igyekszik a legtöbbet kiszedni a többiekből. Ez nyilván durván hangozik, és vannak árnyalatok, jó példák, de a rendszerben nincs közösségi szellem egy csöpp se. Lemaradásról szólva pedig az idő, mint lényeges tényező jelenik meg. Ez a módszer egy rendkívül idő és energia igényes típus (megint csak szervezés kérdése lehet ez is). Gondoljunk bele, hogy mondjuk nem egy témacsoportot (kurzust), hanem hatot-nyolcat (lásd első félév kurzusai) kéne párhuzamosan ilyen módszerrel feldolgozni. Bele is gebednénk. :)
Felhasznált irodalom:
Bessenyei István - Tanulás és tanítás az információs társadalomban (Az e-learning 2.0 és a konnektivizmus)
Gondolkoztam ezen a konnektvizmuson én is. Mert egészen más elméletben, mint gyakorlatban. És valóban, egészen másfajta motiváció figyelhető meg itt, mint egy formális tanulás keretei között. Először is a félsz attól, hogy "vadidegeneknek" mondjuk el a véleményünket olyan formában, ahol gyakorlatilag a hideg vizet is a nyakunkba önthetik. Hiszen itt semmilyen normák, vagy társadalmi kötöttségek nincsenek hatással a véleményformálásra. Hidegek vagyunk, idegenek vagyunk.Persze nem lehet azt mondani, hogy olyan portál ez, mint bármelyik másik,( és ott nem érezzük ezt az idegenkedést) hiszen itt szakmai tudást kell megosztani másokkal, ami jóval nagyobb felelősséget hárít a tagokra. DE! mi van akkor, ha pár nap után- mikor már mindenkinek kommentelnie kell elég sok ember bejegyzéseire, elkezdjük megfigyelni, hogy kik azok, akik osztják a véleményünket, és akár egy offline világban,csupán az azonos gondolkodásmód
VálaszTörlésszimpátiát ébreszt bennünk? Onnantól kezdve, mint közösség fog funkcionálni, és a feladat maga is megváltozik. Érdekes embereknek akarok majd érdekes bejegyzéseket gyártani, és várni fogom a kommenteket. Ha pszichológus lennék, ezt egy nagyon érdekes kutatási kérdésnek tartanám.
Az információs kor tanuláselmélete, ami segíti a tudás és viselkedés tapasztalás útján történő átalakulását, azt az informális úton megszerezhető kompetenciát, amely segíti az egyént például a munkaerő-piacon. Javítható a tanulás hatásfoka, az összeadott tudás a saját tudásommá is válik. Ebből kiindulva úgy gondolom, hogy amikor Zenina az együttműködést hiányolja, a valamit nem tudunk, honnan tudnánk, ha senki nem mondja meg, hogy kell érzését kelti. Végül is, a közös téma, a közös cél, a saját tudásom tovább adása, a gondolatcserék mégis valamilyen együttműködésre utalnak. Ez "semmilyen közösségi szellem"-nek számít? Igaz, "önálló életet élünk" a blogon, és mivel nem ebben a virtuális térben szocializálódtunk, meg kell tanulnunk, meg kell tapasztalnunk! Itt vagyok ÉN, az információs társadalomban, tele kérdésekkel, … globalizáció vagy identitáskeresés, hálózat vagy én? Azt kell gondoljam, hogy a kettő együtt. Nem kell, hogy kizárjuk magunkat más identitáshoz való kapcsolatok kialakításából.
VálaszTörlésMég egy gondolat! Az „iskolátlanítani” kifejezést erősnek érzem Bessenyei írásában, bár majd talán 2050-ben! Az iskolát az idomítás színterének tartani? (még akkor is, ha érezzük az élét!) „a kreativitás kiölésére és a tanulási kedv elvételére alkalmas” helynek nevezni? Elgondolkodtató! …
Azt gondolom az iskolák meg fognak maradni, csakúgy, mint a munkahelyek a távmunka mellet, az egészségügyi központok, a sportlétesítmények, a bevásárlóközpontok az online vásárlási lehetőségek mellett, ….
Szemünk előtt formálódik valósággá a számítógép csakúgy, mint az elektromos háztartási gépek, videójátékok, telefonok ....
Miközben olvastam a soraidat, a tempóról, arról hogy „aki lemarad, az kimarad”, a kurzus feldolgozásával kapcsolatban, akkor leesett a tantusz, hogy ez egy KURZUS. És a kurzusokat, eddigi tapasztalataim szerint, egy féléven keresztül végezzük az egyetemen, legalábbis eddig minden tantárgyunk fél évig volt elvégezhető, se rövidebb, se hosszabb. Mint minden kurzus elején, megkapjuk a tematikát, a feldolgozandó irodalmakat és előre vizionáljuk, nekünk felnőtteknek milyen teendőkkel, elkötelezettséggel, vállalással és nehézséggel fog járni az egyéb kötelességeink mellett. Na mármost. Amire ez a konnektivista csoport válallkozott, az egy féléves kurzus anyagának 6 hét alatt való teljesítése. Természetesen ÖNKÉNT. Minden esetre ginisz rekordok könyvében is helytállna. Ennek ellenére és a kezdeti elkeseredettség, kapkodás, idő hiány és elmélyülésnek lehetetlen volta végett, kicsit belegondoltam abba, hogy mennyivel kellemesebb és átélhetőbb, értékesebb élményben lett volna részünk, hogy ezt a kezdeményezést félév elején indítjuk el, akkor amikor kezünkbe vettük a tematikát vagy megnyitottuk a Moodle-ben. Ha a 6 hetet megszorozzuk legalább kettővel, vagy hárommal akkor egy emberi léptékű időintervallum (majdnem annyi mint egy kurzus félév) jut minden post-ra, bejegyzésre, kommentre, twitterre és webináriumra. Minőségi szempontból is jót, maradandót alkotni, írni, hozzászólni és reagálni nem lehet egy hét alatt. Egy mennyiségi vágtában. Mivel hogy ez egy hivatalos egyetemi kurzus, így nem játszótér, fontosnak tartanám megtudni, milyen szempontok alapján értékeli majd a kurzus felelőse a munkánkat? Azt hiszem, erre vonatkozóan nem találok csak mennyiségi előírásokat. Vagyis ez egy sportlövés? A számok és mennyiségek számítanak?
VálaszTörlésTudjátok arra gondoltam, hogy olyan ez, mint régen az iskolában, amikor irodalomórára kötelezően meg kellett tanulni egy verset, mondjuk a Pató Pál Urat! Kinek volt hozzá kedve, magolni? Senkinek! Most idősebb fejjel, de jó is visszagondolni, arra az időre, mikor tudtuk, hogy pontosan mit kell, megtanuljunk, mit vár el a tanár néni, tanár bácsi, szóról-szóra. És milyen jó érzés tölt el minket, ha eszünkbe jut, egy-egy ilyen megtanult verssor: „Ej ráérünk arra még”!
VálaszTörlésHasonlóan érzem magam, valami kötelező, de más, új és nem biztos, hogy ráérünk, arra még…
Valóban felvetődik, aki lemarad, kimarad? Törvényszerű, hogy ez így legyen? Nem az a jó a konnektivizmusban, hogy ugyan virtuális térben, de együtt tanulunk, miért kéne kimaradnia, annak, aki lemarad, minden héten új téma van, be lehet kapcsolódni, sőt ki lehet szállni, magam osztom be az időm, az érdeklődésem.
Igen lehet, úgy tűnik, nem támogatjuk egymást, de ez talán csak a kezdeti mindenki igyekezett, hogy megtegye a saját kötelezőnek gondolt dolgait. De mégis érzékelem a támogatást, hisz olyanokat írtok le, ami engem is elgondolkoztat, más szemszögből néztek a különböző témákra, problémákra, így én is kapok egy másik szemüveget.
Nem érzem úgy, hogy görcsösen, azt kéne figyeljem hány karakter a blogbejegyzésem, írok annyit, amennyit, csak arra figyelek, hogy, amit írok vajon elgondolkoztató, érdekes, elolvassátok, sőt én elolvasnám?
Tapasztaljuk egész sikeresen működtünk, működünk felsővezető nélkül, bár furcsa volt és hiányzott, hogy nem jön tanári visszajelzés, ha egy sort nem jól mondunk a versből, de lassan ezen is túllépünk, hisz ez most egy másfajta tanulási környezet, megismerkedünk vele és még ráérünk eldönteni, hogy mi a véleményünk róla.
Én, azért hagyománytisztelő vagyok, és nagyon tudom értékelni, ha egy-egy „idős” tanár megosztja a tapasztalatait, tudását, hagyományos keretek között.
Szóval Zenina tisztelni fogjuk az „idős tanárokat”, akkor is, ha nem haladnak a korral és a jövő nemzedéke is fogja őket tisztelni és minket is, mert rajtunk áll a nevelésük, mi vezetjük őket, mi mutatjuk az irányt. Vagy ez túl pozitív hozzáállás?
Pont ma írtam le, szeretném 20 év múlva visszaolvasni ezt a blogot, szerintem nagyon tanulságos lesz.
Kata, így már a "nyúlon túl", bizony jó a felvetés. :D Én azon tűnődtem, hogy a hálózati tanulás egyik alapja a tanulók önszerveződése, érdeklődése és a "kötetlenség", amiről Böbe ír - ilyen értelemben tud alkalmazkodni, pl. a felnőttek élethelyzetéből fakadó elfoglaltságaihoz, azaz én osztom be az időmet. A mi helyzetünk több szempontból elüt a sztenderd hálózati tanulástól. Egyrészt egy formális iskolai képzés keretén belül működik, tehát a tudásszerzésen kívül tétje is van (jegy, államvizsgára bocsáthatóság...), a másik pedig, hogy nem mi találjuk ki a feltételeket, azok adottak, mégha valamelyest alkuképesek voltak is (más kérdés, hogy mennyire illeszkedik az előzetes tudásunkhoz és képességeinkhez). A szervezés ilyen értelemben nem teljesen önszerveződés, mégha a részvétel kvázi önkéntes is.
VálaszTörlésÉn úgy érzem, hogy ez egy nagyon jó lehetőség megismerni ezt a módszert - ezzel a kitételemmel még senki sem vitatkozott. :) Hálás vagyok érte.
Persze érdekes, hogy egy ilyen hibrid megvalósulás esetén magának a kurzus indítójának milyen változtatásokat célszerű beilleszteni, illetve a szereplők előzetes tudásának, szocializációs folyamatainak ismeretében (négy lépcső! :D) milyen ösztönző, támogató elemeket, kommunikációs megoldásokat érdemes alkalmazni a motiváció erősítésére, az önbizalom hiány lekűzdésére. Nyilván ez célkitűzés kérdése is (azaz mi a szándéka a szervezőnek a hálózati tanulásos kurzus indításával). Szerintem nagyon fontos egy teljesen új szemléletű módszer felvezetése estében az empátia, a támogató kommunikáció, a pontos és egyértelmű instrukciók alkalmazása, hiszen jó esetben az a cél, hogy mi andragógusok ezt a módszert ne csak kipróbáljuk, hanem megértsük, magunk is alkalmazzuk, építsünk rá. Ehhez viszont minden mozzanatát érteni kell, tudatosan követni kell és nem árt, ha még élvezzük is.
Vali, nekem tetszik a módszer, nagyon is. És természetesen van benne együttműködés, tudatos, felelősségteljes, jó kommunikátor résztvevőkkel komoly együttműködés is kialakulhat. De ez nekem esetlegesnek tűnik.
Sági Zenina nagyon jó érzékkel tapintott rá cikkem gyengeségeire. Lehetne még sokkal többet is felsorolni: nem idéztem a konnektivizmus mélyenszántó kritikáit, csak egy lábjegyzetben a kritika elérhetőségét, csak egy halvány lábjegyzetben intéztem el az intézményes akadályokat, a megvalósíthatóságot, csak a szociológiai jellegű elméleti háttérrel foglalkoztam, a pedagógiai ismeretelméletek és tanuláselméletek és a konnektivizmus viszonyával nem, a digitális megosztottsággal még egy lábjegyzetben sem, stb.
VálaszTörlésZenina egyik felvetése igen érzékeny pontot érintett. Meg lehet-e határozni a tartalmakat a tanuló igénye alapján? ("Hogyan építsünk fel egy atomfizikus-képzést vagy egy orvosképzést úgy, hogy csak a tanulók szükségleteit, igényeit és érdeklődését veszem alapul?)" Természetesen itt is az arany középút valósítható csak meg. Tényleg vannak kemény szakmák, ahol nem lehet eltekinteni a szakmai alapok hagyományaitól (orvos, pilóta, mozdonyvezető - de például én az atomfizikust egyáltalán nem sorolnám ide, gondoljunk Einstein példájára.) Itt nagyon elnagyolt volt a fogalmazásom. Szó sincs arról, hogy csak a tanulók egyéni szükségleteit vegyük figyelembe, de én például nagyon jól el tudom képzelni, hogy az orvostanhallgatókkal hálózatba szervezett diszkurzusban beszéljük meg a tanulási célokat és módszereket. Tényleg úgy gondolom, hogy például az anatómia tanítása ma teljesen másképp kell kinézzen, mint húsz évvel ezelőtt - és sok orvostanhallgató talán jobban ismeri a webes animációkat, modelleket, tanulási lehetőségeket, mint a tanár. Itt tehát a tanuló speciális szükségleteinek diszkurzív figyelembe vételéről van szó. (Lás ehhez:
http://iqdepo.hu/dimenzio/22/22-03-08.html )
Szintén a rosszul kifejtett gondolatmenet eredménye lehet, hogy Zenina azt gondolja, hogy a konnektivista módszer "elsősorban (vagy csak?) gondolkodási műveleteket fejleszt." Itt nem tettem hozzá semmiféle a tudáselméleti hátteret: több fajta tudás van: amit el tudunk mondani és amit meg tudunk csinálni. (A harmadik: amit el tudunk képzelni.) A második fajta tudás és az internet kapcsolata számomra kézenfekvő volt: egy kőműves tanuló esetleg több száz falazási módszert leshet el a videókon (a mai nap 14 magyar videót találtam a falazásról). És miért éppen a hangot, képet, írást, videót kombináló wb2.0-ás módszerekben lenne a hangsúly a verbalitáson?
Nem volt számomra világos a következő megjegyzés:"Erősen hiányolom az egyedi sajátosságok, mint pl. a tempó figyelembevételét. Aki lemarad, az kimarad, mert képtelenség utolérni a többieket." Ez most az adott kurzusra érvényes, vagy a konnektivista módszerre? Egy jól szervezett online kurzus előnye pontosan az, hogy aki lassabban halad, az többször beléphet, hogy a határidőktől függetlenedhet. De az online kurzusok is a régi határidős, heti adagos logika szerint szerveződnek.
Természetesen sok másról is kellene (lehetne még vitatkozni), talán még arról is, hogy mit is értünk tanuláson. De erről talán egy másik vitakörben.
Nagyon köszönöm a hozzászólást. (Az internet egyik fantasztikus lehetősége, hogy az ember kérdéseire, gondolataira maga a szerző reagál. Bevallom meglepődtem a legjobb értelemben.) A bejegyzésemből kiderülhetett, hogy az olvasmányaim elején jártam (és járok most is) a témában. Bár azóta igyekeztem még olvasni a témában, de több kérdésem még mindig megmaradt. Köszönöm a javasolt hivatkozásokat, nekik fogok esni.
VálaszTörlésAz orvos képzésre vonatkozó megjegyzésével teljesen egyet tudok érteni (látszik, hogy gőzöm sincs az atomfizikáról...)Az Ön által leírtak alapján nekem úgy tűnik, hogy a hálózati tanulás eszköz (módszer) ahhoz, hogy a szükséges (előírt) anyagot: az anatómiát, jobban, a saját tanulási igényeiknek megfelelően hatékonyabban, vagy egyszerűen máshogyan tudják elsajátítani (máris van egy kis differenciálás, ahogyan Ön is írta). Mégis az anatómia tárgya (tartalma) adott és "központilag" validált. Persze lehet, hogy nem jól értelmezem a felvetést. (Illetve bizonyosan szentségtörés amit kérdezek, de szigorúan véve gyakorlati (tanítási, tanulásszervezési) szempontból mekkora a jelentősége annak, hogy a konnektivizmus módszer-e vagy tanuláselmélet?)
A gondolkodási funkciókat illetően ismét utalnom kell arra, hogy mennyire az elején járok ennek a témának a megismerésében. Nekem nem sikerült jól megfogalmaznom, hogy mi is merült fel bennem kérdésként. Arra gondoltam, hogy a kognitív területek a hangsúlyosak (figyelem, megfigyelőképesség; érzékelés-észlelés; emlékezet; gondolkodási funkciók), míg az érzelmi területek nem, illetve nem látom, hogy hogyan fejlődik ebben a tanulási közegben ez a számomra nagyon fontos terület.
Önnek teljesen igaza van abban is, hogy nem a verbalitás a hangsúlyos, nem tudtam jól leírni a gondolatomat. Azt hiszem itt arra utaltam (és fogalmaztam meg nagyon nem pontosan), hogy olvashatok a falazásról, autóvezetésről, vakbélműtétről, tanításról sokat, nézhetek filmeket, modellezéseket, stb. megvitathatom más tanulókkal a gondolatainkat, de attól még ez megfigyelés általi tanulás (memorizálás), nem? Ilyen értelemben számomra eszköz és forrás váltásnak látszik ez a tanulási mód, hiszen ahelyett, hogy a mestert nézném élőben, mint mintát, a filmet nézem az interneten. Több a lehetőségem, mert akárhányszor megnézhetem, több félét is, mintha több mestert néznék. Ugyanakkor ahhoz, hogy menjen a falazás, stb. ugyanúgy gyakorolnom kell, igaz, lehet hogy kevesebbet. Nekem úgy tűnik, mintha a tanulás módja nem változna, csak a forrása, eszköze és az időtényező.
Az utolsó bejegyzés valóban a saját rövid, feszített tempóval megvalósuló kurzus tapasztalatára épült, és az első tapasztalatokból levont elhamarkodott következtetés.
Szóval akkor csinálunk egy olyan tanfolyamot, (dehogy is tanfolyamot: hálózatot), amilyet mi gondolunk ideálisnak...
VálaszTörlés