Ebben a tanulmányban Z. Karvalics László Az információs társadalom keresése című könyvének az információs társadalom beazonosításával foglalkozó fejezetéhez fűzök megjegyzéseket.
1. Minek a szerepe változott leginkább? A magántőkéé, az államé vagy az információé?
Milyen fogalmi keretben beszélhetünk az információs társadalomról, mi értelme a fogalomalkotásnak, s mi következik mindebből?
Nehéz lenne megcáfolni Z. Karvalics Lászlónak azt az állítását, hogy a média, a szakirodalom szerint egy új diszciplína születésének lehetünk szemtanúi. Ez lenne az információs társadalom tudománya. Igen, de mi a tárgya? Valójában a korábbi tudományágak sem tisztázták, hogy pontosan mi a tárgyuk. Az információs társadalom kérdésköre szerkezetek, tények, összefüggések dzsungele. Vegyük úgy, hogy társadalomelméletről van szó.
A társadalmi folyamatok döntő tényezője az ezredfordulón több dolog is lehetne. Nekünk, magyaroknak kézenfekvő lenne hazánk sorsát leginkább befolyásolónak tekinteni pl. azt a gazdasági liberalizmust, amely a Nemzetközi Valutaalap segítségével, annak nyomásgyakorló erejével hozzájárult Kelet-Európa rendszerváltásaihoz és az azt követő államleépítő folyamatokhoz. Az IMF Williamson tanulmányára építette fel az ún. washingtoni konszenzus alapelveit. Ennek fő jelszavai: liberalizáció, dereguláció és privatizáció.
Eme jelszavaknak megfelelően Magyarországon is megindult egy átalakító folyamat, egyre több területen az állam helyett a magánszféra kezébe került az irányítás, egyre inkább a tőketulajdonosok szabják meg azt is, hogy mi az érték s mi nem az, mit tanuljanak és mit ne.
Eredmény: több évtizeden át stabilan működő és gazdasági fejlődést (GDP-növekedést) mutató országok hirtelen szembe kellett, hogy nézzenek a nagyarányú munkanélküliség és a vele együtt járó nyomor és megélhetési bűnözés újbóli felbukkanásával. Még csökkenő népesség mellett is (mint pl. Magyarország) megoldhatatlannak tűnik a teljes foglalkoztatás kérdése, azaz, a gazdasági szocializáció. Ami a fizetéseket illeti, a pénzügyi szektorban érettségivel is többet lehet keresni, mint orvosi diplomával rezidensként. Ez a fizetési arány orvoselvándorlást eredményez. Miután a termelő szektorból egyre kevesebb a közvetlen bevétele (állami cégek profitja), az állam egyre inkább képtelen fenntartani szociális ellátórendszereit.
Hol bukkan elő az információs társadalom, amikor nincs elég nővér?
A 2008-as pénzügyi világválság is tipikus eseménye korunknak. A monopolkapitalizmus ciklikus válságai a marxizmust idézik. A profitráta csökkenése és a túltermelés újra és újra innovációkat követel a kapitalista országok vezetőitől. Mit tegyenek, hogy ne csökkenjen a profitráta és legyen fogyasztóképes kereslet? A legnagyobb gazdaságban az USÁ-ban a hitelhez jutás megkönnyítését, a másodlagos tőkepiacok kialakítását választották. Tehát nem emeltek fizetést (azért, hogy ne csökkenjen a profitráta), de megkönnyítették a hitelezést (azért, hogy legyen fizetőképes kereslet). Nyilvánvaló, hogy ez a folyamat nem folytatható a végtelenségig – mert eladósodnak az alulfizetett de a fogyasztási cikkeket megvásárolni kívánó dolgozók. Miközben soha nem látott vagyonok halmozódnak fel a tőkések oldalán. A 2008-as pénzügyi válság ennek a folyamatnak a tarthatatlanságára világított rá. A termelési viszonyok hiányosságaira.
De Z. Karvalics László más szemszögből elemzi a folyamatokat.
Mintha nem érdekelnék eléggé a profitrátával, a termelőeszközök tulajdonjogával és a szociális ellátórendszerek fenntarthatóságával kapcsolatos elméletek.
Az ezredfordulótól visszamegy néhány évtizedet a történelemben, annak társadalomelméleti szakirodalmát elemezi, James R. Beniger elemzéséből kiindulván. Beniger csaknem száz társadalomelméleti művet gyűjtött össze, amelyek 1950 és 1984 közt jelentek meg. Ezek címei korszakváltásra (poszt-) és az információ (tudás, kommunikáció, média) megnövekedett szerepére utalnak. Helvey és Daniel Bell fogalomalkotásai („az információ korszaka”, „posztindusztriális társadalom) után Porat a „tudásgazdaságot” állította középpontba. Ez a felfogás tűnik a legelterjedtebbnek. Vajon tényleg a tudás szerepe nőtt meg? Vagy inkább a globális tőke szerepe?
Z. Karvalics nem teszi fel ezt a kérdést. Marad az információs társadalom keresésének vonalán.
Az információs társadalom szempontjából vannak „infoszkeptikusok”, akik – részben az utóbi évtizedekben megfigyelhető negatív társadalmi következmények miatt – nem tekintik minőségi ugrásnak az információs technikák által kiváltott társadalmi hatásegyüttest.
Kling javaslata nyomán az információs társadalommal kapcsolatban három irányzatot különböztetnek meg: utópisták, antiutópisták és empirikusan lehorgonyzottak.
Z. Karvalics az utópisták közé tartozik, de nem vallja be.
2. Az új rendszer eljövetelének kétes bizonyítékai
Mely tények támasztják alá az új társadalmi rend létrejöttét Z. Karvalics László szerint? „Előtérbe került az információ, amely nemcsak eszköz, ennek eredményeként az ipari társadalom fogalmát felválthatja az információs társadalom fogalma.” Az 1990-es években már az új rendszer jellemzésével foglalkoztak: „hálózati elv” és „mobilitás.”
A „bizonyítékok” felszínes tudást tükröznek. Ugyanis az információ a többség számára ma is leginkább csak eszköz, nem cél. Ráadásul, nem is mindig hozzáférhető. Elég ha csak Magyarországon hamarosan szűkülő államilag finanszírozott hallgatói létszámra gondolok. Az ipari társadalmat nem az információs társadalom váltotta fel, hanem a posztindusztriális, amelyben a szolgáltatásoknak csak egy része kapcsolódik a számítógépekhez. Hiszen pl. az idősgondozók, pszichológusok arányának növekedése aligha sorolható ide. Ami pedig a mobilitást illeti – tekintsünk végig Északkelet-Magyarország kistelepülésein. 20-25 évvel ezelőtt az ún. fekete vonatok szállították Budapestre a munkásokat, ma pedig a megélhetési bűnözés virágzik. Az ún. „hálózati elv” a szocializmusban protekciót jelentett, ma is azt jelenti – ezen a téren sok változás nem történt. Legfeljebb annyi, hogy az állami pénzekhez való hozzáférés nagyobb vagyonkülönbségeket eredményezhet ma, mint 25-30 éve.
A tudományos élet képviselői (az informatikusok?) viszont már eldöntötték a kérdést, „eljött az információs társadalom korszaka, ami más, mint a korábbiak”. Bár a téma kissé bonyolult. Alvarez és Kilbourn (2002) háromdimenziós ábrát hoztak létre: témák, távlatok és alapmetaforák. A témák: globalizáció, individualizáció, információ (eszmék sokasága), interakció, hely. A távlatok: technológia, gazdaság/politika, társadalom, oktatás. Az alapmetaforák: forma, gép, kontextus, organicitás, megérzés, tekintély. Ez 120 problémacella. Túl sok. Egyszerűbbnek tűnik az a fölvetés, hogy „A társadalmi folyamatokban előremozdító és fékező erők vannak” (Schement és Curtis, 1997). Ez a felfogás már ismerős a vallástörténetből is, pl. a kereszténységben van Isten és Sátán, Jó és Rossz. Az ideológiában: a haladás és a reakció hívei. Ismerős, de túlságosan szubjektívnek tűnik.
Ha a rendszerszemléletet hívjuk segítségül, kézenfekvő a háromszintű felosztás (makro-, mezo- és mikroszint – Malaguerra, 2001). Vajon mérhető-e az információs társadalom mint állapot? Schement és Curtis (1997) hat jellegzetes mérhető összetevőt sorolt fel: információs javak és folyamatok, az információipar mint a gazdasági fitness mércéje, az információs munkakör mint szakma, a kölcsönös összekapcsoltság, az integrált médiakörnyezet, az új közösségi képletek – a régi elitek ellen. További összetevők: az információs egyenlőtlenségek, a társadalmi csoportok dinamikája, az információs írástudás, az információszabadság és információs önrendelkezés, az információs és kommunikációs technológiák (ICT), az információközpontú világkép, az információtudatos stratégia
A fölsorolt összetevők mind mérhetőek. De ha nem Z. Karvalics logikáját követnénk, vehetnénk más mérhető tényezőket is alapul. Pl. a könyvelők, a biztosítási ügynökök és a brókerek számának növekedését a volt szocialista országokban 1990 és 2008 között. Egyértelmű a növekedési tendencia. S ezekben az országokban az egyetemeken jogász-, közgazdász- és szociális munkás-diplomát szerzők száma is érzékelhetően növekedett 1990 óta. Tehát nemcsak az informatikusok aránya növekedett, hanem a pénzügyi szektor és az államigazgatási szektor egyes foglalkozástípusainak aránya is. Mi csökkent? A mezőgazdaságban és a feldolgozóiparban dolgozók aránya. Egyáltalán, a termelésben dolgozók aránya. És a természettudományi képzésekre jelentkezők aránya. Mintha a természettudományok jelentősége csökkent volna. Mi a változások kulcsa, fő iránya? Kiknek az igényei számítanak igazán?
3. Társadalomtörténeti megközelítések, eljött-e az önszerveződés korszaka?
Az 1960-as évektől vizsgálják az információs társadalom jelenségeit. James R. Beniger a «The Control revolution» című könyvében (1986) fedezte fel a kontrollválságok problémáját. Szerinte az 1830-tól kezdődő időszak a kontrollválságok és az ezek ellen létrejövő kontrollforradalmak ciklusaival válik értelmezhetővé. Az új információs technológiák először az állami bürokráciának a kontrollfunkcióját erősítették meg, majd az ellenkultúra részévé váltak. Az információs technológiák még régebbi korokra vezethetők vissza.
Ami a közelmúltat illeti, James Martin tanulámányai tükrözik a technológia fejlődését: «számítógépesített», «behuzalozott», majd «telematikus» társadalom. A digitális jövő azonban egyre inkább unalmas témának számít önmagában. A poszt-humán forgatókönyvek iránt ellenérzések vannak. A terminológiai bűvészmutatványok sem adnak érdemi választ a jövővel kapcsolatban. A «tudásalapú társadalom», a «tanuló társadalom», a «hálózat-társadalom» fogalmak nem versenytársai az «információs társadalom» fogalmának. Mert nem tudnak más értelmezési tartományt alkotni. Megváltoznak-e a hagyományos közösségi és intézményi funkciók? Állítólag a térszervezés és időháztartás új mintázatai jelennek meg (William J. Mitchell, 1995). A nemzetállamok átfogó információstratégiai programjai – egy egyetemes információs társadalmi fejlődés építőkockái. A globális információs társadalom a makroszint.
Igen, s az egyetlen egyértelmű változás, amely kimutatható – a technológiai váltás. Amely, természetesen, hatással van a munkaszervezésre, a munkaidő és a munkavégzés helyének rugalmasabbá válására bizonyos munkakörökben. De ez vajon már egy új társadalmi rendszer lenne? Kinek mi jut eszébe?
Csányi Vilmos fölvetette a «globális biokulturális rendszer» fogalmát, amihez a Földnek replikatív egységgé kell válnia. Ez a gondolat feltételezi, hogy a Földön már létre jött egy biokulturális rendszer, ami akár a globális információs társadalom is lehetne. Ezt lenne jó kivinni más bolygókra, akkor válna a Föld replikatív egységgé.
Norbert Wiener, Jürgen Habermas és Luhmann az önszerveződés fogalmát kapcsolták az információs társadalomhoz. Igen, az önszerveződés a civil társadalom fogalmával függ össze, aminek megváltozása átalakíthatja a politikai társadalmat, a jogi-hatalmi viszonyokat. Antonio Gramsci foglalkozott ezen szférák működésével, azzal, hogy mindegyik szférában külön-külön létrejöhet a hegemónia. De vajon létejön-e egy új szemlélet hegemóniája?
A holland Loer Leydesdorff általános elméleti modellt alkotott az önszerveződésre, amit az Európai Unió is alkalmazott.
Itt érdemes megállni és elgondolkodni az önszerveződés, a társadalomszerveződés, a szerves értelmiségi fogalmán. A jogi-hatalmi viszonyok témájánál. Hogyan történik az irányítás, hogyan jönnek létre a társdalom irányító intézményei, hogyan kerülnek pozícióba az intézmények, a társadalom, az akadémia, az egyetemek és középiskolák, általános iskolák vagy az iskolák osztályainak vezetői?
Választások útján, öröklődés útján vagy valamilyen szakmai teljesítmény- vagy képességmérés eredményeként? Vagy így is és úgy is? Az állampolgárok ismerhetik-e személyesen leendő politikai vezetőiket vagy nem? Az állampolgárok beleszólhatnak-e választott vezetőik tevékenységébe, ha azok a vezetők nem teljesítik választási ígéreteiket?
Meddig terjed az intézményi önállóság az új politikai hatalommal szemben – pl. osztályvezetői szintig mindenkit leválthat-e az új politikai hatalom?
Tényleg a többséget képviseli-e az új politikai hatalom, vagy csak a politikailag aktívak többségét – egy adott történelmi pillanatban?
Célja-e az államnak, hogy minden állampolgára számára hozzáférhetővé tegye a tudást, a munkalehetőségeket, vagy válogathat, szelektálhat a neki kedvesebbek és kevésbé kedvesek között?
Az Európai Unió is, Z. Karvalics László is úgy tesznek, mintha a jogi-hatalmi viszonyok konkrétumai, pl. a politikai pártok belső diktatúrája, a szabad mandátum elvének gyakorlattá váló be nem tartása (azaz, a frakciófegyelem kikényszerítésének gyakorlata), a politikai piac szavatosságijog-nélkülisége (a visszahívhatóság intézményébek hiánya), a mindenkori politikai hatalom zsákmányszerző jellege (a vezető posztokra való kinevezések joga a mindenkori kormánypártok privilégiuma), a nemzeti alaptanterv és az érettségi követelmények által megvalósítható nemzeti szintű indokrináció lehetősége másodlagos kérdések lennének. Mintha nem lenne fontos, hogy a társadalom és annak értelmisége organikus jellegű legyen, hiszen a működéséhez elég az is, ha nem organikus. Tehát mintha se a politikai elitnek, se a gazdasági elitnek, se a kulturális elitnek nem lenne igazán fontos, hogy a társadalom önszervező legyen, s az elitek ellenére vajon hogyan alakulhatna át egy társadalom?
4. Thomas Hobbes aktualitása: a társadalom akár vissza is eshet egy korábbi állapotába
Már az európai felvilágosodás hajnalán Hobbesnál fölvetődik a hatalom legitimációjának kérdése. Mi a hatalom értelme, haszna a társadalmat alkotó egyének számára? Hobbes szerint «az ember természettől ellensége a többi embernek». «az ember vérszomjasabb és kegyetlenebb fenavad, mint a farkasok, medvék és kígyók, mert mindenre kész, semmire sincs tekintettel, hogy kielégítse jövendő szükségleteit, amelyeket képes előrelátni.» «A legfőbb jó az önfenntartás. Hiszen a természet úgy rendezte, hogy mindenki a maga javát akarja.» Ha abból indulunk ki, hogy «az ember embernek farkasa» (homo homines lupus est), akkor kézenfekvő, hogy az államra azért van szükség, hogy kordában tartsa az emberek egymás iránti akcióit. Hobbes szerint Anglia polgári forradalma nem más mint az ember visszaesése a természetes állapotba, amikor «tetőpontjukra értek az önző tulajdonosi érdekek összeütközései». «A természeti állapotban az emberek tettei túl vannak jón és rosszon, csak hatásos (sikeres) és hatástalan (sikertelen) tettekre lehet őket felosztani.
Vajon nem ugyanaz történt a magyarországi rendszerváltáskor? Tehát, nem előrelépés, hanem visszaesés az erkölcs előtti állapotba?
Andrew L. Shapiro és David Schenk képviselik a «technorealizmust», ami az esélyek és veszélyek reális láttatását jelenti. «A nemzeti piacok, kulturális és politikai intézmények eróziója gyorsul. A gazdaság és a technológia előreszalad, a közösségi és identitásképletek lassabban alakulnak át.» – írta Z. Karvalics. De nem értékelte, hogy ez az átalakulás milyen irányban mutat, pozitív vagy negatív irányban, garantálja-e bármi a nagyobb együttműködési hajlandóságot? «Az értékvilág belső arányai változnak meg. A jelenről akkor írhatók autentikus elemzések, ha az értékszempontok autentikusak, megfelelően érvelnek és kontextusuk van.» – írta Z. Karvalics László.
Igen, de hogyan? Hogyan garantálható, hogy az értékszempontok autentikusak legyenek? Hogyan kerülhetők el az álviták, az irracionalitás? «Megnő az ismeretterjesztő műfajok szerepe.» De mi ad iránytűt az ismeretterjesztők számára a mai, egyesek által posztmodernnek tekintett világban?
James Beniger elemezte a társadalomelméleti fogalmakat. A technológiai változások ideig-óráig elfedték azt a tényt, hogy az információs társadalom kérdésköre társadalomtudomány. Igen, ez a lényeg. S a társadalom nem lineárisan fejlődik, hanem ad hoc. Alkalmanként előremegy, alkalmanként visszaesik, erköcsileg vagy akár tudományosan is. Persze, leginkább csak a társadalomtudományokban van esély a visszaesésre. Az egyéni érdekek miatt. Hiszen, miért lenne fontos a haladás annak, akinek több hasznot hoz a visszaesés? A jóléti államoknak nagyobb a közvetlen költsége, mint a rendőrállamoknak, akkor miért tartanák fenn a jóléti államokat a nagytőkések?.Vagy miért tartanák meg az erről szóló elméleteket – a társadalomtudományokban?
A természettudományok, a technológia terén, lineárisabb a fejlődés, nehezebb ellenérdekeltséget felfedezni, a verifikáció, a kísérleti bizonyítás lehetősége miatt egyértelműbbnek tűnnek a dolgok. Az evolúció menete a számítástechnikában lineáris: hardverek, szoftverek, hálózatok, rendszerek, információtechnológia, tudástechnológia.
5. Kételyek a társadalmi és a technológiai fejlődés párhuzamosságával kapcsolatban
„A társadalomelmélet tükrözi az adott kor technológiai színvonalát.” – írta Z. Karvalics László. Ez talán egy megalapozatlan, de legalábbis, félreérthető állítás. Félreérthető, mert egyrészt a felé nyomja az ember gondolatmenetét, hogy a társadalomelmélet garantáltan előrehalad, másrészt a felé, hogy garantáltan megbirkózik az új veszélyekkel. A közelmúltból ennek ellenkezőjére vannak bizonyítékok, tehát nem halad előre a politikában domináló társadalomelmélet – még az a színvonal sem garantálható, amely korábban megvolt (pl. Magyarországon, Spanyolországban, Egyiptomban a teljes foglalkoztatást biztosító társadalomszervezés); másrészt, elég pusztán a biztonságos energiatermelés kérdését elemezni, az atomhulladékok biztonságos elhelyezése megoldatlan, ugyanúgy mint pl. a felrobbant csernobili vagy fukusimai atomerőművek környezetének rehabilitációja. Azaz, az új korszak képtelen az általa teremtett új problémák azonnali megoldására.
Pusztán annyit állapíthatunk meg, hogy a technológia általában valamilyen hatással van a társadalomra, minimum, létrehoz új a szükségleteket. Ez a fogyasztói társadalom lényege. De az új termék, az új szükséglet nem automatikusan generál új társadalomelméletet, ráadásul, le is rombolhatja azt a régit, aminél nem talál jobbat.
6. Kételyek az információs társadalom narratíváival kapcsolatban
Az információs társadalomnak – Z. Karvalics László szerint – három narratívája van: egy nagy, egy kicsi és egy mini.
A nagy narratíva a japán Shumpei Kumon információ alapú civilizációelmélete. A modell elméleti gyengeségét tükrözi, hogy a kulturális antropológia egy kőkorszaki törzsön is kimutathatja az információs társadalom jellegzetességeit (Lindstrom, 1990).
A kis narratíva Manuel Castells elméleti trilógiája (Az információs korszak), amely az ipari korszakból való átmenetet vizsgálta. Castells többrétegű gazdaságelméleti, politikaelméleti és kultúraelméleti alapvetést kínált, a hálózatiság elvének alkalmazásával keresett új fogalmi keretet. De hiányzik a konfliktusok szerkezeteinek vizsgálata, a médiaelmélet tanulságainak levonása, a kulturális alkalmazkodóképeség vizsgálata, az információs pszichológiai megközelítés – ismerte el Z. Karvalics László. Hozzáteszem, hogy a magyar kormány most éppen szeretné visszavezetni Magyarországot a posztindusztriális társadalomból az ipari társadalomba, azaz, megnövelni az ipari termelés GDP-ben elfoglalt arányát a szolgáltatásokhoz képest. Ez a törekvés elérte az Akadémiát is, amennyiben a természettudományos kutatások anyagi finanszírozását preferálná inkább az állam a társadalomtudományi kutatások rovására.
A mini narratíva az az információstratégia, ami lényegében tervgazdálkodás («információs társadalomépítési program»), s háttértudományok sorát integrálta: a menedzsment-irodalmat (amelynek része a vízióvezéreltség, az adatvagyon-gazdálkodás), az innovációpolitikát, a pedagógiát, a jogtudományt, a nyelvtudományt. Rob Kling az Indiana Egyetemen kezdte el a Társadalmi Informatika Központot. Ezzel önállósította, leválasztotta a pusztán műszaki jellegről. Elismerte, hogy a tudományszociológiai folyamatok elválaszthatatlanok a pénzügyi és gazdasági folyamatoktól.
Az integrált társadalomtudományos kutatásra való törekvést jónak tartom. De akkor miért nem veszik elő pl. az 1968-as új gazdasági mechanizmus modelljét vagy a jugoszláv önigazgatási modellt? Vagy Lenin villamosítási tervét – a GOERLRO-t? Mintha mindenáron újnak, az információs korszak termékének szeretnék mutatni azt, amire már volt példa a történelemben, függetlenül az információs korszaktól.
7. Összegzés
A társadalmi rendszerek kérdése bonyolultabb annál, minthogy egyes tudományos innovációk statisztikai adatai alapján új korszakok eljövetelét állapíthatnánk meg, figyelmen kívül hagyván az aktuális társadalmi viszonyok jellegét. A tudomány és technológia lineáris fejlődése nemcsak nem garantálja a társadalom fejlődését, hanem még annak visszaesését is lehetővé teszi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése