Az információs társadalom keresése

Z. Karvalics László próbál túllépni Manuel Castells azon, ma már közhelyszerűnek számító, állításán, hogy itt van az információs társadalom (Az Amerikai Egyesült Államokat 1956-tól lehet információs társadalomként jellemezni – azon az alapon, hogy az adminisztrációs munkakörökben dolgozók ekkor haladták meg először a termelésben dolgozók létszámát). Karvalics rendszerezi, értelmezi a témában megjelenő szakirodalmat. A fő mondanivalót nehéz kimutatni, tény, hogy sok hasznos információt, megközelítési módot sorol fel.
Pl. azt is, hogy „a globális gazdasági rendszerbe betagolódó országok változtathatnak – javíthatnak és ronthatnak is – saját korábbi helyzetükön.” (Castells, egy 1998-as konferencián)

A castellsi társadalomelmélet alapján az oktatás szerepét így értelmezi Z. Karvalics László:
„Egy olyan körfolyamatot kell elképzelnünk, amelyben a kulturális és oktatási fejlődés meghatározza a technológiai fejlődést, ami meghatározza a gazdasági fejlődést, ami meghatározza a társadalmi fejlődést, ami meghatározza a kulturális és oktatási fejlődést…Ez a kör azonban mindkét irányba vezethet, a fejlődés egyre erősödő kis köreit leírva felfelé, vagy a hanyatlás spirálját elindítva tartósan lefelé. Az irányt pedig nem a technológia, hanem a társadalom és a társadalmi célkitűzések, illetve a politikai-gazdasági elit rövid- és középtávú érdeke, stratégiája, valamint helyzetfelismerő képessége döntik el.” (Z. Karvalics: Az információs társadalom keresése, 71. oldal)
Azaz, alapvetően a politikai és gazdasági vezetők intelligenciáján múlik a társadalom sorsa, hiszen, ők alkotják meg a mozgástereket szabályzó törvényeket, valamint a mozgást irányító stratégiákat.
„A rövidtávú produktivitást és profitabilitást szem előtt tartó, az intézményi stabilitást és társadalmi szolidaritást feláldozó politika egyértelműen lefelé vezet. A társadalmi folyamatok iránt érzéketlen, kizárólag gazdasági szempontokat figyelembe vevő költségcsökkentő politika a fürdővízzel kiönti a gyereket is…”(Z. Karvalics, 71. oldal)
Ezt az összefüggést mások is észrevették.
Peter Drucker: „a jövőben soha nem tapasztalt módon fogja a nemzetgazdaságok gazdasági erejét, és ezen keresztül társadalmaik jólétét meghatározni az a képességük, amellyel sikeresen tudják a globálisan elérhető tudást magukhoz vonni és termelékenyen felhasználni.” (Deutscher Kochendörfer, 1999, In. Z. Karvalics, 74. oldal)
Az emberiség történelmét befolyásolja az elsajátított és felhasznált tudás. A történelem – evolúció, s, többek közt, akár négy fő életforma alapján is szakaszolható. Ezek:
– halász, vadász, gyűjtögető.
– földművelő,
– ipari,
– információs.
A fölsorolt korszakokban akár mindegyik tevékenység előfordulhat, de csak a tipikus tevékenység dominál. A világkép összefügg a domináns tevékenységgel: statikus, dinamikus, energiacentrikus, információcentrikus.
Szántó Borisz: „Evolúcióra a társadalmi-technikai funkcionális rendszerek (TTFR) képesek, amelyek eszközfelhasználóként tudást szintetizálnak és generálnak.” (Z. Karvalics, 83. oldal).
A TTFR-ek lényegében civilizációk vagy kultúrák.
„Ember és eszköze tehát együtt alanya az evolúciónak, de csak funkcionális rendszerként. (…) A tudástárrá merevedő tudomány aktív funkcionális rendszer nélkül csak az eddigi rendszertevékenység emlékműve. értelmet és társadalmi szerepet a raktározott tudás csak konkrét felhasználásában nyerhet.” (Z. Karvalics: 83. oldal)
A témához tartozik az információs közmű fogalma, ami Masudától ered. Az információ hozzáférhetővé tételének dimenziói:
– információgyűjtési hatékonyság,
– a korábbi keretek bővítése,
– az alternativitás,
– a testre szabás

Az információs korszak jellemzői közé tartozik, hogy az információ nemcsak eszközként, hanem célként is megjelenik, ami csökkenti az elidegenedést, hiszen az információtól nem idegeníti el a munkavállalót a munkaadója.
Azonban a technikai fejlődés veszélyeket is rejt magában. Mary Douglas már Ulrich Beck nagy karriert befutó fogalomalkotása, az ún. kockázattársadalom megjelenése (1986) előtt felfigyelt az új jelenségek kockázataira, s így kommentálta azokat: „a kockázatértékelés elsősorban nem egyéni, pszichikai, és nem is valami tudományos mezőből következik, hanem a legalapvetőbben kulturális kötődések által meghatározott folyamat.” (1982)

Ami a konkrét kockázatokat illeti, pl. a fejlődő országokban zajló népességrobbanás is ilyen, amit a szakértők úgy jellemeznek, hogy „a gyermekhalandóság csökkenése megszüntetett egy természetes „szabályozó” mechanizmust, ami a lakosság számának elviselhetetlen növekedését eredményezi. (…) De vajon hogyan mérhető és definiálható a lakosság számának „elviselhetetlensége”?” (Z. Karvalics, 122. oldal)
A tudományosság problémája aktuális.
„Vajon milyen jellegzetes kihívásra kell felkészülnie a rendszernek: olyanra, amelyet növekedéssel, vagy olyanra, amelyet egyensúlyteremtéssel old meg? (…) Még a tisztázottnak tűnő értékalapú megközelítések is nélkülözik a tudományos kiindulópontokat. Az információs társadalom új tanulási környezetét, a megismerési rádiusz kiterjesztését, az információszerzés és feldolgozás növekvő komfortját axiomatikus megalapozás helyett teljesen ingoványos érték-imperatívuszokkal helyettesítjük. Ez általában – tipikus módszertani hibaként – kontextushiányra épül.” (Z. Karvalics, 122. oldal)
Akkor viszont hogyan ítélje meg az állampolgár az innovációk bevezetésére irányuló, akár előre nem látható veszélyek kockázatát is hordozó kormányzati vagy versenygazdasági törekvéseket?
„Hogyan tudjuk elérni, hogy megfelelő információk birtokában autentikus legyen a percepció? A frissen érkező híreket, információkat annak alapján építjük be a nézetrendszerünkbe, amilyen transzformációs bázist azidáig kialakítottunk. Ezen kétféleképpen lehet változtatni. Tartalmilag az ásatag dilemmákat és a szakszerűséget retorikával pótló ideológiákat félresöprő, új és megalapozott tudományos eredményeken alapuló megközelítések népszerűsítésével. Módszertanilag a kulturális, érték- és előismereti kötöttségek felismertetésével és az önreflexió igényének kialakításával.” (Z. Karvalics, 130. old.)

Mindez elvezet az oktatás módszertanához, amiről, sajnos, Z. Karvalics már nem írt.