A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tudástársadalom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tudástársadalom. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. november 2., péntek

Cikkeket, bejegyzéseket keresünk...

Kedves Olvasók! Kedves Andragógus Hallgatók! 

Forrás: blog.hubspot.com
Az andragógus blog az utóbbi időben takaréküzemmódba állt. Sajnos. De mivel sok munka fekszik benne, és hasznos mindaz a tudás, összegyűjtött információ, amit közzétettünk, sajnálnám, ha kifújna a dolog. Akkor voltunk mi magunk a legaktívabbak, amikor még hallgatóként tettük közzé szakmai írásainkat. Most mindenkit leköt a munka, és vagyunk páran, akik azóta más vizekre eveztünk. Mégis úgy érzem ez egy jó kezdeményezés, kár volna veszni hagyni.

Keresünk szerzőket, írókat, akik felnőttképzési, művelődési témában szívesen írnának a blogba, vagy megosztanák korábbi írásaikat. Közkinccsé tehetőek a jól sikerült szemináriumi dolgozatok, könyvajánlók, szakdolgozatok, kutatások. Ha találtatok a blogon hasznos írásokat, úgy tudjátok, hogy miért fontos megosztani, mások számára felhasználhatóvá tenni mindazt, ami amúgy csak a fiókban és a számítógép valamely mappájában lapulna. Meg aztán, így maradhat életben ez a kis blog. :) 

Jelentkezni lehet nálam és/vagy a Facebookon.
Én remélek...

2011. május 30., hétfő

A felnőttképzés története dióhéjban

A felnőttek tanulása a történelmi idők kezdetére visszavezethető, amikor is új eszmék, törvények, mítoszok terjesztése, vagy új tanokhoz hívek toborzása formájában valósult meg. A felnőttoktatás módszeresebb formája az antik görög demokráciában jelenik meg, utalva itt a szofisták jeles képviselőire, akik, retorikára, grammatikára logikára tanították az ifjabb és idősebb polgárokat.

A késői középkorban a reneszánszban megjelentek a felnőttek képzésére vonatkozó reflexiók is. „Rotterdami Erasmus humanista személyiségkoncepciója nemkülönben Comenius embernevelési felfogása már az andragógiai gondolkodás ősforrásaként tekinthetők. Morus Tamás „Utópia”a-jában felsejlik a szabad önnevelés ma már korántsem „utópisztikus” eszméje”

A könyvnyomatás elterjedése és az anyanyelvű könyvkiadás, az olvasni tudó rétegek kiszélesedése és a nyilvános könyvtárak megjelenésével megteremtődött a felnőttek művelődésének és képzésének előfeltételei.

A szervezett felnőttképzés a XVIII. században alapvetően két irányra terjedt ki melyek egyike az írás és olvasás elterjesztése volt, míg másik iránya a meggyengült vallásos hit megerősítését célozta. A felnőttképzés egybe kapcsolódott a közvetlen szociális segítőkésséggel is.

A felnőttképzés intézményesülésében és szekularizációjában igazán nagy előrelépés a XIX. század második felében történt. Történeti kiindulópontnak a felvilágosodás kora tekinthető, annak az alapeszmének a elterjedése, hogy az embere közti egyenlőtlenségek a tudatlanság megszüntetésével eltüntethetőek.

Az elmúlt két évszázadban az önművelés legfőbb eszköze a könyv volt. Az utolsó évszázad második felében a felnőttek önálló tanulása kizárólag a tankönyvekre és a tudományos ismeretterjesztő művekre épült. Az intézményesülés felé tett igazán nagy lépésnek a XIX. század második felében Dániában megjelent és Európa szerte gyorsan elterjedő népfőiskolai hálózat számított. Ezzel egyidejűleg a megerősödő munkásság is nagyobb részt követel a művelődésben és a politikai célja elérése érdekében. A felnőttképzés fejlődésének lendülete megtört az eső világháború miatt. A világháborút követően újra szerveződött népfőiskola hálózat egyes intézményei közt csak az volt a közös, hogy képzéseiket a résztvevők igényére és tapasztalatára, nem pedig a tudományok rendszerére építették. Az 1929-’32 közti gazdasági világválság a felnőttképzés központi feladatává a munkanélküliek elhelyezkedési esélyeit javító képzéseket tette.

A második világháborút követően az ideológiailag ketté szakadt világban a felnőttképzés is más-más irányt vett. A „keleti”, szovjet befolyás alatt álló országok felnőttképzésére a pártideológiával átitatott képzés volt a jellemző.

Nyugaton a hatvanas években erőteljesen felgyorsult a felnőttképzés intézményesülése és bekapcsolódott e rendszerbe a tömegkommunikáció is. Előtérbe került a szakképzési funkció és a felnőttképzés jobban betagozódott az állami-gazdaság és szociálpolitikába. Az 1970-es években a világ e táján erőteljes ”képzési expanzió” lépett fel, melyben jelentős volt a szerepe a felnőttképzés kiterjedt intézményrendszerének. Megerősödik a felnőttképzés törvényi szintű jogi szabályozása is és a felsőoktatás szintjén is megjelenik a felnőttképzés. A nyolcvanas években az ugrásszerű technikai fejlődés hatására a felnőttképzésben új preferenciák jelennek meg, erősödött az új kvalifikációkat nyújtó képzések iránti igény.

A kilencvenes évek felnőttképzésének vezérmotívumává az emberi erőforrás fejlesztése és racionálisabb felhasználása vált. Az ezredfordulón a plurális társadalmak hatására a felnőttképzés művelődési szolgáltató ágazattá vált, programszervezésükre a vagy-vagy helyett egyre inkább az is-is lett jellemző.
A magyarországi felnőttoktatás történte

Az 1001.évi államalapítást követően a ősi magyar kultúra elmei fokozatosan, haltak el, melynek alapvető oka a keresztény egyház által terjesztett új műveltség elerjedése volt. A műveltség terjesztői a XI. században a papok voltak, a műveltség központjai a királyi udvar valamint a püspökségek székelyei, majd később a világi előkelőségek udvarai voltak. A reneszánsz és a humanizmus elterjedésével nőtt a magasabb műveltségben részesülő száma. Az ország lakosságának szellemi arculatát és kultúráját jelentősen alakította a könyvnyomtatás.

Magyarországon a kulturális értékek széles körű terjesztésének igénye először a felvilágosodás korában jelentkezett, mely társadalmi mozgalommá a reformkorban vált. „A cél –kezdetben spontán módon, később egyre tudatosabban - az új polgári társadalmi rend megteremtésének elősegítése, esősorban hasznos és praktikus tudnivalók terjesztése útján: a tömegek felvilágosítása, s tudatának formálása.” A tudomány terjesztésében kiemelkedő szerepe játszottak a könyvtárak és az ekkoriban megjelenő ismeretterjesztő könyvek. A kor kiemelkedő személyisége Bessenyi György a felvilágosodás eszméinek terjesztését szolgáló műveiben hívta fel a figyelmet a műveltség széleskörű terjesztésének szükségességére és egy tudós társaság létrehozásának fontosságára. Tessedik Sámuel a parasztság számára a gazdálkodás javítása céljából működtetett korszerű ismereteket nyújtó iskolát.

A XIX. század elején tovább bővül a felnőttek művelődését szolgáló intézmények köre, ezek egyikeként jön létre gróf Széchenyi István támogatásával a Magyar Tudományos Akadémia. 1830-ban alakul meg az első kifejezetten népműveléssel foglalkozó Nógrád megyei Intézet. Még a század első felében, 1843-ban megjelent az első magyar néplap. A reformkorban, bár igény mutatkozott ugyan rá, a felnőttoktatás törvényi szabályozására nem került sor.

A kiegyezést követően a társadalom kulturális kezdeményezései olyan fokot értek el, melyek szükségessé tették az állami törvényhozást. Az Eötvös József által vezetett Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium és az ellenzék képviselői - Pulszky Ferenc, Irányi Dániel, Türr István egyaránt elkötelezettek voltak a tömegek kulturális felemelkedését illetően, nézeteik az állami szerepvállalást illetve feladatokat illetően voltak köztük. Eötvös a felnőttek oktatásában a társadalom felelősségét hangsúlyozta, a állami szerepvállalást a finanszírozásra és az ellenőrzésre korlátozta.

Az 1868.évi XXXVIII. tc. kötelezővé tette a népoktatást, mellyel intézményes formát kapott a felnőttoktatás is. Ezt követően a felnőttoktatás kérdése hosszú időre lekerült a törvényhozás napirendjéről. Ennek eredményeként a népoktatás mellett számos új művelődési forma is teret nyert, a fogalom népművelésre változott.

A XX. Század első évtizedébe a szabadoktatás jelszavával s keretében folyt a felnőttoktatás. E formánál az állam szerepe a legmagasabb szintű ellenőrzésre, illetőleg eseti anyagi segítségnyújtásra terjedt ki. Szabadoktatás formájában többéves tanfolyamokat is szerveztek a Tudományos Társaság és a munkásmozgalmi szervezetek összefogásával. A Jancsó Benedek emlékirata alapján megindult vita eredményeként 1911-ben megalakult az Országos Szabadoktatási Tanács, a felnőttoktatás átfogó, véleményező és tanácsadó jogkörrel felruházott országos szerve.

A két világháború között az Országos Szabadoktatási Tanács nevét Országos Közművelődési Tanácsra változtatták, mely névváltoztatás elhatárolódást jelentett a korábbi időszak elméletétől és gyakorlatától, annak társadalmi jelegétől. Az állami jelleget viselő tevékenység et a VKM fogta össze, vezérgondolatként hangsúlyozva a nacionalizmust, a keresztény nemzeti egységet és a vallási alapon nyugvó erkölcsiséget. Klebelsberg Kuno kultuszminiszter nyíltan hangsúlyozta a liberális szellem felszámolásának törekvését a népművelést illetően. Programjában kiemelten szerepelt a paraszti kultúra felemelésének fontossága és a középosztály valamint az értelmiség művelődési igényeinek kielégítése. „A köznyomorból csak akkor emelkedhetünk megint ki, ha a magyar munka nemcsak több, hanem szakszerűbb és ebből kifolyólag termékenyebb és jövedelmezőbb is lesz. Nézetem szerint tehát állampolgári nevelésre és gyakorlatibb szakoktatásra van szükség.” (Gróf Klebelsberg Kuno,Szakértekezlet megnyitóbeszéd részlet, 1923. június 19.) Észak-európai mintára sorra alakultak a népfőiskolák, melyek zömmel egyházi és magánvállalkozásokra épültek, céljuk a keresztény világnézetet valló, nemzeti műveltséggel rendelkező jól gazdálkodni tudó állampolgárok nevelése volt. Az ifjúsági szervezetek – KIE, KALOT, KALÁSZ - által szervezett népfőiskolák a fiatalok számára biztosítottak lehetőséget az általános és mezőgazdasági ismeretek területén és fejleszteni kívánták a közügyek intézésében való jártasságot is. A munkásmozgalom szervezetei által rendezett képzések egyaránt szolgáltak általános ismeretterjesztési, kulturális és politikai célokat.

Az 1945-1948 közti időszak politikája a kultúra demokratizálását, az analfabetizmus felszámolását és a munkás- és parasztfiatalok művelődési hátrányának felszámolását célozta meg. A figyelem a kulturálisan elmaradott parasztságra irányult, újabb népfőiskolák nyíltak. 1948.a fordult éve volt a politikában és ezzel egyidejűleg a felnőttnevelés területén is. A képzés hosszú ideig elsősorban ideológiai alapokra épült és ilyen célokat szolgált.

A fenőttnevelés elméleti műhelyeinek számító egyetemek, és egyéb, nem ritkán politikai jellegű szervezetek komoly szerepet kaptak a felnőttnevelés elméleti hátterének kidolgozásában, gyakorlati és szervezeti lebonyolításában. A felnőttképzésen belül ebben az időszakban az iskolarendszerű felnőttoktatás intézményesült és vált tömegessé. Már 1945-ben létrejöttek a felnőttek középiskolái, majd a felnőttek általános iskolái és az 1948/49.-es tanévben a felsőoktatási intézménybe történő belépést szolgáló szakérettségi tanfolyamok, a felsőoktatásban pedig az esti és levelező tagozatok. Az ezekben folyó tartalmi munkát szolgálták a tananyagreformok és az ezen intézmények részére készített külön tankönyvek. 1960-ban az alapfokú oktatás egészének 66, a középfoknak 35, a felsőfokúnak pedig 34 százalékát tette ki a felnőttoktatás. A folyamatosan változó állami rendelkezések, művelődéspolitikai irányelvek a pótló funkció háttérbe szorításával az oktatás korrekciós, társadalmi mobilizációs szerepét voltak hivatottak szolgálni. A század utolsó évtizedeiben a népművelés fogalmát felváltotta a közművelődés fogalma, mely tartalmában és célkitűzéseiben is eltér az előbbitől. Számos intézménye közül a legfontosabbak a szabadegyetemek, a munkahelyeken szervezett tanfolyamok, a szaktárcák által szervezett vezetőképző és továbbképző intézetek, a művelődési házak, a TIT, és a politikai nevelést szolgáló pártirányítás alatt álló szervezetek voltak.

Az ország társadalmi, politikai, gazdasági életében 1989-1990-ben bekövetkezett rendszerváltás éreztette hatását a felnőttképzésben is, elengedhetetlen volt az oktatási rendszerre vonatkozó jogi szabályozás átdolgozása.

A második világháborút követően az ideológiailag ketté szakadt világban a felnőttképzés is más-más irányt vett. A „keleti”, szovjet befolyás alatt álló országok felnőttképzésére a pártideológiával átitatott képzés volt a jellemző.

Nyugaton a hatvanas években erőteljesen felgyorsult a felnőttképzés intézményesülése és bekapcsolódott e rendszerbe a tömegkommunikáció is. Előtérbe került a szakképzési funkció és a felnőttképzés jobban betagozódott az állami-gazdaság és szociálpolitikába. Az 1970-es években a világ e táján erőteljes ”képzési expanzió” lépett fel, melyben jelentős volt a szerepe a felnőttképzés kiterjedt intézményrendszerének. Megerősödik a felnőttképzés törvényi szintű jogi szabályozása is és a felsőoktatás szintjén is megjelenik a felnőttképzés. A nyolcvanas években az ugrásszerű technikai fejlődés hatására a felnőttképzésben új preferenciák jelennek meg, erősödött az új kvalifikációkat nyújtó képzések iránti igény.

A kilencvenes évek felnőttképzésének vezérmotívumává az emberi erőforrás fejlesztése és racionálisabb felhasználása vált. Az ezredfordulón a plurális társadalmak hatására a felnőttképzés művelődési szolgáltató ágazattá vált, programszervezésükre a vagy-vagy helyett egyre inkább az is-is lett jellemző.

Források:

Zrinszky László: A felnőttképzés tudománya - Bevezetés az andragógiába. –átdolgozott , bővített kiadás. Okker Oktatási kiadó és kereskedelmi Rt. Budapest, 2006. (64. o.)

Dr. Felkai László: A felnőttoktatás története Magyarországon.

T. Kiss Tamás: Felnőttoktatás - TörténetE Magyarországon. Educatio, 1999/1 pp. 3-13.

2011. május 1., vasárnap

Nooszféra

A heti témánkhoz jól illeszkedik szerintem ez a forradalmi elképzelés, ami Vlagyimir Ivanics Vernadszkij (1863–1945) orosz geokémikustól származik, aki szerint a nooszféra nem csak a jövőben fog megjelenni, hanem már az első emberi lény tudatra ébredésétől létezik.

A nooszféra a görög νους (nous) szóból származik, melynek jelentése: elme, tudat.
Más megközelítések szerint a nooszféra a bioszféra új evolúciós állapota, ahol az ember ésszerű tevékenysége a fejlődés döntő tényezőjévé vált. A nooszféra az ember tevékenysége által befolyásolt övezete a Földnek, vagyis a globális tudat szférája része a bioszférának. Pierre Teilhard de Chardin (1881-1955) francia paleontológus, filozófus is foglalkozott a nooszféra kérdéskörével. A The Human Phenomenon című könyvében megalkotta a „planetaris”gondolatának fogalmát, a „planetáris tudatot”. Szerinte a nooszféra fejlődése egy végső állapot, amely az Omega pont felé tart. Ez azt jelenti, hogy az egész kozmoszt a magasabbra törekvés jellemzi, és az Omega pont ennek a csúcspontja. Rámutatott arra, hogy az urbanizáció, a technikai fejlődés és a kommunikációs módszerek révén mértani haladvány szerint sokasodnak az embercsoportok politikájának, gazdaságának és gondolkodási szokásainak kapcsolatai. Azt állítják róla, hogy megjósolta az internet létrejöttét.
José Argüelles szerint a technoszféra megjelenése volt annak a feltétele, hogy a bioszférától a nooszféráig eljussunk.

A szférák felsorolása a földtan szerinti alrendszerekbe csoportosítva:
- Gravitoszféra (gravitációs tér)
- Magnetoszféra (mágneses tér)
- Atmoszféra (légkör)
- Hidroszféra (vízburok)
- Litoszféra (kőzetburok)
- Mezoszféra (levegőréteg)
- Centroszféra (földmag)
- Bioszféra (élőlények összessége)
- Pedoszféra (talaj)
- Nooszféra (a tudat világa)

Eric S. Raymond a nooszférát vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy a gondolati világ vad határmezsgyéjén felbukkanó projektek, melyek nagyon meghaladják a korukat, vagy túl nagyot akarnak újítani, általában elbuknak, mivel túl messze kint vannak a „pusztában” és a sikeres projektek általában valamilyen szinten kapcsolatban állnak a már létezőkkel.


Gondolattérkép a nooszféráról

Hankiss Elemér Az emberi kaland című könyvében vet fel érdekes elképzelést: az emberiség idegen a saját világában. Ezt a gondolatot támasztja alá elméleteivel úgy, hogy ő is kitér a nooszféra fogalmára, új megközelítéseire. Az egyetemes fejlődés-elmélet négy korszaka közül (geogenezis, biogenezis, pszichogenezis és noogenezis) Teilhard de Chardin alapján a legutóbbit tartja a legfontosabbnak. “Fontosságában az evolúció valamennyi egymást követő szakasza között a gondolat megszületése az egyetlen, ami nagyságrendben összehasonlítható a Földet képező anyagok összesűrűsödésével vagy az élet megjelenésével.” A nooszféra fogalmát azonban Hankiss Elemér újraértelmezi és megállapítja: “A kultúra nem luxus, hanem élet-halál kérdése.” Ernest Cassirer, német filozófus megállapítására hivatkozik, mely szerint az ember ugyanúgy társas lény, mint nagyon sok állatfaj, de megkülönböztető vonása az, hogy képes létrehozni és használni szimbólumokat, szimbólumrendszereket. “A félelem és a szorongás kínzó élménye arra késztette s készteti az embereket, hogy szimbólumok védőpajzsával, mítoszokkal, a szavak értelmével, … töltsék ki a körülöttük tátongó űrt. És mindezzel létrehozzák, megteremtsék azt, amit összefoglalónéven civilizációnak vagy kultúrának szoktunk nevezni.” - állapítja meg Hankiss. A halálfélelem legyőzése az emberi civilizáció egyik legfontosabb célja. Mivel képtelen elfogadni a halál végzetszerűségét, az ember már-már nárcisztikus módon igyekszik halhatatlan értékként felmutatni önmagát. Ernest Becker írja: “Kétségbeesetten kell törekednie arra, hogy igazolja önmaga létét, mint egy alapvető értéket az univerzumban; ki kell emelkednie, hőssé kell válnia, a lehető legnagyobb mértékben hozzá kell járulnia az élethez, meg kell mutatnia, hogy ő fontosabb, mint bármi vagy bárki más.” Peter L. Berger még drámaibb megfogalmazását adja az emberi helyzetnek: “Minthogy biológiailag meg vannak fosztva egy ember-világtól, megkonstruálják a maguk emberi világát. Ez a világ természetesen nem más, mint a kultúra. A kultúra célja az, hogy ellássa az emberi életet azokkal az erős struktúrákkal, amelyek biológiailag hiányoznak belőle. A kultúra az ember “második természetévé” válik...” Hankiss felveti a kérdést, hol lehet a “világ közepe”? A középkori elméletek megdőlése után ez a kérdés nem is olyan könnyen megválaszolható. A fizikai és szimbolikus középpont meghatározása egyaránt bonyolult kérdés, mert a fizikai viszonylagos, a szimbolikus pedig elsősorban a különböző vallási tanítások függvénye. Az univerzum nagyságának felismerése csak tovább erősíti az ember jelentéktelenségének, kicsiségének érzését. Pedig ez az az érzés, amire ennek az otthontalan, idegen világban élő emberiségnek aztán igazán nincs szüksége! Ezért is igyekszik mindenképpen kialakítani a saját világát, minden eszközzel megteremteni a biztonságát. Kertekben érzi jól magát, melyek a valamikori Édenkertet szimbolizálják a számára, azt az elvarázsolt világot, melyet legalább a legenda szerint biztonságos otthonának mondhatott. A szent hegyek tisztelete, Jézus keresztre feszítésének ábrázolása, területünk, tulajdonunk védelme, környezetünk kultikus jelképei, vagyis kultúránk egésze félelmünk és idegenség-érzésünk terméke....
Visszakanyarodva a nooszféra alapkérdéseihez, a nooszféra tulajdonképpen a szellemi alkotások fizikailag nem létező birodalma. A szellem országa, ahol minden emberi alkotás ott van valahol, s mint ilyen birodalom, nem létezik csak ez elmében. Pont az az érdekes benne, hogy mennyi nagy cég próbálja kisajátítani, pedig nem is létezik, csak a fejünkben...A 21. században lassan vége lesz a nooszféra kisajátításának. A kiszabadult szellem nem tűri a kötöttségeket.

Források:

Eric S. Raymond: A katedrális és a bazár – Egy botcsinálta forradalmár gondolatai a Linuxról és a nyílt forráskódú programokról Kiskapu kiadó, Budapest 2004.
Eric S. Raymond. Homesteading the Noosphere, The Cathedral & the Bazaar. O'Reilly. hardcover ISBN 1-56592-724-9, October 1999; paperback ISBN 0-596-00108-8, January 2001 (1999) – also includes "The Cathedral and the Bazaar", "The Magic Cauldron" and "Revenge of the Hackers"

2011. április 24., vasárnap

Továbbtanulás

kép forrása: etutors-portal.net
Megéri-e továbbtanulni?

Sokszor hallottam már ezt a kérdést, mely egyre aktuálisabb probléma, különösen annak a fényében, hogy különböző gazdasági érdekcsoportok is egyre nagyobb teret hódítanak. Folyamatosan üzenetek fogalmazódnak meg a betanított és szakképzett munkások hiányáról, a diplomás túlképzésről és a valódi, termeléshez kapcsolódó munka tekintélyének szükséges megerősítéséről. A felsőoktatás területén ez az üzenet a “diplomás túlképzés” fogalma körül mozog. Nincs még egy olyan szegmense a magyar oktatási szférának, ahol olyan nagyok lennének a megváltozott helyzethez és célokhoz való alkalmazkodás elmaradásából fakadó feszültségek, mint a felsőoktatásban. De valóban van-e felsőfokú túlképzés? Magyarországon 1990 óta a felsőoktatásban tanulók száma folyamatos növekedést mutat, úgy hogy a felnőttek körében ez még szembetűnőbb. Ez a növekedés nemzetközi viszonylatban nem kiugróan magas, mégis ráirányítja a problémára a figyelmet. Vajon miért jelentkeznek egyre többen a felsőoktatásba? A munkaerőpiac elvárása generálja a továbbtanulást? A felsőoktatás még manapság is igen nagy versenyelőnyt jelent a magyar munkaerő-piacon, annak ellenére, hogy sokan a felsőoktatási diplomák értékének drámai mértékű csökkenését vetik a felsőoktatás szemére.
A diplomaszerzéssel kapcsolatban, megtérülési elemzéseket végeztek Magyarországon, melyek eredményei azt mutatták, hogy mind a magán, mind pedig a közösségi hasznok mérete nagy, tehát megéri tanulni! Ma Magyarországon jó befektetés a továbbtanulás, azaz, nincs “diplomás túlképzés”.
Mégis, a diplomás munkanélküliek száma hazánkban tíz év alatt megháromszorozódott, és tavaly nagyjából 30 ezer felsőfokú végzettségű élt munka nélkül. A pályakezdők munkanélküliségi vizsgálatában 2004 óta stagnálás figyelhető meg. Mely szakok és tudományterületek termelik a munkanélkülieket? A Magyarországon már működő a DPR (Diplomás Pályakövetési Rendszer) még nem rendelkezik megfelelő mennyiségű információval, ezért egy átfogó vizsgálat lenne szükséges ahhoz, hogy értékelhető adatok legyenek a birtokunkban. A rövid állásnélküliség és az átmeneti megszakítások a munkavállalások között már természetesnek számítanak a modern munkaerőpiacon. Munkanélküli ma bárki lehet.
Mi a teendő ekkor? Keressünk munkát, készítsünk egy jó életrajzot, készüljünk fel alaposan az állásinterjúkra, képezzük magunkat tovább, tanuljunk nyelvet, vagy informatikát, olvassunk szakirodalmat. Annak, aki dolgozni szeretne, tájékozódnia kell a számára megfelelő foglalkozás, álláslehetőség, munka megtalálása érdekében.
Hogyan tanuljunk és képezzük magunkat? Az oktatási gyakorlat a legtöbb helyen még ma is a tradicionális elitképzésre jellemző „katedra pedagógia”, ami alkalmatlan heterogén (pl. MA képzés) hallgatói csoportok eredményes tanulásának támogatására. A felsőoktatási intézményekben a tanulás intenzitása elenyésző és többnyire a vizsgaidőszakra korlátozódik. A tantárgyszerkezet rosszul felépített és szétaprózott, az oktatókkal szembeni elvárások pedig alacsonyak, leginkább az előadások megtartására irányulnak. Az itthoni egyetemek jellemzően az oktatott tudás köré épülnek. A tudás az oktatók tulajdona, a tudás elosztása a tanításon keresztül zajlik, a megszerzett tudás ellenőrzése pedig vizsgáztatással történik. A hallgató („Nomen est omen” latin közmondás) hallgat, passzív. A tudásrészek elsajátítása és pontos visszaadása (reprodukció). E modellben a tanulás a tudáselemek elsajátítatására, majd a pontos visszaadására korlátozódik.

A Tempus Közalapítvány szervezésével rendezték meg az Európai Unió az egész életen át tartó tanulás támogatásához kapcsolódó 2010-es hazai rendezvénysorozat zárásaként a Hálózatok az oktatásért konferenciát. (Bennünket is érintő rendezvényről van szó, hiszen közülünk többen is készülnek az Életpálya-tanácsadás területére.)

A konferencián az oktatáspolitikában működő hálózatok tagjai; az oktatási és képzési területen aktív szakemberek, pedagógusok, önkormányzati, civil és egyéb szakmai szervezetek/intézmények képviselői is részt vettek. A rendezvény célja volt, hogy a fejlesztési projektek szakemberei segítségével felkutassák azokat a lehetőségeket, hogy hogyan lehet használni az oktatási hálózatokban rejlő erőforrásokat. Az esemény több szempontból is jelentős volt, hiszen a résztvevők megismerhették a hálózatok fontosságát az oktatás, a képzés és a tanulás területén. Az oktatás számos területén indult el olyan fejlesztés, amely már a hálózati tudásra és együttműködésre épít.

A TÁMOP 2.2.2. „ A pályaorientáció rendszerének szakmai és módszertani fejlesztése – Életpálya-tanácsadás” elnevezésű programban több elem épül a hálózatosodásra.
A programban részt vállaló tanácsadók (közülünk is néhányan) az ország több pontján tevékenykednek, segítve az életpálya-tanácsadást, illetve a pályaorientációhoz kapcsolódó szakembereket és szervezeteket.
Az életpálya tanácsadás területén dolgozó szakembereket is feltérképezte és egy hálózati formába a Virtuális Tanácsadók Közösségébe tömörítette az ország egész területén. A Regionális Szakmai Hálózatunkba jelentkező tanácsadók száma 2 834 fő.

„A konferencia tanulsága, hogy a hálózatosodás és a kapcsolatépítés a pályaorientációs munkában is elengedhetetlen.” – fogalmazta meg Zolnai Katalin.


Források:

2011. április 22., péntek

Információs vagy tudástársadalom?

kép forrása: axioart.com
Az információs társadalom vizsgálata kapcsán Farkas János „Információs vagy tudástársadalom” című könyvében arról ír, hogy nagyon nehéz első pillantásra megjósolni azt, hogy az informatikai fejlődés új trendjei közül mi igazán a fontos és mi nem, illetve milyen hatással lesznek ezek a társadalomra, az emberek életére az elkövetkező években, évtizedekben. A szerző szerint nem az „információ”, hanem a „tudás” lesz a kulcsszava a 20. század végén beinduló gyökeres változásoknak, azaz nem annyira az „Információs társadalom”, hanem inkább a „Tudástársadalom” kifejezés jellemzi jobban az átalakulások lényegét. Ami számít az az „információ” tartalma (maga a tudás), ezért az egyik legfontosabb feladat a jövőben az lesz: miként lehet az „információrobbanást” felhasználni a „tudás bővítésére.” Az információra és a tudásra azért van szükségünk, hogy kommunikáljunk vele, s tekintve, hogy az emberiség fejlődése egyenlő a kommunikáció formáinak és tartalmának fejlődésével, az előttünk álló társadalom ezért joggal nevezhető „Kommunikációs Társadalomnak” is. Az emberiség fő célja a kommunikáció minél gyorsabb és hatékonyabb formáinak kialakítása, bevezetése, ennek érdekében termeli az információt, majd ezekből lepárolja a valódi tudást, a fontos ismereteket. Önmagában azonban ez nem elég, mert ha ez a tudás nem válik „cselekvő tudássá” (a cselekvő szubjektum azzal a szándékkal avatkozik bele a világba, hogy a megfelelő eszközök kiválasztása és alkalmazása révén előidézze a vágyott állapotot), akkor nem jöhet létre az emberi-társadalmi élet minőségi fejlődése. A „hogyan kommunikálunk” a formára, a „mit kommunikálunk” a tartalomra, a „miért kommunikálunk” pedig a kommunikáció céljára, a tudás, az ismeret bővítésére kérdez rá. A következő összefüggés egy paradoxonra világít rá: az információs-kommunikációs technikák fejlődése egyre pontosabb tudás birtokába juttat bennünket, ami növeli jövőnk kiszámíthatóságát, létünk biztonságát, ugyanakkor ebből az a tendencia fakad, hogy növekvő indeterminizmus jellemzi a posztmodern életformákat, azaz minél több technikát alkalmaz egy társadalom, annál több a technikai véletlen, baleset, meghibásodás lehetősége. (Ulrich Beck: „Kockázattársadalom” fogalma is ezt takarja.) Mindez a csökkenő biztonság állapota felé visz bennünket. A technika és a társadalom között nem áll fenn oksági viszony, sokkal inkább kölcsönös meghatározottság, ami azt jelenti, hogy helyzettől függően, hol a társadalmi, hol a technikai elemnek van nagyobb súlya a kölcsönös feltételezettségen belül. De a társadalom indeterminációját nemcsak az alkalmazott technika természetéből vezeti le a szerző, hanem az emberi kapcsolatokba és társadalomba beépült bizonytalansági faktorral is számol. Rendkívül fontosnak ítéli az elméleti alapozás fontosságát, hiszen a technikára (informatikai eszközök és programok fejlesztése) vonatkozó valamennyi döntés és ténykedés emberi döntés és cselekedet. Következményei abban mutatkoznak meg, hogy az embercsoportok – technikai közvetítéssel – újfajta kapcsolatrendszerekbe, függőségi viszonyokba kerülnek egymással, ezáltal megváltozik a társadalmi kapcsolatok dinamikája. Az informatika pedig valójában csak eszköz arra, hogy a társadalmi életet létrehozó és fenntartó kommunikáció új formáit teremtse meg. A technika „rendszerbe állítása” elsősorban nem technika ügy, hanem a társadalomszervezésre is kiható fejlemény. Kiszámíthatók- e a társadalmi folyamatok, teszi fel a szerző a kérdést. A társadalomban élő emberek egymással kölcsönviszonyokba lépnek, a kapcsolati háló sűrűsége pedig egy társadalom teljes népessége során a lehetséges variációknak olyan hatalmas számát adja, hogy lehetetlen kiszámítani bármely döntés várható következményét. Vagyis senki nem dönthet szabadon és nem számolhat döntései „racionális” következményeivel. Minél inkább társas folyamat jellegét ölti a játék, annál kevésbé lesz valamely egyéni terv megvalósulása. A „társadalom” tehát egy olyan integrációs szintet jelent, amelynek saját törvényei, mechanizmusai, struktúrái és funkciói vannak és ahol az egyes ember racionális megfontolásai, értékei, céljai „egy az egyben” nem érvényesíthetők.
Farkas szerint az új információs-kommunikációs technikákban potenciálisan benne rejlik az a lehetőség is, hogy demokratizálni fogják a társadalmi viszonyokat, de az is, hogy növelik a társadalmi egyenlőtlenséget. A szerző szerint a politikai feltételektől függ, hogy melyik irányba fordul a dolog.

Merre billen hát a dolog demokrácia vagy társadalmi egyenlőtlenség?

kép: Marabu forrás: nol.hu
Olvastam egy könyvismertetőt, amelyben két svéd szerző, Bard és Söderquist a legújabb osztályról, a netokráciáról ír. A szerzők tézise egyszerű és egyértelmű. Azt mondják, hogy az internet teljesen új dolga a világnak, mely, mint médium viszonylag kis befektetés árán, néhány egyszerű mozdulattal lehetővé teszi, hogy bárki egyszerre legyen szövegek, képek, mozgóképek, hangok létrehozója és befogadója. A szerzők úgy látják, hogy nincs más eszköz, melynek ekkora lenne a felszabadító hatása. Az interneten valamennyien kiadók, szerzők, producerek lehetünk, megszabhatjuk, hogy mit közöljünk a világgal, mely ténylegesen azonos a fizikailag elérhető világon élő emberekkel. Az új médium ráadásul nem felejt, minden, ami kikerül rá, ott is marad, megkereshetővé, alakíthatóvá válik a később érkezők számára. A hálózatra csatlakozott emberek száma hihetetlen mértékben növekedik napról-napra. A netokrácia az információt birtokló, kezelő, szűrő új osztály. A hatalom elhagyja a fizikai tereket, s virtuális térbe költözik, melyben azok számítanak, akiknek a legtöbb kapcsolatuk van. A hálózati pozíció lesz a hatalom mértéke. Az igazi választóvonal a virtuális tér lakói és a virtuális téren kívül élők között van. Utóbbiak sorsa az „underclass”-lét, mely kizárja őket az információkhoz való jutásból, s ezáltal kizárja őket az élet igazi áramából. Mindez a Föld egészére áll. Nincs határ, mely elválaszthatná a netokrácia tagjait, míg annyiféle undersclass van, ahány odahagyott nemzetállam. A helyi társadalmak teljesen esélytelenné válnak a globális társadalommal szemben. Az underclass helyzetét súlyosbítja, hogy a legtehetségesebbek, legélelmesebbek bekerülvén a virtuális térben, szarvassá vált fiukként képtelenek visszatérni a közegbe, ahonnan származnak. Az agyelszívás folyamatos s megállíthatatlan. A könyv azt sugallja, hogy az ellenállás reménytelen. A netokraták fognak győzni, mert az ő valóságuk hipervalóság, mely globális, mediatizált, naprakész, hihetetlenül gyors és hatékony reagálásokra ad módot. Aki nem eszerint él és gondolkozik, az esélytelen, mint annak idején a dinoszaurusz esélytelen volt a madárral szemben.
Elgondolkodtató, de egyúttal rémisztő is, a könyv mindenesetre felkeltette az érdeklődésemet.
Irodalom
Farkas János 2002. Információs vagy tudástársadalom Infonia-Aula
Bard, A., Söderquist, J. 2002. Netocracy. The new power elite and life after capitalism