Mi határozza meg leginkább lehetőségeinket, a gazdasági körülmények, a szellemiség (kultúra), amelyet elsajátítunk, a régió, amelyben lakunk, vagy saját ambícióink, fejlődési és kapcsolatteremtő képességeink? A kérdés aktualitását több sajátos körülmény is indokolja, amelyek korszakunkat jellemzik. Ezek egyike a rendszerváltozás, ami már a nevében is korszakváltást feltételez, másika az információtechnikai forradalom, amelyet Z. Karvalics László az 1960 –as évektől eredeztet (1961-ben repült elsőként ember az űrbe, Jurij Gagarin, ekkor használták először az információs társadalom fogalmát, s ekkor hoztak létre először kapcsolatot számítógépek közt Németországban). Ezen változásokat előtérbe állító történelmi kontextus mellett létezik egy állandóságot vagy meghatározottságot sugalló felfogás is, a földrajzi-kulturális.
A földrajzi-kulturális determináltság elmélete
Közép-Kelet-Európa egy önálló régió, amelyet sajátos, a nyugat-európaitól és a kelet-európaitól is eltérő kulturális jegyek jellemeznek, ez Szűcs Jenő történészi munkásságának kulcstétele. A tragikus sorsú történész (1988-ban öngyilkos lett) felfogását vitték tovább Csepeli György és Prazsák Gergő, amikor Európa országainak az Internettel és a mobiltelefonnal kapcsolatos hozzáállását elemezték (Örök visszatérés? Társadalom az információs korban, 2010), s Szűcs Jenő elméletét vélték igazolódni. Az információs társadalom fejlettsége szerinti rangsorban azok az országok vannak az élen, amelyeket Szűcs Jenő a nyugati kulturális régióhoz sorolt (Svédország, Dánia, Hollandia, Egyesült Királyság, Ausztria, Svájc, Norvégia, Finnország, Németország, Belgium, Írország, Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Portugália), ezután következnek a Közép-Kelet-Európához sorolt országok (Észtország, Szlovénia, Csehország, Magyarország, Szlovákia, Litvánia, Lettország, Lengyelország), s a Kelet-Európához tartozók maradtak le (Törökország, Románia, Bulgária, Oroszország, Ukrajna, Azerbajdzsán). A statisztika szerint, ebből a kulturális meghatározottságot sugalló logikából csak egy ország lóg ki, az Európai Unióhoz Magyarországot megelőzően csatlakozó Görögország, amely látszólag erőn felül teljesít az információs társadalomra való készenlétét tekintve, mivel kelet-európai jellege ellenére Szlovénia mögött, Csehországot megelőző pozíciót foglal el (Forrás: The 2008 e-readiness rankings). Görögország viselkedésére manapság az tekinthető egy kézenfekvő magyarázatnak, hogy az általa elfoglalt pozíciót az Európai Unió anyagi segítségének és a könnyelműen fölvett hiteleinek köszönheti, s bármikor lejjebb csúszhat ezen a ranglistán, amint fizetésképtelenné válik.
Emellett egy másik listát is közölt a Csepeli-Prazsák szerzőpáros, amely a jövő szempontjából a rangsort tekintve változásokra utalhat. A kreatív foglalkozást űzők arányát tekintve ugyanis lényegesen vegyesebb a kép, mint az információs társadalomra való készséget illetően – nem igazolván Szűcs Jenő modelljét. A Közép-Kelet-Európához sorolt Észtország nemcsak Magyarországot előzi meg, hanem Dániát, Svájcot, Németországot, Ausztriát stb. is, s kb. kétszer akkora Észtországban a kreatív foglalkozást űzők aránya, mint a nyugathoz sorolt Olaszországban.
Richard Florida elmélete a gyakorlatban
A kreatív foglalkozást űzők arányának az ún. kreatívosztály-indexnek a mérése összefügg Richard Florida elméletével, aki, gyakorlatilag, az értelmiséget tekinti a kreatív osztály tagjainak, s azt állítja, hogy a tudás termelésére, közvetítésére és alkalmazására szakosodott réteg jelentősége a modern ipari társadalmakban a technológiai fejlődés következtében megnőtt. Florida a hagyományosan értelmiségieknek tekintett tanárok, orvosok és jogászok mellett ebbe a kategóriába sorolja az állami, az önkormányzati, az üzleti és a nonprofit szféra vezetőit is (hasonlóan Antonio Gramsci elméletéhez az 1930-as évekből). Florida nem állítja, hogy ezen értelmiséginek tekintett személyek mind kreatívak, hanem arról van szó, hogy a társadalom működésének hatékonysága, az innováció megvalósulása szempontjából ezek a rétegek számítanak igazán, tehát az ő kreativitásukon múlnak a dolgok. Azaz, bár azt is állíthatjuk, hogy elvileg mindenki lehetne kreatív, mindenki lehetne értelmiségi gondolkodású, de a gyakorlatban nem lehet mindenki értelmiségi pozícióban. (A problémát jól érzékelteti Izrael foglalkoztatási helyzete: a diplomás munkanélküliség gyakori felbukkanása mellett jellemző az is, hogy munkaerőt importálnak – a szakképzettséget nem igénylő munkakörök betöltésére. Azaz, nincs mindenki számára értelmiségi státusz – a gépesítésnek vannak korlátai, a fizikai státusz nem mindig alakítható át értelmiségi státusszá.)
Florida elméletének fő tétele az, hogy „a tehetségpotenciál és a technológia egymásra találása csak akkor eredményezi kreatív osztály kialakulását, ha a kritikus tömeget meghaladó létszámban, egymás fizikai közelségében élő kreatív személyek nyitott, befogadó, toleráns kulturális környezetet teremtenek maguknak, amelyben nincs helye semmiféle előítéletnek, dogmatizmusnak, törzsies módon felfogott identitásnak. Társadalmilag számottevő, történelem- és kultúraformáló kreativitás ott keletkezik, ahol a kreatív osztály térben és időben találkozó tagjainak száma eléri a kritikus tömeget. Abszolút számban ezt nehéz megadni. A lényeg az, hogy ennek az eredendően kisebbségben levő csoportnak az adott helyen és időben többségben kell lennie”. (Forrás: Csepeli-Prazsák, 2010) A történelemben az ókori Athén, a reneszánsz Firenze, az Erzsébet-kori London és a mai Seattle (Amerikai Egyesült Államok, Washington Állam) lakossági összetétele feleltek, felelnek meg a kritériumoknak.
Igen, de vajon mi történt a XX. század elejének Budapestjével, ahonnan több Nobel-díjas tudós és nemzetközi hírű filozófus, szociológus pályája indult, sőt, innen származik a számítógép feltalálója, Neumann János is? Amikor az egyetlen Magyarországon Nobel-díjat kapó magyar tudóst, Szentgyörgyi Albertet arról kérdezte az újságíró, hogy mit tanácsol a fiataloknak, mi volt élete tanulsága, a válasz az volt „Tudni kell idejében elhagyni az országot.” (Rajta kívül egy irodalmi Nobel-díjas van, akiről esetleg elmondható, hogy magyarként kapta a díjat – Kertész Imre. Azonban a díjnyertes kisregénye, a Sorstalanság megírása után ő is elköltözött innen, Németországba, s nem kizárt, hogy éppen az ottani kapcsolatainak köszönhető nemzetközi ismertsége és sikere.)
Richard Florida, Szentgyörgyi Albert és Szűcs Jenő gondolatainak szintézise
Ha elfogadjuk Florida elméletét, és továbbgondoljuk Szentgyörgyi Albert motivációinak hátterét, akkor megértjük Szűcs Jenő igazságát. Tudniillik, azért nem tudtak, tudnak felzárkózni Közép-Kelet-Európa országai Nyugat-Európához, mert amikor valamilyen szerencsés véletlennek (pl. bevándorlásnak) vagy akár az oktatás színvonala emelkedésének köszönhetően összegyűlne viszonylag sok kreatív emberük, azokat nem tudják együtt tartani. A XX. századi Magyarországról a század folyamán több kivándorlási hullámban vándoroltak ki (elsősorban Amerikába) a szegények is, az értelmiségiek is. Az utóbbiak közt sok esetben beszélhetünk elsősorban politikai vagy vallási jellegű motivációkról, illetve fenyegetettségről (kommunisták, zsidók, majd nyilasok, nemesi származásúak, 56-os forradalmárok stb.), amit a század végén egyre inkább a gazdasági okok váltanak fel, a jobb megélhetés lehetőségének keresése nyugaton. Ezzel a kivándorlási helyzet visszatért a kiindulópontjára, hiszen az ezredforduló után ugyanúgy a munkanélküliségtől való fenyegetettség lett a kivándorlás egyik oka, mint ahogyan száz évvel korábban volt, legfeljebb annyi a különbség, hogy egyes foglalkozási ágak (pl. egészségügy) esetében nem a munkanélküliség riasztó, hanem a bérszínvonal, s eközben a magyarországi bérek többszöröse érhető el Nyugat-Európában, amely országok intézményei ma már toborozzák a magyar orvostanhallgatókat, s pl. svéd nyelvtanfolyamot szerveznek számukra.
A közép-kelet-európaiság lényege nem változik? A slachta és a második jobbágyság visszatér?
Fél évszázada beszélhetünk információs társadalomról, amelynek hatása Magyarországra is kiterjedt, mégis előállhat az egy évszázaddal ezelőtti szituáció, akár a hárommillió koldus országa is, szó szerint. Vajon mi lehet az oka ennek? S pl. mi lehet az oka Észtország nyilvánvaló kiválásának ebből a kulturális zónából? Észtország miért közelíthet a finnekhez és a svédekhez, miközben mi, magyarok nem közelítünk az osztrákokhoz? Vajon tehetünk-e róla mi, magyarok, vagy mindig mások tehetnek róla – pl. a szovjetek, akik nem engedték Magyarországot kilépni a Varsói Szerződésből 1956-ban? Vajon garantálható-e, hogy Magyarország élni tudott volna az esélyével, és felzárkózott volna Ausztriához, kulturálisan is, gazdaságilag is? Nehéz eldönteni. Hiszen évszázadokon át adva volt az esély: 1526 és 1918 között, azaz, csaknem négy évszázadon át közös uralkodója volt Magyarországnak és az osztrák tartományoknak (kisebb megszakításokkal). Mégse lettünk hasonlóak az osztrákokhoz a munkakultúrát tekintve, nem kerültünk egy kulturális-földrajzi kategóriába – Szűcs Jenő szerint. S éppen az 1500-as évek eleje az, amikor felzárkózás helyett leszakadás történt, az ún. második jobbágyság bevezetése és megszilárdulása Magyarországon. Szűcs Jenő konkrétan 1490-től számítja ezt a korszakot, s ez összhangban van azzal a népi szólással is, hogy „Meghalt Mátyás király –oda az igazság.” Tény, hogy a jobbágyság kiszolgáltatottsága növekedett Mátyás halála után, s ez váltotta ki az 1514-es parasztfelkelést, aminek leverése után a törvények is tükrözték ezt a változást. Közép-Kelet-Európában (legalábbis, Magyarországon és Lengyelországban) a jobbágyságot – egy átmeneti lazulás után – újra erősen a földesuraikhoz csatolták (ez a röghöz kötés, az ún. örökös jobbágyság). Tehát nem ment végbe a szabad bérlővé válás folyamata, amely egyes nyugati német fejedelemségeket és Franciaországot jellemezte. Azaz, a függő helyzet fönnmaradt. Igen, s most nézzük a XX. századot: főként éppen azok a közép-kelet-európai országok kerültek a szovjet befolyási övezetbe, amelyeket Szűcs Jenő a köztes régióhoz sorolt, s eme státuszukat az országok fenn is tartják, ami viszonylag nagyobb szabadságfokot jelent az esetükben (Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia), mint a Kelet-Európához sorolt Szovjetunió esetében. Viszont érdekes módon van egy ország, amely kilóg Közép-Kelet-Európából – Észtország. Az az ország, amelyben állampolgári joggá tették az Internethez való hozzáférést. Ez az ország nem véletlenül vezeti az információs társadalomra való nyitottság tekintetében a kelet-közép-európai országok ranglistáját, s előzi meg a Nyugat-Európához tartozók nagy részét is – a kreatívosztály-index szerint. S gondolkozzunk csak el, találunk-e még valami egyediséget eme kis finnugor nyelvet beszélő ország adatai közt, amely megmagyarázná sikereit? Finnország közelsége, a finn kulturális hatás, amelyre részben a finn és az észt nyelvek hasonlósága miatt van lehetőség, s ez, feltehetően, valamiféle mi-tudatot is kialakíthatott az észtek és a finnek esetében. Gyanítható, hogy Észtország a világon élenjárónak tekintett finn oktatási rendszert képes adaptálni, míg Magyarország soha nem viszonyult ennyire készségesen az osztrák kulturális hatásokhoz. Lehet, hogy Magyarországot nemcsak földrajzi helyzete, hanem az évszádokkal korábbi török hódítás kulturális hatása is hátráltatja? A három részre szakadt ország erkölcse, amely képtelen volt megegyezni a nemzeti célokban? Ez nyilvánul meg a rendszerváltás utáni pártok közti torzsalkodásokban? Lengyelország esetében pedig a slachta, a megegyezni képtelen nemesi országgyűlés hatása – a mai többpártrendszer mintázata? A bankok egyoldalú szerződésmódosításai – a második jobbágyság modern megnyilvánulásai?
A tanulásra, szintézisteremtésre való képtelenség, a korlátoltság – nemzeti ünnep?
Vajon hogyan másképpen valósulhatna meg a hibás mentalitás évszázadokon átívelő fennmaradása, mint nevelés és hagyományőrzés által? Azzal, hogy a nemzeti identitás részévé válik az ostobaság. Gróf Széchenyi István döbbenten állapította meg 1848 forradalmi hevületében, hogy a bölcsességet sokan hazaárulásnak tekintik. Edmund Husserl három kultúratípust, fejlődési fokozatot különböztetett meg: állati lélek, mitikus-vallásos szemlélet, filozófiai szemlélet. Magyarország lakosságának, sőt, elitjének a többsége sem képes túllépni a mitikus-vallásos szemlélettől a filozófiai szemlélet, a nyitott gondolkodás felé. Ennek közvetlen és közvetett bizonyítékai is vannak. Közvetlennek tekinthető pl. Horn Gyula 1994-es nyilatkozata „Minek ennyi filozófus?”, vagy akár a Magyar Tudományos Akadémia jelenlegi elnökének, Pálinkás Józsefnek a nyilatkozatai az államérdek új prioritásairól: a társadalomtudományi kutatások állami finanszírozásának háttérbe szorításáról. Az információs társadalom és az élethosszig tartó tanulás lehetősége megteremtésének szükségessége pusztán szépen hangzó jelszavak, de egyáltalán nem a magyar politikai elit fő céljai. Sőt, korábban sem voltak azok, a XVIII. században sem, a XIX. században sem. Mi a bizonyíték erre? Pl. az, ahogyan a magyar nemesek szabotálták Mária Terézia oktatásügyi törvényét, a Ratio Educationist (1777), amely az elemi iskolák terjesztését volt hivatott szolgálni, de a magyar nemesek ezt nem tekintették közérdeknek. Vagy pl. 1861-től, amikor nőtt Magyarország oktatásügyi autonómiája, csökkent a beiskolázottak száma. 1990-től pedig – miután az ország újra visszanyerte nemzeti függetlenségét – a középiskolai filozófiaoktatás elsorvasztását tapasztalhattuk meg.
S ezek után vessünk egy pillantást a rendszerváltást követően hivatalossá tett magyar nemzeti ünnepekre is:
Augusztus 20. – az államalapítás ünnepe (valójában István szentté avatásának évfordulója),
Március 15. – az 1848-49-es forradalom és szabadságharc ünnepe,
Október 23. – az 1956-os forradalom és szabadságharc ünnepe.
Mit ünneplünk, kiket ünneplünk, s milyen döntési alternatívák, értékrendek ellenében kötelezzük el magunkat eme nemzeti ünnepek által?
Augusztus 20. A kereszténység felvételét, a nyugati integrációt és azt az István királyt ünnepeljük, aki képtelen volt megegyezni rokonaival a trónutódlásról és/vagy a kereszténység felvételéről. Bár ma már nehéz pontosan feltárni az ezer évvel ezelőtti opciókat, a mai István-értelmezéshez hozzátartozik, hogy erőszakkal terjesztette a kereszténységet, megteremtvén ezzel az eurokonform magyar királyságot, a trónutódlással kapcsolatban pedig szembefordult az addigi hagyománnyal. A nemzeti ünnep, s általa az új államilag támogatott nemzeti identitás tehát a szervetlen – a nem konszenzusos – fejlődési folyamatot elfogadhatónak, sőt, mintának tekinti. Arra, hogy nemcsak erőszakkal lehet elfogadtatni egy új vallást, példaként körbe tekinthetünk: a csehek, horvátok, lengyelek és oroszok esetében is békés térítés történt.
Március 15. A Habsburgokkal és az István óta elfogadott nyugati kozmopolita (birodalmi) keresztény integrációval való szembefordulást, és azt a Kossuth Lajost és Petőfi Sándort ünnepeljük, akik kompromisszumképtelenségükről ismertek. Kossuth a Habsburgoktól teljes függetlenséget kívánt kapni, a nemzetiségieknek pedig (Horvátország kivételével) a magyar nemzetállamba való betagolódást ajánlotta a korábbi birodalom helyett. Petőfi költészete Kossuth törekvéseit szolgálta, amennyiben a békeszeretők (a gyávák) megvetésére és a könyörtelen harcra való felkészítésre irányult. A történelemoktatás nem szereti kihangsúlyozni azt a tényt, hogy 1848 augusztusában V. Ferdinánd magyar király és osztrák császár egy olyan kompromisszumot ajánlott, amilyet 19 évvel később Deák Ferenc vezetésével Magyarország képviselői elfogadtak, s 1918-ig érvényben maradt. Két minisztérium (a hadügy- és a pénzügyminisztérium) birodalmi irányításáról és Horvátország autonómiájáról van szó, amely a béke feltétele volt V. Ferdinánd 1848 augusztus 31-i ajánlatában, de a magyar kormányküldöttség szeptember 9-én erről nem tudott megegyezni a királlyal, azt elutasította, majd 10-én lemondott. A király ezután Jellasicsot, majd Lamberg Ferencet tekintette Magyarország legitim katonai vezetőjének. A nép szeptember 27-én meglincselte Lamberg Ferencet, amivel tovább élezte a király és Magyarország közti feszültséget, előkészítvén a 29-i pákozdi csatát (Jellasics ellen). A kor szellemét tükrözi, hogy miközben a pákozdi csata előtt a magyar sereg katonai vezetői Jellasicstól királyi felhatalmazást kértek, s csak annak hiánya miatt álltak ellen Jellasicsnak, két héttel korábban a Jellasics elől visszavonuló Teleki Ádámot, a dunántúli magyar hadsereg parancsnokát a képviselőház árulónak tekintette. Az új magyar identitás lényege az volt, hogy a bizonytalan közjogi helyzetben (szeptember 10-én lemondott a Batthyány-kormány, tehát újra a császárhű nádor lett a legitim vezető) a szélesebb döntési alternatívákat latolgató, a királlyal való szembefordulást, a felségsértést nem vállaló magyar tiszteket, gyakorlatilag, kiközösítették a nemzetből, vagy ki is végezték (lásd Zichy Ödön esetét). Kb. egy év múlva hasonló sors jutott a felségsértést vállalóknak (az aradi vértanúk). A korszellem lényege: „velem vagy ellenem” – s kompromisszum nincs.
1956-ban a jelszó: „Aki magyar, velünk tart!” Nézzük meg részletesen!
Október 23. Azt a forradalmat ünnepeljük, amely lassúnak találta az 1953 (Sztálin halála) óta tartó reformfolyamatot, s azt a Nagy Imrét tekintjük hősnek, aki képtelen volt megakadályozni a lincselést a Köztársaság téren, és kiléptette az országot a Varsói Szerződésből, amivel kiprovokálta a szovjet csapatok beavatkozását. (Ellenpélda: Lengyelország, ahol nem került sor szovjet beavatkozásra, s Gomulka – a lengyel Nagy Imre – a helyén maradhatott.) Emellett azokat a pesti srácokat is ünnepeljük, akik elhitték a Szabad Európa rádió ígéreteit a felkelőknek nyújtandó nyugati katonai segítségről, s közülük az erőszakosabbak meglincselték az ávósokat, illetve bárkit, akiről azt hitték, hogy ávós vagy éppen Moszkva-barát kommunista volt. Tagadhatatlan, hogy az 1956-os népfölkelésnek ugyanúgy megvoltak a jogos indokai, mint az 1848-asnak, tehát sérelmek érték a magyar állampolgárokat a hatalom részéről, azonban a felkeléssel nem sikerült javítani a helyzeten.
Szertefoszlott a békés – a hatalommal folytatott párbeszédre épülő – reformfolyamat esélye.
Azért, mert nem valósult meg szintézisteremtés a különböző csoportok között. Tény, hogy Nagy Imre moszkovita kommunistaként vált népszerűvé (már 1953-tól, amikor a szovjet Malenkov nyomására a miniszterelnökké nevezték ki), ugyanakkor, a felkelők radikalizálódása miatt ő is válaszút elé került: vagy elfogadja a felkelők maximalizmusát és elnézi bosszúvágyukat, vagy szembekerül velük a hazaárulóknak tekintett ávósok és kommunisták táborába. Nagy Imre képtelen volt szintézist teremteni eme alternatívák közt, s saját lelkiismeretével is csak úgy tudott megbékülni, hogy akkor sem legitimálta a Kádár-kormányt, amikor ezzel saját és barátai életét menthette volna meg.
A fölsorolt nemzeti ünnepek mindegyike olyan válaszutakhoz kapcsolható, amelyeknél nem sikerült megtalálni a békés átmenetet, a szintézist, a szerves fejlődést. Annyi különbséget azonban észrevehetünk, hogy míg augusztus 20-án a győzteseket, március 15-én és október 23-án a veszteseket ünnepeljük. Augusztus 20-án a nyugati integrációt, március 15-én a nyugati integráció elutasítását, október 23-án pedig a keleti integráció elutasítását. Azaz, a legközelebbi történelmi időpontokhoz integrációellenes identitástudat kapcsolható, ami pl. Orbán Viktor legutóbbi március 15-i beszédében is érződött. „Nem hagyjuk, hogy Bécs, Moszkva vagy Brüsszel diktáljon nekünk.”
Ez a felfogás azt is jelentheti, úgy is interpretálható, hogy nem kíváncsi a véleményükre, nem óhajt tanulni tőlük, önmagában is elég bölcs a magyar kormány.
Összegzés: Mit is mondott Florida a kreatív elitekről? Igaza volt-e Szűcs Jenőnek?
„Ha a kritikus tömeget meghaladó létszámban, egymás fizikai közelségében élő kreatív személyek nyitott, befogadó, toleráns kulturális környezetet teremtenek maguknak, amelyben nincs helye semmiféle előítéletnek, dogmatizmusnak, törzsies módon felfogott identitásnak.”
Vajon a mai magyarok miért azokat a történelmi eseményeiket ünneplik, amelyekben nem jött létre kreatív elit, sőt, létrejöttének az esélye a minimálisra csökkent? A magyarok azt ünneplik, amikor nem organikus fejlődés (István), vagy nem organikus (tehát, a hagyományokkal és a szövetségekkel való erőszakos vagy azt megengedő szakítással történő) fejlődésre való elbukott kísérlet (1848, 1956) történt. Ezek után van-e még kétség afelől, hogy miért volt igaza Szűcs Jenőnek, amikor Magyarországot a nyugat és a kelet közé sorolta egyfajta determinisztikusan elmaradt fejlődési modell követőjeként?
A szellemiség (kultúra), amelyet elsajátítunk, összekapcsolódik azzal a régióval, annak a régiónak (Magyarországnak, a Kárpát-medencének) a mitikus-dogmatikus, azaz, korlátolt, szintézisteremtésre alkalmatlan kultúrájával, amelyben lakunk. Az Internet terjedése, s Magyarország lakosságának az információs társadalomra való egyre nagyobb mértékű nyitottsága, természetesen, megváltoztathatná ezen földrajzi-kulturális hatások jelentőségét, azonban automatikusan ez aligha történik meg, hiszen a közvetített tartalmak minőségi megváltozására maga a technika nem garancia. Hiszen eddig hányan foglalkoztak pl. a magyar nemzeti ünnepeknek a mitikus-vallásos szemléletre utaló jellegével, s ha foglalkoztak volna is, hány magyar embert érdekelt volna a téma, s ha érdekelte volna, hány értette volna meg, s értett volna a fenti érvekel egyet?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése