Oktatás, távoktatás - Mi a cél: reprodukálás vagy értékelés és módosítás?

Módszertani szempontból nem mindegy, hogy mi a cél, mert automatizált távoktatás csak az előbbi esetben lehetséges, tehát akkor, ha pusztán reprodukálás a cél. Pl. nyelvtanítás esetén. A nyelvtanításnak nem a nyelv értékelése és módosítása a célja, hanem a tükrözése. A tanulónak azt kell átvennie, ami már létezik, és semmiféle átalakításra nincs szükség.

A természettudományos és műszaki oktatásban is lehetséges az automatizált távoktatás, mert viszonylag egyszerű sémákba illeszthetők a hibalehetőségek, gondolkodási alternatívák. Az automatizálás nehézkessége a társadalom- és irodalomtudományok esetén merül fel, azért, mert magának a tananyagnak az értelmezése is és az igazságtartalma is vitatható. Bár, még ezeknél is meg lehet fogalmazni olyan minimális oktatási célt, amely pusztán reprodukálás. Ami még automatizálható. Vegyük pl. Petőfi költészetét. Korszakokra bontható távoktatásban is (pl. szerelmi költészet, forradalmi költészet, népies költészet), fő mondanivalója is többé-kevésbé beazonosítható (A költő értéknek tekinti a hűséget, az önfeláldozást, a nép szeretetét). No, de mi a helyzet az értékelésével? Ha pl. a Nemzeti dalból a „sehonnai bitang ember, ki hogyha kell, halni nem mer” részletet kell értékelnem, azt távoktatásban vajon hogyan tehetem meg? Hogyan leplezhetem le esetleges szűklátókörűségét a költőnek, vagy annak a korszaknak – amely a XX. század háborúihoz és forradalmaihoz vezetett? Hiszen, kompromisszumkészség, az emberi élet mindenek feletti tisztelete helyett alárendelte és föláldozta az egyént egy adott pillanatban vonzó őrültségért. Mennyivel volt különb az osztrákok ellen harcoló Petőfi áldozatkészsége a németek ellen harcoló Sztálin áldozatkészségénél (Sztálin a 2. világháborúban feláldozta fiát a hazáért – az német fogságba esett, a németek fogolycserét ajánlottak, de Sztálin nem cserélt ki egy közlegényt egy tábornokért)? Vagy a Falu végén kurta kocsma szemléletét hogyan bírálhatnám, felfigyelvén a mulatók egoizmusára?

Ha az oktatás a társadalom (vagy annak egy részének) eszköze (melynek célja pl. a fiatalok hazafias nevelése), akkor másodlagossá válhat az oktatásban részt vevők (tanulók és tanárok) boldogsága. Ez a módszer, persze, a kitűzött cél elérésének hatékonyságát ronthatja, viszont nem teszi teljesen hatástalanná. A tanulókra akár még az is hatással lehet, amivel nem teljesen értettek, vagy nem teljesen értettek vele egyet. Nem mindenkinek fejlett a kritikai érzéke – minden országban és minden korosztályban vannak sznobok, akik mások ízlését, értékítéletét reprodukálják, a nélkül, hogy értenék.

Na, de mit mond erről az andragógia? Az is jó, ha sznob és az is ha nem az? Ad-e a felnőttoktatás konstruktivista módszertana bármilyen garanciát a témában való elmélyülésre, az értékelés motívumainak tisztázására?

Az oktatás – a társadalom, illetve annak elitjének eszköze.

Ha visszamegyünk a magyar történelemben, az oktatás a vallásos és hazafias nevelés eszköze volt, majd a kommunista nevelésé. Ma pedig a kapitalista nevelésé. Ma az a nevelés célja, hogy profittermelővé tegyen, azért fontos a kreativitás, mert azzal növelhető a GDP. A GDP – a megadóztatható szükségletkielégítés egy országon belül. Az állam a megadóztathatóságra figyel. Annak mennyiségére. Nem arra, hogy jól érezzék magukat állampolgárai, hanem arra, hogy olyan szükségleteik legyenek, amelyeknek a kielégítése megadóztatható. Pl. vegyenek új autót, új mosógépet, új mobiltelefont, új számítógépet a régi helyett – és növekszik a GDP. A tanulókat is a felé orientálja az iskola, hogy találjanak ki új gépeket, amelyeket eladván növekszik a GDP. Igen, de mi van akkor, ha ez nem teszi boldoggá az állampolgárokat? Mikor és kinek szóljanak? Ha az oktatási rendszerben csak automatikus reprodukálás történik – nincs esélyük a beavatkozásra – saját életükbe.