IQ vagy EI (emotional intelligence)

Kép forrása:http://bit.ly/kM2dLn

 Egy felnőttképzéssel foglalkozó szakember hivatásának központi eleme, maga a felnőtt ember. Darwin (A fajok eredete), Tomasello (Gondolkodás és kultúra) és több kutató munkája nyomán tudjuk, hogy az embereket, a gondolkodás, a tanulás, a kommunikáció, valamint az információ átadása emelte ki az állati létből. A múlt század hetvenes évei óta azonban egyre nagyobb hangsúllyal foglalkoznak a szakemberek az érzelmekkel is, ezen belül az érzelmi intelligenciával. Megállapították, hogy az érzelmi intelligencia bizonyos szintű értelmi intelligencia megléte mellett – az érvényesülés, eredményesség szempontjából –, ugyanolyan, ha nem hangsúlyosabb jelentőséggel bír, mint az értelmi intelligencia. Mivel pedig az andragógus hivatásának alapja az, hogy más emberekkel tart kapcsolatot, valószínűsítem, hogy ennek az intelligencia-típusnak a léte, színvonala, befolyásolja, milyen minőségű a munkája. Feltételezem, hogy a magasabb érzelmi intelligenciával rendelkező embereket a másik jobban el tudja fogadni, szimpatikusabbnak tartja, így munkáját is eredményesebbnek véli, mint azokét, akik ezen vonatkozásban alacsonyabb intelligenciával rendelkeznek.

Magát az „embert” többféle szempontból is vizsgálhatjuk: biológiai, szociológiai, társadalmi, szellemi, érzelmi szempontokból. Ha pszichológiai szempontból tesszük az embert vizsgálat tárgyává, akkor azt is látnunk kell, hogy a pszichológusok sem egységes szempontok alapján dolgoznak. Ahány pszichológiai iskola, annyi megközelítéssel találkozhatunk.

Az evolúciós pszichológia a biológiai megközelítés alapján indul el (Hippokampusz – olyan agyi terület, amely az emléknyomok megszilárdításában játszik fontos szerepet) és megpróbálja bebizonyítani, hogy a génjeinkben magunkkal hozzuk már a megfogantatás pillanatában azokat az alapokat is, amiket az ősöktől örököltünk. Mivel az emberi alapérzelmeket egyetemesnek és ősinek gondolom, ezért fontosnak tartom, hogy ilyen vonatkozásban is megvizsgáljuk az érzelmi intelligenciát.

A biológiai megközelítés - a pszichológia témái közül - mindent a biológiai folyamatokkal próbál megmagyarázni. Az evolúciós iskola követői azt vallják, hogy csak azok a szinapszisok maradnak fenn, amiket folyamatosan használunk az agyban, azaz Darwin evolúciós elméletét alkalmazzák, az agyunkban használatban lévő területekre is. Az emberi agy egész életen át tartó változását, fejlődését, mint evolúciós folyamatot mutatják be. Az evolúciós pszichológia tanaiban mosódik össze a biológiai és a kognitív megközelítés, hiszen az evolúciós pszichológiával foglalkozó szakemberek azt próbálják megmutatni, hogyan fejlődött az „ember” értelme és érzelme évezredeken keresztül a tanulás és emlékezés által. Megkísérelnek magyarázatot adni többek között arra, hogy miért vannak különbségek a férfiak és nők értelmi és érzelmi információ feldolgozása között, ez hogyan befolyásolja a fizikai állapotunkat, valamint arra, hogy miért különböznek a különböző életszakaszainkban a biológiai és érzelmi céljaink. Az érzelmeink is jelentősen befolyásolják azt, hogyan alakul az egész életünk, a munkánk, a családunk, a kapcsolataink, a fizikai létünk, közérzetünk. Ki ne érezte volna már, hogy „kiveri a hideg veríték” egy-egy nehéz vizsga előtt, vagy összeszorul a gyomra, ha problémás élethelyzetet kell megoldania. Amikor szerelmesek leszünk, felgyorsul a szívverésünk, és elgyengül a lábunk az örömtől, ha szerelmünk tárgyát megpillanthatjuk. Leírható-e szavakkal a gyermekünk megszületésének öröme?
Egyértelmű, hogy ha érzelmeink a belső szerveink működését befolyásolják (gyorsuló szívdobogás, hasfájás, fejfájás), akkor befolyásolják az általános egészségi állapotunkat is. Daniel Goleman: Érzelmi intelligencia című könyvében, többek között az ehhez kapcsolódó lehetséges következményeket tárgyalja. Ha ez így van, akkor kézenfekvőnek tűnik, hogy akár az életünk hosszát is jelentősen befolyásolhatja az a mód, ahogy az ingereket érzelmileg feldolgozzuk – értelmezzük.

Lehetséges lenne, hogy egy ember életének minőségét és hosszát jelentősen befolyásolhatja az érzelmi intelligenciája? Minden változtatás először a felismeréssel kezdődik. Ha a mindennapi életben nagyobb hangsúlyt fektetünk az érzelmi intelligencia fejlesztésére, akkor az ezek szerint, akár az életünk meghosszabbítását is eredményezheti?

Ahhoz, hogy az érzelmi intelligenciát, mint tudományágat megérthessük, és érdemben tárgyalhassunk róla, először is meg kell értenünk, hogy hogyan váltunk mi, emberek, önálló személyiségekké. Éppen ezért tartom először fontosnak a személyiség, mint olyan, és a személyiség fejlődésnek útját megismerni.

Carver és Scheier, Allport személyiségelméletét módosítva alkotta meg a következő munkadefiníciót: „A személyiség a személyen belüli pszichofizikai rendszerek olyan dinamikus szerveződése, amely a személyre jellegzetes viselkedés-, gondolat- és érzelemmintákat létrehozza.”

Maga az alapfogalom Allport-tól származik, de szerintem feltétlenül ideillene, hogy biológiai alapokon nyugvó és érzelmi szempontból fejleszthető rendszerekről van szó.

Mitől sírósabb és „idegesebb” az egyik baba, mint a másik? Miért csúfolják a gyerekek az egyik társukat, és miért lesz a másikból, már óvodásan "vezető"? Miért szeretnek, vagy utálnak bennünket?

Ha az ember megismerésére törekszünk, akkor mindenképpen meg kell határoznunk, hogy mi az, ami befolyásolja az ember személyiségét.

Vannak, akik úgy gondolják, hogy a születésünkkor magunkkal hozott biológiai és genetikai készletünk határozza meg a személyiségünket (biológiai nézőpont), és vannak, akik szerint a környezetünk van ránk a legnagyobb hatással, azaz „tiszta lappal” (John Locke) születünk és a megismerő folyamatok és a tanulás (behavioristák) révén alakul folyamatosan a személyiségünk.

Milyen személyiségelméletek szerint kategorizálhatjuk az embereket?

A környezetünkben élő embereket ismerve, bemutathatjuk őket egy másik személynek, pusztán a rájuk jellemző tulajdonságok felsorolásával (barátságos, kedves, veszekedős, stb.). A típus és vonás elméleteket tanulmányozva megismerhetjük, hogy mit gondolnak erről a különböző pszichológiai megközelítések képviselői.

Ősidőktől fogva törekszik az ember a saját személyiségének meghatározására, kategorizálására vagy valamilyen rendszerbe illesztésére. Már Hippokratész (i.e. 400 körül) megalkotta típuselméletét, melyben a testnedvek alapján osztályozza 4 különböző csoportba az embereket: kolerikus, melankolikus, szangvinikus, flegmatikus.

Az újabb típuselméletek közül Carl Jung (1933) munkásságát emelem ki, aki két csoportot alkotott a típustanában:

Általános beállítottsági típus:

· introvertált (félénknek tűnő, befelé forduló)

· extravertált (nyitott, társaságkedvelő).

Funkciótípusok:

· Gondolkodás – érzés

· Érzékelés – intuíció pszichés funkciópárok.

Mi is az a típus? Olyan jellemző, amely időben nem változik, egész életében végigkíséri az embert, Jung szerint, éles határai vannak, azaz vagy egyik, vagy másik típusba vagyunk sorolhatóak. Eysenk ezt a fogalmat már nem a folytonosság hiányának megnevezésére, hanem a szupervonások leírására használta. (Vonások: személyiségdimenziók, amelyek mentén az emberek különböznek egymástól.)

Allport (1961) így foglalta össze: Sokáig tartotta magát az ún. nomotetikus megközelítés (nomotetikus: görögül törvényt jelent), mely szerint minden emberben ugyanazon vonások találhatóak meg, és nem minőségben, hanem mennyiségükben különböznek egymástól.

Pár évtizede már az ún. ideografikus megközelítés az elfogadottabb, mely szerint a vonások egyediek, és azért nem lehet az embereket összehasonlítani, mert minden ember más és más. Ha netán valamely vonás két emberre is jellemző lenne, akkor viszont jelentésükben térhetnek el egymástól.

Ha a vonások alapján szeretnénk jellemezni az embereket, akkor nem lehetne rendszerbe rakni, mivel megannyi vonás létezik, éppen ezért alkották meg a pszichológusok a faktoranalízist. A faktoranalízis eljárás lényege, hogy sok embertől gyűjtenek be adatokat (legyen ez akár önjellemzés, vagy más általi megfigyelés), és ezeket feldolgozva korrelációkat számítanak a változópárok között. Amennyiben több vonás mögött találnak korrelációt, úgy ez megalkot egy-egy faktort.

Raymond Cattell volt az első alkalmazója a faktoranalízisnek. Az volt az elmélete, hogy a nyelvet megvizsgálva a különböző emberi jellemzőket és azok szinonimáját leszűrve megkapjuk a legjelentősebb vonásokat. Így állított fel 16 személyiségfaktort a lexikális (szótári) kritériumnak megfelelően. Ezek a személyiségfaktorok ellentétpárokat állítanak fel: pl. tartózkodó – szívélyes, konkrét gondolkodású – absztrakt gondolkodású, túlérzékeny – érzelmileg stabil, stb…

Jerry Wiggins és munkatársai alkották meg az ún. interperszonális kört, melynek olyan emberi vonások alkotják a magvát, melyek a személyközi kapcsolatokat vizsgálják. „Wiggins nyolc mintázatot javasolt, amelyeket, az emberi kapcsolatokat meghatározó két dimenzió körül helyezett el, és interperszonális körnek nevezett.

1949-ben Fiske számolt be róla, hogy nem sikerült reprodukálnia a Cattell által szorgalmazott 16 faktoros struktúrát, viszont elemzéseiben 5 faktor emelkedett ki.

Később egyre több kutató ezt a vonalat erősítette meg, sőt már földrészeken keresztül átívelve igazolták az ötfaktoros modell térnyerését.

Többen többféleképpen nevezték el az öt faktor tartalmát és még vita folyik arról is, hogy pontosan mit tartalmazzanak a faktorok. A szerzők pusztán abban értenek egyet, hogy az öt faktorban egyáltalán miről is kellene mérni:

Hatalom - Extraverzió

Szeretet - Barátságosság

Munka - Lelkiismeretesség

Érzelem - Emocionalitás

Intellektus – Intellektus

Mi köze a személyiség elemzésének az érzelmi intelligenciához?

Ha megfigyeljük a különböző személyiségelméletekben mért személyiségjegyeket, mindegyik valamilyen szinten köthető az érzelmi intelligencia különböző területeinek valamelyikéhez, illetve mindegyik valamilyen érzelmet kelt a szociális másikban.

Freud szerint a személyiség nem egy homogén rendszer, hanem különböző egységekből áll, struktúrája van. „…úgy gondolta, hogy a személyiség három nagy rendszerből áll: id (ösztön-én), ego (én), és szuperego (felettes én).”

Szerinte az id (ösztön-én) hajt bennünket előre, és határozza meg akaratunk tárgyát. Az id, az ún. örömelv alapján működik: azonnal és most teljesüljön, amit akarok. Ez alapvetően a gyermekkorra jellemző, de természetesen viselkedhetünk gyerekesen felnőttkorunkban is. Az ego (én) próbálja meg visszafogni az id akaratát, és határozza meg a valóságos körülmények figyelembevétele alapján, hogy mi valósuljon meg a vágyainkból. Az ego a valóságelv alapján működik. A harmadik a szuperego, mely a társadalmi és erkölcsi normákat figyelembe véve dönti el, hogy az aktuális cselekedetünk helyes-e vagy sem, tehát itt a neveltetésünk és a gyermekkorunkban történtek befolyásolják a jelenkori cselekedeteinket. Ennek alapján, az id és a szuperegó harcából, viaskodásából születik meg az egó, mely egyensúlyozni igyekszik, a késztetések és a szuperegó által engedélyezett, vagy tiltott tevékenységek között.

Itt szükséges megismerkednünk Robert White kompetenciaelméletével, hiszen felmerülhet bennünk az a kérdés, hogy mi motiválja az embereket az életük folyamán.

A motívumok a mögöttes szükségletet „ragadják meg” és viszik közelebb egy lépéssel a tényleges viselkedéshez.

White kétféle motivációs fogalmat alkotott:

-Effektanciamotívum: A személyiség hatást gyakorol a környezetére.

-Kompetenciamotívum: A személyiség egyre hatékonyabban szeretne bánni a környezetével.

„White szerint az effektancia- és kompetenciamotívum közvetlenül az agyműködés szerveződési módját tükrözi. Úgy vélte, az ember veleszületett hajlama, hogy a környezet felderítése (explorációja) révén ingereket szerezzen. Ez a biológiai hajtóerő sokféleképpen megmutatkozhat, de legfejlettebb formája a kompetenciamotívum és az az érzés, hogy képes a világ kompetens kezelésére.”

Alfred Adler is úgy gondolta, hogy az emberek folyamatosan egyre nagyobb kompetenciára törekszenek, de Ő az okokat másban látta. Azt feltételezte, hogy amikor a személyiségnek a helyzetétől vagy érzéseitől fogva „kisebbrendűségi érzései” támadnak, akkor azt mindenképpen kompenzálni igyekszik, azaz „fölényre törekszik”. Bevezette az „életstílus” és „hibás életstílus” fogalmát, amely szerinte éppen azt jelenti, hogy egészséges célokat tűzünk-e magunk elé, és megpróbálunk jó kapcsolatokat kialakítani az életünk folyamán, vagy úgy próbálunk meg fölényre szert tenni, hogy éppen uralkodunk másokon, vagy kiszolgálunk másokat. Mindenki másképpen dolgozza fel a fölényre törekvés folyamatát.

Erikson szerint egész életünkben fejlődünk (ebben gyakorlatilag egyetért White kompetenciaelméletével), és Ő volt az a pszichológus, aki bevezette az énidentitás fogalmát.

„Az énidentitás nem más, mint a társas valósággal való kölcsönhatás nyomán kialakuló, tudatos énélmény. A személy énidentitása a társas környezetváltozásaira adott válaszul állandóan változik.”

A másik fő témája a kompetenciaérzés és a személyes megfelelőség érzése.

Több pszichoszociális szakaszra bontotta az emberi életet, és úgy gondolta, hogy minden szakaszban pszichoszociális krízist vagy konfliktust élünk át. Eriksonnál a krízis fordulópontot jelent, és krízis időszakokat jelöl meg, amiben a személy konfliktusokon keresztül fejlődik. Véleménye szerint a konfliktusok állandóak, és nem a személyen belüli, vagy a társas környezettel való konfliktust jelöli, hanem azt jelenti, hogy az adott személy képes-e sikeresen megvalósítani a saját maga által kitűzött célokat, és úgy érzi-e, hogy megfelelt a saját maga által támasztott elvárásoknak az adott krízisszakaszban.

Minden szakaszban két pólust jelöl meg (Pl.: bizalom - bizalmatlanság, autonómia - szégyen és kétség, kezdeményezés - bűntudat, teljesítmény - kisebbrendűség, identitás - szerepkonfúzió, intimitás - izoláció, generativitás – stagnálás, énintegritás - kétségbeesés), amelyben a személyiség viaskodik önmagával, és ezeken a tapasztalatokon keresztül változik, fejlődik. Szerinte feltétlenül fontos az is, hogy mindkét pólussal, a „negatívval” is, megismerkedjen, hiszen az így szerzett tapasztalatokkal fejlődik tovább. Természetesen az lenne a legjobb, ha minden krízisszakasz végén a pozitív pólus felé tolódna el a fejlődés, ezt nevezte el Erikson énminőségnek, énerőnek, erénynek.

Az utóbbi évtizedekben egyetérteni látszanak a pszichológusok abban, hogy az ún. szociális intelligencia különválik az akadémikus intelligenciától. Gardner nyomdokain haladva Peter Salovey szerint az érzelmi intelligencia a következő részekből áll össze:

-Az érzelmek felismerése (Minél biztosabban ismerem fel a saját érzéseimet, annál jobban tudom irányítani az életemet.)

-Az érzelmek kezelése (Van-e képességem arra, hogy a saját érzelmeimet felismerve, azon a saját elhatározásom szerint változtatni tudjak?)

-Önmotiválás (Érzelmi önkontroll a vágyaim teljesítése érdekében.)

-Mások érzelmeinek felismerése (Empátia.)

-Kapcsolatkezelés (Szociális hatékonyság, melynek alapjai: népszerűség, vezetői adottságok, a kapcsolatok jó bonyolításának képessége.

Goleman így fogalmazta meg: kétféle elménk van, az érzelmi és a racionális elme. Az élet dolgaiban hol az egyik, hol a másik igazít el bennünket, de általában szorosan együttműködnek.

Az EI (emotional intelligence) az emberről szól. Önismeretet, empátiát, motivációt, szociális készséget jelent, és a gyorsan változó környezetben a siker 90 százalékban ezeknek a tényezőknek köszönhető.

Forrás:

http://nevarchivum.klte.hu/tananyag/evolny/nanay_elme-es-evolucio.pdf
http://www.matud.iif.hu/2002-01.pdf

Carver, Charles S. – Scheier, Michael (2006): Személyiségpszichológia, Osiris Kiadó. Budapest 31 o., 82 o., 84 -85 o.,105 o., 109 o., 265 o., 299 o.
Kovács Mariann (2006): Amit a hallgatónak tudni illik a: személyiségről, Szeged: SZEK - Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó 7 o.
Mirnics Zsuzsanna (2006): A személyiség építőkövei, Budapest: Bölcsész Konzorcium 21 o.
Atkinson et al (2003): Pszichológia, Budapest: Osiris Kiadó 380 o.