Az andragógia funkciói, területei.

Napjaink felnőttoktatása egyre inkább ellát olyan funkciókat, melyek hátterében lényeges társadalmi - gazdasági okok és kihívások húzódnak meg. Változik a foglalkoztatás szerkezete és ezzel egyidejűleg a munkaidő tartama. A szabadságolások időtartama is megnövekedett. Ennek az időtöbbletnek egy részét a második gazdaságra vagy képzésre, továbbképzésre fordítják az emberek.
A gazdaság szerkezetének megváltozása megköveteli, hogy az emberek szakképzettségükkel és életmódjukkal is alkalmazkodjanak a változásokhoz. Ez pedig csak hosszabb - rövidebb ideig tartó átképzéssel oldható meg.
A felnőttoktatás egyik sajátossága az ismeretek gyors és rugalmas átadására való berendezkedés.
A munkaerőpiac egyre jobban igényli azt, hogy megfelelő alapképzettséggel rendelkező munkaerőt viszonylag rövid idő alatt bizonyos feladatok ellátására készítsék fel.
A modern társadalom újfajta kezelendő együttélési problémákat vet fel. Az egészségügy fejlődésével a legfejlettebb országokban egyre magasabb az emberek várható élettartama. M.o.-on 74. ill. 65 év. A felsoroltak következményeként egyre népesebbek azok az idős nyugdíjas korosztályok, akik magas kort ének meg és aktív életkorukon túl is törődést, gondozást igényeinek, melynek egyik formája éppenséggel az oktatás. Az Egyesült Államokban a 80 év fölöttiek komoly előmenetelt mutattak fel a nyelvtanulásban, nálunk pedig eredményesen próbálkoztak a nyugdíjasok főiskolai és egyetemi tanulmányainak megszervezésével.
Az idősek oktatásával foglalkozó tudományt gerontológiának nevezzük.
A mai politikai viszonyok közepette elsősorban a demokrácia társadalmi működésének, mechanizmusának a megismertetése, a politikai kultúra fejlesztése a politikai képzés feladata. Szükség van arra, hogy a polgárok kisebb és nagyobb közösségeik ügyeiben tájékozottak és cselekvőképesek legyenek.
A kriminalandragógia a különféle okokból börtönbe került elítéltekkel foglalkozik.


A felnőttképzés dán szakemberei a következő fő képzési funkciókat különítik el:
• Az orientáló formákat (elsősorban személyiség fejlesztését tartják fontosnak).
• A készségeket alakító felnőttképzés (hagyományos iskolarendszerhez hasonlóan képesítést nyújt).
• Kiegészítő jellegű oktatás (alapfokú képzést teljesebbé tevő, bővítő).
• Továbbképzésre irányuló felnőttoktatás (résztvevők hozzáértését növeli).
• Az Új ismereteket nyújtó felnőttoktatás (a résztvevők számára merőben újszerű szaktudást biztosít).
Ez az öt terület három célra irányuló egységgé alakul, melyek nem különíthető el egymástól:
• Személyiségre irányuló képzés.
• Munkaerőpiacra irányuló képzés.
• Közösségre irányuló képzés.
A személyiségre irányuló képzés az egyénre épül, őt tekinti partnerének. Itt érvényesülnie kell a bipolaritás elvének, mely szerint az oktató és a hallgató résztvevőként, partneri viszonyban dolgozik együtt olyan felfogásban, hogy tevékenységük a minél hatékonyabb ismeretátadás és ismeretelsajátítás érdekében kiegészítése egymást.
A munkaerőpiacra irányuló képzés elsődlegesen a közgazdasági szociológiai szempontok mentén szerveződik. Vállalandó, elvégzendő feladatait a munkaerőpiac helyzete befolyásolja. A képzésnek nagyfokú rugalmasságot és alkalmazkodó képességet kell tabusítania. Egyes esetekben a munka világából kiszorult embereken kell átképzéssel, morális szintentartás érdekében se
A közősségre irányuló képzés a felnőttekkel való foglalkozás nevelési és teljesítményfokozó oldalát hangsúlyozza.




A tanulás felértékelődésének folyamata az Európai Unió közösségi politikáiban,

Az Európai Unióban egy olyan stratégiai gondolkodást, felfogást jelez, mely egyszerre érvényesíti az egyén cselekvési terének növelését a tanuláson keresztül, valamint a közösségi keretek kooperációs megújítását a foglalkoztathatóság és a társadalmi kohézió növelése érdekében, tehát egyszerre kíván gazdasági és társadalmi célokat elérni az egyéni és a közösségi érdekek kiegyensúlyozásával.
A kezdeti időszakot jellemző alapvetően nemzeti hatáskör hangsúlyozása fokozatosan változott és jutott el a Közösségi oktatáspolitika (mely hivatalosan még nem létezik, de funkcionális elemei már fellelhetők) irányába. 1957-ben a Római Szerződés kimondta, hogy a Közösségen belül szükséges egy olyan közösségi oktatási-szakképzési politika megteremtése, amely képes a tagállamok tevékenységének támogatására és kiegészítésére (de nem lép annak helyébe), miközben a szakképzés tartalmának és intézményi felépítésének meghatározása teljes mértékig a tagállamok hatáskörében marad. Az oktatás jelentősége a 70-es évek elején emelkedett meg, amikor is olyan sokkhatások jelentkeztek az európai országokban olajárrobbanás, a versenyképesség romlása, a növekvő munkanélküliség -, amelyek ráirányították a figyelmet az alkalmazkodó képesség javításának szükségszerűségére.
E folyamat során az európai országok felismerték, hogy az alkalmazkodás kulcsa az emberekben, és ezen túlmenően, az oktatásban és képzésben rejlik. A 70-es években minden európai ország hasonló oktatásügyi kihívásokkal szembesült, például a felsőoktatás expanziójával. A legmarkánsabban azonban a szakképzés területén indultak meg együttműködések. Az első közös európai oktatásügyi kutató és fejlesztőintézetet
- CEDEFOP - 1975-ben hozták létre, amelynek fő feladata az európai szakképzési rendszerek
összehasonító elemzése volt abból a célból, hogy megalapozza a közös szakképzési politikát,
illetve elősegítse a szakmai képesítések „átválthatóságát”.
A másik fontos lépés a közös európai oktatási információs hálózat - EURYDICE - létrehozása volt 1980-ban. Ez a rendszer a merőben eltérő nemzeti rendszerek közötti információcserét és kommunikációt segíti elő.
Az Európai Bizottság kilenc új oktatási és képzési programot indított el 1987-től.
A Strukturális Alapokból (SA) finanszírozott közösségi kezdeményezések között nagy számmal voltak a munkaerő-piaci kihívásokra válaszoló jelentős oktatási és képzési tartalommal rendelkező programok. Az oktatáspolitika első ízben szövegszerűen is megjelent a Maastrichti Szerződésben (1991). A megfogalmazás szerint a Közösségek tagállamainak együtt kell működniük, és közelíteniük kell nemzeti oktatáspolitikáikat. Ez a lépés illeszkedett a Közösségek szigorúan vett gazdasági, integrációjának kiszélesítési folyamatához.
Az Amszterdami Szerződés, tovább erősítette a közös politikák köztük az oktatáspolitikák összehangolásának jelentőségét. Maastrichti Szerződés jogi alapot biztosított a Közösségnek, hogy kivitelezzen egy oktatási és képzési programot, mely támogatja és kiegészíti a tagállamok által az oktatás és szakképzés tartalmában és megszervezésében tett lépéseket. Ugyanakkor korlátozza az Európai Unió mozgásterét az egyértelműen nemzeti hatáskörbe tartozó oktatási és képzési rendszerek szervezetére vonatkozóan.
A rendszerek harmonizációja nem, de az európai államok közötti tapasztalatcsere és együttműködés nagyon is szerepel a Közösségi célok között.. Ennek egyik eszköze a legjobb gyakorlatok elterjesztése és a kitűzött célok elérése.Tekintve, hogy deklaráltan kizárt a jogharmonizáció szükségszerűsége, közösségi oktatáspolitika nem jött létre, azonban közösségi programok, kezdeményezések, és a tagállamok együttműködését ösztönző közös célok meghatározása az egyik fő fejlődési irány az európai oktatáspolitikákban.
Az Európai Unió oktatáspolitikája tehát kiegészítő, támogató jellegű a tagállamok nemzeti politikái mellett, a tagállamok döntési önállósága nem változott és önálló felelősségviselésük is fennáll. A Közösség ennek ellenére alkothat jogszabályokat, és definiálhat prioritásokat illetve alapíthat oktatást támogató közösségi programokat. A tagállamok oktatási miniszterei időről-időre meghatároznak oktatáspolitikai prioritásokat, illetve. Az Európai Unió vezetői a 2000. márciusi lisszaboni csúcsértekezleten megfogalmazták a Közösség stratégiai célját: 2010-re az Európai Uniót a világ legversenyképesebb, legdinamikusabban fejlődő tudásalapú gazdasággal rendelkező térségévé kell változtatni.


Forrás: saját trégebbi tanulmányaim jegyzetei.