Érdemesnek tartom újra áttekinteni a társadalmi folyamatokat megragadni próbáló fogalmakat.
„A termelés (és az azt kiegészítő fogyasztás), a tapasztalat és a hatalom alapján az emberek között kialakuló szimbolikus kommunikáció, valamint az ember és a természet között létrejövő kapcsolat a történelem során bizonyos speciális területeken kikristályosodik, kultúrákat és kollektív identitásokat hozván létre.”
Mit gondol Castells a termelési módokról? Első látásra, marxista terminológia…
„A társadalmi struktúrák kölcsönhatásban állnak a termelési folyamatokkal, és meghatározzák a kisajátítás, az elosztás és a tartalékolás vagy a befektetés szabályait. A szabályok alakítják ki a termelési módokat, ezek a módok pedig determinálják a termelés társadalmi viszonyait, meghatározva a társadalmi osztályokat, amelyek a történelmi gyakorlat révén válnak osztályokká…A kapitalizmusban a fölösleg kisajátításának és elosztásának alapelveit a tőkések határozzák meg, a termelők és termelési eszközeik szétválasztása, a termelési eszközök magántulajdonba vétele, a munka áruvá válása és a tőke (az áruvá vált fölösleg) ellenőrzése alapján…Az etatizmusban a fölösleg ellenőrzése kívül esik a gazdaság területén, és az államhatalom képviselőinek kezében van, akiket leghelyesebben az orosz apparatcsik vagy a kínai lindau szóval nevezhetünk meg. A kapitalizmus arra törekszik, hogy maximalizálja a profitot…Az etatizmus a hatalom maximalizálására… irányul (vagy irányult?), annak érdekében, hogy céljainak vállalását – az azokkal való azonosulást egyre mélyebb tudati szintekre kiterjesztve – egyre több állampolgárra rákényszerítse.”
Próbálom értelmezni. Tehát a termelés, a tapasztalat és a hatalom alapján létrejövő kommunikáció hozza létre a kultúrát.
Mivel azok kommunikálnak, akiknek a termelés során tapasztalatuk lesz és hatalmuk/joguk van hozzá, hogy kommunikáljanak. Azaz, akiknek tapasztalatuk és szólásszabadságuk van. Persze, szólásszabadsága manapság a gyermeknek is lehet, annak, aki nem termel. A mai Magyarországon a többség nem termel, mégis van szólásszabadsága, sőt, választójoga is. Tehát a többség kommunikálhat, legalábbis, szűk körben, illetve az Interneten. Mi a kommunikáció? Ismeretátadási viszony. És érzésátadási viszony. Valamint kultúraátadási viszony is. A kultúra ebben az értelmezésben valamilyen egésszé összeálló ismeret- megközelítés és érzéshalmaz. Tehát a kommunikáció – kultúraátadás is lehet. Vagy részismeret-átadás is. A kommunikációs viszonyok – kultúraátadási viszonyok is.
Mi az az „ember és a természet között létrejövő kapcsolat”? Munka. Vagyis, feladatmegoldás. De feladatmegoldás nemcsak az ember és természet, hanem az ember-ember között létrejövő kapcsolat is. Pl. a tanítás. Vagy az irányítás. Vagy a büntetés. A feladatmegoldások egy részét termelésnek nevezik – anyagi termelésnek, adminisztrációnak vagy éppen tudásiparnak (Machlup) stb. A termelésben való részvétel jogát, kényszerét és feltételeit meghatározzák a termelési viszonyok (a marxi terminológia szerint a termelési viszonyok és a termelőerők együtt alkotják a termelési módot). Castells nem tért ki rá, de a félreértések elkerülése érdekében fontos megemlíteni, hogy a marxi terminológia a csereviszonyokat is ide sorolja – a termelési viszonyokhoz. A termelési módban kisebb vagy nagyobb szerepet kaphat az állam, azaz, a közösség által (erőszakkal vagy meggyőzéssel, választási vagy más legitimáló procedúrával) elfogadtatott vezetés. Castells az állam szerepe alapján különböztet meg két termelési módot: kapitalizmust és etatizmust. A kapitalizmust az egyéni fölösleg-kisajátításra, azaz, a profitfelhalmozásra való törekvés mozgatja, az etatizmust pedig az állam aktuális céljai. Mitagadás, létezik kapitalista állam is, amely akár a GDP 50%-át is központosíthatja, hogy újraossza – aktuális céljai szerint. Castells nem részletezte a kapitalizmus és az etatizmus közti átmenetet. A témát mélyebben érdeklődők számára érdekes lehet az 1930-as évek magyar filozófusának és pedagógiaprofesszorának, Prohászka Lajosnak a véleménye a hegeli-marxi dialektika terminológiájában szereplő ellentétekről. „A valóság nem ismer ellentéteket, csak folyamatokat, átmeneteket, kibontakozásokat. Az ellentétekben való létrejövés éppen a dialektika útja: eszmék mozgása, ez, nyilván, logikai mozgás.” Jürgen Habermas pedig ezt írta a szociális államról, amit a liberális jogállam továbbfejlesztéseként képzelt el:„Mihelyt az állam növekvő mértékben maga lép elő a társadalmi rend hordozójává, a liberális alapjogok tagadó meghatározásán túl pozitív útmutatást is kell adnia magának: hogyan lehet a szociális állami beavatkozásban megvalósítani az igazságosságot?” „A részesedés mint jog- és igényteljesítő, osztó, elosztó, kiosztó államot jelent, mely az egyént nem hagyja magára társadalmi szituációjával, hanem teljesítésekkel segítségére siet. Ez a szociális állam.” Habermas – demokratikus kapitalizmust vagy demokratikus szocializmust képzel el? Figyelemre méltó a „részesedés” fogalma: „az egyenlő esélyű részvételt a nyilvánosságban az összes magánember számára csak az állam alakító garanciája biztosítja; a puszta tartózkodás biztosítéka az állam részéről már nem elegendő ehhez.”
Tehát fontos a részvétel a nyilvánosságban – és a termelésben is. A termelés keretében végzett feladatmegoldás és annak kikristályosodása (fejlődése) – része a kultúra létrehozásának, s közvetve, a munka eltárgyiasulása révén, része a kultúraátadási (kultúraközvetítési) viszonynak.
A társadalmi struktúrák (amelyek az etatista termelési módban csak állami struktúrák lehetnek) is hajtanak végre feladatmegoldásokat, amikor működnek. Milyen viszonyok keretei közt működnek a társadalmi struktúrák? Jogi-hatalmi viszonyok keretében. A struktúrák (pl. a kormányok, a polgármesterek, az állami és önkormányzati hivatalok, a rendőrség, iskolák stb.) közvetlenül a választóktól, a választások útján létrejövő Országgyűléstől vagy annak kormányától, az önkormányzatoktól, vagy az ezek valamelyike által legitimált alstruktúráktól kapott felhatalmazás (kinevezés) révén rendelkeznek hatalommal, az előbbiek valamelyike által hozott jogszabályok keretében. (Ezt az alulról legitimált struktúrának való alárendelődést nevezték valaha demokratikus centralizmusnak.)
Ezek a mechanizmusok (a hatalom legitimációját, valamint a struktúrák és az állampolgárok, valamint az állampolgárok és állampolgárok közti viszonyokat szabályozó jogszabályok) alkotják a jogi-hatalmi viszonyokat.
A közoktatás állami feladat. A tankötelezettség – törvény. Az, hogy mi az állam feladata és mi az állampolgár feladata az oktatásban – a jogi-hatalmi viszonyok része. Tehát a jogi-hatalmi viszonyok egy része – kultúraátadási viszony.
Azaz, a kultúrát – a kultúraátadási viszonyoktól is függő kommunikáció, valamint a termeléshez és hatalomhoz köthető feladatmegoldások hozzák létre.
Mivel a feladatmegoldások is részei a kultúra létrehozásának, ezért indokolt beleérteni a kultúraátadási viszonyokba.
A kultúra fejlődése, nyilván, ezektől a viszonyoktól, azaz a széles értelemben vett kultúraátadási (kultúraközvetítési) viszonyoktól függ, amelyekbe tehát részben beletartoznak a kommunikációs viszonyok, a termelési viszonyok és a jog-hatalmi viszonyok is.
A kérdést jól szemlélteti Castells alábbi fölvetése: „Ha a technológiai újítások valamely társadalomban nem terjednek el, mert különféle intézményesített korlátok ennek útját állják, akkor az újítással foglalkozó intézmények és maguk az újítók nem kapják meg a szükséges társadalmi-kulturális visszacsatolást, s ennek eredményeként technikai lemaradás következik be.”
Melyek lehetnek a technikai lemaradás okai? Azok a kultúraközvetítési viszonyok, amelyek vagy a termelési viszonyok vagy a jogi-hatalmi viszonyok vagy a kommunikációs viszonyok hiányosságai folytán nem teszik lehetővé, illetve nem garantálják a tudásáramlást. Azaz, ha pl. az ismeret hordozói nincsenek érdekelté téve, számukra drága, tilos vagy technikailag lehetetlen a kommunikáció, amelynek egyik formája a társadalmi-kulturális visszacsatolás, akkor nem történik meg a tudásszintek közti kiegyenlítés, azaz, nincs elég nyitottság, tudásáramlás, kulturális szolidaritás.
Fogalmilag tehát elképzelhetőek olyan kultúraközvetítési viszonyok, amelyek a teljes tudást a közösség minden tagja számára hozzáférhetővé teszik. Ezt nevezem én kultúrszocializmusnak.
Mit írt még Castells?
„A társadalom magvát alkotó társadalmi folyamatok és formák szempontjából igazából a termelési és fejlődési módok tényleges kölcsönhatása számít, amely a történelmi múlt és az aktuális technológiai, gazdasági fejlődés feltételei között előre nem látható módon alakul. Így tehát a világ és a társadalmak ma egészen más képet mutatnának, ha pl. Gorbacsov sikeresen megvalósította volna saját peresztrojkáját, a célt, melynek elérése politikailag nem látszott kivihetetlennek, ám mégis túlságosan nehéznek bizonyult. Vagy ha a kelet-ázsiai csendes-óceáni régió nem lett volna képes integrálni az információs technológia által biztosított eszközöket a gazdasági szerveződés hagyományos üzleti hálózati formáiba.”
Ami nincs kimondva: az etatista termelési mód nem minden volt szocialista országban bukott meg, és ahol megbukott, az sem volt szükségszerű!
Mihail Szergejevics Gorbacsov, aki az 1980-as évek közepén lett a Szovjet Kommunista Párt főtitkára, három jelszót hirdetett meg: glásznoszty, peresztrójka és uszkarényije. Ezek jelentése: nyilvánosság, reform és gyorsítás. Akár az 1800-as évek magyar reformkorához is hasonlíthatjuk. Amely a glásznoszty miatt elbukott.
Gorbacsovnak mi sikerült és mi nem? A glásznoszty tekintetében teljes a siker. Néhány hónapra megnyíltak még azok a titkos archívumok is, amelyeknek tartalma aláásta a rezsimet. Pl. a katyn-i mészárlás dokumentumai. A gazdasági reform is részben sikeres volt. De a gyorsítás nem. Mert megszűnt a rendszer stabilitása.
Kína politikai vezetése más értékrend szerint próbálkozott. Kihagyta a glásznosztyot (A Tienanmen téren leverték a tüntetőket.) A másik két célt viszont végigvitte, tehát reformált és gyorsult. Ma Kína a világ legnagyobb hitelezője, és a világ második legnagyobb gazdasága. Mi a kínai gazdasági siker titka?
Pl. ez: „Az állam biztosította a kínai hálózatok számára az alapvető stratégiai háttértámogatást ahhoz, hogy nyereséges, de korlátozott helyi horizontjuknál messzebbre tekintve , a globális információs gazdaságban is sikeresek lehessenek…Az államapparátus – miután oly sok történelmi kudarc nyomán világos lett számára, hogy a kínai civilizáció hosszantartó dicsősége valójában az önző módon törekvő családok kimeríthetetlen vitalitásán alapul – végül elég okosnak bizonyult ahhoz, hogy különféle formákban megtalálja a módját a családias, bizalmi jellegű információs kapcsolatokra épülő kínai vállalkozó szellem támogatásának, anélkül, hogy elfojtaná annak függetlenségét. Valószínűleg nem tekinthető véletlennek, hogy a családok és az állam közelítése egymáshoz a kínai kultúrában a globális információs kor hajnalán történt, amikor a hatalom és a gazdaság inkább a hálózatok rugalmasságán, mintsem a bürokrácia erején alapul.”
Azaz, a kínai állam nem utasította, nem kényszerítette, hanem pusztán támogatta a kínai kisvállalkozókat. Mivel? Piaci értékű információval is. Vagy pl. azzal, hogy szemet hunyt a szerzői jogok megsértése fölött. Ezen intézkedések vagy éppen az elmaradó intézkedések – a kultúraközvetítési viszonyokhoz tartoznak.
Kína esetében azzal az elvvel, hogy „amilyen technológiai titkot el tudsz lopni és le tudsz másolni, azt el szabad lopni és le szabad másolni”.
Kínában a technológia terén megvalósult a kultúrszocializmus. Persze, akadnak nemzetek, akiknek ez kevés a boldogsághoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése