 |
| Kép forrása: novumverlag.hu |
Nagy lelkesedéssel vásároltam meg az egyik kurzusunk keretében ajánlott szakirodalmat: Korányi Tibor Pszichológiai és didaktikai ellentmondások az andragógia világában című könyvét . A könyv hátán található beharangozó egy problémafeltáró, -kimondó, -odamondó írást ígér, ezért is izgatott a könyv, mert az ellentmondásokat bizony sokan tapasztaljuk munkák vagy tanulmányaink során. Szerettem volna többet megtudni a szerzőről, de nem sok sikerrel jártam. Annyi olvasható az (ön?)bemutatásban, hogy író, tanár (történelem?), filmrendező és magatartáskutató. A könyvben előkerülő élményeket, indulatokat olvasva az a benyomásom támadt, hogy valamely egyetemen andragógia BA szakán tanulhatott, de ez nem derül ki biztosra.
Az idegen szavaktól hemzsegő fejezetcímeket először poénnak, iróniának vettem, a folyamatos olvasás során azonban elbizonytalanodtam. Szeretem az egyértelmű fogalmazást, nekem a tartalom és az érthetőség előbbre való, mint a forma (nem vagyok művész, akárki megláthatja). Korányi ellenben láthatólag jobban szereti a szavakat, szeret velük játszani, zsonglőrködni, igazi szóvirtuóz, ami egy költő-írónak jól áll, egy szakmai írásnak kevésbé. Sajnos többször az volt az érzésem, hogy a mondanivalónál is fontosabb a "vagány" fogalmazás, a keményen és "poénosan" megfogalmazott "odamondás". Ez gyakran - legalábbis nálam - az érthetőség és az élvezhetőség rovására ment. Nyilván a hiba az én elvárásomban volt. Ajánlott szakirodalomként szakmai írást vártam, ami nagyjából az én tapasztalataimat tükrözi, csak okosabban, árnyaltabban, megoldási javaslatokkal kiegészítve. Ilyen elvárásoknak ez a könyv nem tudott megfelelni. Sajnos. Azt leszámítva, hogy egy-egy mondatán hosszasan el kellett bogyóznom a szokatlan és szlenges jelzők, fura szóösszetételek miatt, azon agyalva, hogy akkor most mit is akart ezzel mondani az író (költő?), szakmailag is néhányszor vitába kellett szállnom vele magamban. Könyve címében az andragógia világában mutatkozó ellentmondásokról beszél, míg az írásban kizárólag a felnőttoktatásról, a formalizált, iskolarendszerű, leginkább felsőoktatási intézmények keretében megvalósuló képzésekről szól, alig-alig tér ki másra (pedig ellentmondások minden területen találhatóak, csak mindenütt másban). Az andragógia tágabb és szellősebb, hibának tartom az ilyen típusú általánosítást, szűkítést.
Az első négy fejezetben, amely a könyvnek több mint felét kiteszi, a tanulók sajátosságait feszegeti a szerző. Figyelem és motiváció a kulcsszavak. Ostorozza a felnőttoktatást, hogy bár a tanulói sajátosságok figyelembevételéről beszél (tanulmányok, könyvek szólnak róla) ennek a gyakorlatban nem sok szerep jut. Teljesen jogos észrevétel, magamnak azonban azt jegyeztem fel, hogy túlságosan hosszasan és részletesen merül el ebben a problémában, egyéni szituációkat vonultat fel, általánosan ostoroz, de nem javasol megoldást. Az egyes tanulói élethelyzetekből fakadó nehézségeken is több oldalon keresztül mereng, szerinte csak kivételes tanáregyéniségek oldják fel ezeket a problémákat. Sajnos nem hangzik el javaslat a nem "kivételesek" esetében a hogyanra. Vagy arra, hogyan lehet az ilyen helyzetekre a tanárokat felkészíteni. Vajon ezzel a szerző azt akarja sugallni, hogy tulajdonképp a tanárságra mégiscsak születni kell? Szerintem gyakran megkérdőjelezhetőek a jelzők, sok az általánosítás, a sarkítás. A kép, amit Korányi mutat nem objektív, nem is törekszik rá. Szélsőséges lehúzásban van annak része, aki önmaga, vagy cége finanszírozásával vehet részt egy képzésen, hiszen az csak "járogat" és "tanulgat". Nincsenek árnyalatok, fekete vagy fehér a kép. Mondataiban gyakran alapvetően a kapitalista társadalmi és gazdasági berendezkedést ("a menedzserek világát") kritizálja. Ezzel nincs is semmi baj, csak nem biztos, hogy az andragógián kéne elverni az összes port. Tény, hogy sok ponton igaza van abban, amit problémának felsorol: infrastruktúrabeli, ergonómiai hátráltató tényezők, didaktikus időtervezés hiányai, egyéni sajátosságok, a motiváció, az előzetes tudás figyelembevételének hiányai, azonban ennek okait csak a tanárokban keresi, semmilyen rendszerszerű problémát nem tár fel, javaslatot nem ad. Vajon mi a megoldás szerinte?
Az ötödik fejezet olvasása közben kezdtem többször bólogatni a fejrázás helyett. A könyv második felében szakszerűbbé, de mégis érthetővé válik. Sok ellentmondásra és hibára világít rá a szerző, még ha helyenként személyes sértettségből fakadó indulattal merül jóval mélyebben egy-egy probléma feszegetésébe, mint ahogy a könyv jellegéből fakadóan az jogos lenne (lásd "mi tudat", tanári értékelési anomáliák). Ugyanakkor olyan ki nem mondott problémákra is felhívja a figyelmet, amelyek bagatellnek tűnnek, de nagyon is távolra mutató üzenetet hordoznak (pl. puskázás etikai és szakmai vonatkozásai).
A könyvről alkotott véleményem összességében ellentmondásos. Nagyon komoly problémák vannak a felnőttképzés formalizált területein (is). Erről tanulóként és képzésszervezőként egyaránt beszámolhatok. Való igaz, hogy az andragógia szép és kimunkált elmélete gyakran köszönőviszonyban sincs a gyakorlattal. Korányi szerintem nagyon sok érdekes és fontos elemet ragad ki - még ha a stílussal és megfogalmazással nem is tudok azonosulni - azonban a könyv végére nem áll össze a kép egésszé. Marad a kérdés: és akkor most mi van? Vagy mi legyen? Nekem hiányzik belőle a problémák rendszerben való kezelése, az összefüggések feltárása.
A korábban feltett kérdésemre sem derült ki a válasz: vajon ez a könyv miért kötelező olvasmány a Távoktatás és e-learning kurzuson. De tudom, a vizsgán bizonyosan kiderül. ;-)
Az első négy fejezetben, amely a könyvnek több mint felét kiteszi, a tanulók sajátosságait feszegeti a szerző. Figyelem és motiváció a kulcsszavak. Ostorozza a felnőttoktatást, hogy bár a tanulói sajátosságok figyelembevételéről beszél (tanulmányok, könyvek szólnak róla) ennek a gyakorlatban nem sok szerep jut. Teljesen jogos észrevétel, magamnak azonban azt jegyeztem fel, hogy túlságosan hosszasan és részletesen merül el ebben a problémában, egyéni szituációkat vonultat fel, általánosan ostoroz, de nem javasol megoldást. Az egyes tanulói élethelyzetekből fakadó nehézségeken is több oldalon keresztül mereng, szerinte csak kivételes tanáregyéniségek oldják fel ezeket a problémákat. Sajnos nem hangzik el javaslat a nem "kivételesek" esetében a hogyanra. Vagy arra, hogyan lehet az ilyen helyzetekre a tanárokat felkészíteni. Vajon ezzel a szerző azt akarja sugallni, hogy tulajdonképp a tanárságra mégiscsak születni kell? Szerintem gyakran megkérdőjelezhetőek a jelzők, sok az általánosítás, a sarkítás. A kép, amit Korányi mutat nem objektív, nem is törekszik rá. Szélsőséges lehúzásban van annak része, aki önmaga, vagy cége finanszírozásával vehet részt egy képzésen, hiszen az csak "járogat" és "tanulgat". Nincsenek árnyalatok, fekete vagy fehér a kép. Mondataiban gyakran alapvetően a kapitalista társadalmi és gazdasági berendezkedést ("a menedzserek világát") kritizálja. Ezzel nincs is semmi baj, csak nem biztos, hogy az andragógián kéne elverni az összes port. Tény, hogy sok ponton igaza van abban, amit problémának felsorol: infrastruktúrabeli, ergonómiai hátráltató tényezők, didaktikus időtervezés hiányai, egyéni sajátosságok, a motiváció, az előzetes tudás figyelembevételének hiányai, azonban ennek okait csak a tanárokban keresi, semmilyen rendszerszerű problémát nem tár fel, javaslatot nem ad. Vajon mi a megoldás szerinte?
Az ötödik fejezet olvasása közben kezdtem többször bólogatni a fejrázás helyett. A könyv második felében szakszerűbbé, de mégis érthetővé válik. Sok ellentmondásra és hibára világít rá a szerző, még ha helyenként személyes sértettségből fakadó indulattal merül jóval mélyebben egy-egy probléma feszegetésébe, mint ahogy a könyv jellegéből fakadóan az jogos lenne (lásd "mi tudat", tanári értékelési anomáliák). Ugyanakkor olyan ki nem mondott problémákra is felhívja a figyelmet, amelyek bagatellnek tűnnek, de nagyon is távolra mutató üzenetet hordoznak (pl. puskázás etikai és szakmai vonatkozásai).
A könyvről alkotott véleményem összességében ellentmondásos. Nagyon komoly problémák vannak a felnőttképzés formalizált területein (is). Erről tanulóként és képzésszervezőként egyaránt beszámolhatok. Való igaz, hogy az andragógia szép és kimunkált elmélete gyakran köszönőviszonyban sincs a gyakorlattal. Korányi szerintem nagyon sok érdekes és fontos elemet ragad ki - még ha a stílussal és megfogalmazással nem is tudok azonosulni - azonban a könyv végére nem áll össze a kép egésszé. Marad a kérdés: és akkor most mi van? Vagy mi legyen? Nekem hiányzik belőle a problémák rendszerben való kezelése, az összefüggések feltárása.
A korábban feltett kérdésemre sem derült ki a válasz: vajon ez a könyv miért kötelező olvasmány a Távoktatás és e-learning kurzuson. De tudom, a vizsgán bizonyosan kiderül. ;-)
Sági Zenina
Korányi Tibor: Pszichológiai és didaktikai ellentmondások az andragógia világában - novum Verlag - Sopron, 2009. 120 oldal
:)már beszéltünk róla, és beleolvastam a könyvedbe. Felcsigáztál, kölcsönadod?
VálaszTörlésMert arra nem motiváltál, hogy megvegyem :)
Csatlakozok a felnőttek jó képzésében kételkedőkhöz. Amit nem értek, az az, hogy nagyon-nagyon sok jó írás, memorandum, szakirodalom, tanulmány, dolgozat … született már az elmúlt években. Elméletben kiválóan megfogalmazott problémák, a problémák megoldására irányuló iránymutatások születtek. Akkor a gyakorlatban miért nem működik? Pénz? Kényelem? …..
VálaszTörlésEgy fejbe vágó mondat Korányi Tibor könyvből: „A XXI. Század még teli van nevetséges tortúrákkal, legyen bár egy életmentés a tét! – De ritkán nevetséges azoknak, „AKIKÉRT A HARANG tényleg SZÓL”!”
Mi, most éppen ezt érezzük? Persze, elméletben tanítják, gyakorlatban csak felvillant. Számomra például a Nemzetközi felnőttképzés kurzuson, vagy itt a konnektivizmus csoportban valósult meg az igazi felnőttképzésről való elképzelésem. Biztosan nem könnyű a „régi tudást” lebontani, szemléletet változtatni … egy felnőtt csoportban.
A könyv ajánlása:
Korányi Tibor: Pszichológiai és didaktikai ellentmondások az andragógia világában
Beteg a társadalom, beteg az iskola, beteg az oktatás! A formalizmus diadala mindenek felett! Kimutatások, gyönyörű statisztikák, míves önigazolások regisztertonnákba döngölve. Álságok és hazugságok, begyöpösödött elvek, megfáradt tekintélyek, pókhálós sémák! A tanítás leghátul. Nagyotmondó címerek az iskolák falain, de a szentélyszegletek csak úgy füstölnek a kudarcoktól. A pedagógia feldúlt, megroppant cselekvési tartomány! Az andragógia is csak egy retorikailag túlöblösített kínálatbazár! Valakinek szólni kell! Korányi megteszi. Íróként és magatartáskutatóként elsősorban a pedagógiai eszköztelenségek, a torzulások háttérjelenségei; a szolgalelkűség, az opportunizmus, a konformizmus, a prostitúció, a lelki elsivárosodás ok-okozati összefüggései izgatják.
Ildi, szívesen adom, az ára amúgy is borsos.
VálaszTörlésVali, kíváncsi vagyok, hogy mi a véleményed, ha kiolvastad.
Zenina! Az idegen szavaktól hemzsegő könyveket én sem szeretem, sokszor olyan érzésem van, hogy csupán "erőfitogtatásként" használják minden magyar szónak az idegen nyelvű változatát. Nekem ettől nem tudományosabb, színvonalasabb egy könyv.
VálaszTörlésA figyelem és a motiváció kulcsszavak közül én a motivációt emelném ki, a másikat erősen megkérdőjelezem. Van annál jóval fontosabb dolog is.
Lehet, hogy a tanárságra születni is kell, de szerintem ez tanulható is. Persze vannak jó tanárok és kevésbé jók, de ez minden hivatásban ugyanígy van. ( Nem akarok általánosítani, mint a szerző:))!
Elgondolkodtató amiket írtál, jók a kérdések és a felvetések-szerintem ezért kell ezt elolvasni, hogy ne érts mindennel egyet, hogy vitatkozz és hogy felkeltsd a mi érdeklődésünket is!
Ajánlom olvasásra!
VálaszTörlésKorányi Tibor könyvét olvasva többször nagyokat pislogtam. Őszintén szólva, szomorúan vettem tudomásul, hogy van igazság a leírtakban. Kőkemény kritika, építő kritika vagy romboló kritika? Tükröt tart az andragógia világának. Tükröt tart mindenkinek, és aztán eldönthető, ki mit lát benne! Merre billen a mérleg? Egyszer ide, egyszer oda. Nem is keresek jobb szót, annyira találó rá Zenina szózsonglör!!! „címkéje”. Többször mosolyogtam, például (kedvcsinálóként a könyvhöz): andragógiai vezérkar elhallgatástechnikája, az oktatásból aktuálisan tengernyi mértekben kinyerhető pénzcsapadék, pszichológiai életcsodák, kiskorú felnőttek, elvárható birkaösztönnel, Légy csacsener, csausz, vagy csinovnyik!, hangulat-szétgyilkoló, csalás, homo eticus, nyavajgások … kifejezéseken. Zeninával ellentétben, nekem a stílussal nem volt gondom. Az idegen kifejezéseit lábjegyzetben magyarázza, ez nekem is nehezítette az olvasást, az értelmezést.
VálaszTörlésLátja a felnőttek oktatásának sok hibáját, visszásságát, (és ahogy mi is látjuk, a szakirodalom, a tanulmányok, a memorandumok évekkel ezelőtt megfogalmazták már mindezeket). Végül is jogos a felevetés, miért nem találkozik az elmélet a gyakorlattal? Ennek oka szerinte a pénz szemléletű oktatás, a tanárok!, és az, hogy nem ismerik fel a tanulók egyéni igényeit az oktatásban. (Mégis csak tanárnak, jó tanárnak!!! születni kell?) Azzal nem feltétlen értek egyet, hogy minden helyzetre ráhúzható ugyan az az elmélete. És az a tanuló nem hibás, aki fáradtan („hozott” pszichológiai roggyantsággal”), nem érdekel értékrenddel ül be egy előadásra, vagy aki ….? Azért én hiszek abban, hogy az éremnek két oldala van. Majdnem biztos vagyok abban, hogy saját, nagyon negatív tapasztalata késztette a könyv megírására. (Azért kíváncsi lennék én is erre!) Én is vártam a megoldáshoz tanácsokat, bár a leírtakban (ellentétként) ott a megoldás is! Ha van!
Tegnap kaptam e-mailben egy észrevételt a fenti blogbejegyzésemre, illetve az erre érkezett kommentekre Víta Violettától, aki szerzőként a címlapra szerette volna bejegyzésként megjelentetni a saját véleményét. Mivel az én vitaindító kritikámra érkezett a válasz, kértem a szerzőt, hogy tegye fel saját megjegyzésként ide blogba, erre a bejegyzésre válaszként. A szerző ragaszkodik ahhoz, hogy önálló bejegyzés legyen, amit én, mint a blog adminja nem érzek jogosnak, hiszen a válaszra pontosan a megjegyzés szolgál, így a vita egy helyre összpontosul, minden fontos részlet egy helyen található meg, és követhető. Ha ez nem elfogadható, akkor egy saját blogban létrehozott blogbejegyzés szolgálhatja a célt. A fentiek miatt (és nem azért mert nem ért velem egyet :D) a szerzőségre vonatkozó kérést nem teljesítettem (legalábbis ezzel a cikkel!), de itt kommentként közzéteszem (másolás-beillesztés módon). Mivel nagyon hosszú, így csak több részletben tudom feltenni.
VálaszTörlésA hozzászólás címe: A TISZTÁNLÁTÁS ÉRDEKÉBEN
Víta Violetta: A Tisztánlátás érdekében I.
VálaszTörlésKorányi Tibor: Pszichológiai és didaktikai ellentmondások az andragógia világában
A fenti művel kapcsolatos, eddigi blog - részletekre reagálva
A legjobb indulattal szólok. Előre bocsátom, senkit nem akarok megsérteni! Véletlenül sem! Mindenkinek a véleményét övezze a neki járó egységnyi megértés! A szárnypróbálgatás kinek-kinek szíve-joga! Csak a tisztánlátás érdekében…
Mezeiné Bátori Valéria bejegyzései a leglátóbbak, leghiggadtabb, legérettebbek. Felnőtt, érett, okos… Ő nem üresben ítélkezik, hanem megfontoltan. Ő nem a minden áron való kukacoskodás jegyében turkál a könyvben, hanem keresi a tapasztalati egyezőségeket, a sorsazonosságokat, a találatokat, az igazságokat. Nyilván, látott már igazi, élő tanárokat és igazi, élő hallgatókat! Nyilván kipróbálta az egyetemi légtereket, ismeri a padsorokat, a pedagógia interakciók jellegzetességeit, és tudja, hogy „bizony ám”! Ő keresgél, és ha talál valamit, szóvá teszik. Szépen, higgadtan. Lényeglátóan. Egy kulturális referens kulturáltságával. Ő látja, hogy Korányi csak egy igazmondó! – Egy paternalista módon állandóan irányokba állító, irányokat kijelölő, könyörtelenségekben és züllésekben tobzódó, közönnyel és hazugságokkal embereket önkényekkel terelgető, begyöpösödött idomítás-reflexekkel emberi sorsokat nagyon is sakkban tartó, manipulációkkal kibélelt világban! – Ez pedig „valami”!
Természetesen, elfogadott, derék dolog a „blog-szindróma” minden ága-boga, de azért a nyilvánvaló ismeretek hiányával, az okoskodás hevületével törekedni a nagyot mondás igézetére…? Maradjunk annyiban, hogy minden kis rámozdulás, vagy igyekezet, nyüzsgés vagy nyüglődés, netán egy kis „hangoskodás” nem biztos, hogy egyből „vélemény” is! E fejtegetést tovább építgetve, úgy is lehet mondani, hogy nem biztos, hogy minden kis magánmocorgás megüti a vélemény szintjét. (Amennyiben van – és tételezzük fel, hogy van – egy műveltségi jogalapja is a véleménymondásnak.) Egy hangütés nem biztos, hogy műfajilag megüti a kritika fogalmát! Nem biztos, hogy egy kritika valóban „kritika”! Inkább csak divat. Megmukkanás. Okoskodás. Hőzöngés… Nagyipari hozzászólás-kényszer. A korszellem és az internet lehetősége… A terelgetések csodája…
Kedvesen naiv (Magyar Erika okfejtésében) az idegen szavak használatával kapcsolatos „kritikai megjegyzés”, hiszen a pszichológiának, a szociológiának, a pedagógiának érvényes, bejáratott, közkeletű szakterminológiája van, és aki ezeket használja, nem „idegen szavakat” használ, hanem szakmai ismérveket. Csak ami az egyik ember számára evidencia, az a másik számára – életkoránál, tanultságánál, felhalmozott ismeretanyagánál fogva – lehet, hogy még homály. Ám a homály nem kötelezheti a szerzőket direktben szimplicista megfogalmazásokra, s az egyéni megértések figyelembe vételére! Ezen az alapon, az összes többi tudomány szakzsargonját is radikálisan ki lehetne tépni a szakirodalmi végtelenségek áradatából. Így például az orvosok latinba hajló diagnózis-arzenálját is fel lehetne számolni (mert a leírtak szerint biztos csak „tudományoskodnak”, hivalkodnak, netán felvágnak az általuk használt „idegen szavakkal”! Ennél közérthetőbb általánosítással akkor azt is lehetne mondani, hogy aki például angolul beszél (noha húsz év óta erre sarkallják az országot jobbról-balról), az ezerszeres rátétekkel viháncol az „idegen szavak” mákonyában. Aki három nyelven beszél, attól meg szinte elsötétül az ég. – „Hülyeség” ez a megközelítés! Már bocsánat, de vinnyogó kis esetlenség… Sutaság… Éretlenség… Vita a vitáért… Maradjunk annyiban, hogy kár megkérdőjelezni az evidenciák létjogosultságát a mindenképpeni „véleménymondás” erőltetett igyekezetével!
Víta Violetta: A tisztánlátás érdekében II.
VálaszTörlésMinden bántó él nélkül jegyezném, hogy Sági Zenina leegyszerűsítő állításával szemben a szerző nem az „andragógia világáról” beszél nagy általánosságban, ahogy ő interpretálja a kritikai bemetszés vagy fogáskeresés mellé célzó hevületével, hanem az andragógia világában tetten érhető visszásságokról. Ellentmondásokról. Óriási különbség! Csak el kell (kéne) olvasni a címet! Egy kicsit pontosabban! Mivel a kötet nem az „Emberi színjáték” szimpatikus terjedelmi adottságai szerint készült, bele se kell képzelni, ami egyszerűen nincs benne! Világos, hogy még a kontinensek, a tengerek és a polipok is kimaradtak belőle. Sőt, az is világos, hogy egy szubjektív látásmód felvállalt igényével készült! – Ez a mű több pontján kitüremkedően tisztázott, és éppen ettől hiteles! Eljövendő nagy korok okoskái majd továbbgöngyölítik és kiegészítik a fel nem tárt fejezetek meg nem írt vallomásértékeit. Ha kell, a nagy rendszerezők „kirakós játékai” és a tanítottan szertartásos „laboratóriumi eljárásrendek” szerint.
Más... Noha már a könyv jellege magától is sugallja, Korányi e kötetében több értelmezési tartományban is közvetlenül vagy közvetve, de érthetően kifejti, hogy nem akar Mózes lenni! Nem akar Messiás lenni! Még csak „igazmondó juhász” sem akar lenni! Ő csupán egy hang. Egy vélemény. Egy látásmód. Olyan, amilyen… Nem ír fel receptet, hogy ezt kapd be napi háromszor, és akkor megoldódnak vagy eltűnnek a problémáid. Nem ez a célja. Az ő „megoldása”, hogy a véget nem érő okoskodások, az élettel feleselő s így hazugságokkal aládúcolt protokolláris hangütések, az iskolaira hangolt „udvari etikett”, az udvarias szertartás-gyakorlatok, a süketelések, a műmegoldások, a rossz sorsba taszító vagy rossz sorsot fenntartó, sematikus semmit mondások és mellébeszélések helyett – a saját stílusába ragadtan – rámutat az anomáliákra. – A disszonanciákra.
Miért? – Mert, ahogy az több nekifutásból is egyből kitűnik, ő a katedra mindkét oldalát ismerő ember! Mert tanári tapasztalatokkal és élettapasztalatokkal bíró ember! Mert a pedagógia lövészárkaiban, önálló kreativitással sikereket kiharcolt ember! Aki nemcsak bifla- menetekből és elméleti fejtegetésekből ismeri a katedramunka lényegét, hanem a frontális terepek közvetlen göröngyeiből. – Az élet-halál harc gőzeivel és verejtékeivel megharcolt eredmények méltóságával! Egy saját kútfőből merített, eredeti tudás méltóságával! Mert tanári felvértezettségei azt diktálják neki, amiket „feketén-fehéren” papírra vetett! Pont a sikerek jogán! Az öntudat jogán! S – nem árt tudni – a kivételesen színes egyéniségű kreátor, a média-dirigens, a kommunikációs specialista jogán! – Tehát az autonómia, az önállóság, a kívülállás, a szuverenitás megkérdőjelezhetetlen és diszkrécionális joga! (Én a tanítványa voltam, tehát tudom, hogy mit beszélek.)
Ő nem írja meg a hatmilliomodik andragógia főparancsot és alfa-tételt, hanem azokat, és csakis azokat a problémákat boncolgatja, amik számára a legfontosabbak, és amik (tőle való a meghatározás) egy penge-vékony kötetecske tartalmi sáncai közé valamiképpen beférhetnek. Nem megoldó kulcsokat gyárt, nem kész javaslatokat tesz le az asztalra, mert nem képzeli magát sem prófétának, sem istennek, de – előre tisztázott szándékaihoz hűen –, nem akarja meghaladni a világpotentát szaktekintélyek ilyen irányú késztetéseit sem; pusztán a problémákra mutat rá! Vastagon… „Naturalista pőreséggel”… Szaftosan… Kíméletlen nyíltsággal… Egyenességgel… Eredetiséggel… S az irónia- és fricska-gyártás éppen markába eső készenléti termékeivel. – Az ő látásmódjának, az ő egyéniségrajzolatának megfelelően, s az ő – egyébként teljesen kivételes és teljesen egyedi – szintaxis-szabályaival. – Melyeket rész-egész viszonylataiban, természetesen, lehet érteni, lehet nem érteni, lehet szeretni és lehet nem szeretni! – Szabadon… De belekötni csak akkor érdemes, akkor igazságos, akkor méltányos, ha az ő eredetiségére egy elsöprőbb eredetiség a válasz.
Víta Violetta: A tisztánlátás érdekében III.
VálaszTörlésAmi az ítéletek összecsengéséből kérdőjelesen felmerül, s ez valahogy nem bukik ki senki számára elemi fősodorként, hogy Korányi soha, sehol nem akar a hagyományos beilleszkedési manővereknek s a szokványos kerengési sémáknak lelkes igyekezettel, tettre készen „megfelelni”! Nincs ilyen szándéka, terve, belső életszabálya. Nem ez a fajta! Nincs beletapicskálva a génjeibe ez a típusú, konvenciók érlelte, társadalmilag és szociálisan jól kifundált, egyezményes ívű igazodási szisztéma! Ő nem egy „megfelelő” ember! Ő egy egyéniség! Bármilyen csúnya is manapság e fogalmi alakzat a „kohorszokba” terelgető ambíciók tükrében: ő egy különc! Saját világlátással és saját teremtés-bizonylatokkal! Önálló identitás! Teljesen nyilvánvaló, hogy számára valóban nem a vizsgák, „a megfelelő számú folyosói várakozások” jelentik a zöld lámpát, a garanciát – de nemcsak a pedagógiai vagy az andragógiai erőterekben, hanem az élet egyetlen frontján sem – a felszentelésre, az elismerésre s a hiteles bevethetőségre.
Semmilyen szervilizmus nincs benne a nagy diktáló rendszerek iránt! A sorozatgyártások iránt! – A nagy szakállú jövendőmondók iránt! Saját spiritualitással, saját kritikai ismérvekkel rendelkezik, s így ő nem is lehet megfelelő ember a „megfelelésre”! Az ő mércéje – s a könyvéből lopva a szavakat – az individuális alkalmasság, a tehetség, a rátermettség; vagy tobzódva az „idegen szavakban”, a vocatio, az affinitás, az inklináció! (Ezt azért illett volna észrevenni, mert ennek tudatában azonnal érthetőbbé válik, és teljesen más fényt kap az általa leírt, összes mondat – nemcsak a szaktudományi értekezések oldaláról, hanem a gondolkodásra nyitott emberi értelem – koordinátáktól független – minden kies szegletében is!)
Pontosan az „előadás” a lényeg! – A megfogó erő!
A taglaltakkal ellentétben, szerintem, egy írásmű esetében (a speciális kódrendszerek és nagyon egzakt kiáradások kivételével) mindig is a forma a lényeg! Az invenció! A stílus! A nyelvezet! Az ízhatás! Szívesen olvasnátok inkább egy újabb adag, és csak valamilyen „tudományos” hírnevet öregbítő, szinte kötelező kiáradásnak számító ömleny-menetet? Valami „új tálalásban” megjelenített, kicsit átdarált és újra sózott, hatszáz tonna, „lerágott csontot”? Szigorúan szakirodalomnak becézett memorandum-maszatokat, öncélú elmekacatokat még-, még-, még-mennyiségben…? A publikációk publikációjának a legújabb publikációját…? A hazugságok Csörsz-árkában békésen ellegelgetve? Monumentális, kövér kötetek tartalmilag egymást utánzó, századik fejezete után a százegyediket? Szabad…
Szívesebben olvasnátok inkább még egy kis porszagúságot, „katekista egyen-egyenleteket”? Unalmat, szürkeséget, zsolozsmát vagy regula- ömlenyt? Hiszen ebben a szerzőben pont az a lényeg, hogy „villant”! Hogy kilép a sorból! Olyan fordulatokkal és megvilágításokkal lép be az iskolák világába, amit mások a kötelező, szertartásos tudományosság mezsgyéin meg se kísérelnének! Meg se kockáztatnának! – Az illedelmes formai alázat, és a szokásos mihez tartás óvatosság-képleteihez igazodva. A jó öreg konformizmus történelmileg változó léptékű, de mindig csak ügyeletes generálisokat szolgáló, mocsaras árterében.
Korányi olyan szópetárdákat, olyan szórakétákat használ, amik éppen, hogy felgyújtják a figyelmet. Ébresztenek! A tartalom lényegében úgyis egyforma. A téma ismert, a téma adott, a téma mindennapi „apostoli hitvallás” a padsorokban. – Előadói és hallgatói oldalról egyaránt. Csináljunk úgy, mintha”…? Játsszuk el a „Hiszekegy” mese bebiflázott, de be nem tartott fejezeteit mindennap? Újra és újra? Tovább és tovább? Századszor és ezredszer is? Mert a lényeg a vizsga? Az „átmenni”? – A papír…? Na, ne! Ez primitív mintautánzás, primitív gyakorlat, primitív erkölcs és primitív élet-vízió!
Víta Violetta: A tisztánlátás érdekében IV.
VálaszTörlésÉn azt mondom, épphogy a forma a lényeg! Az „előadás”! A habitus! Hiszen a tartalom, mint említettem, többnyire adott, ismert általános, egyetemes. Többszörösen kitakart, betakart, többszörösen körüljárt, többszörösen összegzett A forma, a hangütés, a tanári kibontás, a csomagolás, az ismeretátadás, az élmény a lényeg! Nem az „olvassátok el”, az „így kéne”, a „véssétek be”, nem a leckeszagúság, hanem az élmény! – Ebből keletkezik a tényleges odafigyelés! Megkockáztatok még egy idegen szót: az asszertív viselkedésforma, az asszertív kommunikációs igény megjelenése! Korányi nyelvezete nehéz, de csak elsőre! Aztán szivárvány és tűzijáték! Csupa-csupa incselgés! Aki egy picit is elmélyültebben beleássa magát az ő lingvisztikai meglódulásaiba, azonnal rájön, hogy játékos, aki direktben nyelvel! Persze, hogy „szózsonglőr”, hisz irodalmár és formaművész!
És „Sólyomszem”! Miközben bonyolultba hajlóan játszik a cicerói körmondatokkal, soraiban tényleg ott ül az „egy lövés, egy találat” praktikus pontossága! Aki pár évet végigkönyökölt a katedrák vonzás- vagy kényszerkörzeteiben, azonnal ráébredhet, hogy ez az ember a szürrealista talányok legmélyéig ismeri az iskolák világát! Talán ezért is, hogy – egyebek mellett – kommunikációs stratégaként, a Magyar Felsőoktatás szerkesztője volt… És mindezek mellett, mindezeken túl – mint tüntető lényegi ornátus, mint megszólalási forma, mint stílus-színezék – könyvében még ott a rengeteg humor, a rengeteg irónia, a fricskák tömege a mondandó szövetnék- szálaiban. A textúra teljes hálózatában! (Hát) ismerjétek már fel önmagatokat (legalább itt, ott, amott), az ég szerelmére!
Víta Violetta
Kedves Violetta!
VálaszTörlésKöszönöm a részletes észrevételt. El is gondolkodtam a blogger felelősségén, hogy véleménye milyen érzelmeket tud felkorbácsolni. Látható, hogy nagy elismeréssel övezed a tanárodat, nyilván nagyon jól csinálta, amit csinált.
Ugyanakkor engedd meg nekünk minősítés nélkül a kritikus gondolkodás jogát. Mi magunk felnőtt tanulóként, gyakorló andragógusként, felnőttképzési szervezőként, művelődési szakemberként stb. hidd el belülről látjuk a területet. Nyilván mindenkit más-más részlet ragad meg, mást ítél problémásabbnak. Nekem meglepő volt olvasni, hogy azért kritizálsz bennünket, mert egy kritikusról kritikát írunk meg. A blogon folyó konnektivista kurzus témája az információstársadalom és a felnőttképzés világa, amelynek egyik fő üzenete, hogy ebben az információval teletömött világban a legfontosabb kompetencia az információhoz való jutás, annak hitelességének eldöntése, arról vélemény alkotás. Mindehhez kritikus gondolkodás szükségeltetik.
Jó, hogy neked tetszik a könyv és kiemelted a számodra legfontosabb elemeket, de attól én még tarthatom a véleményemet. :)
Köszönöm, hogy felhívtad a figyelmemet a pontatlan fogalmazásra, így javítottam a mondatot, hogy érthető legyen, mivel van problémám:
"Könyve címében az andragógia világában mutatkozó ellentmondásokról beszél, míg az írásban kizárólag a felnőttoktatásról, a formalizált, iskolarendszerű, leginkább felsőoktatási intézmények keretében megvalósuló képzésekről szól, alig-alig tér ki másra (pedig ellentmondások minden területen találhatóak, csak mindenütt másban)."
A forma szerintem sem mindegy, sőt, de számomra nem kétséges, hogy a tartalom való előbbre.
Az alábbi tézisek tetszettek a Korányi-könyvben:
VálaszTörlés1. Az érdekes előadásokhoz érdekes egyéniségű előadók kellenek.
2. A befogadás is aktív tevékenység, amire rá kell hangolódni.
3. A tanár nem biztosítási ügynök, nem hazudhat!
4. A tudomány nincs lezárva - régi korok filozófusait kidobni kultúrarombolás.
5. Megoldási javaslat: a diák szerződtesse a tanárát.
Akkoriban, amikor ez a vita folyt, nem tűnt fel, de most igen. Miért csak előadókról beszélünk, mint tanárról? Ezer más mód is van... Azokhoz talán nem kell kivételesnek születni. :D
VálaszTörlés