A következő címkéjű bejegyzések mutatása: pedagógia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: pedagógia. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. május 29., vasárnap

IQ vagy EI (emotional intelligence)

Kép forrása:http://bit.ly/kM2dLn
 Egy felnőttképzéssel foglalkozó szakember hivatásának központi eleme, maga a felnőtt ember. Darwin (A fajok eredete), Tomasello (Gondolkodás és kultúra) és több kutató munkája nyomán tudjuk, hogy az embereket, a gondolkodás, a tanulás, a kommunikáció, valamint az információ átadása emelte ki az állati létből. A múlt század hetvenes évei óta azonban egyre nagyobb hangsúllyal foglalkoznak a szakemberek az érzelmekkel is, ezen belül az érzelmi intelligenciával. Megállapították, hogy az érzelmi intelligencia bizonyos szintű értelmi intelligencia megléte mellett – az érvényesülés, eredményesség szempontjából –, ugyanolyan, ha nem hangsúlyosabb jelentőséggel bír, mint az értelmi intelligencia. Mivel pedig az andragógus hivatásának alapja az, hogy más emberekkel tart kapcsolatot, valószínűsítem, hogy ennek az intelligencia-típusnak a léte, színvonala, befolyásolja, milyen minőségű a munkája. Feltételezem, hogy a magasabb érzelmi intelligenciával rendelkező embereket a másik jobban el tudja fogadni, szimpatikusabbnak tartja, így munkáját is eredményesebbnek véli, mint azokét, akik ezen vonatkozásban alacsonyabb intelligenciával rendelkeznek.


Magát az „embert” többféle szempontból is vizsgálhatjuk: biológiai, szociológiai, társadalmi, szellemi, érzelmi szempontokból. Ha pszichológiai szempontból tesszük az embert vizsgálat tárgyává, akkor azt is látnunk kell, hogy a pszichológusok sem egységes szempontok alapján dolgoznak. Ahány pszichológiai iskola, annyi megközelítéssel találkozhatunk.


Az evolúciós pszichológia a biológiai megközelítés alapján indul el (Hippokampusz – olyan agyi terület, amely az emléknyomok megszilárdításában játszik fontos szerepet) és megpróbálja bebizonyítani, hogy a génjeinkben magunkkal hozzuk már a megfogantatás pillanatában azokat az alapokat is, amiket az ősöktől örököltünk. Mivel az emberi alapérzelmeket egyetemesnek és ősinek gondolom, ezért fontosnak tartom, hogy ilyen vonatkozásban is megvizsgáljuk az érzelmi intelligenciát.


A biológiai megközelítés - a pszichológia témái közül - mindent a biológiai folyamatokkal próbál megmagyarázni. Az evolúciós iskola követői azt vallják, hogy csak azok a szinapszisok maradnak fenn, amiket folyamatosan használunk az agyban, azaz Darwin evolúciós elméletét alkalmazzák, az agyunkban használatban lévő területekre is. Az emberi agy egész életen át tartó változását, fejlődését, mint evolúciós folyamatot mutatják be. Az evolúciós pszichológia tanaiban mosódik össze a biológiai és a kognitív megközelítés, hiszen az evolúciós pszichológiával foglalkozó szakemberek azt próbálják megmutatni, hogyan fejlődött az „ember” értelme és érzelme évezredeken keresztül a tanulás és emlékezés által. Megkísérelnek magyarázatot adni többek között arra, hogy miért vannak különbségek a férfiak és nők értelmi és érzelmi információ feldolgozása között, ez hogyan befolyásolja a fizikai állapotunkat, valamint arra, hogy miért különböznek a különböző életszakaszainkban a biológiai és érzelmi céljaink. Az érzelmeink is jelentősen befolyásolják azt, hogyan alakul az egész életünk, a munkánk, a családunk, a kapcsolataink, a fizikai létünk, közérzetünk. Ki ne érezte volna már, hogy „kiveri a hideg veríték” egy-egy nehéz vizsga előtt, vagy összeszorul a gyomra, ha problémás élethelyzetet kell megoldania. Amikor szerelmesek leszünk, felgyorsul a szívverésünk, és elgyengül a lábunk az örömtől, ha szerelmünk tárgyát megpillanthatjuk. Leírható-e szavakkal a gyermekünk megszületésének öröme?
Egyértelmű, hogy ha érzelmeink a belső szerveink működését befolyásolják (gyorsuló szívdobogás, hasfájás, fejfájás), akkor befolyásolják az általános egészségi állapotunkat is. Daniel Goleman: Érzelmi intelligencia című könyvében, többek között az ehhez kapcsolódó lehetséges következményeket tárgyalja. Ha ez így van, akkor kézenfekvőnek tűnik, hogy akár az életünk hosszát is jelentősen befolyásolhatja az a mód, ahogy az ingereket érzelmileg feldolgozzuk – értelmezzük.


Lehetséges lenne, hogy egy ember életének minőségét és hosszát jelentősen befolyásolhatja az érzelmi intelligenciája? Minden változtatás először a felismeréssel kezdődik. Ha a mindennapi életben nagyobb hangsúlyt fektetünk az érzelmi intelligencia fejlesztésére, akkor az ezek szerint, akár az életünk meghosszabbítását is eredményezheti?


Ahhoz, hogy az érzelmi intelligenciát, mint tudományágat megérthessük, és érdemben tárgyalhassunk róla, először is meg kell értenünk, hogy hogyan váltunk mi, emberek, önálló személyiségekké. Éppen ezért tartom először fontosnak a személyiség, mint olyan, és a személyiség fejlődésnek útját megismerni.


Carver és Scheier, Allport személyiségelméletét módosítva alkotta meg a következő munkadefiníciót: „A személyiség a személyen belüli pszichofizikai rendszerek olyan dinamikus szerveződése, amely a személyre jellegzetes viselkedés-, gondolat- és érzelemmintákat létrehozza.”


Maga az alapfogalom Allport-tól származik, de szerintem feltétlenül ideillene, hogy biológiai alapokon nyugvó és érzelmi szempontból fejleszthető rendszerekről van szó.


Mitől sírósabb és „idegesebb” az egyik baba, mint a másik? Miért csúfolják a gyerekek az egyik társukat, és miért lesz a másikból, már óvodásan "vezető"? Miért szeretnek, vagy utálnak bennünket?


Ha az ember megismerésére törekszünk, akkor mindenképpen meg kell határoznunk, hogy mi az, ami befolyásolja az ember személyiségét.


Vannak, akik úgy gondolják, hogy a születésünkkor magunkkal hozott biológiai és genetikai készletünk határozza meg a személyiségünket (biológiai nézőpont), és vannak, akik szerint a környezetünk van ránk a legnagyobb hatással, azaz „tiszta lappal” (John Locke) születünk és a megismerő folyamatok és a tanulás (behavioristák) révén alakul folyamatosan a személyiségünk.


Milyen személyiségelméletek szerint kategorizálhatjuk az embereket?


A környezetünkben élő embereket ismerve, bemutathatjuk őket egy másik személynek, pusztán a rájuk jellemző tulajdonságok felsorolásával (barátságos, kedves, veszekedős, stb.). A típus és vonás elméleteket tanulmányozva megismerhetjük, hogy mit gondolnak erről a különböző pszichológiai megközelítések képviselői.


Ősidőktől fogva törekszik az ember a saját személyiségének meghatározására, kategorizálására vagy valamilyen rendszerbe illesztésére. Már Hippokratész (i.e. 400 körül) megalkotta típuselméletét, melyben a testnedvek alapján osztályozza 4 különböző csoportba az embereket: kolerikus, melankolikus, szangvinikus, flegmatikus.


Az újabb típuselméletek közül Carl Jung (1933) munkásságát emelem ki, aki két csoportot alkotott a típustanában:


Általános beállítottsági típus:


· introvertált (félénknek tűnő, befelé forduló)


· extravertált (nyitott, társaságkedvelő).


Funkciótípusok:


· Gondolkodás – érzés


· Érzékelés – intuíció pszichés funkciópárok.


Mi is az a típus? Olyan jellemző, amely időben nem változik, egész életében végigkíséri az embert, Jung szerint, éles határai vannak, azaz vagy egyik, vagy másik típusba vagyunk sorolhatóak. Eysenk ezt a fogalmat már nem a folytonosság hiányának megnevezésére, hanem a szupervonások leírására használta. (Vonások: személyiségdimenziók, amelyek mentén az emberek különböznek egymástól.)


Allport (1961) így foglalta össze: Sokáig tartotta magát az ún. nomotetikus megközelítés (nomotetikus: görögül törvényt jelent), mely szerint minden emberben ugyanazon vonások találhatóak meg, és nem minőségben, hanem mennyiségükben különböznek egymástól.


Pár évtizede már az ún. ideografikus megközelítés az elfogadottabb, mely szerint a vonások egyediek, és azért nem lehet az embereket összehasonlítani, mert minden ember más és más. Ha netán valamely vonás két emberre is jellemző lenne, akkor viszont jelentésükben térhetnek el egymástól.


Ha a vonások alapján szeretnénk jellemezni az embereket, akkor nem lehetne rendszerbe rakni, mivel megannyi vonás létezik, éppen ezért alkották meg a pszichológusok a faktoranalízist. A faktoranalízis eljárás lényege, hogy sok embertől gyűjtenek be adatokat (legyen ez akár önjellemzés, vagy más általi megfigyelés), és ezeket feldolgozva korrelációkat számítanak a változópárok között. Amennyiben több vonás mögött találnak korrelációt, úgy ez megalkot egy-egy faktort.


Raymond Cattell volt az első alkalmazója a faktoranalízisnek. Az volt az elmélete, hogy a nyelvet megvizsgálva a különböző emberi jellemzőket és azok szinonimáját leszűrve megkapjuk a legjelentősebb vonásokat. Így állított fel 16 személyiségfaktort a lexikális (szótári) kritériumnak megfelelően. Ezek a személyiségfaktorok ellentétpárokat állítanak fel: pl. tartózkodó – szívélyes, konkrét gondolkodású – absztrakt gondolkodású, túlérzékeny – érzelmileg stabil, stb…


Jerry Wiggins és munkatársai alkották meg az ún. interperszonális kört, melynek olyan emberi vonások alkotják a magvát, melyek a személyközi kapcsolatokat vizsgálják. „Wiggins nyolc mintázatot javasolt, amelyeket, az emberi kapcsolatokat meghatározó két dimenzió körül helyezett el, és interperszonális körnek nevezett.


1949-ben Fiske számolt be róla, hogy nem sikerült reprodukálnia a Cattell által szorgalmazott 16 faktoros struktúrát, viszont elemzéseiben 5 faktor emelkedett ki.


Később egyre több kutató ezt a vonalat erősítette meg, sőt már földrészeken keresztül átívelve igazolták az ötfaktoros modell térnyerését.


Többen többféleképpen nevezték el az öt faktor tartalmát és még vita folyik arról is, hogy pontosan mit tartalmazzanak a faktorok. A szerzők pusztán abban értenek egyet, hogy az öt faktorban egyáltalán miről is kellene mérni:


Hatalom - Extraverzió


Szeretet - Barátságosság


Munka - Lelkiismeretesség


Érzelem - Emocionalitás


Intellektus – Intellektus


Mi köze a személyiség elemzésének az érzelmi intelligenciához?


Ha megfigyeljük a különböző személyiségelméletekben mért személyiségjegyeket, mindegyik valamilyen szinten köthető az érzelmi intelligencia különböző területeinek valamelyikéhez, illetve mindegyik valamilyen érzelmet kelt a szociális másikban.


Freud szerint a személyiség nem egy homogén rendszer, hanem különböző egységekből áll, struktúrája van. „…úgy gondolta, hogy a személyiség három nagy rendszerből áll: id (ösztön-én), ego (én), és szuperego (felettes én).”


Szerinte az id (ösztön-én) hajt bennünket előre, és határozza meg akaratunk tárgyát. Az id, az ún. örömelv alapján működik: azonnal és most teljesüljön, amit akarok. Ez alapvetően a gyermekkorra jellemző, de természetesen viselkedhetünk gyerekesen felnőttkorunkban is. Az ego (én) próbálja meg visszafogni az id akaratát, és határozza meg a valóságos körülmények figyelembevétele alapján, hogy mi valósuljon meg a vágyainkból. Az ego a valóságelv alapján működik. A harmadik a szuperego, mely a társadalmi és erkölcsi normákat figyelembe véve dönti el, hogy az aktuális cselekedetünk helyes-e vagy sem, tehát itt a neveltetésünk és a gyermekkorunkban történtek befolyásolják a jelenkori cselekedeteinket. Ennek alapján, az id és a szuperegó harcából, viaskodásából születik meg az egó, mely egyensúlyozni igyekszik, a késztetések és a szuperegó által engedélyezett, vagy tiltott tevékenységek között.


Itt szükséges megismerkednünk Robert White kompetenciaelméletével, hiszen felmerülhet bennünk az a kérdés, hogy mi motiválja az embereket az életük folyamán.


A motívumok a mögöttes szükségletet „ragadják meg” és viszik közelebb egy lépéssel a tényleges viselkedéshez.


White kétféle motivációs fogalmat alkotott:


-Effektanciamotívum: A személyiség hatást gyakorol a környezetére.


-Kompetenciamotívum: A személyiség egyre hatékonyabban szeretne bánni a környezetével.


„White szerint az effektancia- és kompetenciamotívum közvetlenül az agyműködés szerveződési módját tükrözi. Úgy vélte, az ember veleszületett hajlama, hogy a környezet felderítése (explorációja) révén ingereket szerezzen. Ez a biológiai hajtóerő sokféleképpen megmutatkozhat, de legfejlettebb formája a kompetenciamotívum és az az érzés, hogy képes a világ kompetens kezelésére.”


Alfred Adler is úgy gondolta, hogy az emberek folyamatosan egyre nagyobb kompetenciára törekszenek, de Ő az okokat másban látta. Azt feltételezte, hogy amikor a személyiségnek a helyzetétől vagy érzéseitől fogva „kisebbrendűségi érzései” támadnak, akkor azt mindenképpen kompenzálni igyekszik, azaz „fölényre törekszik”. Bevezette az „életstílus” és „hibás életstílus” fogalmát, amely szerinte éppen azt jelenti, hogy egészséges célokat tűzünk-e magunk elé, és megpróbálunk jó kapcsolatokat kialakítani az életünk folyamán, vagy úgy próbálunk meg fölényre szert tenni, hogy éppen uralkodunk másokon, vagy kiszolgálunk másokat. Mindenki másképpen dolgozza fel a fölényre törekvés folyamatát.


Erikson szerint egész életünkben fejlődünk (ebben gyakorlatilag egyetért White kompetenciaelméletével), és Ő volt az a pszichológus, aki bevezette az énidentitás fogalmát.


„Az énidentitás nem más, mint a társas valósággal való kölcsönhatás nyomán kialakuló, tudatos énélmény. A személy énidentitása a társas környezetváltozásaira adott válaszul állandóan változik.”


A másik fő témája a kompetenciaérzés és a személyes megfelelőség érzése.


Több pszichoszociális szakaszra bontotta az emberi életet, és úgy gondolta, hogy minden szakaszban pszichoszociális krízist vagy konfliktust élünk át. Eriksonnál a krízis fordulópontot jelent, és krízis időszakokat jelöl meg, amiben a személy konfliktusokon keresztül fejlődik. Véleménye szerint a konfliktusok állandóak, és nem a személyen belüli, vagy a társas környezettel való konfliktust jelöli, hanem azt jelenti, hogy az adott személy képes-e sikeresen megvalósítani a saját maga által kitűzött célokat, és úgy érzi-e, hogy megfelelt a saját maga által támasztott elvárásoknak az adott krízisszakaszban.


Minden szakaszban két pólust jelöl meg (Pl.: bizalom - bizalmatlanság, autonómia - szégyen és kétség, kezdeményezés - bűntudat, teljesítmény - kisebbrendűség, identitás - szerepkonfúzió, intimitás - izoláció, generativitás – stagnálás, énintegritás - kétségbeesés), amelyben a személyiség viaskodik önmagával, és ezeken a tapasztalatokon keresztül változik, fejlődik. Szerinte feltétlenül fontos az is, hogy mindkét pólussal, a „negatívval” is, megismerkedjen, hiszen az így szerzett tapasztalatokkal fejlődik tovább. Természetesen az lenne a legjobb, ha minden krízisszakasz végén a pozitív pólus felé tolódna el a fejlődés, ezt nevezte el Erikson énminőségnek, énerőnek, erénynek.


Az utóbbi évtizedekben egyetérteni látszanak a pszichológusok abban, hogy az ún. szociális intelligencia különválik az akadémikus intelligenciától. Gardner nyomdokain haladva Peter Salovey szerint az érzelmi intelligencia a következő részekből áll össze:


-Az érzelmek felismerése (Minél biztosabban ismerem fel a saját érzéseimet, annál jobban tudom irányítani az életemet.)


-Az érzelmek kezelése (Van-e képességem arra, hogy a saját érzelmeimet felismerve, azon a saját elhatározásom szerint változtatni tudjak?)


-Önmotiválás (Érzelmi önkontroll a vágyaim teljesítése érdekében.)


-Mások érzelmeinek felismerése (Empátia.)


-Kapcsolatkezelés (Szociális hatékonyság, melynek alapjai: népszerűség, vezetői adottságok, a kapcsolatok jó bonyolításának képessége.


Goleman így fogalmazta meg: kétféle elménk van, az érzelmi és a racionális elme. Az élet dolgaiban hol az egyik, hol a másik igazít el bennünket, de általában szorosan együttműködnek.




Az EI (emotional intelligence) az emberről szól. Önismeretet, empátiát, motivációt, szociális készséget jelent, és a gyorsan változó környezetben a siker 90 százalékban ezeknek a tényezőknek köszönhető.





Forrás:




Carver, Charles S. – Scheier, Michael (2006): Személyiségpszichológia, Osiris Kiadó. Budapest 31 o., 82 o., 84 -85 o.,105 o., 109 o., 265 o., 299 o.
Kovács Mariann (2006): Amit a hallgatónak tudni illik a: személyiségről, Szeged: SZEK - Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó 7 o.
Mirnics Zsuzsanna (2006): A személyiség építőkövei, Budapest: Bölcsész Konzorcium 21 o.
Atkinson et al (2003): Pszichológia, Budapest: Osiris Kiadó 380 o.

2011. május 8., vasárnap

Osama bin Laden feleségeinek halála, a férfias nevelés és a biztonság

Ha abból indulok ki, ahogyan Komenczi Bertalan meghatározta a történelmi korszakokat, már évezredek óta a teoretikus kultúrában él az emberiség nagyobbik része, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a tudás megőrzését az írás feltalálásával próbálják garantálni. Azonban nem kell túl messzire menni az időben az arra való rádöbbenéshez, hogy az írás feltalálása nem garantálja az emberek egymástól való biztonságát. Mindez igaz a digitális írástudásra is. Attól, hogy az emberek tudnak írni-olvasni vagy számítógépet használni, még ugyanúgy akadnak köztük hazugok is, tolvajok is, gyilkosok is, mint évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtt.

Vajon hol rontja el az emberiség? A témát megpróbálom holisztikusan szemlélni. Figyelemreméltó tény, hogy a női nem tagjai közt kifejezetten alacsonyabb arányban vannak bűnelkövetők, mint a férfiak körében. Ez nemcsak Európára igaz. Mi lehet az oka? Vajon ugyanúgy nevelik-e a kislányokat, mint a kisfiúkat? Vagy a gének, a fizikai különbségek a döntőek, nem a nevelés? Mindenesetre, érdemes lenne körüljárni a kérdést: vajon ugyanazt a bátorságra vagy biztonságra törekvést várják-e el a kislányoktól a szüleik, mint a kisfiúktól?

Saját emlékeim szerint, nekem, mint leendő férfinak, lényegében, kötelességem volt bátornak lennem, gyermekkorom óta. Igaz, azt is elvárták, hogy a tanárokkal szemben fogjam vissza magam. Az apám éveken át azon morfondírozott, hogy jó leszek-e katonának. Amikor ez a kérdés szóba került, emlékszem, hogy nekem nem tetszett az elképzelés. A hadsereg olyasminek tűnt, mint a börtön. Hiszen, mi a különbség? Az ember nem szabad, másokkal bezárva kell lenni, akkor kelni, feküdni, enni-inni, dolgozni, amikor parancsolják. A katonai eskü sem volt önkéntes. Akadt egy katona, aki megtagadta az esküt – vitték is azonnal a fogdába. Amikor otthon meséltem, hogy a hadgyakorlatokon egy bizonyos százalék elhalálozhat, a rokonok különösebb felindulás nélkül hallgatták. Ez így van rendjén – mondta valamelyikük. Tehát semmi erkölcsileg felháborító nincs abban, hogy a fiatal férfit elviszik katonának, majd véletlenül lelövik.

Mint ahogy abban sincs semmi rendkívüli, hogy egy hete nemcsak a fegyvertelen Osama bin Ladent ölték meg az amerikai kommandósok, hanem a vele egy helyiségben tartózkodó nőket is. „Ahol gyalulnak, ott hullik a forgács” – mondta egyszer Sztálin. De vajon mikor lesz már vége a gyalulásnak? Elgondolkozott már valaki azon, hogy a biztonság, az emberi élet fontosabb akár a nemzeti dicsőségnél is? Vagy a szövetségesi hűségnél is? Vajon mi, magyarok miért nem utánozzuk Svájc és Ausztria példáját? Nem lenne-e jobb kimaradni Amerika nemzetközi kalandjaiból? Vagy nekünk, magyaroknak, hősöknek kell lennünk, legalábbis, ha férfinak születtünk?

Tegyük fel, hogy egyenlőség van. Akkor mire ez a kivételezés? Ha férfi köteles hősnek lenni – a nő is legyen hős! Vagy egyik se legyen az! Lehetséges-e kidolgozni egységes erkölcsi megközelítést a férfiakhoz és a nőkhöz? A férfiak korábban halnak, de a nők korábban nyugdíjba vonulhatnak – ha ledolgozták a 40 évet. Mi ebben a logika? Keresem a magyarázatot. Az emberek a szükségleteiket elégítik ki. A nők, nyilván, fontosabbnak tartják a saját életüket, az egészségüket is, az érzelmi biztonságukat is, mint a férfiak. Ezért kerülik az egészségre ártalmas munkaköröket, a nagyobb stresszt. Illetve, ha mégis ilyen funkcióba kerülnek, olyan megoldásokat választanak, amely kisebb kockázattal jár. A női sofőrök lassabban vezetik autóikat, a női igazgatók és tanárok inkább kikerülik a konfliktusokat, mint a férfiak. Ha ezeket sorba tesszük, egyértelműnek tűnik, hogy a nőknek a biztonság még a nemzet becsületénél is fontosabb lehet.

Ha megkérdezték volna a magyar nőket 1848 szeptemberében, hogy elfogadják-e V. Ferdinánd osztrák császár és magyar király kompromisszumos javaslatát a közös minisztériumokra, vagy inkább a szabadságharcot választják, szerintem a magyar nők inkább elfogadták volna a kompromisszumot. Milyen szerencsétlen országunk van! Hiszen, ha 1848-ban nőkből állt volna a magyar kormány, nem lett volna szabadságharc, nem kellett volna 19 évet várni a kiegyezésre, hanem folyamatosan boldog békeidők lehettek volna (legalább 1914-ig, de lehet, hogy akár mostanáig is), de, sajnos, férfiak voltak a kormányban, akiknek a biztonság kevésbé fontos?

Igen, de hiszen a férfiakat is nők nevelik. Minden férfinak volt vagy van édesanyja – az vajon mire neveli őt? Bátorságra vagy biztonságra törekvésre? Vagy nem az számít, amit az anyák mondanak, hanem az, amit a tanárok? Igen, de a tanárok is nők! Akkor mégse az számít, hanem inkább az, amit a politikusok és a főnökök mondanak – akik férfiak?

A gazdasági kényszer számít? Vagy ebben a kérdésben nincs is különbség férfiak és nők közt? Akkor miért írja azt Mill, a szociológus, hogy a nők érzelmesek, a férfiak meg racionálisak? Az érzelmest nem lehet meggyőzni arról, hogy a háború rossz dolog, de a racionális meg lehet? Ezzel kapcsolatban eszembe jut, hogy az olaszok és a cigányok is nagy arányban pacifisták szoktak lenni háborúk esetén. Vajon ennyire ostobák lennének a racionálisként jellemzett férfiak, hogy nem ismerik föl azokat a nyilvánvaló dolgokat, amelyeket a nők és a cigányok fölismernek?

Szerintem, a kanti és a kálvinista etika a magyarázat a férfiak viselkedésére. A férfiakat nem szeretetre, hanem kötelességteljesítésre nevelik. A férfiak azzal mutathatják ki szeretetüket, ha teljesítik kötelességeiket. Nem kell, hogy szeressék a kötelességeiket. Sőt, ha szeretetből teljesítenék kötelességeiket, az Immanuel Kant szerint – nem is lenne etikus cselekvés. Kant az etikus cselekvést azzal kívánta garantálni, hogy azt leválasztotta az emberek hangulatváltozásairól, azaz, érzelmeiről. Ezzel a hozzáállással az ember akkor is teljesítheti kötelességét, ha éppen nincs hozzá kedve. A férfi köteles legyőzni saját érzelmeit, hogy teljesítse kötelességeit. A saját érzelmek legyőzése, elfojtása – vajon mi? Szerintem, elidegenedés. A két nem eltérő szocializációja hangsúlyosabbá teszi a szeretet elidegeníthetőségének problémáját, ami már a legősibb zsidó-keresztény etikai diskurzusokban is megjelent. A farizeusok és Jézus vitája a törvényekhez kapcsolódik: a törvény (a kötelességteljesítés) cél vagy eszköz? A farizeus felfogás szerint a szeretet a törvényben nyilvánul meg, a jézusi felfogásban a törvény a szeretetben.

A kanti és a kálvinista etika a farizeus logikát követi, s ezzel elidegeníti a szeretetet – mert a szeretetet kötelességteljesítésben várja el az embertől. Tehát nem közvetlenségben. Ezzel akadályozzák a szeretet kimutatását – az ihletközvetítést. Azaz, a kulturális szolidaritást. S ettől leginkább a férfiak szenvednek. A férfiakat ugyanis sokkal inkább erre az elidegenített szeretetre kényszeríti a társadalmi nevelés, mint a nőket. És ez az elidegenedettség akadályozza a férfiakat abban is, hogy másoktól tanuljanak (segítséget kérjenek) és abban is, hogy tiltakozzanak, amikor szeretetmegtagadást várnak el tőlük – keménységet a harcban (hadsereg, gazdasági élet, politika, sport).

A mai világ egy elidegenedett kultúra, ha a férfi köteles figyelmen kívül hagyni saját biztonságra való vágyát. Ennek ellenére a protestáns angolszász világ évszázadok óta ezt a felfogást képviseli, s mi magyarok is sok káros hatását átvettük ennek. Lehet, hogy észre sem vesszük, hogy miben élünk, és mi felé tartunk?

2011. április 19., kedd

Oktatási kérdések az információs társadalom korában

forrás: community.learningobjects.com
A tudástartalmak az elmúlt néhány évszázad során megsokszorozódtak. A tudomány hihetetlen gyorsasággal fejlődik és a modern gazdaság erre épül. A tudás és az információ gazdasági értelemben vett árucikké vált, gondoljunk csak a licencekre, az ipari kémkedésre. A hihetetlenül gyorsan változó tudás az oka annak, hogy a felnőttképzés a korábbi hagyományos szerepén túlmutatva előtérbe kerül és az egész életen át tartó tevékenységgé növi ki magát (legalábbis az andragógusok vérmes reményei szerint). Most persze a formális felnőttoktatásról beszélünk, hiszen a nonformális és az informális tanulás korábban is szerepet kapott a felnőttek életében, még ha nem is ilyen hangsúlyokkal.

A felnőttképzésen túl azonban a közoktatás területeire is nagy hatással kellene hogy legyenek ezek a folyamatok. Ez nagyon komoly gazdasági és társadalmi követelmény a hipergyors változások világában. Más kérdés, hogy valóban vannak-e. Lássuk, hogy miért. A hagyományos oktatás felfogás a statikus tudás megszerzésére koncentrál, bár elvileg kinyilvánítja a gondolkodás és a logika szerepét, gyakorlatban a reproduktív tudást igyekszik csupán közvetíteni. Azonban ez a mai világban nem elég. A tanulók irdatlan mennyiségű ismeretet kéne hogy elsajátítsanak az iskolában ahhoz, hogy sikeresnek mondhassák magukat az osztálytermekben, a tanáraik szemében, míg ezeket az ismereteket az iskolán kívül alig tudják hasznosítani. (Ki használta már életében a szinusz, koszinusz, tangens, kotangens fogalmakat iskolán kívül? Matematikusok.) A diákok gondolkodása az iskolai tartalmak és módszerek hatására nem, vagy csak alig fejlődik, sőt van, hogy visszaesik. Ezenközben a csapból is az folyik, hogy nem a tudásanyagot kell elsajátítani, hanem az információ szerzést, feldolgozást, alkalmazást, a kritikus gondolkodást, döntésképességet, együttműködést, problémakezelést, -megoldást, a tanulást magát, hogy képesek legyünk utolsó leheletünkig újat befogadni, stb. stb. stb. (Lásd OECD kulcskompetenciák definiálása vagy PISA vizsgálatok.)

Számomra rejtélyes az, hogy több mint száz éve a reformpedagógiák ezekre a hiányosságokra hívják fel a figyelmet, és kínálnak módszereket a "hagyományos" oktatás mellé, avagy ellenében. Egyik személyes kedvencem Dewey (a magyar wiki elég szűkszavú, így az angolt linkeltem be), aki az információ szerzés (kutatás) és alkalmazás képességének fejlesztésére alkotta meg Kilpatrick-kel a projektmódszert. /Egyes mai megvalósulásairól meg van a véleményem, de az egy más bejegyzés témája lehetne.../Lényeg a lényeg, hiába éri az az oktatást a gazdaság és a társadalom részéről a változás/változtatás hatalmas igénye, az rettenetesen lomhán, lassan reagál. Eközben az élethez szükséges ismeretek egyre nagyobb része származik az iskolán kívülről, így kontrollálatlanul okozva egyrészt az iskolák leértékelődését, másrészt magának a tudástartalmaknak az ellenőrizhetetlen befogadását és feldolgozását. Ezek az információtartalmak a tanulókban különböző módokon állnak össze, és a konstrukciók nagyban rontják az amúgy is mérsékelten hatékony oktatás eredményességét. Itt lenne szerepe a konstruktív tanulásnak és a problémaközpontú módszereknek, de megint csak alig érvényesülnek. Ennek hiányában a az iskolában tanultak maradnak az iskolában, míg a való világban szerzett (média, internet, barátok, stb.) tapasztalatok önálló életet élnek.

Tehát miért van az, hogy több évtizedes múltra tekint vissza az igény az oktatás változására, de nem történik "semmi"? Szerintem ennek több oka van már irányítási szinten is, (amit én érzékelek, és hozzáértők biztos még jó párat tudnának sorolni). Az egyik ok sajnos politikai, és ebbe most nem is ártanám magam. A másik gazdasági: kezdve az egyetemek finanszírozásának kérdésétől, a tankönyvpiacon át sok mindenig. A harmadik az emberi tényező, az amikor a jó szándék, a jó program elcsúszik az emberi hiúságon, hozzá nem értésen. Ezek az utóbbi tényezők talán apróságnak tűnnek, de sajnos nagyon nem azok és bizony nem hagyhatóak figyelmen kívül. És hát még egy nagy szelete van ennek a történetnek, azok maguk a pedagógusok. Akikkel szemben sok és nagy elvárás fogalmazódik meg, de nem sok valódi segítséget kapnak. Egy harminc évvel ezelőtt végzett szaktanárnak hiába mondjuk el, hogy most már a kompetenciákon van a hangsúly, és olvasson a konstruktív tanulásról, ne rutinból tanítson, frontálisan, stb., amikor még ha érti is a lényegét nem tudja hogyan fogjon a változtatáshoz. Maga nem tapasztalt mást a tanárráképzése során (és meglehet a frissen végzettek se sokkal másképp tanulnak...), szeme előtt a vizsgák lebegnek, a tankönyvek diktálják az irdatlan ismeretanyagot. A pedagógia szakemberei receptet nem adnak csak elméleteket. Az pedig kevés. Gyakorlati, minden napi, alkalmazható (!!!) tudásra van szükségük a pedagógusoknak és andragógusoknak is.

Mindezek az alábbi dolgokat vetették fel bennem:
  • egyrészt az iskolának képesnek kell lenni a különböző eszközök használatára (IKT kompetenciák), hogy a diákjaikkal lépést tudjanak tartani, érdeklődésüket, tanulási stílusukat követni tudják
  • a tanárképzőhelyek gyakorlatának megváltoztatása nélkülözhetetlen, valóban az életre, valós tanítási helyzetekre kell felkészíteni (az elmélet és a gyakorlat összhangja, a rejtett tantervi elemek negatív hatásainak kiküszöbölése, stb.)
  • a tananyagtartalmak drasztikus változására (esetleg az egész oktatási struktúra: tanóra, tanterem, tanár-diák viszony újraértelmezésére) lenne szükség
  • a pedagógia és andragógia kapcsolatának (tartalmak, módszerek, célok) szorosabbra fűzése a LLL jegyében!
Felhasznált irodalom:
Csapó Benő - Oktatás az információs társadalom számára (Magyar Tudomány 2003/12)

    2011. március 21., hétfő

    Könyvismertető: Kőfalvi Tamás (2006): E-tanulás


    Összeállította: Tóth Katalin

    A kötet a konstruktív e-learning, tanulási környezet kialakításának elméleti alapjait, az e-tanítás módszertani lehetőségeit, illetve az e-tananyagok készítésének valamint gyakorlati felhasználásának alapvető fogásait mutatja be.

    A könyv a Tanári tudástár című sorozat keretében jelent meg, célja a tanári mesterség tartalmi korszerűsítése, a leendő és gyakorló pedagógusok, andragógusok munkáját segíti ahhoz, hogy az új oktatási környezetben is magas színvonalon és eredményesen tudjanak dolgozni.

    Az E-tanítás könyv, a legalapvetőbb e-learning ismeretek első összefoglalása. Bemutatja az e-tanulás módszertani lehetőségeit, a környezetét, az e-tananyagok készítésének és felhasználásának alapvető kritériumait.

    A könyv hangsúlyozza, hogy az e-tanítás, az e-learning nem csupán a hagyományos oktatási tartalmak számítógépes környezetben való megjelenítése, hanem egy megújult, korszerű tudásanyag.


    Milyen témakörökkel foglalkozik?

    Az e-learning fogalma, összetevői, típusai
    A tanulási környezet
    Az e-learning tanulási környezet
    Az e-learning tananyagok és készítésük
    Az e-learning projektek
    E-learning keretrendszerek
    A Sulinet Digitális Tudásbázis


    Az olvasmányt ajánljuk:

    Kőfalvi Tamás a nappali, levelező és távoktatási rendszerben tanuló leendő tanítóknak, tanároknak, valamint gyakorló pedagógusoknak egyaránt ajánlja, leendő andragógusok számára is nagyon hasznos gyakorlatias ismeretek nyújtó olvasmány.