A kultúra (az oktatás és a világnézet) áruvá válása – jog a minőségrontásra?

A kultúra (az oktatás és a világnézet) áruvá válása – jog a minőségrontásra?
(Kálmán Anikó, Kovács Ilma, Korányi Tibor, Jürgen Habermas tanulmányai alapján)

Arra jutottam, hogy a marxista társadalomelmélet, a leegyszerűsítő alap-felépítmény modell és a demokratikus jogállaminak nevezett modell is hibás és hiányos. A gazdaság, a gazdasági fejlődés befolyásolhatja a kultúraközvetítést, de ez nem a gazdagság növekedésével arányos színvonal-emelkedést jelenti, hanem pusztán azt, hogy nem mindegy, hogy mi történik a gazdaságban – ha ott élesedik a verseny (és pl. túlórázás van), akkor nem marad idő kulturálódásra. Vagy annak, aki munkanélkülivé válik – nem jut pénze, hogy megfizesse a tanfolyamot.

Tehát a GDP-növekedésből automatikusan nem következik magasabb kulturális színvonal, mert nem mindegy, hogy hogyan oszlik el a munkaidő és a GDP.

Emellett, a kultúra színvonalát döntően befolyásolja a politikai szféra résztvevőinek színvonala is. A társadalmi nyilvánosság kiszélesedésével, tehát a szólásszabadsággal és a demokráciával csökkent az aktívan politizálók párbeszédeinek színvonala.
A folyamatot magyarázza, hogy a világnézet is áruvá vált.

Abból, hogy valami áruvá válik, egy szabad piacgazdaságban az következik, hogy többféle minősége és ára lehetséges. A törvények az értékarányos ár elvét írják elő, ami jogot ad arra, hogy alacsony színvonalú legyen a termék (szolgáltatás).
Vagy arra is, hogy reális értékét (használati értékét) meghaladó áron adjanak el valamit.
Ha van rá kereslet, és az állam nem ellenőrzi a minőséget, megtehetik.

Oktatási szolgáltatások

Az andragógusoknak tankönyvet író Kálmán Anikó egyik megjegyzése így szól: „Mint a gazdasági javak termelésében, ahol lényegtelen újításokkal igyekeznek növelni az eladást, a didaktika terén is egymást érik az új találmányok, amelyek alig néhány évig élvezhetik uralmukat, mert át kell adni a helyüket a még újabb leleményeknek. W. F. Haug áruesztétikájának szabályai szerint a didaktikai termékfejlesztés is a tényleges használati értéket meghaladó csereértéket teremt.” (Kálmán Anikó: A kompetenciaalapúság a program- és tananyagtervezésben, HEFOP 4. kötet, 99. oldal)

Az árutermelés esetén – a kulturális szolgáltatások esetén is – az idővel való takarékos gazdálkodás is követelmény.
Az idő – költségtényező. Ha a szolgáltatás ára alacsony – akkor ez az ár nyomást gyakorol a szolgáltatóra, hogy takarékoskodjon az idővel. Ez minőségrontást eredményezhet.

Kovács Ilma a problémát észreveszi, de nem mélyed el benne.
„Ahhoz, hogy a távoktatás gazdaságilag kifizetődő legyen, a pedagógiai jellegű döntéseket gyakran alá kell rendelni a gyártás és terjesztés követelményeinek.” (Kovács Ilma: Új út az oktatásban, 84. oldal)
A távoktatás másik jellemzője, hogy a tevékenységben kisebb a pedagógiai, andragógiai végzettséggel rendelkezők aránya, mint a jelenléti oktatásnál.

De a jelenléti oktatásnál sem rózsás a helyzet.

Korányi Tibor felnőttoktatással foglalkozó helyzetjelentéséből idézek:
„(…) a hallgató elkezd gyanakodni, a minden oldalról nyakába zúduló információlavinák terhei alatt, és a korszerűbbnél korszerűbb kínálati sokközönből azt érzékeli egyetemleges túlsúllyal, hogy ez a társadalom már annyira jó hozzá, már annyira túl akarja képezni, már annyira emberi erőforrássá akarja avatni, hogy az neki hirtelen ellenszenvessé válik. (…) akik buzgón munkálkodnak azon, hogy elhitessék vele, hogy a munkaerőpiacon mennyivel lesz jobb helyzetben egy-egy stúdium, kurzus, tanfolyam elvégzése után, azok többnyire a materiális kényelmi állapotok kipárnázott szegleteiből diktálják a hatmondatos marketing-blöfföket. (…) Bizalom és bizalmatlanság tehát ott munkál a konceptuális gondok előterében. (…) Az oktatási intézmények nem rázhatják le – ugyanazzal a hányaveti eleganciával – az őszinteséggel kapcsolatos erkölcsi terheket, mint a gazdasági szektor – mellesleg üzleti etikával, papíron, igen szépen felvértezett – profitorientált megszállottai. (…) Nem működhetnek a pénzre csábuló televíziós csatornák nézettségi indexekbe menekülő iránymutatói szerint, de a biztosítótársaságok eladástechnikailag jól kifundált „emberfogó” szisztémái szerint sem. (…) Talán nem túl idealista kívánalom, hogy legalább a folyamatosan szerveződő munkaerő-piaci képzés kínálati szektoraiban ne a hazugság legyen az elsőszámú reklámfogás és helyettesítő ragacs, mellyel a közvetítés-professzió művelői (…) a valós életben reálisan hasznosítható tudáselemek helyett, az elhallgatott öncélúság etikátlan akarnokságával helyzetbe kerülhessenek.” (Korányi Tibor: Pszichológiai és didaktikai ellentmondások az andragógia világában, 55-58. oldal)

Politikai szolgáltatások

A XIX. században a közvélemény kibővülése a szegényebb rétegekkel – amelyet pl. Nietzsche Németországban szívósan ostorozott – megváltoztatta a stílust és a színvonalat. Angliában pl. John Stuart Mill már amellett állt ki, hogy „a politikai kérdéseket ne a tanulatlan tömeg akaratára vagy belátására történő közvetlen vagy közvetett hivatkozással kelljen eldönteni, hanem csupán viszonylag kisszámú, speciálisan erre a feladatra kiképzett személy kellő megfontolás után kialakított nézetei alapján.” (Habermas, Jürgen: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása (Századvég – Gondolat, Budapest, 1993), 201. oldal)
Janowitz felfigyel arra, hogy a modern többpártrendszerekben „minden párt igyekszik meríteni a határozatlanok tartályából, mégpedig nem felvilágosítás, hanem az ahhoz a nem politikai fogyasztói magatartáshoz való idomulás útján, mely ebben a rétegben különösen erősen el van terjedve. (…) A politikai nyilvánosságnak a választási periódusok szerinti újra megrendezése természetesen illeszkedik abba az alakzatba, mely a polgári nyilvánosság szétesési formájaként jelentkezik. Mindenekelőtt már maga a tömegközlekedési eszközök által készített és elterjesztett integrációs kultúra is.” (Habermas, Jürgen: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása (Századvég – Gondolat, Budapest, 1993), 308. oldal)
Tehát nem arról van szó, hogy nem veszik figyelembe a népet, hanem éppen ellenkezőleg, arról, hogy annak egy részét a pártok kiszolgálják, ahelyett, hogy megpróbálnák meggyőzni.
Mivel fontosabb érdekük a hatalom, mint a felvilágosítás.

Ezek után kíváncsi vagyok, hogy akad-e még, aki fenntartás nélkül támogatja ezeket a folyamatokat, amelyek az elidegenedéssel (eltárgyiasulással, eldologiasodással) függenek össze – azaz, a kapitalizmus politikai és ideológiai hegemóniájával, ami a termelési viszonyokat úgy alakítja, hogy a kultúra áruvá váljon.