Tanuláselméletek a gyakorlatban - két interjú

A konstruktivista tanuláselmélet előzményei

Kép forrása: carolandkids.blogspot.com

A tanulás fogalmának többféle definíciója létezik, mely definíciók történelmi koroktól és filozófiai ismeretelméleti nézetektől függően nagy változatosságot mutatnak. Ezek közül Nahalka István meghatározását veszem alapul, mely a tanulás folyamat voltát hangsúlyozva a lehető legáltalánosabban a következőképen határozza meg a tanulás mibenlétét: „a tanulás egy rendszerben vagy irányító részrendszerében a környezettel kialakult kölcsönhatás eredményeként előálló, tartós és adaptív változás”. (Nahalka, 2003. 104 p.) Míg az ismeretelmélet a tudás, és megismerés eredetével foglalkozik, addig a tudás és ismeret elsajátításának folyamatát és rendszerét a pszichológia képviselői kívánják felfedni. A fenti fogalom-meghatározás szerint a pszichológiában a vizsgált rendszer az ember maga, az irányító részrendszer az idegrendszer, környezetnek az embert körül vevő tárgyi és társadalmi környezetet vehetjük, kölcsönhatásként az ember tárgyi és társadalmi cselekvését, tartósság alatt pedig a tanulás eredményének későbbi felelevenítését értjük. Az adaptivitás az embert saját környezetéhez való adaptívvá, alkalmazkodóvá válását jelenti. (Nahalka, 2003. 105 p.) A lélektan sok képviselője különböző megközelítésből kutatta a tudás és tanulás kialakulásának folyamatait. A különböző vizsgálatok számos új eredményt hoztak, melyek gyökeresen megváltoztatták a tanulásról vallott korábbi nézeteket (pl. behaviorista, alaklélektani, stb.). A pszichológiai vizsgálatok által nyert eredményeket és elképzeléseket veszi alapul a pedagógia és nyomában az andragógia is. ennek megfelelően a pedagógiában is többféle elképzelés és tanítási módszer alakult ki és van kialakulóban mind a mai napig. Az egyik legújabb tanuláselmélet a konstruktivista filozófiára épül, mely, szemben azempíriából kiinduló behaviorista elképzelésekkel, az egyén tanulási folyamatát belső világkép-kialakításként, építésként – konstruálásként - értelmezi, és az innátista elképzelésekkel összhangban, képviselői úgy gondolják, hogy bizonyos velünk született információ-feldolgozó képességek és az észlelt dolgok viszonyára vonatkozó „naiv elméletek” adnak alapot az egyén tanulásának. A konstruktivista tanuláselmélet alapjait egészen Kant tudományfelfogásáig kísérhetjük vissza időben, vagy a még korábbi platóni ideatanig, amennyiben az, az alaklélektan által preferált deduktív gondolkodást, vagyis az „egész átlátását” hangsúlyozza. Az alaklélektan tanulásfelfogásában fontos szerepet kap az adott helyzet értelmezése, a viszonyok átlátása, miközben a tanulás tárgyának megértését is hangsúlyozza. Más szavakkal, azt kutatja, hogy a tanulás folyamán milyen történések játszódnak le a kognitív folyamatokban és mentális struktúrákban, hogy miben változnak meg az elménkben lévő elképzelések, fogalmak, minták a tanulás hatására és hogyan dolgozzuk fel a tanulás során nyert újabb információkat. Tehát a „Gestalt” pszichológia az „egészlegességet, a komplex struktúrát tekinti meghatározónak” (Nahalka, 2003. 117 p.). Az alaklélektan képviselői (M. Wertheimer, W. Köhler, K. Koffka, K. Lewin) a 20. század elején dolgozták ki elméletüket, melynek hatására a század második felében újabb irányzatok alakultak ki a pszichológia területén. A kognitív folyamatokat vizsgáló kutatások mentén született a tanulási folyamat, mint konstrukció szemlélete. Ahogyan azt fentebb már említettem, ez az irányzat arra a csecsemő-kísérletek során beigazolódott feltevésre épít, mely szerint az „újszülött határozottan rendelkezik jól leírható, empirikusan is kimutatható képességekkel, „tudással”, „naiv elméletekkel”, amelyek túlmennek az öröklött feltételes reflexek körén… és az emberi tudat elkülönülten szerveződő tudásterületekben strukturálódik,... az általános értelmi képességek nem meghatározó tényezők.”(Nahalka, 2003. 119 p.) Tehát a már magunkkal hozott alapvető információ-feldolgozó rendszerünkbe kerülnek bele az új tapasztalatok és azok alapján rendeződnek és tárolódnak el a fejünkben. Ez az elképzelés azt is magában foglalja, hogy a tudáselemeket nem lehet átadni, transzferálni, egy az egyben megtanítani valakinek, mert az egyén azokat a saját, egyéni, már meglévő ismeretei alapján fogja értelmezni. Ebből a folyamatból ered a konstruktivizmus elnevezés is, mely mögött az áll, hogy az egyén maga építi fel tudásának egész építményét, amelyet minden újabb elemmel bővíthet, szélesíthet. Ezek az újabb, a világról, környezetünkről tudósító tudáselemek kognitív modellekbe épülnek, melyek szerepe a minket „körülvevő világ történéseinek, benne a mi cselekvéseink eredményeinek állandó magyarázata, előrejelzése s ennek megfelelően a cselekvés irányítása”(Nahalka, 2003. 121 p.), tehát egy saját világkép kialakítása. Alapvető szerep jut az előzetes tudásnak, és a már megszerzett tudás, ismeretek rendszerén alapuló deduktív folyamatoknak, mert a tanulást nem induktív (az egyediről az általánosra való következtetési) folyamatnak tartja. A belső értelmezési keretek vagy modellek döntik el az ugyanarra a jelenségvilágra alkalmazható új információ értelmezését és beépülését a világnézetbe. Ezért döntő fontosságú, hogy milyen előzetes kulturális és társadalmi háttérbe épül bele az információ illetve, annak megtanulása, hogy milyen helyzetekben használandó az alternatív tudáselem. Az alternatív tudáselemek kialakulását és használatuk felöli eligazodást fogalmi vagy konceptuális váltásnak nevezi a konstruktív pedagógia. Lényeges először is, hogy a tanuló tudja, mit, mire kíván megváltoztatni. Ehhez, tudnia kell, hogy egyféle jelenségekről többféle képen lehet gondolkodni (pl. helio-, geocentrikus világnézet, stb.), továbbá, hogy egyes megfellebbezhetetlennek gondolt elképzelések milyen nehézségekkel rendelkezhetnek bizonyos jelenségek magyarázatának szempontjából. Ebből adódóan valamiféle bizalmatlanságot kell kialakítania domináns tudásával szemben, mellyel párhuzamosan az új elképzelés iránt viszont bizalmának növekedése fokozódhat, így jöhet létre a fogalmi/konceptuális váltás, vagyis az új tudás. Ez a folyamat azonban a tanuló belső kognitív rendszerében játszódik le, ezért nagyon személyes, differenciált, egyénre koncentráló tanítás szükséges, melyet a szociális/kulturális konstrukció folyamata – társak, pedagógusok, család, munkahely – támogat a társas elsajátítás eszközrendszerével. A létrehozott konstrukciók kritériuma az életgyakorlatban való beválásuk, használhatóságuk. (Feketéné, 2009. 41 p.) Természetesen nem jelenti mindez a többi tanulási módszer teljes kizárását a tanulás folyamatából, csupán a módszereket a konstruktivista elképzelés szerint kell alkalmazni, például használható akár a frontális módszer és a felfedeztetés is (induktív módszer – a reformpedagógiai irányzatok egyikében, a cselekvés pedagógiájában használatos túlnyomó részben)

Szerettem volna megtudni, hogy hogyan jelenik meg, egyáltalán megjelenik-e a gyakorlatban a konstruktivista elmélet. Az általam ismert felnőttoktatók közül arra esett a választásom, aki, az általa tanított tárgy – klasszikus indiai tánc - miatt esetleg sokkal inkább motivált az általánosan elterjedt - pl. objektivista – szemléleten kívül keresni megfelelő módszereket. Interjúalanyom 33 éves nő, a Zeneművészeti Akadémián szerezte karvezetői diplomáját, amellyel pár éven keresztül zeneiskolában tanított, majd négy éven keresztül Indiában tanult klasszikus dél-indiai zenét és táncot.

Kép forrása: in.88db.com

Három éve tért haza és tanít táncot Budapesten egy művelődési házban elsősorban felnőtteknek. A tanulást nagyon fontosnak érzi az életében, személyiségfejlesztő folyamatnak éli meg és elmondása szerint azt tapasztalja, hogy mindig egy új réteg nyílik meg a személyiségében, amikor valami újat tanul. Felnőttként sokkal tudatosabbnak érzi saját tanulását, mert szélesebb látókörben látja az újabb tanulási elemeket, tudatosabban észleli az összefüggéseket, sokkal inkább szelektál, és csak azt tanulja, amire valóban szüksége van. A tanítással kapcsolatban azt tapasztalta, hogy az egy kétirányú folyamat, mert tanítás során is tanul, sőt, úgy gondolja, hogy bizonyos dolgokat csak tanítással lehet megtanulni. A gyermekek tanítását abban látja különbözni a felnőttekétől, hogy a gyerekek alapvetően sokkal játékosabbak és kevésbé tudatosak, inkább az élményeik és érzelmeik határozzák meg, hogy valamit szeretnének-e tanulni, vagy sem. A felnőtt már tudatosan önállóan választ és koncentrál is, gyereknél a szülő választ. Felnőtteknél és gyerekeknél egyformán fontos a jó hangulat, humor, az örömtelibb légkör. Felnőtteknél a táncban fizikailag sokkal fontosabbak a bemelegítő és erősítő gyakorlatok, mint egy gyereknél, náluk ugyanazt játékos formában kell csinálni. Felnőttekkel szigorúbb, mint gyerekekkel, náluk fontos a játékosság. A motivációval kapcsolatban azt tapasztalta, hogy mindenkinek másfajta motiváló erőre van szüksége, ezért más-más eszközöket használ, például a megmérettetést, erélyesebb vagy éppen kedvesebb hangot, stb.. Megjegyezte, hogy a tánctanuláskor nagyon érzékeny az emberi szervezet, elme és a lélek ezért ezekre tekintettel kell lenni tanítás alatt. Az indiai tanítási módszerekkel kapcsolatban megjegyezte, hogy Indiában hagyományosan nem mutatnak semmit, a táncosnak saját magának kell kitapasztalnia a mozdulatokat. Nincs előtte példa, akit leutánoz és a saját testéből, elméjéből és lelkéből kezdi kialakítani, ő maga találja meg saját magát a mozdulatokban. Szoros tanár-diák viszony és holisztikus szemlélet jellemzi az órákat. Sok történettel, szituációval teszi élményszerűbbé a megtanulandókat. A tanítás célját abban látja, hogy a tánchoz fűződő életfelfogást, norma- és értékrendszert bemutassa, önfegyelemre, fegyelmezettségre, elkötelezettségre, rendszerességre neveljen, és ezzel befogadhatóbbá tegye a táncot és azon keresztül az életet.

Második interjúalanyom, hasonlóan az elsőhöz, 33 éves nő, magyar szakos tanári végzettséggel középiskolában tanít, mellette klasszikus indiai táncot tanul heti kétszer két órában, tanítványa az első interjúalanyomnak. A tanulást, amennyiben könyvből való tanulásról van szó információgyűjtésnek, általában véve pedig a tapasztalatok elmélyítésének tekinti. A tánc tanulása számára a test és az elme összehangolása révén valósul meg. A fizikai mozdulat elemeinek gyakorlását és a másolást érzi hatásos módszernek. Külső képe - valaki másnak a mozgásáról - és belső képe – elképzelése – alakul ki a mozdulatról, aminek helyességét fizikailag is érzi. Kihangsúlyozza a csoportban való tanulás fontosságát, a különféle szempontok, tapasztalatok miatt. Úgy érzi, hogy nagyobb lehetősége van megérteni valamit, ha azt több csatornán keresztül, más-más gondolatrendszer szűrőjén át kapja. A felnőttkorban való tanulást elsősorban a csoportban tanulás szempontjából látja különbözőnek gyermekkori tanulásához képest. Míg gyerekkorban egyedül szeretett tanulni, addig felnőttként a csoportban való lét új lehetőségeként az emberi kapcsolatokról tanul nagyon sokat. A felnőttkori tanulás sajátosságaként emelte ki a gyakorlat révén való tanulást. Fontosnak tartja az elméleti ismereteket, de azokat mindenképpen gyakorlati tanulással egybekötve érzi hasznosnak. Az elmélet önmagában terméketlennek bizonyult számára. Felnőttként odafigyel, hogy gyakorlati dolgokhoz kösse, amit tanul, az a tapasztalata, hogy már nem tud olyan tudásanyagot elraktározni, amelyet nem tud gyakorlathoz kötni. Gyerekkori tanulásához képest ezt jelentős különbségnek látja. A tanári szerepről úgy vélekedik, hogy fontos a tekintély, amely a szigor és kedvesség elegyében testesül meg, melyet az odafigyelés és a személyközpontúság is kiegészít. Nagyon fontosnak tartja a tanulók motivációját, ami felnőttként inkább adott, mint gyerekként. A tanulás céljaként a tudás továbbadását és ez általi benső fejlődést jelölte meg.

Konstruktív tanuláselmélet a gyakorlatban

Az első interjúalanyom által elmondottak alapján nagyon sok közös pontot fedeztem fel a konstruktivista felfogás és a tánctanítás között. Mindenekelőtt a tanulás felfogásában az előzetes tudás fontosságának hangsúlyozása, a személyiség saját maga általi formálásának lehetősége a tanulás során, az információ szelekciója, az összefüggések tudatos észlelése és értelmezése, a korábbi tudáshoz illesztése mind a konstruktív elme önszervező tulajdonságához tartozik. A tanítás során használt módszer, mely inkább előhívni kívánja a belső tudást, mint átadni, ösztönzi az agyat az önreflexióra és a mozdulat, vagy tudás megkonstruálására. Nem példát állít a tanuló elé, hanem a már meglévő belső képet hívja elő. Több példát lehetne sorolni, de már ezek alapján is elmondható, hogy a művészetoktatás terén is sikerrel használható a konstruktív tanuláselmélet módszere. Ugyan ez a megállapítás igaz a második interjúval kapcsolatban is, mert láthatjuk, hogy ami az egyik oldalon (a tanár), mint szándék nyilatkozik meg, a másik oldalon (a diák) megvalósul és használhatónak bizonyul, ebben az esetben a mozdulatsorok elsajátításában és a jelentéstartalom megértésében, megjelenítésében.

Bagdán Katalin

Felhasznált irodalom:

Feketéné Szakos Éva: Új paradigma a felnőttoktatás elméletében? In.: Iskolakultúra 2002/9 http://www.iskolakultura.hu/ikultura-folyoirat/documents/2002/9/tanulm2002-9.pdf (utolsó letöltés: 2010. 05 29.)
Nahalka István; A tanulás In.: Didaktika – Elméleti alapok a tanítás tanulásához (szerk.: Falus I.) Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2003. 550 old.
Nahalka István; Tanítható-e a környezetvédelem? In.: Új Pedagógiai Szemle 1997 április http://epa.oszk.hu/00000/00035/00004/1997-04-kn-Nahalka-Tanithato.html (utolsó letöltés: 2010. 05. 28.)