Megjegyzések Castells gondolataihoz, Heideggert idézve (Az örökkévalóság peremén: időtlen idő)

(Manuel Castells: A hálózati társadalom kialakulása - Az információ kora)

Ez az írása Manuel Castellsnek kissé titokzatosnak tűnik. A középpontban az idő fogalma áll, amelyet lehet sűríteni, relativizálni, megszüntetni. Persze, az utóbbit csak látszólag. Foglalkozván történelemmel és történelemfilozófiával túlbonyolítottnak érzem a problémafelvetését.
Gyakorlatilag, két idő-probléma vethető fel: az egyik az időhatékonyság kérdése, a másik a társadalmi haladás kérdése. Az időhatékonyság a kapitalizmus terméke, a polgárság választotta igazán ketté a munkaidőt és a szabadidőt. A haladáseszme kérdése bonyolultabb, a kereszténység és az iszlám is feltételezte a haladást, amely Jézus vagy Mohamed megjelenésével gyorsult fel igazán, a schellingi, hegeli és marxi dialektika pedig szakaszokra bontotta a haladást. Charles Darwin fölfedezte az evolúciót, a herbarti-zilleri pedagógia pedig alkalmazta azt a pedagógiában, a tanítás sorrendiségében, abban a kronologikus rendben, ami manapság is jellemzi a magyarországi irodalom- és történelemoktatást.
A mai világban (az információs társadalom vagy a hálózati társadalom feltételezett korszakában) az időhatékonyság felgyorsul, miközben a társadalmi haladás megkérdőjeleződik.
Nem igazán értettem Castells mire gondolt azon állítás kapcsán, hogy „A korszerű elme az időt tagadó elme.” (A gondolat eredetileg Harold Innistől származik.) Ennek a gondolatnak pont az ellenkezőjét fejtette ki Martin Heidegger (1889–1976) Lét és idő (Sein und Zeit) című korszakalkotó művében 1927-ben. Heidegger szerint az idő azért fontos, mert meghalunk. A nyugati filozófia éppen amiatt vált felszínessé, hogy nem foglalkozott eleget azzal az idővel, amely a létezés, azaz, az ittlét attribútuma.
Most vázlatosan ismertetem Castells mondanivalóját:

Oroszország nyugatosodása és az idő
Oroszország modernizálása kapcsán a helyzet világos, ez a kapitalizálódással, a nyugat-európai (angol, holland, porosz) termelési és társadalomszervezési újítások átvételével függött össze. Nagy Péter orosz cár bevezette a Julianusz-naptárt, áthelyezte az újévet szeptember helyett januárra. Az oroszok egy részét, persze nem sikerült meggyőznie, ugyanúgy, mint a pravoszláv egyház reformjaival kapcsolatban sem (amelyek nem Nyugat-Európához, hanem Bizánchoz kapcsolódtak).
A cár egyik célja az volt, hogy Oroszországot összekösse Európával („Ablakot nyisson rá” – Pétervárnál), a másik pedig az, hogy az orosz alattvalók pontosan időzítve teljesítsék az állam iránti kötelezettségeiket, erősebben érzékeljék az idő nyomását. A Miatyánk orosz fordításáról tudni illik, hogy abban az imádkozók nem bűneik bocsánatáért, hanem kötelezettségeik, adósságaik elengedéséért esedeznek, s nem mások bűneinek megbocsátását, hanem mások kötelezettségeinek, irántuk való adósságainak elengedését ígérik. A vallásos orosz lélek a magyar Pató Pál úrra emlékeztet. Nem siet, mert nincs, ami sürgesse. Az időt pénznek tekintő iparosítás itt állami beavatkozással kezdődik.
Ebből a szempontból Lenin egy második Nagy Péter. Nyugati példákat másolt ő is (a magyar tanácsköztársaságot is dicsérte!). Nemcsak a marxizmus került nyugatról Oroszországba, amit hamarosan Szovjetunióvá alakítottak át (1922. december 30.), hanem a taylorizmus vagy Ford-módszer is – a munka tudományos megszervezése, azaz, a futószalag melletti munka. A munkavégzés felgyorsítását a szovjet rendszerben azonban nem a viszonylag magas munkabér ösztönözte, s nem is a munkanélküliség nyomása, hanem a sztahanovista mozgalmak ellentmondásos sportja. Az ötéves tervet négy év alatt teljesítették. (1945 után Magyarország a hároméves tervét teljesítette a tervezettnél korábban.) Ennek érdekében a 1929 márciusában a nyeprerívkát vezették be – pihenőnap nélküli munkahetet!
1931-ben pedig azt enyhítvén a hatnapos munkahetet. Azaz, öt nap munka, egy nap pihenő. A családi kapcsolataikat ápoló új szabályokat pontosabban követő városiak és a hagyományaikhoz jobban ragaszkodó vidékiek nehezen tudták összeegyeztetni szabadnapjaikat, emiatt sokan elégedetlenkedtek, ezért 1940-től újra hétnapos a hét.
Összességében ugyanaz állt Nagy Péter és a kommunisták reformjai hátterében: gyorsítani akarták a munkatempót.

A nyugati világ
E. P. Thomson az időt döntő fontosságúnak tartotta a kapitalizmus kialakulásában.
Lash és Urry szerint minden jelenség, gyakorlat és hely alárendelődik az idő menetelésének.
Az idő mérését egységesítették az időzónák. A világidőt Anglia szolgáltatta, a GMT.
Ezen tények az előbbiekben ismertetett oroszországi folyamatokat magyarázzák. S azt is, hogy a Nyugathoz tartozásukat Mihail Gorbacsov alatt azzal próbálták kifejezésre juttatni a balti köztársaságok (Észtország, lettország és Litvánia), hogy csatlakoztak a finn időzónához.

Új fejlemények

A hálózati társadalom kialakulásával relativizálódik az idő. Látszólag a tőke is, a kultúra is egyre inkább felszabadulhat az idő béklyója alól. Az új ideiglenesség különös logikája kezd kialakulni. Az időtlen idő – a hálózati társadalomban domináns időfogalom.
Megváltozik a társadalom struktúrája. A hatalmat leginkább funkcíók és emberek szelektív befogadásán (és kirekesztésén) keresztül gyakorolják.

A globális kaszinó

Egységes globális tőkepiac alakult ki, amely valós időben működik. Az egyik legnagyobb forgalmú piac, a valutapiac. A tranzakciókat néha előre beprogramozzák a számítógépbe.
A legfontosabb tőzsdék: London, New York és Tokió. Az ügynökök az időzónák közti eltérésekre, tehát arra alapozva üzletelnek, s juthatnak nyereséghez vagy veszteséghez, hogy a fölsorolt központokban más időpontokban nyit ki a tőzsde, s az időeltérés árfolyam-eltéréseket jelent. A határidős ügyletek (az elővételi jogok adásvétele) révén úgy tűnik, hogy az idő pénzt fial. Ez a korábbiaknál nagyobb és gyakrabban visszatérő pénzügyi válságokat, instabilitást okoz. (Amikor Castells a könyvét megírta, még nem tudhatott arról, hogy jóslata milyen hamar igazolódik – 2008-ban.) Az instabilitás velejárója, hogy a nyugdíjalapok és magánbiztosítók kockázatai megnövekednek. Tehát az állami és a magánnyugdíjpénztárak sem képesek garantálni a nyugdíjak vásárlóértékét. A gyors dollár, azaz, a spekulációk révén megszerezhető extra jövedelem lehetősége (lásd pl. a Kulcsár-ügyet) lerombolja a munkamorált. (Mindez ömlesztve érkezett Magyarországra a rendszerváltás után.)

Rugalmas munkaidő, ideiglenesség és hosszú távú marketing

A hagyományos fegyelem már nem elég hatékony. Egyes iparágakban „just in time” munkaszervezésre van szükség. (Főleg a japán cégek szeretnek így, raktárkészlet nélkül dolgozni – ezért annyira fontos, hogy Japánban pontosak legyenek a vonatok. Néhány éve amiatt mondott le egy miniszter, mert miatta történt késés a vonatközlekedésben.)
Termékbevezetés – ingyen vagy olcsón – a hosszú távú együttműködés reményében történik.
Az idővel való gazdálkodás – versenyképességi tényező. Ezért versenyképesek a hálózatok a hagyományos cégekkel. Azaz, jobbak. Az információfeldolgozó berendezések növekvő szerepe – „feldolgozott idő”
Hagyományosan a fizetett munkaidő strukturálja a társadalmi időt. Azonban sok fejlett kapitalista országban a munkaidő csökkent, miközben az elvégzett munka nőtt. A kereslet kibővült. A franciák harcolták ki először a negyvenórás munkahetet és a fizetett szabadságot (1936). Kevés fizetett szabadság: USA, Japán, Nagy-Britannia. Sok: Franciaország, Németország, Spanyolország. Terjed a részmunkaidő – a legjobban Hollandiában terjedt el, részben megoldván a munkanélküliség problémáját.
Általában jelenleg is viszonylag hosszabb munkaidőben dolgoznak a magas szakképzettségi szinten levők (tehát, vezetők) és szakképzetlenek (feltehetően, gyenge alkupozíciójuk következtében). A rövid futamidők (munkaszerződések) előnyben részesítése – ideiglenes helyzeteket eredményez. Emiatt a társadalom a szétrobbanás (éclatement) felé halad. A kormányok számára egyre inkább kezelhetetlenné válnak a különböző társadalmi csoportok szükségletei (Magyarországon ezek: pl. a köztisztviselők munkaidő-kedvezményei, nyugdíjba vonulási kedvezményei, végkielégítései.)
Nyilvánvaló, hogy a kormányoknak lenne mozgástere, mivel nincs szoros összefüggés a termelékenységnövekedés és a munkaidő-csökkenés közt. A munkaidő diverzifikálódik. Tehát vannak, akik sokat, vannak, akik keveset dolgoznak. A háztartások rendjét is át kell szervezni emiatt. A családok életét is megváltoztatja az új helyzet. Lehetőséget ad az időmegosztásra (time sharing). Összességében azonban nem harmonikus a kép. Anne Guillemard kimutatta az idősek (50 év fölöttiek) foglalkoztatásának drámai hanyatlását.
Ez a kormányok és cégvezetők rövidlátó stratégiájának következménye. (Magyarországon a munkaadók hirdetései alapján megállapítható, hogy már a 40 év fölöttiek is hátrányban vannak elhelyezkedési esélyeiket tekintve a fiatalabbakkal szemben.)
A különböző korosztályok közt háborúskodások kezdődhetnek a szociális juttatásokért. (Magyarországon is aktuális ez a kérdés. Az 1998-as szelektív nyugdíjemelés óta a nyugdíjak sorsa az egyik legfontosabb kérdés az országgyűlési választásokon. 2002-ben a nyugdíjasok szavazataival nyert az MSZP. Majd a 2010-es választásokon elszenvedett vereségük előtt meg kellett szüntetniük a 13. havi nyugdíjat. Görögország hasonló pályát futott be.)

Az életciklus elmosódása

Kiemelkedő tényezők:

– oktatás
– munkaidő
– az életpálya alakulása
– a nyugdíjba vonulás joga

A hálózati társadalomban a biológiai és a társadalmi ritmus is felbomlik.
Az öregkor korábban a „társadalmi halál” szakasza volt. Manapság az idősebb korosztály a cselekvőképessége szerint differenciálható. Vannak aktív nyugdíjasok, akiket a reklámok is egyre inkább megcéloznak. Akadnak kivételes kapcsolati tőkével rendelkező idősek.
A születés is diverzifikálódik. Nemcsak családokban, nemcsak élő embertől (spermabank) és nemcsak az édesanyától születhet gyermek. Pontosabban, nehezen meghatározható, hogy a béranya-e minek számít, ő-e az édesanya, vagy inkább az, akitől a petesejt származik.
A hagyományos életritmus hatályon kívül helyezhetővé válik. Persze, kivéve egy új teokrácia hatalomra kerülését.

A megtagadott halál

A halál egyre inkább kiszorul az emberek gondolkodásának központjából (rövidül a gyász), de gondolnak rá – szeretnék elkerülni. Legalábbis, bizonyos betegségtípusokat, mint pl. a tüdőrák. Egészségügyi keresztes hadjáratok indulnak (Nyugat-Európából és Észak-Amerikából Magyarországra is begyűrűzött a dohányzás elleni harc.): életmóddal kapcsolatos tanácsokat egyre többen adnak, és megélnek belőle. A vitamintabletták is nagy karriert futottak be.
Emellett szemet szúró a hanyagság az egészségvédelem terén az egészségügyi ellátásban (amely Magyarországon leépülőben van, orvoselvándorlás fenyeget) és a munkahelyeken, ahol továbbra is gyakoriak a munkahelyi balesetek.
Évezredek óta küzd az ember a halállal. Az azonban új fejlemény, hogy manapság a betegek többsége kórházban hal meg. Korábban inkább a családban. Ez a tendencia még a hagyománytisztelő japánra is igaz. S a túlélésre, a munkában való helytállásra törekvés megköveteli a gyász lerövidítését.

Konyhakész villámháborúk

A nagyhatalmak egymás elleni háborújának esélye csökkent. Ugyanis ez kölcsönös megsemmisítésükhöz vezetne. Azonban továbbra is lehetnek eltérő geopolitikai érdekeik a nagyhatalmaknak is, közepes és kisebb országoknak is. A társadalmi ellentéteket a kapitalizmus nem oldotta meg, hiszen, ott, ahol jóléti rendszerek alakultak ki, megnőtt a bevándorlók aránya, ami alkalomadtán polgárháborús helyzetet idézhet elő (lásd pl. Franciaországot). Az osztályharc nem szűnt meg, a WTO, azaz, a kereskedelmi világszervezet vagy a legfejlettebb kapitalista országok tanácskozásain rendszeresek az összetűzések az antiglobalista tüntetők és a rendőrök közt. Tény viszont, hogy a fejlett kapitalista országok egymás közötti háborúinak esélye lecsökkent.
A modern társadalmakban az alábbi feltételek esetén fogadják el a háborút:
– Csak hivatásos katonák vesznek benne részt.
– A háború rövid ideig tart.
– A pusztítás nem jelentős és rejtett.
Ilyen volt pl. az öböl-háború 1991-ben (Irak ellen), amely az amerikaiak technikai fölényének köszönhetően gyorsan véget ért. A háború második kiadása (2003-ban) viszont még ma is tart! Ha egyenrangú fejlett országok háborúznának egymás ellen – az, feltehetően, nem húzódhatna sokáig – a civil lakosság tiltakozása miatt. 1945 és 1989 közt kevesebb háborús áldozat volt a fejlett világban, mint 1815 és 1913 közt. A fejlett világban a háború egyre inkább ideiglenes jellegűvé válik. Ez befolyásolja a férfiasság kultúráját. Felnőnek nemzedékek, amelyeknek nem kell életüket kockáztatni a hazájukért. Eközben, persze, a primitív országokban (pl. fekete Afrikában) gyakoriak a háborúk.

Virtuális idő

Az egyidejűség, tehát a felgyorsuló hírközlés, amely miatt a távoli eseményekről néhány percen belül tudomást szerezhetünk, egy nehezen kibogozható hírözönhöz vezet.
Kialakul az örökkévalóság és az ideiglenesség kultúrája. Megszűnik a korábbi tagoltság, mindenféle kulturális kód összevegyíthető – ilyen pl. posztmodern építészet is.
Castells szerint az idő és a tér összesűrítése eredményezte a posztmodern kultúrát. Ami a filozófiát illeti, a posztmodern a felvilágosodás eszményeinek megkérdőjelezése. Nem feltétlenül függ össze a technológiai fejlődéssel, hiszen elődei közé számíthatjuk Schopenhauert, Nietzschét – akik a felvilágosodás éa a kapitalizmus optimizmusát kérdőjelezték meg, Nietzsche tagadta a keresztény etika értelmét is. Eme szkeptikus hozzáállás kerül újra elő a XX. század végén. Ennek jele pl. az irónia mint érték megjelenése is. A kulturális sokszínűséget nehéz tárgyilagosan értékelni. A New Age – Castells szerint – az új kultúrát, annak időtlen dimenzióját szimbolizálja a zenében. Létrejöhetnek korábban elképzelhetetlen szintézisek, mint pl. a buddhista meditáció, az elektronikus hangképzés és kaliforniai zeneszerzőké.

Az örökkévalóság peremén

Összességében a korábbi rend felbomlásáról lehet szó.
„A tér – az egymás mellett létező dolgok rendje
Az idő – az egymás után következő dolgok rendje” (Leibnitz)
„A sorrendiség megszüntetése differenciálatlan időt teremt, ami egyenértékű az örökléttel.”(Castells)
„Az áramlások időtlen időt hoznak létre.” –írta Castells. Tehát strukturálatlan időt?
Korábban „a valamivé válás strukturálta a létezést, a tér az időhöz idomult.”
A társadalom örökös átmeneti állapotban van.
Szélsőségek mindenben – a csecsemőhalandóságban is. A rugalmas munkaidő és futószalag melletti kimerítő munka ugyanabban a korszakban.

Castells itt kissé misztifikálja a kérdést az öröklétet illetve, legalábbis, ha a magyar fordítás helyes. Mivelhogy a sorrendiség megszűnése egyszerűen úgy is értelmezhető, hogy indokolatlan a haladás törvényszerűségéről beszélni, illetve, bizonyos jelenségek nem újak, hanem régiek. Pusztán abból a tényből, hogy nem érvényesek a korábban feltételezett fejlődési törvényszerűségek és modellek, még nem következik az, hogy minden változatlan és örök.

Vannak, akik kívül lehetnek az időn? A többség élete az idő múlása szerint rendeződik. Hogyan lehetne másként? Legfeljebb gyorsabban vagy lassabban történnek meg a dolgok.

A globális gazdaság kihívásai
Az instabilitás, amely a gazdaságban a munkahelyek biztonságának elvesztését jelenti, a kultúrában pedig feldolgozhatatlan sokszínűséget, tempót – feszültséget kelt. Egyes lokalitások a kockázatokat mérsékelendő próbálják visszaszerezni az ellenőrzést a társadalmi érdekek fölött. Ezen törekvéshez kapcsolható egy alapítvány, a „Hosszú jelenidő” (The Long Now Foundation). A kérdés az, hogy miként tehetjük a hosszú távú gondolkodást természetesé? A jövő generációk iránti felelősségvállalás elsikkadhat a jelen zűrzavarában.

Castells gondolatainak átfogó értékelése

Összességében megállapítható, hogy Manuel Castells rengeteg újdonságra vagy elfelejtett régiségre bukkant, azonban nem mélyült el igazán se a filozófiában, se az orvostudományban. Azon kívül, hogy a technikai fejlődés, a termelés és az áruforgalom felgyorsult, a piacok globalizálódtak, a nemzeti kultúrák meginogtak – az idő lényege nem változott meg. Ha Martin Heidegger fogalmi keretében gondolkodunk, akkor az emberi lét, azaz, az ittlét nem fogható fel másként, csak időbeli létezésként. Ezen nem változtat a hálózati társadalom eljövetele sem. Azonban Heidegger másik központi gondolata, a „tulajdonképpeni lét” megvalósulására javulhatnak a feltételek. Heidegger szerint nem az ember van a térben, hanem a lét tere van az emberben. Az ember először csak reprodukálja saját környezetét – az általánost, azaz, a társadalom termékeként egzisztál, s csak később válik, válhat önmagává. Mivé? Azzá, amit ő ad a világtörténelemnek. Az ember léte az, amivel törődik. A hálózati társadalomban az ember törődhet tőle több ezer kilométerre élőkkel is, a korábbi társadalmi viszonyokhoz képest könnyebben kiléphet nyelvi, vallási kötelékeiből. Heidegger elfogadta a lét végességét. Tanára, Edmund Husserl felfogása szerint a végesség a mitikus-vallásos kultúra jellemzője, ami után a végtelenségre törekvő filozófiai kultúra következik. Husserl a gondolkodás objektumaivá tette azt is, ami nem létezik, Heidegger gondolatai a létezők körül forognak. A témához kapcsolható a fizikai öröklét, azaz, a biológiai halhatatlanság kérdése, amelyet előbb-utóbb lehetővé tehet az orvostudomány fejlődése, azonban Castells nem tért ki erre.