Komparatív andragógia – a társadalom szervessé tételének szolgálatában

A témafelvetés előzményei

A szakdolgozatomban (A kulturális szolidaritás fenomenológiája) elemzett fejlődéstörténet tanulságának azt tekintem, hogy a társadalmi modellek változásában nem beszélhetünk automatizmusokról, szükségszerű haladásról, hanem minden nemzedéknek, sőt, minden új kormánynak és új oktatási folyamatnak újra kell teremtenie a társadalmi szerződést, azaz, a konszenzust – a kulturális szolidaritás légkörét és a megértett alternatívákból leszűrt tanulságokra építvén az önkéntes szabálykövetés légkörét. Ez a társadalom szervességének egyik feltétele (a másik pedig az, hogy minden rétegnek legyen önként vállalható funkciója, munkája).

A társadalom organikus jellege, a szerves fejlődés kérdése, a reaktivitás

A magyar kultúra régóta nem képes megteremteni az organikus társadalmat. Ugyanakkor, nincs értelme a fatalista megközelítéseknek, a néplélek miatti siránkozásnak, mert dinamikájában élesen kettéválasztható a technikai civilizáció fejlődése és a társadalmi modell története (az élő kultúra). Az előbbi lineáris fejlődés, az utóbbi nem. Ha a kultúra szerves társadalmat teremtett a múltban, akkor is tönkremehet a jelenben, de előzmények nélkül is kialakulhat erős és összetartó közösség, ha elég tehetséges az elitje és nyitottak a tömegei.

Az 1960-as évek fiatal nemzedéke azt igazolta, hogy a mintának tekintett nyugati jóléti államok sem mindig teszik teljesen organikussá a társadalmat. Éppen a legfejlettebb, leggazdagabb és viszonylagos jólétet teremtő államokban (USA, Nagy Britannia, Franciaország, Németország) volt erős az ifjúság mozgalma, amelyet azóta sem dolgozott fel igazán a szociológiai és filozófiai szakirodalom. A posztmodern tagadás, tehát a nagy narratívák elutasítása (Lyotard) nem ad választ a társadalmi szocializáció kérdésére – ami a vallások felségterületéhez is kapcsolható, hiszen a szeretet közvetlenné tételéről van szó, amire se a kanti etika, se a kálvinista etika automatikusan nem képes. Durkheim szerint a szolidaritás akkor organikus, ha munkamegosztáson alapul – viszont a történelmi tapasztalat bizonyítja, hogy ez sem elég – újra és újra szükség van a társadalmi szerződés újraalkotására, az önkéntes vállalások és az újdonság ihletadó, frissítő hatására is.

A kultúra, a művelődési folyamat, tehát a felnőttoktatás nem merevedhet meg bizonyos örökérvényűnek tekintett eszmék, modellek, témák propagálásánál vagy azok elkerülésénél. Az organicitás, az igazi konszenzus az, ami egy folyamat, a szintézisteremtés eredménye – ezért a kultúrának reaktívnak kell lennie. Ha nem ilyen – elvontnak, élettől távolinak tűnik és elsorvad.

Az andragógia hármas funkciója és a közoktatás passzív jellege

Az oktatás és művelődés (andragógia) funkciója hármas: képességfejlesztés, gazdasági szocializáció és társadalmi szocializáció. A társadalmi szocializáció – a társadalomban aktuális szabálykövetésre való értelmi és érzelmi ráhangolás, az etika. De nemcsak passzív elfogadásra kellene ráhangolnia, hanem a modell tökéletesítésére. (Ha csak legitimáló funkciót adnak neki – megmerevedik.) Bevonni a társadalomszervezésbe. Nem szelektálni újabb és újabb eliteket (amire pl. a mostani Akadémia is kész), hanem közös kulturális – alkotási tereket teremteni.

Vegyünk egy konkrét történelmi folyamatot, a rendszerváltást: az Antall-kormány az egyházakkal kívánta eljátszatni a társadalmi szocializáció vezetését. A jogi-hatalmi viszonyok megváltozását az egyházak nem kérdőjelezték meg, mégsem sikerült elfogadtatnia magát ebben a szerepben. Az én magyarázatom az, hogy a mai egyházak többsége nem alkalmas szintézisteremtésre – mert egy elavult tudományos világképpel kapcsolja össze örök érvényű szeretetideálját. Tehát nem képes Szókratészt (vagy Galileit) Jézussal egyesíteni.
Az a megmerevedés jellemzi, amelyet elméletileg kifogásoltam, s ami a marxizmus magyarországi adaptációjára is igaz volt (a rugalmasabb Gramscit nem adaptálták).

Másrészt, maga a gazdasági modell (a termelési viszonyok) nehezen legitimálható, ha abban zéró összegű játékok vannak. Hogyan élhetné át az ember teljes lelkesedéssel a közösséghez tartozás érzését kulturális szolidaritásként, ha éppen attól juthat előbbre, azzal teremthet magának anyagi biztonságot, ha nem osztja meg tudását, sőt, ha hazudik vagy éppen rágalmaz? (Lásd a pártokat.)

A társadalom organikussá tételének kihívása a szociológiának, s a világi oktatásnak, tehát az andragógiának (is) szól (meg a közoktatásnak is).

Az andragógusképzéshez, annak stratégiájához szorosan kapcsolódó kérdés, hogy felvállalja-e a hármas funkció mindegyikét. Tehát azt is, amit korábban népművelésnek neveztek, de amit társadalmi szocializációra vagy szintézisteremtéssé kellene változtatni, hiszen annak a világképe is átalakul (legalábbis, kiegészül), aki tanít.

A közoktatás, szerintem, képtelen ellátni mindhárom funkciót, részben azért, mert a tananyagok terjedelme miatt időzavarban van (ha pl. alaposabban elemeznék a történelmi válaszutakat, nem jutnának el a XX. századig), másrészt, azért, mert a történelemoktatás éppen azokat a kérdéseket kerüli, amelyek a jelenben konfliktusokat okoznak. Pl. 1956 vagy a rendszerváltás elemzését.

Mitagadás, még 1848-at sem szokták teljesen nyíltan elemezni, feltárni azt, hogy a nemzetállami törekvéssel nemcsak az osztrákokhoz fűződő inkább előnyös gazdasági és kulturális kapcsolatokat, hanem a nemzetiségiekkel való viszony organikus jellegét is veszélyeztették, ami Trianonhoz vezetett.

Ha éppen a konfliktusokat okozó kérdéseket kerüli, vajon hogyan láthatná el tökéletesen szocializációs funkcióját a magyar közoktatás?

A magyar történelmi fejlődés szervetlenségével többen is foglalkoztak (Szűcs Jenő, Hankiss Elemér, Csepeli György), de a hangjuk nem igazán jutott el a széles közvéleményig. A témán belül a magyar rendszerváltás mint szervetlen fejlődési folyamat kutatásáról még keveset hallani, pedig tagadhatatlan, hogy a váratlan tulajdonosváltás az ún. „szocialista polgárosodás” (Szelényi Iván ezt még kutatta) folyamatát törte meg. Nemcsak szellemileg váltak ketté az új elit képviselői és a tömegek, hanem közvetlen érdekeikben is, amennyiben a folyamat egy milliónál több embert kitaszított a munkamegosztásból.

Ebben az esetben a fejlődés nyilván nem lehet szerves, akkor sem, ha látszólag demokratikus, hiszen nem a tömegek akarata érvényesül, azok csak a választék szűkössége és az önszerveződés adminisztratív nehézségei (csak pártra lehet szavazni, a propagandának tőkeigénye van stb) okán legitimálják a hatalomra jutó pártokat.

A nyugati és a keleti minták tanulságai

Tanulságos, hogy a legkövetkezetesebben liberális és toleráns Hollandia sem képes teljesen integrálni afrikai bevándorlóit, feltehetően, leginkább vallási okokból és a vallásszabadság holland értelmezéséből. Az ún. „oszlopos társadalom” nem teremt közös kulturális teret – a bő kézzel felkínált szabadság az elhatárolódás, elszigetelődés valóságát segíti elő.
Ez az elszigetelődés (gettósodás) igaz az USÁ-ra is (lásd pl. a New Orleans-i árvíz lefolyását – az elszegényedett feketék kimentésével senki nem törődött).
Ugyanakkor, az is látszik, hogy ahol a problémák élesen jelentkeznek, ott hatékony és Magyarországra is adaptálható megoldásokat is kidolgozhatnak.
Az Egyesült Államokban közismert állami program a feketék munkaerő-piaci integrációja – a szocializációs munkahelyek létrehozása – és pl. a felnőttek számára biztosított apprenticeship is ilyen.

Ukrajnában, Grúziában és Szerbiában a korábbi magyar hibák ismétlődésére ismerhetünk rá – a nemzetépítés a korábbi gazdasági és kulturális kapcsolatok lerombolásával, a kisebbségek kirekesztésével történik. Meg is van az eredménye – a gazdasági fejlődésben való lemaradás, polgárháborús viszonyok.

Oroszország a szervetlen rendszerváltás sebeit próbálja gyógyítani. Ami Magyarországon is problémákat okozott, ott még élesebben látszik: az, hogy hiába a demokratikus intézményrendszer: az új elit elszakad a tömegektől, mert azoknak nemcsak a közéletben, hanem a gazdaságban sem kínál szerepet, és a szociális problémákra erőből válaszol. (A rendőrállam olcsóbbnak tűnik, mint a jóléti állam.)
A demokratikus keret önmagában nem garantálja a társadalomszerveződési folyamat szerves jellegét, mert a tömegek képtelenek ellenőrizni új elitjeiket.
Ez igaz a bankokra is – Magyarországon is –, nem garantált, hogy ne éljenek vissza erőfölényükkel (Magyarországon lásd a devizahitelesek esetében történt egyoldalú szerződésmódosításokat, a megmagyarázhatatlanul duplájára emelt törlesztőrészleteket).

Kína pedig arra példa, hogy akár az egypártrendszer is biztosíthatja a szerves fejlődést, ha a hatalmon levő párt nyitott a lakossági igényekre – tehát, ha kulturálisan szolidáris (a kulturális szolidaritásnak van egy passzív és egy aktív oldala).

A teljes lefedettség és a célcsoportok kérdése

Az Európai Unió és a mindenkori magyar kormány is hajlamos célcsoportok kijelölésére: életkorok, régiók vagy egyéb státusjegyek (pl. büntetett előélet, roma származás) alapján pozitív diszkriminációt alkalmazni a szakképzésben is és a foglakoztatásban is. Elősegíteni, hogy a célcsoportok nagyobb eséllyel jussanak szakképzéshez, foglalkoztatáshoz – még inkább rontva ezzel a nem célcsoportok esélyeit. Mintha nem vennék észre, hogy ezzel új kirekesztettséget hoznak létre. A mai Magyarországon pl. a 40 és 50 év közötti korosztály jogilag a leghátrányosabb helyzetű: a tanulásból, a lakásszerzésből és a foglalkoztatásból is kiszorulhat – mert rájuk már nem vonatkoznak a fiatalok kedvezményei (diákhitel, lakásépítési támogatás), s még nem az 50 felettiek foglalkoztatása esetén járó járulékkedvezmények.

Azzal, hogy Magyarország nem teszi mindegyik korosztály számára ténylegesen hozzáférhetővé a szakképzést, nemzetközi szerződést (ILO-egyezményt) is sért – de ki veszi ezt észre ebben a sérelmek és jogtalan előnyök sokaságával átitatott társadalomban?

Miközben lenne pozitív példa ezen kérdések megoldására is: az amerikai apprenticeship pl. kvótarendszerrel felvételiztet (annak is van esélye bejutni, aki nem célcsoport), s Észtország pedig állampolgári joggá tette az internethez való hozzáférést.

A tréningek kérdése is a teljes lefedettség kérdésköréhez tartozik. Magyarországon manapság igen elterjedtek a méregdrága konfliktuskezelő és kommunikációs tréningek. Ha drágák, akkor, nyilván, nem képesek elérni a teljes társadalmat. Kutatási téma lehetne az is, hogy mennyiben szükségszerű a tréningek kiszervezése az andragógiából. Esetleg megfordítható-e ez a folyamat? Nem részletkérdésről van szó, hanem a kulturális szolidaritás mint gyakorlat megtanításáról. Mondhatja-e bárki, hogy ez nem andragógia?