Ebben a tanulmányban Z. Karvalics László Az információs társadalom keresése című könyvének a biztonságra vonatkozó fejezetéhez fűzök megjegyzéseket. Az ő szemszögéből a kérdés elsősorban az internettel kapcsolatos.
1. Az információs rendszerekre leselkedő veszélyek prognosztizálása
Ausztráliában már 1995-ben, az Internet elindulásakor elemezték a digitális korszak veszélyeit, s 4 ilyen forgatókönyvet dolgoztak ki. 3 veszélyeztetett tárgyat találtak: a rendszer fizikai biztonságát (kapcsolóközpont), a műveletek biztonságát (E-csalás), az intézmények biztonságát. Ezen kockázatok együttes jelentkezése a lokális és globális elemek összekapcsolódásával éveken át tartó válságot okozhatna. De – állítólag – nem állíthatná meg a fejlődési folyamatot. Lehetnek speciális kockázatok, pl. a pszeudonim hálózati identitás-turizmus (Young, 2001), az auto-reply mail (Hupet, 2001). Tulajdonképpen, az internetes vírusok és kémprogramok problematikájáról van szó, amely az orvostudomány és a biológiai vírusok harcát idézi.
Az információs társadalommá válással kapcsolatban azonban átfogó kérdések is tisztázandók. Tehát, nemcsak az, hogy milyen balesetek vagy bűnesetek lehetségesek egy-egy részterületen, hanem az is, hogy az egész folyamat kézben tartható-e, nem fordul-e az emberi társadalom ellen?
2. A fejlődéssel szembeni aggályok sora:
a) Kompexitás-paradoxon
A probléma lényege, hogy az üzemméret növekedésével egyre tökéletesebb, de egyre ingatagabb rendszerek jönnek létre. Ez egy általános rendszerelméleti kérdés.
b) Platón revisited
A működésképtelenség kockázata a segédeszközök megsemmisülésekor: ez a probléma fölmerül mindenféle specializálódás, azaz, munkamegosztás esetén, amennyiben nem minden dolgozó képes áttekinteni a munkafolyamatokat (lásd a Ford-módszert, azaz, a futószalagot).
A korábbi beépített rendszervédő biztosítékok elhanyagolásának kockázata is felmerül.
c) A gombnyomás-effektus
A tömegpusztító fegyvereket is emberek üzemeltetik. Az információs társadalom infrastruktúrája is elpusztítható. A teljes rendszer könnyebben elpusztítható-e így, mint korábban?
d) „Imádkozó sáska” forgatókönyv
Poszt-humán világállapot felé tartunk. A gépek kiszorítják az embert.
3. Az aggályok értékelése
Az imént felsorolt négy forgatókönyvet mint antiutópiát egyaránt tudománytalannak tartja Z. Karvalics László. Szerinte a komplexitás-paradoxon inadekvát módon kezeli a rendszerelméleti kategóriákat. A másik három pedig metatudományos probléma. Azaz, ideológiai természetű a diskurzus.
Engem nem győzött meg Z. Karvalics érvelése. Ami a kompexitás-paradoxont illeti, nézzük csak meg az eurozónát, az euró stabilitását. Görögország, Írország, Portugália – vajon nem éppen azt bizonyítják-e, hogy a rendszerméret növekedése egy határon túl ingataggá teheti a rendszert? Ami az ideológiai természetű diskurzusokat illeti, a Mary Douglas és Aaron Wildawsky szerzőpáros már 1982-ben elemezte az ideológiai kiindulópontokat. Ezek az alábbiak:
a) Centrum-periféria tengely
A centrum kevésbé érzékeny a veszélyekre, mint a periféria. Az eltérő tapasztalat megszüntetheti az érdemi kommunikációt a centrum és a periféria közt, amely tudományos vitából morális vitává silányulhat.
b) Közösségi tengely
A kisközösségben a közjó védelme a veszélymeghatározás célja. A normavilág mellékterméke a hibáztatás rendszere. Globális szinten nehezebb kialakítani a közjó és a hibáztatás autentikus formáit. Diszfunkcionális értelmezések: a pénzügyi életben pl. összeesküvés-elméletek jelennek meg a funkcionális működés megragadása helyett.
c) Értéktengely: Mi a fontosabb?
Csökkent a gyermekhalandóság – megszűnt egy szabályozó mechanizmus. Baj ez vagy vívmány? A kulturális kezelési mód – a mintázat – lassabb változása túlnépesedést okoz. A növekedés elfogadása és a hozzá való alkalmazkodás vagy az egyensúlyteremtés a cél?
A válaszok keresésének nehézsége: Az információszerzés és feldolgozás komfortját axiomatikus megalapozás helyett érték-imperatívuszokkal helyettesítik. Értelmezési hiány keletkezik a kontextushiány miatt.
4. Analógiák
Z. Karvalics fölismerte, hogy az ideológiai jellegű kérdések megoldása, gyakorlatilag, nem garantálható, mégis elbagatellizálta a problémát. Hiszen a következmények súlyossága szinte a végtelenségig fokozódhat. Pl. ha a centrum egyáltalán nem veszi figyelembe a periféria aggályait. Vegyük pl. Gyöngyöspata nem roma lakosságának biztonságát. A centrum (az Orbán-kormány) csak azután foglalkozott a témával, hogy a külföldi média is felfigyelt az ügyre. A centrum-periféria információkülönbségre épül a szubszidiaritás elve, azonban a közbiztonság kérdését a magyar kormány nem kívánja az önkormányzatok kezébe adni. Tehát a centrum szeretné kisajátítani annak a problémának a megoldását, amire csak a periféria képes. Ezzel a centrum-periféria aggály is, a közösségi tengely aggálya is bizonyítást nyert. Miért történne ez másképpen az információs társadalomban?
Ami a szabályozó mechanizmusokat illeti, azok látszólag is megoldhatják a problémát, elhitetvén a közösséggel, hogy túl vannak rajta, miközben ez tévedés. Mit tudunk az európai nemzetek történelméről, pl. az eredeti tőkefelhalmozásról az 1600-as években Angliában? Vajon hogyan oldották meg az angol jogrendszerben a nincstelen parasztok megélhetési bűnözését? Halálos ítéletekkel. Vagy kivándorlással. Magyarországon 2010-ben és 2011-ben? Növelték a rendőrség létszámát és költségvetését. Nyilvánvaló, hogy a problémát nem megoldják, hanem csak kezelik, elviselhetővé teszik, mivel új munkahelyek azokban a térségekben nem jönnek létre. De lépjünk túl a sikertelen Magyarországon! A világ vezető gazdasági hatalmának, az Amerikai Egyesült Államoknak a külpolitikája 2000 után mit bizonyít? Irakban és Afganisztánban milyen célokat követtek? Az előző rendszer lerombolása után képesek-e új működőképes rendszert létrehozni? Nem. Legalábbis, egy-két évtized alatt nem. Tehát, akik ma élnek, helyzetük romlását érzékelhetik. Ugyanúgy, mint a magyar állampolgároknak az a része, aki 1990 előtt is élt. Többségük anyagi helyzetének romlását érzékelheti. Annak ellenére, hogy történt növekedés is, egyensúlyteremtés is. Az utóbbi volt a Bokros-csomag. Vagy a mostani Széll Kálmán-terv. De a formai egyensúly nem garantálja a korábbi biztonság fennmaradását. Pl. az egészségügyi ellátásét sem, a közbiztonságét sem.
Z. Karvalics László szerint az információs társadalom szuperrendszerként vizsgálandó mint „befoglaló halmaz.” Z. Karvalics az információs társadalmat globálisnak tartja, azért, mert globális szinten replikálódnak, azaz, terjednek és módosulnak az eszmék, s ennek létrejöttek az infrastrukturális alapjai. „Létrejött a kölcsönös összekapcsolhatóság (interconnectivity). Az új szocializációs elemek már szinte kizárólag csak a globális rendszerszintet jellemzik. A bioszféra a társadalom részévé válik. Az önálló evolúciós mozgást produkáló kultúra puzzle darabkái: a tárgyak, élőlények mellett az ideák. Az információs társadalmat kizárólag rendszerként és rendszerdinamikáját figyelembe véve tudjuk teljes valóságában megközelíteni. Rendszerszint-ugrás zajlik: most alakul ki az új biokulturális rendszer. Jellegzetessége, hogy a régi egyensúlyi és biztonsági elemek már nem működnek, újak még nincsenek. Új mintázatok kellenek: új szerveződési és munkamegosztás, energia- és információtranszfer. Az integráció új fokának kell létrejönnie.”
Z. Karvalics a „kell” mellé odaképzeli, hogy „lesz”. Tehát létre fog jönni, meg fog oldódni. Hogy törvényszerűen ki fognak alakulni azok az új mintázatok, új szabályozó rendszerek, amelyek egy rendszerszinttel feljebb, tehát egy tágabb keretben oldják meg azokat a problémákat, amelyeket jelenleg semmilyen szinten nem oldanak meg. Mikor? És mi a garancia erre? Az Európai Unió küld majd rendőröket Gyöngyöspatára? Igaz, az amerikaiak küldenek tanácsadókat. De ettől még nem történik rendszerszint-ugrás. Az Európai Unió nem fog tartós munkahelyeket teremteni Magyarországon, s nem is fogja elcsábítani a képzetlen munkanélkülieket Magyarországról. Tény, hogy léteznek EU-s források, pl. strukturális és kohéziós alap, de az EU költségvetése az EU GDP-jének 1%-át képezi. Azaz, miközben lezajlik egy rendszerszint-ugrás, a nemzeti szintről európai szintre kerül a szabályozás, a források újraosztásának néhány eleme – ez nem oldja meg a problémákat. Csak kezeli – mint az angolok a megélhetési bűnözés kérdését az 1600-as években.
5. A kontrollforradalom kérdése
Beniger logikája szerint új irányító és ellenőrző intézmények várhatóak, kontrollforradalom – a kontrollválság leküzdésére. Új komponensrendszerek létrejötte.
Jó lett volna, ha Z. Karvalics László jobban elmélyed a témában. Mert akkor kiderült volna, hogy az információs társadalomnak tekintett újdonságok szerepe eltörpül a folyamatban. Már az ókorban is voltak irányító és ellenőrző intézmények. Pl. Egyiptomban az írnokok, Az ókori Athénban kisorsolt hivatalnokok. Az ókori zsidók közt – bírók. A középkorban nemesi származás kellett ahhoz, hogy az ember irányító vagy ellenőrző pozícióba kerülhessen. De kételyek így is maradtak. Nem minden nemes volt hű a királyhoz – Isten után a legfőbb hűbérurához. A középkor fénykorában Mátyás király álruhában járkált, hogy felmérje, a törvényeit betartják-e. Vagy a Habsburg-birodalomban, majd az Osztrák-Magyar Monarchiában fejlett titkosszolgálati rendszer működött. Részben a rendszernek köszönhető tájékozottsága miatt gondolhatott Magyarország miniszterelnöke, Tisza István aggódva arra a problémára az első világháború kirobbanásának előestéjén, hogy a nemzetiségek föllázadhatnak, átpártolhatnak az ellenséghez. Ez meg is történt. A Tanácsköztársaság leverése után a magyar állam a háborút megelőzőnél is erőteljesebben ellenőrizte az iskolák vallásos és nemzeti szellemű nevelését és a pártok működését is. A kommunistákat betiltották, a szociáldemokratákat ellenőrizték.
A szocializmus évtizedeiben a rendőrség III/III-as ügyosztálya szervezett be ügynököket, akik a lakosság nézeteiről, hangulatáról készítettek jelentéseket.
A téma ma sincs lezárva. Az MSZP a Fideszt törvénytelen adatgyűjtéssel vádolja (Kubatov-lista).
Manapság az állam irányító és ellenőrző szerepének kérdése gazdasági színezetben is felvetődik. Drága a magyar önkormányzati rendszer. Az Orbán kormány előbb funkcióikat, majd, valószínűleg, magukat az önkormányzatokat is le fogja építeni. Először az történik, hogy az önkormányzatok az állam vagy valamelyik egyház fennhatósága alá kénytelenek adni oktatási és egészségügyi intézményeiket. Indokolatlan lenne ezt a folyamatot közvetlenül összekapcsolni az információs társadalom eljövetelével. Hiszen mi következne abból: decentralizáció vagy centralizáció? Mindkettőre lenne indok: decentralizáció azért lehetséges, mert a hálózati elvvel megszervezhetné magát a társadalom, könnyebben, mint korábban. Centralizáció pedig azért, mert könnyebb lenne – kevesebb költséggel és időráfordítással járna – összehangolni a társadalmi igényeket a mai internetes korszakban, tehát irányítani a társadalmat.
Inkább kultúrafüggő a dolog, nem technikafüggő.
6. A rizikótársadalom, amelyet úgy hoztunk létre, hogy nem akartuk
A rizikótársadalom fogalma (Ulrich Beck, 1986) az átmenetiséget tükrözi két rendszerszint között. Mélyreható intézményi válságok vannak (pl. a környezetszennyezés miatt). Z. Karvalics belemélyedhetett volna abba, hogy ez a kapitalizmus (a monopolkapitalizmus vagy éppen a fogyasztói társadalom) válsága – nem a technológiáé.
Ugyanis a kapitalizmusra jellemző profitmaximalizálási mechanizmus és a GDP-növekedésre támaszkodó szociálpolitika a környezetszennyező technológiák bevetésével járó folyamatok fő mozgatórugója, nem a technológia javításának vágya. Az egyéni profit és a tágabb környezet védelmének összehangolása állami feladat lenne. Viszont a kapitalista termelési mód és a globalizáció révén – amely már a XIX. században elkezdődött, majd átmenetileg visszafordult – a tőketulajdonos egyre kevésbé része annak a környezetnek, ahol a termelés folyik. Ezért hajlandó nem törődni annak megóvásával. Már Oswald Spengler leírta a Nyugat alkonyában, hogy a civilizáció legyőzi a kultúrát, az urbanizációval a felelős gondolkodás szorul háttérbe.
A kockázatok kezelésére „reflexív modernizációt” ajánlott Beck. „Szisztematikus reflexiót” Hupet (2001). Z. Karvalics szerint ezek a globális információs társadalomra mint új rendszerszintre szabott kontroll szinonimái. Sajnos, a fölsoroltak alapján nehéz értelmezni a fogalmakat. Hiszen, nem derül ki, hogy lehetne-e része a reflexív modernizációnak – az újraállamosítás?
7. Z. Karvalics félresöpri a biztonsággal kapcsolatos kételyeket
Z. Karvalics szerint tarthatatlan a komplexitás-csapda elmélet, mivel magasabb szinten újrateremtődhet a stabilitás, alacsonyabb szinten pedig megmaradhatnak a régebbi egyszerűbb megoldások.
Elvileg, igen. De nézzük a konkrétumokat – Magyarországot. Ha az Európai Unió a magasabb szint, amelyen még csak most jön létre az új stabilitás, vajon Magyarországon mint alacsonyabb szinten megmaradnak-e a régebbi bevált megoldások – a munkanélküliség kezelésére és a szakképzésre? Pl. megmaradnak-e a vidék foglalkoztatását biztosító termelőszövetkezetek, vidékre telepített ipari cégek, az állami vagy szövetkezeti felvásárlásra építő háztáji gazdálkodás vagy az állami ipari cégek szakmunkásképzésben való részvétele? Nem, a termelőszövetkezetek és vidéki ipari cégek száma megritkult, az állami cégeket fölvásárló magáncégek pedig legfeljebb maguk számára képeznek ki szakmunkásokat. A régi bevált megoldás fennmaradását mezoszinten már semmi nem garantálja, miközben a makroszint sem kínál még megoldást.
A gombnyomás-effektus sem aktuális – Z. Karvalics szerint – mert még ki sem fejlődött az a globális szabályozó rendszer, amit az fenyegethetne. Az élet rácáfolt erre a gondolatra. Magyarországon a közigazgatásban van egy hiányos év (1990 és 2010 közt), amelynek a nyugdíjakra vonatkozó adatbázisa részben elveszett, mert már csak számítógépen volt nyilvántartva. Lehet, hogy nem szándékosság volt a háttérben – de egy gombnyomáson múlhatott.
„A társadalom evolúciója a növekedés, a megismerés és az integráció.” – állítja Z. Karvalics László. Ha ez a három cél képviseli a jövőt, akkor Platón kifogása alaptalan. A minőségvesztésre való figyelmeztetése viszont akkor is jogos! A nem megtanulás esetén kevesebbet tud az ember, mint a megtanulás esetén (memorizálás-írás), és a gyors internetes vagy egy filmből való tanulás esetén kevesebbet ért meg egy filozófus vagy író gondolataiból, mint a könyvből való elmélyült tanulás esetén.
Azt nehéz elhinni, hogy mindig a növekedés jelenti az evolúciót, a jót az evolúció számára.
A mindenáron való növekedés kockázataira, annak kontraproduktív jellegére az elmúlt hónapok észak-afrikai és közel-keleti forradalmi hullámai szolgáltattak bizonyítékokat. Ugyanis az észak-afrikai fiatal munkanélküliek millióinak foglalkoztatására semmi esély – se Afrikában, se máshol. A növekedés törvényszerűen vezet konfliktusokhoz. A konfliktus jó az evolúciónak? Bízzunk benne, hogy újra lesznek háborúk – mert az a jó? S akkor szabályozni fogják a túlnépesedést is – mégse lesz akkora a növekedés. Vajon nem lenne-e jobb megelőzni a túlnépesedést – és a háborút?
A sport- és hobbitevékenységek megőrzik-e a régi tudást? Z. Karvalics optimizmusa ezen a téren is alaptalan. Elég, ha kihaló ételkészítési receptekre gondolunk. Kérdéses a természeti népek jövője is. Nem biztos, hogy örökké fenn fogják tartani a változatosságot (creativ diversity) – több finn-ugor nép halt már ki – a merja, a muroma, a lív –, s pl. a hantik és a manysik jövője sem garantált.
A gépi intelligencia kívülről vezérelt – nem veszélyes – Z. Karvalics szerint.
Ebben talán igaza lehet. Közvetlenül nem veszélyes. De ha filozófiaivá tesszük a kérdést, s Nyikolaj Bergyaev fölvetését vesszük elő, azt, hogy az ember az eszközök előállításának eszközévé válik, akkor az aggodalom jogos. Arról van szó, hogy az ember elfelejt azzal foglalkozni, hogy mit szeretne alkotni, miért szeretne élni – ehelyett a különböző gépek alkotására szenteli energiáját – a nélkül, hogy átgondolná, mit miért tesz.
A replikatív egységgé válás lehetetlensége biztonsági kockázat lenne az emberiség számára. (Csányi, Hawking, 2001) Ez egy jogos felvetés.
Vajon mi védi meg a kis népeket? Elvileg a közérdek – érvel Z. Karvalics.
A lokalitások, tehát a kisebb közösségek védelmére szóló érv, hogy miközben az új tudások előállítása egyre méretesebb kulturális gépeket igényel, a váratlan innovációk a nem algoritmizálható tartományokban születnek.
A teremtő tett – creative action – az igazi érték (Koestler, 1964). A tudástársadalmak a sokféle tudások társadalmaiként épülnek. A UNESCO 1995-ös jelentése (Our Creative Diversity) a lokalitás és az egyetemes emberi minőségek jelentőségét értelmezte. A nemzeti identitás-gazdaságok erősödése nem árt a globalizációnak.
Viszont sehol semmi garancia! A döntéshozók és a közbeszéd aktuális alakítóin múlnak az információs társadalom biztonságával kapcsolatos döntések.
„A kockázatértékelés kulturális kötődések által meghatározott folyamat.” (írta Mary Douglas, 1982)
Szilágy Ákos esztéta megkülönböztet jobboldali és baloldali mentalitást. Az utóbbi másodlagosnak tekinti az organicitást. Tehát azon is múlik a biztonság, hogy éppen jobboldali vagy baloldali mentalitású a politikai vezetés.
„Akkor lesz sikeres az alkalmazkodás, ha felülvizsgálhatóvá válnak a nézetek egyfajta társadalmi önkritika jegyében. Észlelésbe ágyazott döntés-előkészítés és döntéstámogatás történik, aminek információs háttérrendszere és bizalmi dimenziói vannak.” – ezek a feltevések jogosak, de hol vannak a garanciák?
Z. Karvalics szerint az információ befogadásának alapja a transzformációs bázis.
Ennek kialakítására javasolt:
– a megalapozott tudományos eredményeken alapuló megközelítések népszerűsítése
– a kulturális, érték- és előismereti kötöttségek felismertetésével és az önreflexió igényének kialakításával.
Igen. De vajon miért nem sikerül ez a társadalomtudományok terén? Pl. a marxizmus kiszorítása segítette vagy rontotta a tudományosság terjedését?
Vagy egy technikai kérdés – a vízierőművek kérdése – vajon miért nem vitatható meg tudományosan a mai Magyarországon?
Mi garantálja, hogy azoké legyen a hatalom, akik a legfelkészültebbek, akik képesek megtalálni és képviselni a közjót? Már Szókratész is föltette ezt a kérdést, s nem talált rá megnyugtató választ.
Z. Karvalics túlságosan általánosan fogalmaz, nem megy le a mélybe a kudarcok – pl. a transzformációs bázis alacsony színvonalának – feltárására.
„Az optimistát leutópiázzák, ha az információs társadalom dicsőségét zengi” – írja könyve utószavában. A fölvetés jogos. De talán nincs igazuk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése