A szociológia (pl. Szűcs Jenő, Csepeli György) régen kutatja a magyar történelmi fejlődés szervetlenségét, annak következményeit, de a megoldás az andragógia, azaz, a népművelés kezében van. Illetve a teljes oktatási folyamat megértésén múlik.
Hiszen, a normákat a kultúra átadásának-átvételének folyamatában - az oktatásban és a művelődésben - sajátítjuk el.
A magyar társadalom és a magyar oktatási rendszer működése analóg.
A társadalmi rendszer azokból az emberekből épül fel, akik az oktatási rendszerben szocializálódtak. Akik tanulóként ahhoz szokhattak hozzá, hogy az ő akaratuk másodlagos. A tanítási-tanulási folyamatnak ők csak szenvedő alanyai, nem alkotói.
Az aktuális kérdésem ezen bevezető után az, hogy van-e magyarázat arra, hogy Magyarországon miért nem jön be semmilyen ideológia vagy rendszer: a kereszténység se, a felvilágosult abszolutizmus se, a kapitalizmus se, a szocializmus se, a polgári demokrácia se? A cigányság integrációja se?
A magyarság mint egész anarchikus (instabil) viselkedésének (pl. az adóelkerülésnek), szerintem, a hatalom nem szerves jellege a magyarázata. Arra gondolok, hogy évszázadokon át olyanok vezették az országot, akiket elnyomóknak tekintett a lakosság nagy része. Hiszen se a törökök, se a Habsburgok nem tűntek a magyarság felelős vezetőinek. Majd a XX. században az MSZMP-t az ellenzékiek a SZU bábjának tekintették.
Szerintem, ez a hatalomellenes életérzés, kultúra nem mindig volt indokolt, de tehetetlensége folytán fennmaradt. Mert pl. Széchenyi Istvánt, a felelős magyar nemest nem gátolták meg a Habsburgok abban, hogy hidat építtessen, lóversenyeket, civil kaszinót szervezzen. A Habsburgok nem akadályozták azt, hogy a magyar nemesség szerves értelmiségként viselkedjen, pusztán aggódtak a birodalom egységéért.
Vagy Hruscsov szovjet pártfőtitkár sem akadályozta Nagy Imre magyar miniszterelnök reformjait 1953-ban. Brezsnyev, Andropov vagy Gorbacsov nem akadályozták meg Kádár Jánost abban, hogy a magyar szocializmust rugalmasabbá tegye, engedélyezze a háztáji gazdálkodást, a gmk-kat. A szovjeteket nem zavarták se Nagy Imre reformjai, se Kádár Jánosé. Ők a szocialista tábor mint birodalom egyben tartásáért aggódtak.
Mégis fellázadtak a magyarok - 1848-ban is, 1956-ban is, 1989-ben is. A birodalom ellen. Mert úgy érezték, hogy nem az ő birodalmuk.
Vajon, utólag, objektívebben megítélve, nekünk magyaroknak érdekünk volt-e egy szervessé váló birodalom, tehát egy olyan birodalom felbomlasztása, amelyben a vezetők felelősen viselkednek - a nemzet érdekeinek hosszú távú figyelembevételével?
Szerintem, nem volt érdekünk - de néhányan - a kellemetlen történelmi tények általánosítása miatt - abban hittek, hogy le kell rombolnunk a birodalmat, a korábbi rendet. S az ő hangjuk volt az erősebb. Abban reménykedtek, hogy majd létrejön egy még organikusabb társadalom. De nem jött létre.
Az egy kulturális, népművelési kérdés, kulturális antropológiai diagnosztikai kérdés, hogy miért bomlaszt fel a nemzet egy olyan birodalmat, amelyet akár fenn is tarthatna, és jól járna vele. A másik kérdés, hogy hogyan lehetne organikus, organikusabb a magyar társadalom? Egyáltalán, hogyan jön létre az organikus társadalom.
Elemezzük tudományosan! Mi volt a középkor társadalma? Feudalizmus vagy hűbériség. Igen, de nem mindegy, hogy ki a hűbérúr. Nem mindegy, hogy organikus vagy nem organikus a hűbériség. A magyar történelem jó példája annak, hogy olyan hűbérúr is lehet, aki törődik az alattvalókkal, és olyan is, aki korlátlanul kizsákmányolná őket. A török-uralom és részben az osztrák uralom is olyan feudalizmusok voltak, amelyeknél a hűbérúr nem igazán akarta felvirágoztatni alattvalóit. A közelmúlt történelmi eseményei igazolják, hogy mindez a nyugati típusú polgári demokráciákban is előfordulhat. Lehetséges felelős hűbérúr - felelős vezető, és lehetséges felelőtlen vezető.
Mi történik a politikai piaccá váló demokráciában, a kapitalizmusban?
A négyévenkénti választások miatt a hatalmi pozíció ideiglenes - ezért rövid idő alatt meg akarják szedni magukat a politikusok - ugyanúgy, mint a török-uralom alatt a szpáhik. Ez igaz a multikra is - behozzák ide a tőkét, de nem céljuk a magyar állampolgárok jóléte, tanítása, csak a profit. Ha máshol nagyobb profitot kaphatnak, továbbállnak. Tehát a mai politikusok is, a multik is a török-uralomra emlékeztetnek. A nem organikus hűbériségre. Rosszabbak annál a feudalizmusnál is, amikor pl. I. István király vagy Hunyadi Mátyás uralkodott.
Nézzük a mai konkrétumkat: A jelenlegi Fidesz-KDNP koalíció a választásokon részt vevők 53%-át képviseli - úgy, hogy nem tárta fel a programját. Ez az 53% a szavazóképes választók kb. 1/3-át jelenti, mivel 30-40% a szavazástól távolmaradók aránya. Azaz, a magyarok többségét nem képviseli az Orbán-kormány. A választási rendszerbe bele van kódolva az a lehetőség, hogy a magyar társadalom kisebbsége uralkodhassék a többség fölött, amennyiben ez a kisebbség a legerősebb kisebbség. Tehát a fideszes-kdnp-s szavazótábor - a legerősebb kisebbség - amely, gyakorlatilag, teljhatalmat kapott. Nem Orbán Viktor gátlástalansága miatt van teljhatalma a Fidesz-KDNP pártszövetségnek, hanem a választási rendszer miatt. Ráadásul, a magyar választási rendszer - amely politikai piac, szavatossági jog nélkül - lehetővé teszi a megtévesztést.
Mi lehetne a megoldás? A demokráciára nevelés - üres szócséplés, ha nem konkretizáljuk, hogy mit értünk rajta. Szerintem, népképviseletre lenne szükség - arra, hogy ne személytelen legyen a kapcsolat a választók és a politikusok közt, hanem személyes. A választó személyesen ismerje és meghatalmazza azt a politikust, aki képviselni fogja őt. Tulajdonképpen választásokra sincs szükség - elég begyűjteni a kopogtatócédulákat.
Egy ilyen új modell szerint, választási kampányok lennének, de csak az aláírások begyűjtéséig tartanának. Ez nem is annyira választás lenne, hanem inkább csak meghatalmazás - kötött mandátummal. Amivel az járna, hogy ha nem azt képviselik, amit ígérték, vissza lehetne vonni az aláírást. Ez a feudalizmus, a hűbériség fordítottja lenne. A hűbériség lényege az volt, hogy a hűbérúr megválasztotta azokat, akikben megbízott - ők lettek a középvezetők. Az új modellben a választópolgárok egy képviseleti szerződéssel meghatalmaznák azokat, akikkel egyetértenek, akikben megbíznak, ők lennének a képviselőik az Országgyűlésben. Amíg bíznak bennük.
Az állami vezetés és a művelődésben, az oktatásban való vezetés analógiája
Az alulról szerveződési, meghatalmazási elvet az oktatásra, a szabad tanárválasztásra is ki lehetne terjeszteni. A közoktatásra és a felnőttoktatásra is. Ez azt jelentené, hogy az taníthatja a gyermeket, akit a tanulók vagy a szüleik meghatalmaznak rá. Az önkormányzatnak adnia kellene egy listát, hogy kik taníthatnának - és közülük válasszanak.
Jelenleg úgy tűnik, hogy kényszertársadalmakban élünk - ezért történhet a kormányzás ellenünkre, ezért nem érezzük jól magunkat - az iskolákban sem.
2011. május 22., vasárnap
A társadalom fejlődik vagy csak a technika? (Z. Karvalics László könyvének továbbgondolása)
Ebben a tanulmányban Z. Karvalics László Az információs társadalom keresése című könyvének az információs társadalom beazonosításával foglalkozó fejezetéhez fűzök megjegyzéseket.
1. Minek a szerepe változott leginkább? A magántőkéé, az államé vagy az információé?
Milyen fogalmi keretben beszélhetünk az információs társadalomról, mi értelme a fogalomalkotásnak, s mi következik mindebből?
Nehéz lenne megcáfolni Z. Karvalics Lászlónak azt az állítását, hogy a média, a szakirodalom szerint egy új diszciplína születésének lehetünk szemtanúi. Ez lenne az információs társadalom tudománya. Igen, de mi a tárgya? Valójában a korábbi tudományágak sem tisztázták, hogy pontosan mi a tárgyuk. Az információs társadalom kérdésköre szerkezetek, tények, összefüggések dzsungele. Vegyük úgy, hogy társadalomelméletről van szó.
A társadalmi folyamatok döntő tényezője az ezredfordulón több dolog is lehetne. Nekünk, magyaroknak kézenfekvő lenne hazánk sorsát leginkább befolyásolónak tekinteni pl. azt a gazdasági liberalizmust, amely a Nemzetközi Valutaalap segítségével, annak nyomásgyakorló erejével hozzájárult Kelet-Európa rendszerváltásaihoz és az azt követő államleépítő folyamatokhoz. Az IMF Williamson tanulmányára építette fel az ún. washingtoni konszenzus alapelveit. Ennek fő jelszavai: liberalizáció, dereguláció és privatizáció.
Eme jelszavaknak megfelelően Magyarországon is megindult egy átalakító folyamat, egyre több területen az állam helyett a magánszféra kezébe került az irányítás, egyre inkább a tőketulajdonosok szabják meg azt is, hogy mi az érték s mi nem az, mit tanuljanak és mit ne.
Eredmény: több évtizeden át stabilan működő és gazdasági fejlődést (GDP-növekedést) mutató országok hirtelen szembe kellett, hogy nézzenek a nagyarányú munkanélküliség és a vele együtt járó nyomor és megélhetési bűnözés újbóli felbukkanásával. Még csökkenő népesség mellett is (mint pl. Magyarország) megoldhatatlannak tűnik a teljes foglalkoztatás kérdése, azaz, a gazdasági szocializáció. Ami a fizetéseket illeti, a pénzügyi szektorban érettségivel is többet lehet keresni, mint orvosi diplomával rezidensként. Ez a fizetési arány orvoselvándorlást eredményez. Miután a termelő szektorból egyre kevesebb a közvetlen bevétele (állami cégek profitja), az állam egyre inkább képtelen fenntartani szociális ellátórendszereit.
Hol bukkan elő az információs társadalom, amikor nincs elég nővér?
A 2008-as pénzügyi világválság is tipikus eseménye korunknak. A monopolkapitalizmus ciklikus válságai a marxizmust idézik. A profitráta csökkenése és a túltermelés újra és újra innovációkat követel a kapitalista országok vezetőitől. Mit tegyenek, hogy ne csökkenjen a profitráta és legyen fogyasztóképes kereslet? A legnagyobb gazdaságban az USÁ-ban a hitelhez jutás megkönnyítését, a másodlagos tőkepiacok kialakítását választották. Tehát nem emeltek fizetést (azért, hogy ne csökkenjen a profitráta), de megkönnyítették a hitelezést (azért, hogy legyen fizetőképes kereslet). Nyilvánvaló, hogy ez a folyamat nem folytatható a végtelenségig – mert eladósodnak az alulfizetett de a fogyasztási cikkeket megvásárolni kívánó dolgozók. Miközben soha nem látott vagyonok halmozódnak fel a tőkések oldalán. A 2008-as pénzügyi válság ennek a folyamatnak a tarthatatlanságára világított rá. A termelési viszonyok hiányosságaira.
De Z. Karvalics László más szemszögből elemzi a folyamatokat.
Mintha nem érdekelnék eléggé a profitrátával, a termelőeszközök tulajdonjogával és a szociális ellátórendszerek fenntarthatóságával kapcsolatos elméletek.
Az ezredfordulótól visszamegy néhány évtizedet a történelemben, annak társadalomelméleti szakirodalmát elemezi, James R. Beniger elemzéséből kiindulván. Beniger csaknem száz társadalomelméleti művet gyűjtött össze, amelyek 1950 és 1984 közt jelentek meg. Ezek címei korszakváltásra (poszt-) és az információ (tudás, kommunikáció, média) megnövekedett szerepére utalnak. Helvey és Daniel Bell fogalomalkotásai („az információ korszaka”, „posztindusztriális társadalom) után Porat a „tudásgazdaságot” állította középpontba. Ez a felfogás tűnik a legelterjedtebbnek. Vajon tényleg a tudás szerepe nőtt meg? Vagy inkább a globális tőke szerepe?
Z. Karvalics nem teszi fel ezt a kérdést. Marad az információs társadalom keresésének vonalán.
Az információs társadalom szempontjából vannak „infoszkeptikusok”, akik – részben az utóbi évtizedekben megfigyelhető negatív társadalmi következmények miatt – nem tekintik minőségi ugrásnak az információs technikák által kiváltott társadalmi hatásegyüttest.
Kling javaslata nyomán az információs társadalommal kapcsolatban három irányzatot különböztetnek meg: utópisták, antiutópisták és empirikusan lehorgonyzottak.
Z. Karvalics az utópisták közé tartozik, de nem vallja be.
2. Az új rendszer eljövetelének kétes bizonyítékai
Mely tények támasztják alá az új társadalmi rend létrejöttét Z. Karvalics László szerint? „Előtérbe került az információ, amely nemcsak eszköz, ennek eredményeként az ipari társadalom fogalmát felválthatja az információs társadalom fogalma.” Az 1990-es években már az új rendszer jellemzésével foglalkoztak: „hálózati elv” és „mobilitás.”
A „bizonyítékok” felszínes tudást tükröznek. Ugyanis az információ a többség számára ma is leginkább csak eszköz, nem cél. Ráadásul, nem is mindig hozzáférhető. Elég ha csak Magyarországon hamarosan szűkülő államilag finanszírozott hallgatói létszámra gondolok. Az ipari társadalmat nem az információs társadalom váltotta fel, hanem a posztindusztriális, amelyben a szolgáltatásoknak csak egy része kapcsolódik a számítógépekhez. Hiszen pl. az idősgondozók, pszichológusok arányának növekedése aligha sorolható ide. Ami pedig a mobilitást illeti – tekintsünk végig Északkelet-Magyarország kistelepülésein. 20-25 évvel ezelőtt az ún. fekete vonatok szállították Budapestre a munkásokat, ma pedig a megélhetési bűnözés virágzik. Az ún. „hálózati elv” a szocializmusban protekciót jelentett, ma is azt jelenti – ezen a téren sok változás nem történt. Legfeljebb annyi, hogy az állami pénzekhez való hozzáférés nagyobb vagyonkülönbségeket eredményezhet ma, mint 25-30 éve.
A tudományos élet képviselői (az informatikusok?) viszont már eldöntötték a kérdést, „eljött az információs társadalom korszaka, ami más, mint a korábbiak”. Bár a téma kissé bonyolult. Alvarez és Kilbourn (2002) háromdimenziós ábrát hoztak létre: témák, távlatok és alapmetaforák. A témák: globalizáció, individualizáció, információ (eszmék sokasága), interakció, hely. A távlatok: technológia, gazdaság/politika, társadalom, oktatás. Az alapmetaforák: forma, gép, kontextus, organicitás, megérzés, tekintély. Ez 120 problémacella. Túl sok. Egyszerűbbnek tűnik az a fölvetés, hogy „A társadalmi folyamatokban előremozdító és fékező erők vannak” (Schement és Curtis, 1997). Ez a felfogás már ismerős a vallástörténetből is, pl. a kereszténységben van Isten és Sátán, Jó és Rossz. Az ideológiában: a haladás és a reakció hívei. Ismerős, de túlságosan szubjektívnek tűnik.
Ha a rendszerszemléletet hívjuk segítségül, kézenfekvő a háromszintű felosztás (makro-, mezo- és mikroszint – Malaguerra, 2001). Vajon mérhető-e az információs társadalom mint állapot? Schement és Curtis (1997) hat jellegzetes mérhető összetevőt sorolt fel: információs javak és folyamatok, az információipar mint a gazdasági fitness mércéje, az információs munkakör mint szakma, a kölcsönös összekapcsoltság, az integrált médiakörnyezet, az új közösségi képletek – a régi elitek ellen. További összetevők: az információs egyenlőtlenségek, a társadalmi csoportok dinamikája, az információs írástudás, az információszabadság és információs önrendelkezés, az információs és kommunikációs technológiák (ICT), az információközpontú világkép, az információtudatos stratégia
A fölsorolt összetevők mind mérhetőek. De ha nem Z. Karvalics logikáját követnénk, vehetnénk más mérhető tényezőket is alapul. Pl. a könyvelők, a biztosítási ügynökök és a brókerek számának növekedését a volt szocialista országokban 1990 és 2008 között. Egyértelmű a növekedési tendencia. S ezekben az országokban az egyetemeken jogász-, közgazdász- és szociális munkás-diplomát szerzők száma is érzékelhetően növekedett 1990 óta. Tehát nemcsak az informatikusok aránya növekedett, hanem a pénzügyi szektor és az államigazgatási szektor egyes foglalkozástípusainak aránya is. Mi csökkent? A mezőgazdaságban és a feldolgozóiparban dolgozók aránya. Egyáltalán, a termelésben dolgozók aránya. És a természettudományi képzésekre jelentkezők aránya. Mintha a természettudományok jelentősége csökkent volna. Mi a változások kulcsa, fő iránya? Kiknek az igényei számítanak igazán?
3. Társadalomtörténeti megközelítések, eljött-e az önszerveződés korszaka?
Az 1960-as évektől vizsgálják az információs társadalom jelenségeit. James R. Beniger a «The Control revolution» című könyvében (1986) fedezte fel a kontrollválságok problémáját. Szerinte az 1830-tól kezdődő időszak a kontrollválságok és az ezek ellen létrejövő kontrollforradalmak ciklusaival válik értelmezhetővé. Az új információs technológiák először az állami bürokráciának a kontrollfunkcióját erősítették meg, majd az ellenkultúra részévé váltak. Az információs technológiák még régebbi korokra vezethetők vissza.
Ami a közelmúltat illeti, James Martin tanulámányai tükrözik a technológia fejlődését: «számítógépesített», «behuzalozott», majd «telematikus» társadalom. A digitális jövő azonban egyre inkább unalmas témának számít önmagában. A poszt-humán forgatókönyvek iránt ellenérzések vannak. A terminológiai bűvészmutatványok sem adnak érdemi választ a jövővel kapcsolatban. A «tudásalapú társadalom», a «tanuló társadalom», a «hálózat-társadalom» fogalmak nem versenytársai az «információs társadalom» fogalmának. Mert nem tudnak más értelmezési tartományt alkotni. Megváltoznak-e a hagyományos közösségi és intézményi funkciók? Állítólag a térszervezés és időháztartás új mintázatai jelennek meg (William J. Mitchell, 1995). A nemzetállamok átfogó információstratégiai programjai – egy egyetemes információs társadalmi fejlődés építőkockái. A globális információs társadalom a makroszint.
Igen, s az egyetlen egyértelmű változás, amely kimutatható – a technológiai váltás. Amely, természetesen, hatással van a munkaszervezésre, a munkaidő és a munkavégzés helyének rugalmasabbá válására bizonyos munkakörökben. De ez vajon már egy új társadalmi rendszer lenne? Kinek mi jut eszébe?
Csányi Vilmos fölvetette a «globális biokulturális rendszer» fogalmát, amihez a Földnek replikatív egységgé kell válnia. Ez a gondolat feltételezi, hogy a Földön már létre jött egy biokulturális rendszer, ami akár a globális információs társadalom is lehetne. Ezt lenne jó kivinni más bolygókra, akkor válna a Föld replikatív egységgé.
Norbert Wiener, Jürgen Habermas és Luhmann az önszerveződés fogalmát kapcsolták az információs társadalomhoz. Igen, az önszerveződés a civil társadalom fogalmával függ össze, aminek megváltozása átalakíthatja a politikai társadalmat, a jogi-hatalmi viszonyokat. Antonio Gramsci foglalkozott ezen szférák működésével, azzal, hogy mindegyik szférában külön-külön létrejöhet a hegemónia. De vajon létejön-e egy új szemlélet hegemóniája?
A holland Loer Leydesdorff általános elméleti modellt alkotott az önszerveződésre, amit az Európai Unió is alkalmazott.
Itt érdemes megállni és elgondolkodni az önszerveződés, a társadalomszerveződés, a szerves értelmiségi fogalmán. A jogi-hatalmi viszonyok témájánál. Hogyan történik az irányítás, hogyan jönnek létre a társdalom irányító intézményei, hogyan kerülnek pozícióba az intézmények, a társadalom, az akadémia, az egyetemek és középiskolák, általános iskolák vagy az iskolák osztályainak vezetői?
Választások útján, öröklődés útján vagy valamilyen szakmai teljesítmény- vagy képességmérés eredményeként? Vagy így is és úgy is? Az állampolgárok ismerhetik-e személyesen leendő politikai vezetőiket vagy nem? Az állampolgárok beleszólhatnak-e választott vezetőik tevékenységébe, ha azok a vezetők nem teljesítik választási ígéreteiket?
Meddig terjed az intézményi önállóság az új politikai hatalommal szemben – pl. osztályvezetői szintig mindenkit leválthat-e az új politikai hatalom?
Tényleg a többséget képviseli-e az új politikai hatalom, vagy csak a politikailag aktívak többségét – egy adott történelmi pillanatban?
Célja-e az államnak, hogy minden állampolgára számára hozzáférhetővé tegye a tudást, a munkalehetőségeket, vagy válogathat, szelektálhat a neki kedvesebbek és kevésbé kedvesek között?
Az Európai Unió is, Z. Karvalics László is úgy tesznek, mintha a jogi-hatalmi viszonyok konkrétumai, pl. a politikai pártok belső diktatúrája, a szabad mandátum elvének gyakorlattá váló be nem tartása (azaz, a frakciófegyelem kikényszerítésének gyakorlata), a politikai piac szavatosságijog-nélkülisége (a visszahívhatóság intézményébek hiánya), a mindenkori politikai hatalom zsákmányszerző jellege (a vezető posztokra való kinevezések joga a mindenkori kormánypártok privilégiuma), a nemzeti alaptanterv és az érettségi követelmények által megvalósítható nemzeti szintű indokrináció lehetősége másodlagos kérdések lennének. Mintha nem lenne fontos, hogy a társadalom és annak értelmisége organikus jellegű legyen, hiszen a működéséhez elég az is, ha nem organikus. Tehát mintha se a politikai elitnek, se a gazdasági elitnek, se a kulturális elitnek nem lenne igazán fontos, hogy a társadalom önszervező legyen, s az elitek ellenére vajon hogyan alakulhatna át egy társadalom?
4. Thomas Hobbes aktualitása: a társadalom akár vissza is eshet egy korábbi állapotába
Már az európai felvilágosodás hajnalán Hobbesnál fölvetődik a hatalom legitimációjának kérdése. Mi a hatalom értelme, haszna a társadalmat alkotó egyének számára? Hobbes szerint «az ember természettől ellensége a többi embernek». «az ember vérszomjasabb és kegyetlenebb fenavad, mint a farkasok, medvék és kígyók, mert mindenre kész, semmire sincs tekintettel, hogy kielégítse jövendő szükségleteit, amelyeket képes előrelátni.» «A legfőbb jó az önfenntartás. Hiszen a természet úgy rendezte, hogy mindenki a maga javát akarja.» Ha abból indulunk ki, hogy «az ember embernek farkasa» (homo homines lupus est), akkor kézenfekvő, hogy az államra azért van szükség, hogy kordában tartsa az emberek egymás iránti akcióit. Hobbes szerint Anglia polgári forradalma nem más mint az ember visszaesése a természetes állapotba, amikor «tetőpontjukra értek az önző tulajdonosi érdekek összeütközései». «A természeti állapotban az emberek tettei túl vannak jón és rosszon, csak hatásos (sikeres) és hatástalan (sikertelen) tettekre lehet őket felosztani.
Vajon nem ugyanaz történt a magyarországi rendszerváltáskor? Tehát, nem előrelépés, hanem visszaesés az erkölcs előtti állapotba?
Andrew L. Shapiro és David Schenk képviselik a «technorealizmust», ami az esélyek és veszélyek reális láttatását jelenti. «A nemzeti piacok, kulturális és politikai intézmények eróziója gyorsul. A gazdaság és a technológia előreszalad, a közösségi és identitásképletek lassabban alakulnak át.» – írta Z. Karvalics. De nem értékelte, hogy ez az átalakulás milyen irányban mutat, pozitív vagy negatív irányban, garantálja-e bármi a nagyobb együttműködési hajlandóságot? «Az értékvilág belső arányai változnak meg. A jelenről akkor írhatók autentikus elemzések, ha az értékszempontok autentikusak, megfelelően érvelnek és kontextusuk van.» – írta Z. Karvalics László.
Igen, de hogyan? Hogyan garantálható, hogy az értékszempontok autentikusak legyenek? Hogyan kerülhetők el az álviták, az irracionalitás? «Megnő az ismeretterjesztő műfajok szerepe.» De mi ad iránytűt az ismeretterjesztők számára a mai, egyesek által posztmodernnek tekintett világban?
James Beniger elemezte a társadalomelméleti fogalmakat. A technológiai változások ideig-óráig elfedték azt a tényt, hogy az információs társadalom kérdésköre társadalomtudomány. Igen, ez a lényeg. S a társadalom nem lineárisan fejlődik, hanem ad hoc. Alkalmanként előremegy, alkalmanként visszaesik, erköcsileg vagy akár tudományosan is. Persze, leginkább csak a társadalomtudományokban van esély a visszaesésre. Az egyéni érdekek miatt. Hiszen, miért lenne fontos a haladás annak, akinek több hasznot hoz a visszaesés? A jóléti államoknak nagyobb a közvetlen költsége, mint a rendőrállamoknak, akkor miért tartanák fenn a jóléti államokat a nagytőkések?.Vagy miért tartanák meg az erről szóló elméleteket – a társadalomtudományokban?
A természettudományok, a technológia terén, lineárisabb a fejlődés, nehezebb ellenérdekeltséget felfedezni, a verifikáció, a kísérleti bizonyítás lehetősége miatt egyértelműbbnek tűnnek a dolgok. Az evolúció menete a számítástechnikában lineáris: hardverek, szoftverek, hálózatok, rendszerek, információtechnológia, tudástechnológia.
5. Kételyek a társadalmi és a technológiai fejlődés párhuzamosságával kapcsolatban
„A társadalomelmélet tükrözi az adott kor technológiai színvonalát.” – írta Z. Karvalics László. Ez talán egy megalapozatlan, de legalábbis, félreérthető állítás. Félreérthető, mert egyrészt a felé nyomja az ember gondolatmenetét, hogy a társadalomelmélet garantáltan előrehalad, másrészt a felé, hogy garantáltan megbirkózik az új veszélyekkel. A közelmúltból ennek ellenkezőjére vannak bizonyítékok, tehát nem halad előre a politikában domináló társadalomelmélet – még az a színvonal sem garantálható, amely korábban megvolt (pl. Magyarországon, Spanyolországban, Egyiptomban a teljes foglalkoztatást biztosító társadalomszervezés); másrészt, elég pusztán a biztonságos energiatermelés kérdését elemezni, az atomhulladékok biztonságos elhelyezése megoldatlan, ugyanúgy mint pl. a felrobbant csernobili vagy fukusimai atomerőművek környezetének rehabilitációja. Azaz, az új korszak képtelen az általa teremtett új problémák azonnali megoldására.
Pusztán annyit állapíthatunk meg, hogy a technológia általában valamilyen hatással van a társadalomra, minimum, létrehoz új a szükségleteket. Ez a fogyasztói társadalom lényege. De az új termék, az új szükséglet nem automatikusan generál új társadalomelméletet, ráadásul, le is rombolhatja azt a régit, aminél nem talál jobbat.
6. Kételyek az információs társadalom narratíváival kapcsolatban
Az információs társadalomnak – Z. Karvalics László szerint – három narratívája van: egy nagy, egy kicsi és egy mini.
A nagy narratíva a japán Shumpei Kumon információ alapú civilizációelmélete. A modell elméleti gyengeségét tükrözi, hogy a kulturális antropológia egy kőkorszaki törzsön is kimutathatja az információs társadalom jellegzetességeit (Lindstrom, 1990).
A kis narratíva Manuel Castells elméleti trilógiája (Az információs korszak), amely az ipari korszakból való átmenetet vizsgálta. Castells többrétegű gazdaságelméleti, politikaelméleti és kultúraelméleti alapvetést kínált, a hálózatiság elvének alkalmazásával keresett új fogalmi keretet. De hiányzik a konfliktusok szerkezeteinek vizsgálata, a médiaelmélet tanulságainak levonása, a kulturális alkalmazkodóképeség vizsgálata, az információs pszichológiai megközelítés – ismerte el Z. Karvalics László. Hozzáteszem, hogy a magyar kormány most éppen szeretné visszavezetni Magyarországot a posztindusztriális társadalomból az ipari társadalomba, azaz, megnövelni az ipari termelés GDP-ben elfoglalt arányát a szolgáltatásokhoz képest. Ez a törekvés elérte az Akadémiát is, amennyiben a természettudományos kutatások anyagi finanszírozását preferálná inkább az állam a társadalomtudományi kutatások rovására.
A mini narratíva az az információstratégia, ami lényegében tervgazdálkodás («információs társadalomépítési program»), s háttértudományok sorát integrálta: a menedzsment-irodalmat (amelynek része a vízióvezéreltség, az adatvagyon-gazdálkodás), az innovációpolitikát, a pedagógiát, a jogtudományt, a nyelvtudományt. Rob Kling az Indiana Egyetemen kezdte el a Társadalmi Informatika Központot. Ezzel önállósította, leválasztotta a pusztán műszaki jellegről. Elismerte, hogy a tudományszociológiai folyamatok elválaszthatatlanok a pénzügyi és gazdasági folyamatoktól.
Az integrált társadalomtudományos kutatásra való törekvést jónak tartom. De akkor miért nem veszik elő pl. az 1968-as új gazdasági mechanizmus modelljét vagy a jugoszláv önigazgatási modellt? Vagy Lenin villamosítási tervét – a GOERLRO-t? Mintha mindenáron újnak, az információs korszak termékének szeretnék mutatni azt, amire már volt példa a történelemben, függetlenül az információs korszaktól.
7. Összegzés
A társadalmi rendszerek kérdése bonyolultabb annál, minthogy egyes tudományos innovációk statisztikai adatai alapján új korszakok eljövetelét állapíthatnánk meg, figyelmen kívül hagyván az aktuális társadalmi viszonyok jellegét. A tudomány és technológia lineáris fejlődése nemcsak nem garantálja a társadalom fejlődését, hanem még annak visszaesését is lehetővé teszi.
1. Minek a szerepe változott leginkább? A magántőkéé, az államé vagy az információé?
Milyen fogalmi keretben beszélhetünk az információs társadalomról, mi értelme a fogalomalkotásnak, s mi következik mindebből?
Nehéz lenne megcáfolni Z. Karvalics Lászlónak azt az állítását, hogy a média, a szakirodalom szerint egy új diszciplína születésének lehetünk szemtanúi. Ez lenne az információs társadalom tudománya. Igen, de mi a tárgya? Valójában a korábbi tudományágak sem tisztázták, hogy pontosan mi a tárgyuk. Az információs társadalom kérdésköre szerkezetek, tények, összefüggések dzsungele. Vegyük úgy, hogy társadalomelméletről van szó.
A társadalmi folyamatok döntő tényezője az ezredfordulón több dolog is lehetne. Nekünk, magyaroknak kézenfekvő lenne hazánk sorsát leginkább befolyásolónak tekinteni pl. azt a gazdasági liberalizmust, amely a Nemzetközi Valutaalap segítségével, annak nyomásgyakorló erejével hozzájárult Kelet-Európa rendszerváltásaihoz és az azt követő államleépítő folyamatokhoz. Az IMF Williamson tanulmányára építette fel az ún. washingtoni konszenzus alapelveit. Ennek fő jelszavai: liberalizáció, dereguláció és privatizáció.
Eme jelszavaknak megfelelően Magyarországon is megindult egy átalakító folyamat, egyre több területen az állam helyett a magánszféra kezébe került az irányítás, egyre inkább a tőketulajdonosok szabják meg azt is, hogy mi az érték s mi nem az, mit tanuljanak és mit ne.
Eredmény: több évtizeden át stabilan működő és gazdasági fejlődést (GDP-növekedést) mutató országok hirtelen szembe kellett, hogy nézzenek a nagyarányú munkanélküliség és a vele együtt járó nyomor és megélhetési bűnözés újbóli felbukkanásával. Még csökkenő népesség mellett is (mint pl. Magyarország) megoldhatatlannak tűnik a teljes foglalkoztatás kérdése, azaz, a gazdasági szocializáció. Ami a fizetéseket illeti, a pénzügyi szektorban érettségivel is többet lehet keresni, mint orvosi diplomával rezidensként. Ez a fizetési arány orvoselvándorlást eredményez. Miután a termelő szektorból egyre kevesebb a közvetlen bevétele (állami cégek profitja), az állam egyre inkább képtelen fenntartani szociális ellátórendszereit.
Hol bukkan elő az információs társadalom, amikor nincs elég nővér?
A 2008-as pénzügyi világválság is tipikus eseménye korunknak. A monopolkapitalizmus ciklikus válságai a marxizmust idézik. A profitráta csökkenése és a túltermelés újra és újra innovációkat követel a kapitalista országok vezetőitől. Mit tegyenek, hogy ne csökkenjen a profitráta és legyen fogyasztóképes kereslet? A legnagyobb gazdaságban az USÁ-ban a hitelhez jutás megkönnyítését, a másodlagos tőkepiacok kialakítását választották. Tehát nem emeltek fizetést (azért, hogy ne csökkenjen a profitráta), de megkönnyítették a hitelezést (azért, hogy legyen fizetőképes kereslet). Nyilvánvaló, hogy ez a folyamat nem folytatható a végtelenségig – mert eladósodnak az alulfizetett de a fogyasztási cikkeket megvásárolni kívánó dolgozók. Miközben soha nem látott vagyonok halmozódnak fel a tőkések oldalán. A 2008-as pénzügyi válság ennek a folyamatnak a tarthatatlanságára világított rá. A termelési viszonyok hiányosságaira.
De Z. Karvalics László más szemszögből elemzi a folyamatokat.
Mintha nem érdekelnék eléggé a profitrátával, a termelőeszközök tulajdonjogával és a szociális ellátórendszerek fenntarthatóságával kapcsolatos elméletek.
Az ezredfordulótól visszamegy néhány évtizedet a történelemben, annak társadalomelméleti szakirodalmát elemezi, James R. Beniger elemzéséből kiindulván. Beniger csaknem száz társadalomelméleti művet gyűjtött össze, amelyek 1950 és 1984 közt jelentek meg. Ezek címei korszakváltásra (poszt-) és az információ (tudás, kommunikáció, média) megnövekedett szerepére utalnak. Helvey és Daniel Bell fogalomalkotásai („az információ korszaka”, „posztindusztriális társadalom) után Porat a „tudásgazdaságot” állította középpontba. Ez a felfogás tűnik a legelterjedtebbnek. Vajon tényleg a tudás szerepe nőtt meg? Vagy inkább a globális tőke szerepe?
Z. Karvalics nem teszi fel ezt a kérdést. Marad az információs társadalom keresésének vonalán.
Az információs társadalom szempontjából vannak „infoszkeptikusok”, akik – részben az utóbi évtizedekben megfigyelhető negatív társadalmi következmények miatt – nem tekintik minőségi ugrásnak az információs technikák által kiváltott társadalmi hatásegyüttest.
Kling javaslata nyomán az információs társadalommal kapcsolatban három irányzatot különböztetnek meg: utópisták, antiutópisták és empirikusan lehorgonyzottak.
Z. Karvalics az utópisták közé tartozik, de nem vallja be.
2. Az új rendszer eljövetelének kétes bizonyítékai
Mely tények támasztják alá az új társadalmi rend létrejöttét Z. Karvalics László szerint? „Előtérbe került az információ, amely nemcsak eszköz, ennek eredményeként az ipari társadalom fogalmát felválthatja az információs társadalom fogalma.” Az 1990-es években már az új rendszer jellemzésével foglalkoztak: „hálózati elv” és „mobilitás.”
A „bizonyítékok” felszínes tudást tükröznek. Ugyanis az információ a többség számára ma is leginkább csak eszköz, nem cél. Ráadásul, nem is mindig hozzáférhető. Elég ha csak Magyarországon hamarosan szűkülő államilag finanszírozott hallgatói létszámra gondolok. Az ipari társadalmat nem az információs társadalom váltotta fel, hanem a posztindusztriális, amelyben a szolgáltatásoknak csak egy része kapcsolódik a számítógépekhez. Hiszen pl. az idősgondozók, pszichológusok arányának növekedése aligha sorolható ide. Ami pedig a mobilitást illeti – tekintsünk végig Északkelet-Magyarország kistelepülésein. 20-25 évvel ezelőtt az ún. fekete vonatok szállították Budapestre a munkásokat, ma pedig a megélhetési bűnözés virágzik. Az ún. „hálózati elv” a szocializmusban protekciót jelentett, ma is azt jelenti – ezen a téren sok változás nem történt. Legfeljebb annyi, hogy az állami pénzekhez való hozzáférés nagyobb vagyonkülönbségeket eredményezhet ma, mint 25-30 éve.
A tudományos élet képviselői (az informatikusok?) viszont már eldöntötték a kérdést, „eljött az információs társadalom korszaka, ami más, mint a korábbiak”. Bár a téma kissé bonyolult. Alvarez és Kilbourn (2002) háromdimenziós ábrát hoztak létre: témák, távlatok és alapmetaforák. A témák: globalizáció, individualizáció, információ (eszmék sokasága), interakció, hely. A távlatok: technológia, gazdaság/politika, társadalom, oktatás. Az alapmetaforák: forma, gép, kontextus, organicitás, megérzés, tekintély. Ez 120 problémacella. Túl sok. Egyszerűbbnek tűnik az a fölvetés, hogy „A társadalmi folyamatokban előremozdító és fékező erők vannak” (Schement és Curtis, 1997). Ez a felfogás már ismerős a vallástörténetből is, pl. a kereszténységben van Isten és Sátán, Jó és Rossz. Az ideológiában: a haladás és a reakció hívei. Ismerős, de túlságosan szubjektívnek tűnik.
Ha a rendszerszemléletet hívjuk segítségül, kézenfekvő a háromszintű felosztás (makro-, mezo- és mikroszint – Malaguerra, 2001). Vajon mérhető-e az információs társadalom mint állapot? Schement és Curtis (1997) hat jellegzetes mérhető összetevőt sorolt fel: információs javak és folyamatok, az információipar mint a gazdasági fitness mércéje, az információs munkakör mint szakma, a kölcsönös összekapcsoltság, az integrált médiakörnyezet, az új közösségi képletek – a régi elitek ellen. További összetevők: az információs egyenlőtlenségek, a társadalmi csoportok dinamikája, az információs írástudás, az információszabadság és információs önrendelkezés, az információs és kommunikációs technológiák (ICT), az információközpontú világkép, az információtudatos stratégia
A fölsorolt összetevők mind mérhetőek. De ha nem Z. Karvalics logikáját követnénk, vehetnénk más mérhető tényezőket is alapul. Pl. a könyvelők, a biztosítási ügynökök és a brókerek számának növekedését a volt szocialista országokban 1990 és 2008 között. Egyértelmű a növekedési tendencia. S ezekben az országokban az egyetemeken jogász-, közgazdász- és szociális munkás-diplomát szerzők száma is érzékelhetően növekedett 1990 óta. Tehát nemcsak az informatikusok aránya növekedett, hanem a pénzügyi szektor és az államigazgatási szektor egyes foglalkozástípusainak aránya is. Mi csökkent? A mezőgazdaságban és a feldolgozóiparban dolgozók aránya. Egyáltalán, a termelésben dolgozók aránya. És a természettudományi képzésekre jelentkezők aránya. Mintha a természettudományok jelentősége csökkent volna. Mi a változások kulcsa, fő iránya? Kiknek az igényei számítanak igazán?
3. Társadalomtörténeti megközelítések, eljött-e az önszerveződés korszaka?
Az 1960-as évektől vizsgálják az információs társadalom jelenségeit. James R. Beniger a «The Control revolution» című könyvében (1986) fedezte fel a kontrollválságok problémáját. Szerinte az 1830-tól kezdődő időszak a kontrollválságok és az ezek ellen létrejövő kontrollforradalmak ciklusaival válik értelmezhetővé. Az új információs technológiák először az állami bürokráciának a kontrollfunkcióját erősítették meg, majd az ellenkultúra részévé váltak. Az információs technológiák még régebbi korokra vezethetők vissza.
Ami a közelmúltat illeti, James Martin tanulámányai tükrözik a technológia fejlődését: «számítógépesített», «behuzalozott», majd «telematikus» társadalom. A digitális jövő azonban egyre inkább unalmas témának számít önmagában. A poszt-humán forgatókönyvek iránt ellenérzések vannak. A terminológiai bűvészmutatványok sem adnak érdemi választ a jövővel kapcsolatban. A «tudásalapú társadalom», a «tanuló társadalom», a «hálózat-társadalom» fogalmak nem versenytársai az «információs társadalom» fogalmának. Mert nem tudnak más értelmezési tartományt alkotni. Megváltoznak-e a hagyományos közösségi és intézményi funkciók? Állítólag a térszervezés és időháztartás új mintázatai jelennek meg (William J. Mitchell, 1995). A nemzetállamok átfogó információstratégiai programjai – egy egyetemes információs társadalmi fejlődés építőkockái. A globális információs társadalom a makroszint.
Igen, s az egyetlen egyértelmű változás, amely kimutatható – a technológiai váltás. Amely, természetesen, hatással van a munkaszervezésre, a munkaidő és a munkavégzés helyének rugalmasabbá válására bizonyos munkakörökben. De ez vajon már egy új társadalmi rendszer lenne? Kinek mi jut eszébe?
Csányi Vilmos fölvetette a «globális biokulturális rendszer» fogalmát, amihez a Földnek replikatív egységgé kell válnia. Ez a gondolat feltételezi, hogy a Földön már létre jött egy biokulturális rendszer, ami akár a globális információs társadalom is lehetne. Ezt lenne jó kivinni más bolygókra, akkor válna a Föld replikatív egységgé.
Norbert Wiener, Jürgen Habermas és Luhmann az önszerveződés fogalmát kapcsolták az információs társadalomhoz. Igen, az önszerveződés a civil társadalom fogalmával függ össze, aminek megváltozása átalakíthatja a politikai társadalmat, a jogi-hatalmi viszonyokat. Antonio Gramsci foglalkozott ezen szférák működésével, azzal, hogy mindegyik szférában külön-külön létrejöhet a hegemónia. De vajon létejön-e egy új szemlélet hegemóniája?
A holland Loer Leydesdorff általános elméleti modellt alkotott az önszerveződésre, amit az Európai Unió is alkalmazott.
Itt érdemes megállni és elgondolkodni az önszerveződés, a társadalomszerveződés, a szerves értelmiségi fogalmán. A jogi-hatalmi viszonyok témájánál. Hogyan történik az irányítás, hogyan jönnek létre a társdalom irányító intézményei, hogyan kerülnek pozícióba az intézmények, a társadalom, az akadémia, az egyetemek és középiskolák, általános iskolák vagy az iskolák osztályainak vezetői?
Választások útján, öröklődés útján vagy valamilyen szakmai teljesítmény- vagy képességmérés eredményeként? Vagy így is és úgy is? Az állampolgárok ismerhetik-e személyesen leendő politikai vezetőiket vagy nem? Az állampolgárok beleszólhatnak-e választott vezetőik tevékenységébe, ha azok a vezetők nem teljesítik választási ígéreteiket?
Meddig terjed az intézményi önállóság az új politikai hatalommal szemben – pl. osztályvezetői szintig mindenkit leválthat-e az új politikai hatalom?
Tényleg a többséget képviseli-e az új politikai hatalom, vagy csak a politikailag aktívak többségét – egy adott történelmi pillanatban?
Célja-e az államnak, hogy minden állampolgára számára hozzáférhetővé tegye a tudást, a munkalehetőségeket, vagy válogathat, szelektálhat a neki kedvesebbek és kevésbé kedvesek között?
Az Európai Unió is, Z. Karvalics László is úgy tesznek, mintha a jogi-hatalmi viszonyok konkrétumai, pl. a politikai pártok belső diktatúrája, a szabad mandátum elvének gyakorlattá váló be nem tartása (azaz, a frakciófegyelem kikényszerítésének gyakorlata), a politikai piac szavatosságijog-nélkülisége (a visszahívhatóság intézményébek hiánya), a mindenkori politikai hatalom zsákmányszerző jellege (a vezető posztokra való kinevezések joga a mindenkori kormánypártok privilégiuma), a nemzeti alaptanterv és az érettségi követelmények által megvalósítható nemzeti szintű indokrináció lehetősége másodlagos kérdések lennének. Mintha nem lenne fontos, hogy a társadalom és annak értelmisége organikus jellegű legyen, hiszen a működéséhez elég az is, ha nem organikus. Tehát mintha se a politikai elitnek, se a gazdasági elitnek, se a kulturális elitnek nem lenne igazán fontos, hogy a társadalom önszervező legyen, s az elitek ellenére vajon hogyan alakulhatna át egy társadalom?
4. Thomas Hobbes aktualitása: a társadalom akár vissza is eshet egy korábbi állapotába
Már az európai felvilágosodás hajnalán Hobbesnál fölvetődik a hatalom legitimációjának kérdése. Mi a hatalom értelme, haszna a társadalmat alkotó egyének számára? Hobbes szerint «az ember természettől ellensége a többi embernek». «az ember vérszomjasabb és kegyetlenebb fenavad, mint a farkasok, medvék és kígyók, mert mindenre kész, semmire sincs tekintettel, hogy kielégítse jövendő szükségleteit, amelyeket képes előrelátni.» «A legfőbb jó az önfenntartás. Hiszen a természet úgy rendezte, hogy mindenki a maga javát akarja.» Ha abból indulunk ki, hogy «az ember embernek farkasa» (homo homines lupus est), akkor kézenfekvő, hogy az államra azért van szükség, hogy kordában tartsa az emberek egymás iránti akcióit. Hobbes szerint Anglia polgári forradalma nem más mint az ember visszaesése a természetes állapotba, amikor «tetőpontjukra értek az önző tulajdonosi érdekek összeütközései». «A természeti állapotban az emberek tettei túl vannak jón és rosszon, csak hatásos (sikeres) és hatástalan (sikertelen) tettekre lehet őket felosztani.
Vajon nem ugyanaz történt a magyarországi rendszerváltáskor? Tehát, nem előrelépés, hanem visszaesés az erkölcs előtti állapotba?
Andrew L. Shapiro és David Schenk képviselik a «technorealizmust», ami az esélyek és veszélyek reális láttatását jelenti. «A nemzeti piacok, kulturális és politikai intézmények eróziója gyorsul. A gazdaság és a technológia előreszalad, a közösségi és identitásképletek lassabban alakulnak át.» – írta Z. Karvalics. De nem értékelte, hogy ez az átalakulás milyen irányban mutat, pozitív vagy negatív irányban, garantálja-e bármi a nagyobb együttműködési hajlandóságot? «Az értékvilág belső arányai változnak meg. A jelenről akkor írhatók autentikus elemzések, ha az értékszempontok autentikusak, megfelelően érvelnek és kontextusuk van.» – írta Z. Karvalics László.
Igen, de hogyan? Hogyan garantálható, hogy az értékszempontok autentikusak legyenek? Hogyan kerülhetők el az álviták, az irracionalitás? «Megnő az ismeretterjesztő műfajok szerepe.» De mi ad iránytűt az ismeretterjesztők számára a mai, egyesek által posztmodernnek tekintett világban?
James Beniger elemezte a társadalomelméleti fogalmakat. A technológiai változások ideig-óráig elfedték azt a tényt, hogy az információs társadalom kérdésköre társadalomtudomány. Igen, ez a lényeg. S a társadalom nem lineárisan fejlődik, hanem ad hoc. Alkalmanként előremegy, alkalmanként visszaesik, erköcsileg vagy akár tudományosan is. Persze, leginkább csak a társadalomtudományokban van esély a visszaesésre. Az egyéni érdekek miatt. Hiszen, miért lenne fontos a haladás annak, akinek több hasznot hoz a visszaesés? A jóléti államoknak nagyobb a közvetlen költsége, mint a rendőrállamoknak, akkor miért tartanák fenn a jóléti államokat a nagytőkések?.Vagy miért tartanák meg az erről szóló elméleteket – a társadalomtudományokban?
A természettudományok, a technológia terén, lineárisabb a fejlődés, nehezebb ellenérdekeltséget felfedezni, a verifikáció, a kísérleti bizonyítás lehetősége miatt egyértelműbbnek tűnnek a dolgok. Az evolúció menete a számítástechnikában lineáris: hardverek, szoftverek, hálózatok, rendszerek, információtechnológia, tudástechnológia.
5. Kételyek a társadalmi és a technológiai fejlődés párhuzamosságával kapcsolatban
„A társadalomelmélet tükrözi az adott kor technológiai színvonalát.” – írta Z. Karvalics László. Ez talán egy megalapozatlan, de legalábbis, félreérthető állítás. Félreérthető, mert egyrészt a felé nyomja az ember gondolatmenetét, hogy a társadalomelmélet garantáltan előrehalad, másrészt a felé, hogy garantáltan megbirkózik az új veszélyekkel. A közelmúltból ennek ellenkezőjére vannak bizonyítékok, tehát nem halad előre a politikában domináló társadalomelmélet – még az a színvonal sem garantálható, amely korábban megvolt (pl. Magyarországon, Spanyolországban, Egyiptomban a teljes foglalkoztatást biztosító társadalomszervezés); másrészt, elég pusztán a biztonságos energiatermelés kérdését elemezni, az atomhulladékok biztonságos elhelyezése megoldatlan, ugyanúgy mint pl. a felrobbant csernobili vagy fukusimai atomerőművek környezetének rehabilitációja. Azaz, az új korszak képtelen az általa teremtett új problémák azonnali megoldására.
Pusztán annyit állapíthatunk meg, hogy a technológia általában valamilyen hatással van a társadalomra, minimum, létrehoz új a szükségleteket. Ez a fogyasztói társadalom lényege. De az új termék, az új szükséglet nem automatikusan generál új társadalomelméletet, ráadásul, le is rombolhatja azt a régit, aminél nem talál jobbat.
6. Kételyek az információs társadalom narratíváival kapcsolatban
Az információs társadalomnak – Z. Karvalics László szerint – három narratívája van: egy nagy, egy kicsi és egy mini.
A nagy narratíva a japán Shumpei Kumon információ alapú civilizációelmélete. A modell elméleti gyengeségét tükrözi, hogy a kulturális antropológia egy kőkorszaki törzsön is kimutathatja az információs társadalom jellegzetességeit (Lindstrom, 1990).
A kis narratíva Manuel Castells elméleti trilógiája (Az információs korszak), amely az ipari korszakból való átmenetet vizsgálta. Castells többrétegű gazdaságelméleti, politikaelméleti és kultúraelméleti alapvetést kínált, a hálózatiság elvének alkalmazásával keresett új fogalmi keretet. De hiányzik a konfliktusok szerkezeteinek vizsgálata, a médiaelmélet tanulságainak levonása, a kulturális alkalmazkodóképeség vizsgálata, az információs pszichológiai megközelítés – ismerte el Z. Karvalics László. Hozzáteszem, hogy a magyar kormány most éppen szeretné visszavezetni Magyarországot a posztindusztriális társadalomból az ipari társadalomba, azaz, megnövelni az ipari termelés GDP-ben elfoglalt arányát a szolgáltatásokhoz képest. Ez a törekvés elérte az Akadémiát is, amennyiben a természettudományos kutatások anyagi finanszírozását preferálná inkább az állam a társadalomtudományi kutatások rovására.
A mini narratíva az az információstratégia, ami lényegében tervgazdálkodás («információs társadalomépítési program»), s háttértudományok sorát integrálta: a menedzsment-irodalmat (amelynek része a vízióvezéreltség, az adatvagyon-gazdálkodás), az innovációpolitikát, a pedagógiát, a jogtudományt, a nyelvtudományt. Rob Kling az Indiana Egyetemen kezdte el a Társadalmi Informatika Központot. Ezzel önállósította, leválasztotta a pusztán műszaki jellegről. Elismerte, hogy a tudományszociológiai folyamatok elválaszthatatlanok a pénzügyi és gazdasági folyamatoktól.
Az integrált társadalomtudományos kutatásra való törekvést jónak tartom. De akkor miért nem veszik elő pl. az 1968-as új gazdasági mechanizmus modelljét vagy a jugoszláv önigazgatási modellt? Vagy Lenin villamosítási tervét – a GOERLRO-t? Mintha mindenáron újnak, az információs korszak termékének szeretnék mutatni azt, amire már volt példa a történelemben, függetlenül az információs korszaktól.
7. Összegzés
A társadalmi rendszerek kérdése bonyolultabb annál, minthogy egyes tudományos innovációk statisztikai adatai alapján új korszakok eljövetelét állapíthatnánk meg, figyelmen kívül hagyván az aktuális társadalmi viszonyok jellegét. A tudomány és technológia lineáris fejlődése nemcsak nem garantálja a társadalom fejlődését, hanem még annak visszaesését is lehetővé teszi.
2011. május 21., szombat
Még mindig online tanulási környezet, a távoktatás oldaláról
 |
| Forrás: skypesuli.hu |
A heti blog bejegyzésekben sokat olvashatunk az online tanulási környezetről, az e-learningről, a virtuális oktatási terekről, a digitális középiskoláról, stb.
Azonban az online környezet említésénél érdemes a távoktatásról is néhány fontos szót ejteni. Természetesen nehéz a különböző tanulási környezetek között különbséget tenni, és ez sok esetben nem is megy mindenkinek. Mindegyiknek vannak sajátosságai, de a lényege gyakorlatilag ugyanaz.
Az információs társadalomban egyre általánosabbá válnak a távtevékenységek, amelyek feleslegessé teszik a fizikai jelenlétet és az egyidejűséget. A távmunka és a távoktatás számos olyan új kérdést vet fel, amellyel azok tömeges elterjedése előtt (?) feltétlenül foglalkozni kell. A munkára és az oktatásra vonatkozó törvényeket ki kell terjeszteni a távmunkára és a távoktatásra egyaránt. A távközlési eszközök közbeiktatásával végzett tevékenységek nem ismernek határokat. Új foglalkozási kategóriák megjelenése is várható, amelyek figyelemmel kísérése és vizsgálata elengedhetetlen. A munkavégzés formái az időben és térben kötött formáktól a kötetlenek felé mozdulnak el. A szabad munkaerő-áramlásnak egy újabb lehetősége, amikor csak a munka eredménye vándorol, és nem a munkaerő. Jelentősen megváltozik, összemosódik a „szabadidő - tanulás - munkaidő” időmegoszlása, rétegenként eltérő módon. E változásokat az oktatási rendszer minden szintjén figyelembe kell venni. A fejlődés felgyorsulása folyamán a tudás minden eddiginél jobban felértékelődik. A tudás szinte tőkeként, tudástőkeként jelenik meg, aminek megszerzése, gyarapítása és alkalmazása sajátos iparággá válik. Az információs társadalom, mint a tudás társadalma általánossá teszi az életen át tartó tanulás szükségességét. Erre ad lehetőséget a távoktatás, ami a technikai fejlődés során egyre több lehetőséget nyújt azoknak, akik ezeket a változásokat felismerik, és számolnak vele.
A korszerű informatikai eszközök az utóbbi néhány évben robbanásszerű fejlődése és elterjedése jelentős hatást gyakorolt a különböző oktatási rendszerekre. A szakértői prognózisok megegyeznek abban, hogy az információtechnológia alapvetően négy területen járul hozzá a rugalmas és nyitott képzési programok elterjesztéséhez.
Elsőként magát a számítógépet tekinthetjük az oktatásmenedzsmentet forradalmasító eszköznek, hiszen mint munkaeszköz jelentős mértékben felgyorsította a tananyagok előállítását, moduláris felépítés esetén megteremtette az ismeretanyagok gyors s minőségi frissítésének lehetőségét. Továbbá a személyi számítógépek széleskörű alkalmazhatósága nyitotta meg az utat a különböző modellezési és szimulációs, illetve interaktív feladatok (tesztek, feladatlapok) tananyagba történő beillesztéséhez, megjelenhettek a különböző adathordozón forgalmazott önálló, vagy kiegészítő programok.
A második jelentős terület a hardver és szoftver eszközök fejlődésének eredményeként kialakult multimédia alkalmazások egyre bővülő köre. Ezen a területen a szöveges ismeretközlés kiegészülhet hangeffektusokkal, animációval, képi eszközökkel, mozgóképekkel. Bár ezek az eszközök korábban már külön-külön alkalmazásra kerültek, integrált megjelenésük mégis forradalmian újszerű, hiszen kiváló lehetőséget biztosít a programozott, irányított tanulás megvalósítására.
Az információtechnológia talán leglátványosabban fejlődő területe: a számítógépes hálózatok elterjedése. Figyelembe véve a különböző szintű hálózatok átviteli kapacitásának ismert korlátjait, távoktatási célra elsősorban az elektronikus levelezés (e-mail), a különböző vitacsoportok és a World Wide Web alapú technikák alkalmazása terjedt el.
Az informatika negyedik területe a kommunikáció technológia, amely mára jelentős mértékben összefonódott a hálózati technikával. Egyre inkább egy olyan integrált kommunikációs rendszer épül ki, amely különböző átviteli technikákra épül úgy, hogy a felhasználó gyakran nincs is tudatában, hogy konkrétan milyen módon lép kapcsolatba a másik végponttal. A hagyományos telefonon alapuló távoktatási- konzultációs szolgáltatások lehetősége is kiszélesedett (pl. digitális központok), illetve megjelent egy jelentősen kibővült feltételeket biztosító rendszer az ISDN, amely hétköznapi megvalósíthatóságot jelent olyan tanulási rendszerek számára, amelyek építenek a videokonferencia kínálta lehetőségekre.
Az információs társadalom változása az oktatás-tanulás eszméjének változását is magával hozta. Az élethosszig tartó tanulás eszméje a tanulás és képzés folyamatát az iskola centrikus megközelítéssel szemben más nézőpontból - az egyén életútja felől - közelíti meg, s ezzel szétválaszthatóvá, ugyanakkor egyenértékűvé teszi az iskolai és az iskolán kívüli képzést. Célja az oktatás hagyományos szervezeti kereteinek fellazításával biztosítani az oktatás minél szélesebb körű elérhetőségét. Ugyancsak fontos cél a foglalkoztathatóság, a munkaerő-piaci alkalmasság növelése. Ebben a kontextusban a hagyományos, kötelező iskoláztatás feladata az alapképességek, a tanulási rutinok kialakítása, az önálló ismeretszerzésre való felkészítés (lenne jó esetben).
Hivatalos intézmények képviselői, a különböző lexikonok természetesen már több esetben meghatározták a távoktatás fogalmát, de még mindig bizonytalanság fogja el az embereket, amikor a távoktatást próbálják értelmezni vagy definiálni.
A bizonytalanságot az alapvető fogalmak pontos ismeretének hiánya okozza. A távoktatás kifejezés mellett gyakran megjelennek a következő kifejezések: rugalmas és nyitott képzés, nyílt egyetem, távképzés és távirányítás, amely fogalmak bár gyakoriak a hétköznapi szóhasználatban, nem biztos, hogy annyira egyértelműek mindenki számára. Éppen ezért sok helyen tapasztalható a fogalmak téves használata. Pl. távoktatásnak mondják már azt is, ha a hagyományos tankönyvek mellett DVD-t is küldenek, és a félév-végi vizsgáztatás helyett szabadabb beszámolási lehetőséget adnak. A folyamatos heti 1-2 napos oktatási kurzusokból álló képzést, gyakran a levelező, vagy esti képzést nevezik távoktatásnak. Sokszor még maguk az oktatási intézmények is tévesen használják ezt a fogalmat. Sokan tévesztik össze a távoktatást a nyílt egyetem, és a nyitott távtanulás elnevezésekkel is.
A távoktatás legfontosabb előnyei:
· az idő (akkor tanul valaki, amikor akar)
· a hely (ott tanul valaki, ahol akar)
· a tempó (olyan tempóban tanul valaki, amilyen tempóban akar)
· és a tartalom (azt tanul valaki, amit akar)
A távoktatás a hagyományos oktatással lényegében azonos tananyagot dolgoz fel, attól eltérő helyzete miatt ezek felépítésének mégis másnak kell lennie. E másságot gyakran az egyes fejezetekhez kapcsolt ellenőrző kérdésekre és feladatsorokra korlátozzák, de ha arra gondolunk, hogy itt a tanítás-tanulás folyamata sajátosan alakul, akkor az is nyilvánvalóvá lesz számunkra, hogy az ismeretek kifejtésében és a problémák feldolgozásában a szokásostól eltérő logikának kell érvényesülnie. A tanulás központi szerepéből adódóan ugyanis a fő követelmény a tanulók viszonylag önálló tevékenységének kialakítása, és a folyamatos kapcsolat megtartása a tanuló és a tanár között.
A tananyagot gyakran „oktatási csomagnak” nevezik. A csomag tartalmazhat egy tankönyvet, egy vagy több CD-t, DVD-t, vagy gyakorlati oktatási anyagot útmutatóval. Bármi, ami információt tartalmaz, része lehet az oktatási csomagnak. A csomagban kombinálhatjuk a tanulási médiát, gyakran azonban csak egyfajta médium található bennük. De akármi is található a csomagban, annak helyettesítenie kell az oktatót. Tehát, amint a tanuló kinyitja a csomagot, rendelkezésre áll az „oktató”. A tananyag hordozója tehát bármi lehet, amely integrálja a különböző fórumokat, ismereteket.
A távoktatás anyagát előzetesen kell kidolgozni, amikor még nem ismertek a tanfolyamok majdani résztvevői. A távoktatásnak még annyi lehetősége sincs az anyag adekváttá tételére, mint a hagyományos oktatásnak, hiszen a személyes találkozás hiánya miatt nem derülhet ki az alap, amire az irányított tanulás folyamata építhető.
Nagy segítséget nyújthat olyan multimédiás anyagok használata, amelyek alkalmazásával a tanulók hasonló szintre hozhatók még a kurzus megkezdése előtt. A folyamat indításánál olyan feladatokat kell adnunk, amelyek a hozott tudásra kérdeznek rá, és annak összefoglalását adja feladatként. Ezzel nagymértékben csökkenthető a tananyag kezdeti „idegensége”. Ennek hatékony módszere továbbá a párbeszéd kialakítása lesz, vagyis a szövegek fogalmazásának az a stílusa, amely azt a látszatot kelti, mintha a tananyag írója kizárólag az anyagot tanulmányozó egyénhez fordulna kérdéseivel és tanácsaival. A levelezés személyes hangvétele hivatott ugyanis kialakítani azt a légkört, amelyben a tanuló megérzi, hogy állandó segítséget kínálnak neki, és ő bizalommal fordulhat hozzájuk tanácsért, útmutatásért. Fontosak továbbá a rövid tanulási időre méretezett anyagrészek, a sok gyakorlati életből vett példa, illusztrációk használata, a világos és találó címek, valamint olyan gyakorlatok, melyek megoldása során a tanuló az új ismereteket használni kényszerül.
A távoktatással szervezett tanfolyamok többségénél az első időszakokban a legnagyobb a „lemorzsolódás” (nem egyszer 50%-os). Ezért lenne fontos, hogy a távoktatásban való tanulást is oktassák a tanulóknak. Ez a 0. tananyag felkészíthetné a hallgatót mindazokra a sajátságokra és nehézségekre, amelyekkel egy ilyen képzés során találkozhat, illetve alapozó képzést nyújt a tanulónak, hogyan kell távoktatásban tanulnia és milyen eszközöket kell vagy érdemes használnia.
Az elektronikus távoktatás jellemzői, a következőek szerint foglalhatók össze:
A távoktatás összköltsége általában lényegesen kisebb a hagyományos képzésénél, de e költségek nagy része, a tananyagok elkészítésével vannak összefüggésben, ezért a képzés elkezdése előtt koncentráltan jelentkeznek, míg a hagyományos képzés általában nagyobb költségei széthúzva és részben a meglévő infrastruktúra költségeiben és a munkatársak fizetésében, részben pedig a diákok kiadásaiban és kiesett munkaidejében jelentkeznek.
Elektronikus távoktatás esetében a képzés megkezdése előtt nagymértékű beruházás szükséges infokommunikációs eszközökre. Ezek költsége természetesen sok esetben nem hárítható a képzés finanszírozására, mivel a már meglévő eszközök felhasználásával is be lehet kapcsolódni a képzésbe. Így a kezdeti beruházások általában többszörösen megtérülnek, főleg komolyabb, hosszabb időt igénylő kurzusok esetében.
· Az egyéni tanulás lehetősége
A képzésben részt vevőknek nem kell megszakítaniuk munkahelyi feladataik végzését, hogy tanórákon vegyenek részt, az elektronikus távoktatás csaknem teljes szabadságot biztosít a tanulók számára a tanulás üteme, időbeosztása, helye tekintetében, ugyanakkor önfegyelemre és motivációra tesznek szert, ami – a tapasztalatok szerint – megjelenik a mindennapi munkában is. Az egyéni, bármikor való tanulás szabadsága ugyanakkor feltételként szabja az infokommunikációs eszközök meglétét, amelyeknek költségvonzatairól és megtérüléséről az előző jellemző keretein belül esett szó.
· Relevancia
Az elektronikus távoktatási tananyagok a felhasználói igények közvetlen kielégítésére készülnek, elméleti és gyakorlati ismeretek átadására egyaránt alkalmasak, továbbá minthogy a tanulók tanulmányaikat integrálják aktív szakmai tevékenységükbe, mind a pedagógiai hatékonyság, mind a személyes motiváció erőteljesebben érvényesül.
· Minőség
A távoktatás, valamint az elektronikus távoktatás alapkövetelménye a folyamatos minőségellenőrzés, mely mind a tananyag előállításában, mind az önálló tanulásban, mind a tanulmányokat lezáró vizsgákon érvényesül, a képzés – idézve a brit Open University meghatározását – „a társadalom ellenőrzése alatt áll”.
· Kiegyenlített tartalom és színvonal
Mivel a képzésnek együtt lesznek részesei a legtávolabbi településen élők is, s mivel a képzés hatékonyságát nem befolyásolják a tanárok, illetve a tanulók egyéni sajátosságai, lehetőségei és korlátai, az adott programot elsajátítók ugyanazt a képzést kapják ugyanabban az időben és ugyanazon egyenletesen magas színvonalon.
Az elektronikus távoktatás előnyei
a képzés résztvevői számára · fejleszti a tanulási készségeket, · a tanulás könnyebben hozzáférhető, · az idő, a hely és a tempó szabadon választható · a tartalom szabadon választható · a módszerek és médiumok változatosak · a képzési útvonal szabadon választható · mérhetők az eredmények · a tanult ismeretek már a tanulás során hasznosíthatók a munkában | a munkaadók számára · lehetővé válik a munkahelyi tanulás · csökkennek a munkaidő kieséssel járó költségek · alacsonyak a képzés költségei · országosan kiegyenlített tartalmú és színvonalú tudást eredményez · a képzés bármikor történhet, · a színvonal változatlan · különböző képességű embereket szolgál · az alkalmazottakat felszabadítja más szerepekre · az új ismeretek javítják a munka eredményességét | az oktatási intézmények számára · szélesedik képzési palettájuk · a meglévő képzések színvonala növekszik · az időtől és a képzés helyétől függetlenül kiegyenlített színvonalú a képzés · rugalmasabb szolgáltatást nyújtanak a partnerek számára · költséghatékonyság · lehetségessé, sőt szükségessé válik a munkatársak professzionális módszertani továbbképzése |
Az elektronikus távoktatás fent bemutatott fő jellemzői tehát egyértelműen e tanulási forma előnyeit hangsúlyozzák. Az előnyök és hátrányok összevetésében az előnyök jelentős túlsúlyban vannak, így e tanulási forma elterjedésének nem a hátrányok túlsúlya, hanem inkább a gazdasági korlátok, valamint a megrögzött szokásokhoz való ragaszkodás, az újtól való elzárkózás ténye szab határt.
Forrás:
Nemes György, Csilléry Miklós (2006): Kutatás az atipikus tanulási formák (távoktatás / e-learning) modelljeinek kifejlesztésére célcsoportonként, a modellek bevezetésére és alkalmazására. Kutatási zárótanulmány, NSZFI, Budapest
Kovács Ilma(2007): Az elektronikus tanulásról. Holnap Kiadó, Budapest
2011. május 20., péntek
Ember legyen a talpán az on-line tanár
Oly sokat hangoztatott, oly sok fórumon megjelenő gondolat, hogy a hagyományos oktatás már nem biztosítja a 21. században elvárt tudás megszerzését, illetve a rendelkezésre álló digitális technológiák is a tradicionális tudástartalmaktól eltérő tudáselemeket igényelnek. Az uniformizált oktatás háttértbe szorulása nem eldöntendő kérdés, hanem megállíthatatlan folyamat. Az elektronikus tanulási környezetek térnyerése új szerepeket rón mind a tanárra, mind a tanulóra.
Fontos-e a tanár jelenléte a konnektivizmusban, ha igen milyen típusú a szerepet célszerű betöltenie? A fenti témában kezdődött eszmecsere a konnektivista kurzusban résztvevők között, melyet az on-line tanulási környezetben lehetésges tanári szerepekről szóló webináriumi előadás váltott ki. A résztvevők többsége a facilitátor szerep mellett tette le a voksát. A konnektivizmusban megjelenő tanári tevékenységnek megítélésem szerint egy finom támogató útmutatásnak kell lennie, mely képes az addig lezárt kapukat megnyitni, elvonni a résztvevőket az üres frázisok mellől. Párszor érzékelhető volt, hogy a csoport egy kérdéskör körül tipródik, és nem tud elszakadni attól. Egy jól irányzott szakértői kérdés vajon nagyon megbolygatta volna a konnektivista kurzus menetét? Irányt mutatott volna, vagy túlságosan is elvitte volna egy gondolati síkon a közös tudásalkotást? Nem tudom. De jó pár ponton éreztem azt, hogy szükségem lenne értékelésre, pontosabban iránymutatás azért, hogy tudjam amit csinálok jó-e, illetve milyen változtatásokat szükséges eszközölni a pozitív irányba való elmozdulás érdekében.
A konnektivizmus is bizonyítja, hogy az on-line tanulási környezetekben és a hálózati tanulás során a pedagógus a háttérbe szorul. A tanárközpontúságtól eljutunk a tanulóközpontúságig. Az ismeretelsajátítás nem egy adott személytől válik függővé, hanem a „felépített” tanulási környezet idézi elő az egyes tudáselemek beépülését a meglévő tudáskonstrukciókba.
Az e-learning tanulási környezetben a tanár szerepe alapvetően három területen jelenik meg. Először is feladata a tanulási tartalmak kiválasztása, rendszerbe szervezése, adott esetben azok előállítása. A kihívás abban rejlik, hogy nem elég a tananyagelemek kiválasztása, elengedhetetlen azok logikus, instrukciókkal történő felépítése. A rendszer sajátossága, hogy a tanári jelenlét hiányával elengedhetetlenné válik a tanuló számára, hogy biztos instrukciót kapjon feladatok megoldására, a tananyagban való navigáláshoz. Ez a szempont hatványozottan fontos, hiszen a célcsoporton belüli digitális egyenlőtlenséget tovább erősítheti a nem megfelelő szinten szerkesztett tananyag. Megítélésem szerint, mivel az elektronikus tananyag használat közben nehezen módosítható, ezért azok tervezésénél fontosabb a képzési igények felmérése, mint a hagyományos képzési programok tervezése esetében. Nem szerencsés az on-line tananyagoknál, ha éles használat közben derülnek fény a tananyag gyermekbetegségire (pl. nem megfelelő logikai sorrend a tananyagban). Mivel az IKT eszközök lehetőséget teremtenek az egyéni tanulási igények kielégítésére, ezért a tanár számára feladat, hogy az individualizáció megjelenjen az on-line tanulási környezetekben. Kőfalvi Tamás(2006) írja, az igényfelmérést követően szükséges a megfelelő e-learning stratégia kiválasztása, majd következhet a tananyag tartalmának kiválasztása, a kurzus igényeihez való alakítása.
A következő szerepkör a tanulási folyamat támogatása, tutorálás. Nehéz, de kihívással teli feladat az aktív, dinamikus, de mégis tényleges ismeretelsajátítást támogató háttér biztosítása. Miben merül ki a támogatási tevékenység? Digitális technológiák használatában való segítség nyújtás, háttérismeret nyújtása, motiválás, a tanulói attitűd formálása, tanulási stratégiák kialakítása, tanuló csoport esetében koordinálás(Kőfalvi, 2006). Láthatjuk, hogy a on-line tanulási környezetben a tanárnak már nem elégséges a 10 éve bejáratott tananyagot előhúzni a farzsebéből, nem elégséges a csakis szónoki képességeire hagyatkozva biztosítani a tudásátadást, nem merülhet ki módszertani repertoárja frontális előadás megtartásában. Az on-line tanulási környezet nagyon kitágítja az ellátandó szerepek körét, valamint a szerep sikeres betöltéséhez szükséges képességeket is. Amennyiben minden egyes résztevékenységet kis felsorolásunkból ellátandó feladatnak tekintünk akkor képzeletbeli „e-tanárunk” egyszerre tananyagfejlesztő, menedzser, pszichológus, stratéga, tréner. Huh tanár legyen a talpán, aki mindegyik szerepet be tudja, és akarja is tölteni. Talán érdemes ezt a temérdek feladatot felosztani, és csak bizonyos területekre koncentrálni. Vagy még eredményesebb, ha tanár minden egyes részfolyamatot egy egész projektként kezel?
A tanár munkájában egyszerre jelenhet meg a támogató, az ösztönző, az edző, a tanácsadó, a mentor, és a konzulens szerepkör. Az aktuálisan betöltendő szerepkört természetesen az aktuális oktatási szituáció határozza meg.
Az értékelés, és ellenőrzés hasonló funkciót tölt be az e-learning tanulási környezetben, mint a hagyományos oktatásban, ugyanis elsődlegesen a tanulói teljesítmény ösztönzését szolgálja. De az értékelés inkábba segítő funkciót tölt be, éppen ezért nem egy adott időszak lezárására irányul, hanem folyamatos tevékenységként jelenik meg. További sajátosság az önellenőrzés, önértékelés térnyerése, éppen ezért az e-tananyagokban a feladatok mellet célszerű, hogy megjelenjen azok megoldása.
Az on-line tanulási környezetek kihívásait már nem elsősorban nem pedagógiai kihívásnak tekinteném, hanem inkább egy komplex, sajátos környezetben megvalósuló tanulási-tanítási folyamathoz köthető erőpróbának.
Felhasznált irodalom:
Kőfalvi Tamás(2006): E-tanítás, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest
Eszköz vagy élményforrás az internet a magyar felhasználóknak?
Találtam egy érdekes felmérést egy kutatásokkal foglalkozó cég oldalán, mely az internet használók típusait vizsgálja.
A GfK Hungária felmérésének a címe: Eszköz vagy élményforrás az internet a magyar felhasználóknak?
Mindjárt az elején ki is jelenti, hogy eszköz, még mindig. A tanulmány ötféle fogyasztó szokásait vizsgálja. Kiderült, hogy már az idősebb korosztály is egyre inkább felfedezi a háló előnyeit, ezáltal azt, hogy például időt takaríthatnak, meg és egyben egyszerűsíthetik az életüket például az online ügyintézés által. Viszont ebben a korosztályban még mindig tapasztalható egy kis félelem az internetes tartalmaktól. Szerintük (30-49 évesek) sokkal jobban kellene ellenőrizni az internetes tartalmakat.
A generációs különbségek az e-világ iránti bizalomban is kiütköznek.
A fiatalok többsége, főleg a tanulók, érzelmi kötődés is tapasztalható, mind a világhálóhoz, mind a digitális eszközökhöz.
„Az internetet elsősorban az innovatív, hedonista habitusú fiatalok
használják, akik főleg az internetezés élményét keresik.
A legtöbb kereskedelmi vállalat és szolgáltató szempontjából értékes célcsoportnak tartott 18-49 éves internetezői társadalom azonban inkább praktikus célokra használja a világhálót” - mondta Bacher János, a GfK Hungária ügyfélkapcsolati igazgatója.
A GfK Hungária által meghatározott digitális attitűd-szegmensek:
Megszállottak 38,5%
Neten lógók 11,2%
Kütyümániások 17,1%
Célzott tájékozódók 25,6%
Bizalmatlanok 38,5%
Megszállottak: a nethez érzelmileg köthető fiatalok virtuális világa. Y és Z nemzedék. A felmérés szerint kb. 230 ezren tartoznak ide. Nekik többféle kütyüjük van, természetesen mind testre szabva. Életüket ezen keresztül élik, a social média intenzív jelenléte mellett. A felmérés innovátoroknak, korai adaptálóknak nevezi őket. Legfontosabb számukra az állandó online jelenlét.
Neten lógók: ez a csoport kb. 320 ezres tábora kevésbé eszközfüggő. Számukra az internetes tartalmak szerkesztése, a tartalmakhoz való hozzászólás a fontos. Blogolnak, twittereznek, egyértelműen interaktívak. Leginkább a 30-39 éves férfiak alkotják azt a kört.
Kütyümániások: Közel félmilliós csoport. Nekik nem a netezés az öröm, hanem a hozzá tartozó mobil eszköz használata. Mindent tudnak az eszközről és természetesen állandóan fejlesztik. Jellemzőjük a „meteriális affinitás”, keveset neteznek, azt is leginkább hordozható eszközön teszik.
Célzott tájékozódók: racionális netezők. Az internetezés számukra a folyó ügyek intézése, nem pedig kapcsolatépítés, élménykeresés- nagyjából 750 ezer netező viszonyul ilyen módon a nethez. Nem kötődnek közösségi oldalakhoz, web2 tartalmakhoz, és a hardver eszközök sem hozzák különösebben lázba őket.
Az online ügyintézés, az e-kapu a sikeres marketing kommunikáció eleme.
A bizalmatlanok: Szerintük szigorúbban kellene szabályozni az online tartalmakat. Jobban félnek a vírusoktól mintsem, hogy internetezzenek. A többi típushoz képest lemaradva reagálnak az IT piac új termékeire, változásokra. Létszámuk kb 1,1 millió fő, sajnos a legnépesebb csoport.
Mi eddig nagyjából az internethez kötődő különbözőségünket, a korosztályokból fakadó eltérőségekre vezettük vissza. Ez a felmérés a korosztályok mellett vizsgálja az internethez kapcsolódó szokásokat.
Az egyértelműen kijelenthető, hogy az internetezési szokásaink folyamatos változáson mennek át. A hagyományos tevékenységek, hírolvasgatás, e-mailozás, böngészés mellett egyre többen fedeznek fel az olyan hasznos funkciókat melyek az internetezés hasznosabb, tudatosabb felhasználásait mutatják.
kép forrása:http://bit.ly/mQFVyy
Biztos vagyok benne, hogy a netezők nagy százalékban használják már a világhálót például álláskeresésre, háttérbe szorítva a hirdetési újságokat, nem beszélve arról, hogy az álláshirdetések nagy részére az önéletrajzot online kérik elküldeni. Statisztikák szerint évi több százezren választják az online banki ügyintézést. A felvi.hu szerint az idén átfordult az online jelentkezők oldalára a mérleg. 140 579-en nyújtottak be felvételi jelentkezést ebből 81 ezren online. Tavaly még csak 67 598-an voksoltak az e-felvételire.
Az internetes rádió és tévéadást hallgatók és nézők száma is folyamatosan növekszik. Az internetezők 55 százaléka hallgat rádiót és 29 százalék rendszeresen tévézik a neten.
A chetet egyre inkább felváltja az online telefonálás. A facebookon nem rég elindult számítógépről számítógépre ingyenes hívást kínáló szolgáltatás és a fejlesztők dolgoznak azon, hogy közösségi portálról vezetékes és mobil telefont is hívhassunk. A fejlődés tehát megállíthatatlan és egyre inkább bekapcsolódik az emberek nagy része.
A netezők között, 10-ből kilencen a vásárlás előtt tájékozódnak, információt gyűjtenek, mielőtt vásárolni szándékoznak. Gyártók, forgalmazók oldalait hasonlítgatják össze. Sokan tájékozódnak ár-összehasonlító oldalakon, de fórumokon is hasznos információkra lehet bukkanni, mind pozitív mind negatív tapasztalatokról. A netezők több mint fele vásárolt már online és egyre nő az online aukciós oldalakról vásárlók száma is.
kép forrása:http://bit.ly/mQFVyy
Az én legújabb kedvenceim a közösségi vásárló oldalak, az e-kereskedelem, ezek közül is a csoportos vásárlói oldalak. Ezek arra épülnek, hogy ösztönözzék az embereket, hogy ha többen is vesznek a termékből, szolgáltatásból akkor a vevők kedvezményt kapnak.
A kedvezmény jelentős, 50-70 százalék is lehet. Én jutottam már így fél áron mozi és színházjegyhez, de lefeleztük éttermi számlánkat is.
Most így átgondolva mindenképpen azt látom, ha tudatosan használjuk a Hálót, hasznos dolgokra és élményekre tehetünk szert a segítségével.
Források
http://www.gfk.hu/imperia/md/content/gfk_hungaria/pdf/press_2011/press_hun /press_2011_04_27_h.pdf
http://www.mediainfo.hu/tanulmanyok/essay.php?id=929
A GfK Hungária felmérésének a címe: Eszköz vagy élményforrás az internet a magyar felhasználóknak?
Mindjárt az elején ki is jelenti, hogy eszköz, még mindig. A tanulmány ötféle fogyasztó szokásait vizsgálja. Kiderült, hogy már az idősebb korosztály is egyre inkább felfedezi a háló előnyeit, ezáltal azt, hogy például időt takaríthatnak, meg és egyben egyszerűsíthetik az életüket például az online ügyintézés által. Viszont ebben a korosztályban még mindig tapasztalható egy kis félelem az internetes tartalmaktól. Szerintük (30-49 évesek) sokkal jobban kellene ellenőrizni az internetes tartalmakat.
A generációs különbségek az e-világ iránti bizalomban is kiütköznek.
A fiatalok többsége, főleg a tanulók, érzelmi kötődés is tapasztalható, mind a világhálóhoz, mind a digitális eszközökhöz.
„Az internetet elsősorban az innovatív, hedonista habitusú fiatalok
használják, akik főleg az internetezés élményét keresik.
A legtöbb kereskedelmi vállalat és szolgáltató szempontjából értékes célcsoportnak tartott 18-49 éves internetezői társadalom azonban inkább praktikus célokra használja a világhálót” - mondta Bacher János, a GfK Hungária ügyfélkapcsolati igazgatója.
A GfK Hungária által meghatározott digitális attitűd-szegmensek:
Megszállottak 38,5%
Neten lógók 11,2%
Kütyümániások 17,1%
Célzott tájékozódók 25,6%
Bizalmatlanok 38,5%
Megszállottak: a nethez érzelmileg köthető fiatalok virtuális világa. Y és Z nemzedék. A felmérés szerint kb. 230 ezren tartoznak ide. Nekik többféle kütyüjük van, természetesen mind testre szabva. Életüket ezen keresztül élik, a social média intenzív jelenléte mellett. A felmérés innovátoroknak, korai adaptálóknak nevezi őket. Legfontosabb számukra az állandó online jelenlét.
Neten lógók: ez a csoport kb. 320 ezres tábora kevésbé eszközfüggő. Számukra az internetes tartalmak szerkesztése, a tartalmakhoz való hozzászólás a fontos. Blogolnak, twittereznek, egyértelműen interaktívak. Leginkább a 30-39 éves férfiak alkotják azt a kört.
Kütyümániások: Közel félmilliós csoport. Nekik nem a netezés az öröm, hanem a hozzá tartozó mobil eszköz használata. Mindent tudnak az eszközről és természetesen állandóan fejlesztik. Jellemzőjük a „meteriális affinitás”, keveset neteznek, azt is leginkább hordozható eszközön teszik.
Célzott tájékozódók: racionális netezők. Az internetezés számukra a folyó ügyek intézése, nem pedig kapcsolatépítés, élménykeresés- nagyjából 750 ezer netező viszonyul ilyen módon a nethez. Nem kötődnek közösségi oldalakhoz, web2 tartalmakhoz, és a hardver eszközök sem hozzák különösebben lázba őket.
Az online ügyintézés, az e-kapu a sikeres marketing kommunikáció eleme.
A bizalmatlanok: Szerintük szigorúbban kellene szabályozni az online tartalmakat. Jobban félnek a vírusoktól mintsem, hogy internetezzenek. A többi típushoz képest lemaradva reagálnak az IT piac új termékeire, változásokra. Létszámuk kb 1,1 millió fő, sajnos a legnépesebb csoport.
Mi eddig nagyjából az internethez kötődő különbözőségünket, a korosztályokból fakadó eltérőségekre vezettük vissza. Ez a felmérés a korosztályok mellett vizsgálja az internethez kapcsolódó szokásokat.
Az egyértelműen kijelenthető, hogy az internetezési szokásaink folyamatos változáson mennek át. A hagyományos tevékenységek, hírolvasgatás, e-mailozás, böngészés mellett egyre többen fedeznek fel az olyan hasznos funkciókat melyek az internetezés hasznosabb, tudatosabb felhasználásait mutatják.
kép forrása:http://bit.ly/mQFVyy
Biztos vagyok benne, hogy a netezők nagy százalékban használják már a világhálót például álláskeresésre, háttérbe szorítva a hirdetési újságokat, nem beszélve arról, hogy az álláshirdetések nagy részére az önéletrajzot online kérik elküldeni. Statisztikák szerint évi több százezren választják az online banki ügyintézést. A felvi.hu szerint az idén átfordult az online jelentkezők oldalára a mérleg. 140 579-en nyújtottak be felvételi jelentkezést ebből 81 ezren online. Tavaly még csak 67 598-an voksoltak az e-felvételire.
Az internetes rádió és tévéadást hallgatók és nézők száma is folyamatosan növekszik. Az internetezők 55 százaléka hallgat rádiót és 29 százalék rendszeresen tévézik a neten.
A chetet egyre inkább felváltja az online telefonálás. A facebookon nem rég elindult számítógépről számítógépre ingyenes hívást kínáló szolgáltatás és a fejlesztők dolgoznak azon, hogy közösségi portálról vezetékes és mobil telefont is hívhassunk. A fejlődés tehát megállíthatatlan és egyre inkább bekapcsolódik az emberek nagy része.
A netezők között, 10-ből kilencen a vásárlás előtt tájékozódnak, információt gyűjtenek, mielőtt vásárolni szándékoznak. Gyártók, forgalmazók oldalait hasonlítgatják össze. Sokan tájékozódnak ár-összehasonlító oldalakon, de fórumokon is hasznos információkra lehet bukkanni, mind pozitív mind negatív tapasztalatokról. A netezők több mint fele vásárolt már online és egyre nő az online aukciós oldalakról vásárlók száma is.
kép forrása:http://bit.ly/mQFVyy
Az én legújabb kedvenceim a közösségi vásárló oldalak, az e-kereskedelem, ezek közül is a csoportos vásárlói oldalak. Ezek arra épülnek, hogy ösztönözzék az embereket, hogy ha többen is vesznek a termékből, szolgáltatásból akkor a vevők kedvezményt kapnak.
A kedvezmény jelentős, 50-70 százalék is lehet. Én jutottam már így fél áron mozi és színházjegyhez, de lefeleztük éttermi számlánkat is.
Most így átgondolva mindenképpen azt látom, ha tudatosan használjuk a Hálót, hasznos dolgokra és élményekre tehetünk szert a segítségével.
Források
http://www.gfk.hu/imperia/md/content/gfk_hungaria/pdf/press_2011/press_hun /press_2011_04_27_h.pdf
http://www.mediainfo.hu/tanulmanyok/essay.php?id=929
Az információs társadalom biztonsága-e a kérdés vagy a társadalom biztonsága? (Z. Karvalics László könyvének továbbgondolása)
Ebben a tanulmányban Z. Karvalics László Az információs társadalom keresése című könyvének a biztonságra vonatkozó fejezetéhez fűzök megjegyzéseket. Az ő szemszögéből a kérdés elsősorban az internettel kapcsolatos.
1. Az információs rendszerekre leselkedő veszélyek prognosztizálása
Ausztráliában már 1995-ben, az Internet elindulásakor elemezték a digitális korszak veszélyeit, s 4 ilyen forgatókönyvet dolgoztak ki. 3 veszélyeztetett tárgyat találtak: a rendszer fizikai biztonságát (kapcsolóközpont), a műveletek biztonságát (E-csalás), az intézmények biztonságát. Ezen kockázatok együttes jelentkezése a lokális és globális elemek összekapcsolódásával éveken át tartó válságot okozhatna. De – állítólag – nem állíthatná meg a fejlődési folyamatot. Lehetnek speciális kockázatok, pl. a pszeudonim hálózati identitás-turizmus (Young, 2001), az auto-reply mail (Hupet, 2001). Tulajdonképpen, az internetes vírusok és kémprogramok problematikájáról van szó, amely az orvostudomány és a biológiai vírusok harcát idézi.
Az információs társadalommá válással kapcsolatban azonban átfogó kérdések is tisztázandók. Tehát, nemcsak az, hogy milyen balesetek vagy bűnesetek lehetségesek egy-egy részterületen, hanem az is, hogy az egész folyamat kézben tartható-e, nem fordul-e az emberi társadalom ellen?
2. A fejlődéssel szembeni aggályok sora:
a) Kompexitás-paradoxon
A probléma lényege, hogy az üzemméret növekedésével egyre tökéletesebb, de egyre ingatagabb rendszerek jönnek létre. Ez egy általános rendszerelméleti kérdés.
b) Platón revisited
A működésképtelenség kockázata a segédeszközök megsemmisülésekor: ez a probléma fölmerül mindenféle specializálódás, azaz, munkamegosztás esetén, amennyiben nem minden dolgozó képes áttekinteni a munkafolyamatokat (lásd a Ford-módszert, azaz, a futószalagot).
A korábbi beépített rendszervédő biztosítékok elhanyagolásának kockázata is felmerül.
c) A gombnyomás-effektus
A tömegpusztító fegyvereket is emberek üzemeltetik. Az információs társadalom infrastruktúrája is elpusztítható. A teljes rendszer könnyebben elpusztítható-e így, mint korábban?
d) „Imádkozó sáska” forgatókönyv
Poszt-humán világállapot felé tartunk. A gépek kiszorítják az embert.
3. Az aggályok értékelése
Az imént felsorolt négy forgatókönyvet mint antiutópiát egyaránt tudománytalannak tartja Z. Karvalics László. Szerinte a komplexitás-paradoxon inadekvát módon kezeli a rendszerelméleti kategóriákat. A másik három pedig metatudományos probléma. Azaz, ideológiai természetű a diskurzus.
Engem nem győzött meg Z. Karvalics érvelése. Ami a kompexitás-paradoxont illeti, nézzük csak meg az eurozónát, az euró stabilitását. Görögország, Írország, Portugália – vajon nem éppen azt bizonyítják-e, hogy a rendszerméret növekedése egy határon túl ingataggá teheti a rendszert? Ami az ideológiai természetű diskurzusokat illeti, a Mary Douglas és Aaron Wildawsky szerzőpáros már 1982-ben elemezte az ideológiai kiindulópontokat. Ezek az alábbiak:
a) Centrum-periféria tengely
A centrum kevésbé érzékeny a veszélyekre, mint a periféria. Az eltérő tapasztalat megszüntetheti az érdemi kommunikációt a centrum és a periféria közt, amely tudományos vitából morális vitává silányulhat.
b) Közösségi tengely
A kisközösségben a közjó védelme a veszélymeghatározás célja. A normavilág mellékterméke a hibáztatás rendszere. Globális szinten nehezebb kialakítani a közjó és a hibáztatás autentikus formáit. Diszfunkcionális értelmezések: a pénzügyi életben pl. összeesküvés-elméletek jelennek meg a funkcionális működés megragadása helyett.
c) Értéktengely: Mi a fontosabb?
Csökkent a gyermekhalandóság – megszűnt egy szabályozó mechanizmus. Baj ez vagy vívmány? A kulturális kezelési mód – a mintázat – lassabb változása túlnépesedést okoz. A növekedés elfogadása és a hozzá való alkalmazkodás vagy az egyensúlyteremtés a cél?
A válaszok keresésének nehézsége: Az információszerzés és feldolgozás komfortját axiomatikus megalapozás helyett érték-imperatívuszokkal helyettesítik. Értelmezési hiány keletkezik a kontextushiány miatt.
4. Analógiák
Z. Karvalics fölismerte, hogy az ideológiai jellegű kérdések megoldása, gyakorlatilag, nem garantálható, mégis elbagatellizálta a problémát. Hiszen a következmények súlyossága szinte a végtelenségig fokozódhat. Pl. ha a centrum egyáltalán nem veszi figyelembe a periféria aggályait. Vegyük pl. Gyöngyöspata nem roma lakosságának biztonságát. A centrum (az Orbán-kormány) csak azután foglalkozott a témával, hogy a külföldi média is felfigyelt az ügyre. A centrum-periféria információkülönbségre épül a szubszidiaritás elve, azonban a közbiztonság kérdését a magyar kormány nem kívánja az önkormányzatok kezébe adni. Tehát a centrum szeretné kisajátítani annak a problémának a megoldását, amire csak a periféria képes. Ezzel a centrum-periféria aggály is, a közösségi tengely aggálya is bizonyítást nyert. Miért történne ez másképpen az információs társadalomban?
Ami a szabályozó mechanizmusokat illeti, azok látszólag is megoldhatják a problémát, elhitetvén a közösséggel, hogy túl vannak rajta, miközben ez tévedés. Mit tudunk az európai nemzetek történelméről, pl. az eredeti tőkefelhalmozásról az 1600-as években Angliában? Vajon hogyan oldották meg az angol jogrendszerben a nincstelen parasztok megélhetési bűnözését? Halálos ítéletekkel. Vagy kivándorlással. Magyarországon 2010-ben és 2011-ben? Növelték a rendőrség létszámát és költségvetését. Nyilvánvaló, hogy a problémát nem megoldják, hanem csak kezelik, elviselhetővé teszik, mivel új munkahelyek azokban a térségekben nem jönnek létre. De lépjünk túl a sikertelen Magyarországon! A világ vezető gazdasági hatalmának, az Amerikai Egyesült Államoknak a külpolitikája 2000 után mit bizonyít? Irakban és Afganisztánban milyen célokat követtek? Az előző rendszer lerombolása után képesek-e új működőképes rendszert létrehozni? Nem. Legalábbis, egy-két évtized alatt nem. Tehát, akik ma élnek, helyzetük romlását érzékelhetik. Ugyanúgy, mint a magyar állampolgároknak az a része, aki 1990 előtt is élt. Többségük anyagi helyzetének romlását érzékelheti. Annak ellenére, hogy történt növekedés is, egyensúlyteremtés is. Az utóbbi volt a Bokros-csomag. Vagy a mostani Széll Kálmán-terv. De a formai egyensúly nem garantálja a korábbi biztonság fennmaradását. Pl. az egészségügyi ellátásét sem, a közbiztonságét sem.
Z. Karvalics László szerint az információs társadalom szuperrendszerként vizsgálandó mint „befoglaló halmaz.” Z. Karvalics az információs társadalmat globálisnak tartja, azért, mert globális szinten replikálódnak, azaz, terjednek és módosulnak az eszmék, s ennek létrejöttek az infrastrukturális alapjai. „Létrejött a kölcsönös összekapcsolhatóság (interconnectivity). Az új szocializációs elemek már szinte kizárólag csak a globális rendszerszintet jellemzik. A bioszféra a társadalom részévé válik. Az önálló evolúciós mozgást produkáló kultúra puzzle darabkái: a tárgyak, élőlények mellett az ideák. Az információs társadalmat kizárólag rendszerként és rendszerdinamikáját figyelembe véve tudjuk teljes valóságában megközelíteni. Rendszerszint-ugrás zajlik: most alakul ki az új biokulturális rendszer. Jellegzetessége, hogy a régi egyensúlyi és biztonsági elemek már nem működnek, újak még nincsenek. Új mintázatok kellenek: új szerveződési és munkamegosztás, energia- és információtranszfer. Az integráció új fokának kell létrejönnie.”
Z. Karvalics a „kell” mellé odaképzeli, hogy „lesz”. Tehát létre fog jönni, meg fog oldódni. Hogy törvényszerűen ki fognak alakulni azok az új mintázatok, új szabályozó rendszerek, amelyek egy rendszerszinttel feljebb, tehát egy tágabb keretben oldják meg azokat a problémákat, amelyeket jelenleg semmilyen szinten nem oldanak meg. Mikor? És mi a garancia erre? Az Európai Unió küld majd rendőröket Gyöngyöspatára? Igaz, az amerikaiak küldenek tanácsadókat. De ettől még nem történik rendszerszint-ugrás. Az Európai Unió nem fog tartós munkahelyeket teremteni Magyarországon, s nem is fogja elcsábítani a képzetlen munkanélkülieket Magyarországról. Tény, hogy léteznek EU-s források, pl. strukturális és kohéziós alap, de az EU költségvetése az EU GDP-jének 1%-át képezi. Azaz, miközben lezajlik egy rendszerszint-ugrás, a nemzeti szintről európai szintre kerül a szabályozás, a források újraosztásának néhány eleme – ez nem oldja meg a problémákat. Csak kezeli – mint az angolok a megélhetési bűnözés kérdését az 1600-as években.
5. A kontrollforradalom kérdése
Beniger logikája szerint új irányító és ellenőrző intézmények várhatóak, kontrollforradalom – a kontrollválság leküzdésére. Új komponensrendszerek létrejötte.
Jó lett volna, ha Z. Karvalics László jobban elmélyed a témában. Mert akkor kiderült volna, hogy az információs társadalomnak tekintett újdonságok szerepe eltörpül a folyamatban. Már az ókorban is voltak irányító és ellenőrző intézmények. Pl. Egyiptomban az írnokok, Az ókori Athénban kisorsolt hivatalnokok. Az ókori zsidók közt – bírók. A középkorban nemesi származás kellett ahhoz, hogy az ember irányító vagy ellenőrző pozícióba kerülhessen. De kételyek így is maradtak. Nem minden nemes volt hű a királyhoz – Isten után a legfőbb hűbérurához. A középkor fénykorában Mátyás király álruhában járkált, hogy felmérje, a törvényeit betartják-e. Vagy a Habsburg-birodalomban, majd az Osztrák-Magyar Monarchiában fejlett titkosszolgálati rendszer működött. Részben a rendszernek köszönhető tájékozottsága miatt gondolhatott Magyarország miniszterelnöke, Tisza István aggódva arra a problémára az első világháború kirobbanásának előestéjén, hogy a nemzetiségek föllázadhatnak, átpártolhatnak az ellenséghez. Ez meg is történt. A Tanácsköztársaság leverése után a magyar állam a háborút megelőzőnél is erőteljesebben ellenőrizte az iskolák vallásos és nemzeti szellemű nevelését és a pártok működését is. A kommunistákat betiltották, a szociáldemokratákat ellenőrizték.
A szocializmus évtizedeiben a rendőrség III/III-as ügyosztálya szervezett be ügynököket, akik a lakosság nézeteiről, hangulatáról készítettek jelentéseket.
A téma ma sincs lezárva. Az MSZP a Fideszt törvénytelen adatgyűjtéssel vádolja (Kubatov-lista).
Manapság az állam irányító és ellenőrző szerepének kérdése gazdasági színezetben is felvetődik. Drága a magyar önkormányzati rendszer. Az Orbán kormány előbb funkcióikat, majd, valószínűleg, magukat az önkormányzatokat is le fogja építeni. Először az történik, hogy az önkormányzatok az állam vagy valamelyik egyház fennhatósága alá kénytelenek adni oktatási és egészségügyi intézményeiket. Indokolatlan lenne ezt a folyamatot közvetlenül összekapcsolni az információs társadalom eljövetelével. Hiszen mi következne abból: decentralizáció vagy centralizáció? Mindkettőre lenne indok: decentralizáció azért lehetséges, mert a hálózati elvvel megszervezhetné magát a társadalom, könnyebben, mint korábban. Centralizáció pedig azért, mert könnyebb lenne – kevesebb költséggel és időráfordítással járna – összehangolni a társadalmi igényeket a mai internetes korszakban, tehát irányítani a társadalmat.
Inkább kultúrafüggő a dolog, nem technikafüggő.
6. A rizikótársadalom, amelyet úgy hoztunk létre, hogy nem akartuk
A rizikótársadalom fogalma (Ulrich Beck, 1986) az átmenetiséget tükrözi két rendszerszint között. Mélyreható intézményi válságok vannak (pl. a környezetszennyezés miatt). Z. Karvalics belemélyedhetett volna abba, hogy ez a kapitalizmus (a monopolkapitalizmus vagy éppen a fogyasztói társadalom) válsága – nem a technológiáé.
Ugyanis a kapitalizmusra jellemző profitmaximalizálási mechanizmus és a GDP-növekedésre támaszkodó szociálpolitika a környezetszennyező technológiák bevetésével járó folyamatok fő mozgatórugója, nem a technológia javításának vágya. Az egyéni profit és a tágabb környezet védelmének összehangolása állami feladat lenne. Viszont a kapitalista termelési mód és a globalizáció révén – amely már a XIX. században elkezdődött, majd átmenetileg visszafordult – a tőketulajdonos egyre kevésbé része annak a környezetnek, ahol a termelés folyik. Ezért hajlandó nem törődni annak megóvásával. Már Oswald Spengler leírta a Nyugat alkonyában, hogy a civilizáció legyőzi a kultúrát, az urbanizációval a felelős gondolkodás szorul háttérbe.
A kockázatok kezelésére „reflexív modernizációt” ajánlott Beck. „Szisztematikus reflexiót” Hupet (2001). Z. Karvalics szerint ezek a globális információs társadalomra mint új rendszerszintre szabott kontroll szinonimái. Sajnos, a fölsoroltak alapján nehéz értelmezni a fogalmakat. Hiszen, nem derül ki, hogy lehetne-e része a reflexív modernizációnak – az újraállamosítás?
7. Z. Karvalics félresöpri a biztonsággal kapcsolatos kételyeket
Z. Karvalics szerint tarthatatlan a komplexitás-csapda elmélet, mivel magasabb szinten újrateremtődhet a stabilitás, alacsonyabb szinten pedig megmaradhatnak a régebbi egyszerűbb megoldások.
Elvileg, igen. De nézzük a konkrétumokat – Magyarországot. Ha az Európai Unió a magasabb szint, amelyen még csak most jön létre az új stabilitás, vajon Magyarországon mint alacsonyabb szinten megmaradnak-e a régebbi bevált megoldások – a munkanélküliség kezelésére és a szakképzésre? Pl. megmaradnak-e a vidék foglalkoztatását biztosító termelőszövetkezetek, vidékre telepített ipari cégek, az állami vagy szövetkezeti felvásárlásra építő háztáji gazdálkodás vagy az állami ipari cégek szakmunkásképzésben való részvétele? Nem, a termelőszövetkezetek és vidéki ipari cégek száma megritkult, az állami cégeket fölvásárló magáncégek pedig legfeljebb maguk számára képeznek ki szakmunkásokat. A régi bevált megoldás fennmaradását mezoszinten már semmi nem garantálja, miközben a makroszint sem kínál még megoldást.
A gombnyomás-effektus sem aktuális – Z. Karvalics szerint – mert még ki sem fejlődött az a globális szabályozó rendszer, amit az fenyegethetne. Az élet rácáfolt erre a gondolatra. Magyarországon a közigazgatásban van egy hiányos év (1990 és 2010 közt), amelynek a nyugdíjakra vonatkozó adatbázisa részben elveszett, mert már csak számítógépen volt nyilvántartva. Lehet, hogy nem szándékosság volt a háttérben – de egy gombnyomáson múlhatott.
„A társadalom evolúciója a növekedés, a megismerés és az integráció.” – állítja Z. Karvalics László. Ha ez a három cél képviseli a jövőt, akkor Platón kifogása alaptalan. A minőségvesztésre való figyelmeztetése viszont akkor is jogos! A nem megtanulás esetén kevesebbet tud az ember, mint a megtanulás esetén (memorizálás-írás), és a gyors internetes vagy egy filmből való tanulás esetén kevesebbet ért meg egy filozófus vagy író gondolataiból, mint a könyvből való elmélyült tanulás esetén.
Azt nehéz elhinni, hogy mindig a növekedés jelenti az evolúciót, a jót az evolúció számára.
A mindenáron való növekedés kockázataira, annak kontraproduktív jellegére az elmúlt hónapok észak-afrikai és közel-keleti forradalmi hullámai szolgáltattak bizonyítékokat. Ugyanis az észak-afrikai fiatal munkanélküliek millióinak foglalkoztatására semmi esély – se Afrikában, se máshol. A növekedés törvényszerűen vezet konfliktusokhoz. A konfliktus jó az evolúciónak? Bízzunk benne, hogy újra lesznek háborúk – mert az a jó? S akkor szabályozni fogják a túlnépesedést is – mégse lesz akkora a növekedés. Vajon nem lenne-e jobb megelőzni a túlnépesedést – és a háborút?
A sport- és hobbitevékenységek megőrzik-e a régi tudást? Z. Karvalics optimizmusa ezen a téren is alaptalan. Elég, ha kihaló ételkészítési receptekre gondolunk. Kérdéses a természeti népek jövője is. Nem biztos, hogy örökké fenn fogják tartani a változatosságot (creativ diversity) – több finn-ugor nép halt már ki – a merja, a muroma, a lív –, s pl. a hantik és a manysik jövője sem garantált.
A gépi intelligencia kívülről vezérelt – nem veszélyes – Z. Karvalics szerint.
Ebben talán igaza lehet. Közvetlenül nem veszélyes. De ha filozófiaivá tesszük a kérdést, s Nyikolaj Bergyaev fölvetését vesszük elő, azt, hogy az ember az eszközök előállításának eszközévé válik, akkor az aggodalom jogos. Arról van szó, hogy az ember elfelejt azzal foglalkozni, hogy mit szeretne alkotni, miért szeretne élni – ehelyett a különböző gépek alkotására szenteli energiáját – a nélkül, hogy átgondolná, mit miért tesz.
A replikatív egységgé válás lehetetlensége biztonsági kockázat lenne az emberiség számára. (Csányi, Hawking, 2001) Ez egy jogos felvetés.
Vajon mi védi meg a kis népeket? Elvileg a közérdek – érvel Z. Karvalics.
A lokalitások, tehát a kisebb közösségek védelmére szóló érv, hogy miközben az új tudások előállítása egyre méretesebb kulturális gépeket igényel, a váratlan innovációk a nem algoritmizálható tartományokban születnek.
A teremtő tett – creative action – az igazi érték (Koestler, 1964). A tudástársadalmak a sokféle tudások társadalmaiként épülnek. A UNESCO 1995-ös jelentése (Our Creative Diversity) a lokalitás és az egyetemes emberi minőségek jelentőségét értelmezte. A nemzeti identitás-gazdaságok erősödése nem árt a globalizációnak.
Viszont sehol semmi garancia! A döntéshozók és a közbeszéd aktuális alakítóin múlnak az információs társadalom biztonságával kapcsolatos döntések.
„A kockázatértékelés kulturális kötődések által meghatározott folyamat.” (írta Mary Douglas, 1982)
Szilágy Ákos esztéta megkülönböztet jobboldali és baloldali mentalitást. Az utóbbi másodlagosnak tekinti az organicitást. Tehát azon is múlik a biztonság, hogy éppen jobboldali vagy baloldali mentalitású a politikai vezetés.
„Akkor lesz sikeres az alkalmazkodás, ha felülvizsgálhatóvá válnak a nézetek egyfajta társadalmi önkritika jegyében. Észlelésbe ágyazott döntés-előkészítés és döntéstámogatás történik, aminek információs háttérrendszere és bizalmi dimenziói vannak.” – ezek a feltevések jogosak, de hol vannak a garanciák?
Z. Karvalics szerint az információ befogadásának alapja a transzformációs bázis.
Ennek kialakítására javasolt:
– a megalapozott tudományos eredményeken alapuló megközelítések népszerűsítése
– a kulturális, érték- és előismereti kötöttségek felismertetésével és az önreflexió igényének kialakításával.
Igen. De vajon miért nem sikerül ez a társadalomtudományok terén? Pl. a marxizmus kiszorítása segítette vagy rontotta a tudományosság terjedését?
Vagy egy technikai kérdés – a vízierőművek kérdése – vajon miért nem vitatható meg tudományosan a mai Magyarországon?
Mi garantálja, hogy azoké legyen a hatalom, akik a legfelkészültebbek, akik képesek megtalálni és képviselni a közjót? Már Szókratész is föltette ezt a kérdést, s nem talált rá megnyugtató választ.
Z. Karvalics túlságosan általánosan fogalmaz, nem megy le a mélybe a kudarcok – pl. a transzformációs bázis alacsony színvonalának – feltárására.
„Az optimistát leutópiázzák, ha az információs társadalom dicsőségét zengi” – írja könyve utószavában. A fölvetés jogos. De talán nincs igazuk?
1. Az információs rendszerekre leselkedő veszélyek prognosztizálása
Ausztráliában már 1995-ben, az Internet elindulásakor elemezték a digitális korszak veszélyeit, s 4 ilyen forgatókönyvet dolgoztak ki. 3 veszélyeztetett tárgyat találtak: a rendszer fizikai biztonságát (kapcsolóközpont), a műveletek biztonságát (E-csalás), az intézmények biztonságát. Ezen kockázatok együttes jelentkezése a lokális és globális elemek összekapcsolódásával éveken át tartó válságot okozhatna. De – állítólag – nem állíthatná meg a fejlődési folyamatot. Lehetnek speciális kockázatok, pl. a pszeudonim hálózati identitás-turizmus (Young, 2001), az auto-reply mail (Hupet, 2001). Tulajdonképpen, az internetes vírusok és kémprogramok problematikájáról van szó, amely az orvostudomány és a biológiai vírusok harcát idézi.
Az információs társadalommá válással kapcsolatban azonban átfogó kérdések is tisztázandók. Tehát, nemcsak az, hogy milyen balesetek vagy bűnesetek lehetségesek egy-egy részterületen, hanem az is, hogy az egész folyamat kézben tartható-e, nem fordul-e az emberi társadalom ellen?
2. A fejlődéssel szembeni aggályok sora:
a) Kompexitás-paradoxon
A probléma lényege, hogy az üzemméret növekedésével egyre tökéletesebb, de egyre ingatagabb rendszerek jönnek létre. Ez egy általános rendszerelméleti kérdés.
b) Platón revisited
A működésképtelenség kockázata a segédeszközök megsemmisülésekor: ez a probléma fölmerül mindenféle specializálódás, azaz, munkamegosztás esetén, amennyiben nem minden dolgozó képes áttekinteni a munkafolyamatokat (lásd a Ford-módszert, azaz, a futószalagot).
A korábbi beépített rendszervédő biztosítékok elhanyagolásának kockázata is felmerül.
c) A gombnyomás-effektus
A tömegpusztító fegyvereket is emberek üzemeltetik. Az információs társadalom infrastruktúrája is elpusztítható. A teljes rendszer könnyebben elpusztítható-e így, mint korábban?
d) „Imádkozó sáska” forgatókönyv
Poszt-humán világállapot felé tartunk. A gépek kiszorítják az embert.
3. Az aggályok értékelése
Az imént felsorolt négy forgatókönyvet mint antiutópiát egyaránt tudománytalannak tartja Z. Karvalics László. Szerinte a komplexitás-paradoxon inadekvát módon kezeli a rendszerelméleti kategóriákat. A másik három pedig metatudományos probléma. Azaz, ideológiai természetű a diskurzus.
Engem nem győzött meg Z. Karvalics érvelése. Ami a kompexitás-paradoxont illeti, nézzük csak meg az eurozónát, az euró stabilitását. Görögország, Írország, Portugália – vajon nem éppen azt bizonyítják-e, hogy a rendszerméret növekedése egy határon túl ingataggá teheti a rendszert? Ami az ideológiai természetű diskurzusokat illeti, a Mary Douglas és Aaron Wildawsky szerzőpáros már 1982-ben elemezte az ideológiai kiindulópontokat. Ezek az alábbiak:
a) Centrum-periféria tengely
A centrum kevésbé érzékeny a veszélyekre, mint a periféria. Az eltérő tapasztalat megszüntetheti az érdemi kommunikációt a centrum és a periféria közt, amely tudományos vitából morális vitává silányulhat.
b) Közösségi tengely
A kisközösségben a közjó védelme a veszélymeghatározás célja. A normavilág mellékterméke a hibáztatás rendszere. Globális szinten nehezebb kialakítani a közjó és a hibáztatás autentikus formáit. Diszfunkcionális értelmezések: a pénzügyi életben pl. összeesküvés-elméletek jelennek meg a funkcionális működés megragadása helyett.
c) Értéktengely: Mi a fontosabb?
Csökkent a gyermekhalandóság – megszűnt egy szabályozó mechanizmus. Baj ez vagy vívmány? A kulturális kezelési mód – a mintázat – lassabb változása túlnépesedést okoz. A növekedés elfogadása és a hozzá való alkalmazkodás vagy az egyensúlyteremtés a cél?
A válaszok keresésének nehézsége: Az információszerzés és feldolgozás komfortját axiomatikus megalapozás helyett érték-imperatívuszokkal helyettesítik. Értelmezési hiány keletkezik a kontextushiány miatt.
4. Analógiák
Z. Karvalics fölismerte, hogy az ideológiai jellegű kérdések megoldása, gyakorlatilag, nem garantálható, mégis elbagatellizálta a problémát. Hiszen a következmények súlyossága szinte a végtelenségig fokozódhat. Pl. ha a centrum egyáltalán nem veszi figyelembe a periféria aggályait. Vegyük pl. Gyöngyöspata nem roma lakosságának biztonságát. A centrum (az Orbán-kormány) csak azután foglalkozott a témával, hogy a külföldi média is felfigyelt az ügyre. A centrum-periféria információkülönbségre épül a szubszidiaritás elve, azonban a közbiztonság kérdését a magyar kormány nem kívánja az önkormányzatok kezébe adni. Tehát a centrum szeretné kisajátítani annak a problémának a megoldását, amire csak a periféria képes. Ezzel a centrum-periféria aggály is, a közösségi tengely aggálya is bizonyítást nyert. Miért történne ez másképpen az információs társadalomban?
Ami a szabályozó mechanizmusokat illeti, azok látszólag is megoldhatják a problémát, elhitetvén a közösséggel, hogy túl vannak rajta, miközben ez tévedés. Mit tudunk az európai nemzetek történelméről, pl. az eredeti tőkefelhalmozásról az 1600-as években Angliában? Vajon hogyan oldották meg az angol jogrendszerben a nincstelen parasztok megélhetési bűnözését? Halálos ítéletekkel. Vagy kivándorlással. Magyarországon 2010-ben és 2011-ben? Növelték a rendőrség létszámát és költségvetését. Nyilvánvaló, hogy a problémát nem megoldják, hanem csak kezelik, elviselhetővé teszik, mivel új munkahelyek azokban a térségekben nem jönnek létre. De lépjünk túl a sikertelen Magyarországon! A világ vezető gazdasági hatalmának, az Amerikai Egyesült Államoknak a külpolitikája 2000 után mit bizonyít? Irakban és Afganisztánban milyen célokat követtek? Az előző rendszer lerombolása után képesek-e új működőképes rendszert létrehozni? Nem. Legalábbis, egy-két évtized alatt nem. Tehát, akik ma élnek, helyzetük romlását érzékelhetik. Ugyanúgy, mint a magyar állampolgároknak az a része, aki 1990 előtt is élt. Többségük anyagi helyzetének romlását érzékelheti. Annak ellenére, hogy történt növekedés is, egyensúlyteremtés is. Az utóbbi volt a Bokros-csomag. Vagy a mostani Széll Kálmán-terv. De a formai egyensúly nem garantálja a korábbi biztonság fennmaradását. Pl. az egészségügyi ellátásét sem, a közbiztonságét sem.
Z. Karvalics László szerint az információs társadalom szuperrendszerként vizsgálandó mint „befoglaló halmaz.” Z. Karvalics az információs társadalmat globálisnak tartja, azért, mert globális szinten replikálódnak, azaz, terjednek és módosulnak az eszmék, s ennek létrejöttek az infrastrukturális alapjai. „Létrejött a kölcsönös összekapcsolhatóság (interconnectivity). Az új szocializációs elemek már szinte kizárólag csak a globális rendszerszintet jellemzik. A bioszféra a társadalom részévé válik. Az önálló evolúciós mozgást produkáló kultúra puzzle darabkái: a tárgyak, élőlények mellett az ideák. Az információs társadalmat kizárólag rendszerként és rendszerdinamikáját figyelembe véve tudjuk teljes valóságában megközelíteni. Rendszerszint-ugrás zajlik: most alakul ki az új biokulturális rendszer. Jellegzetessége, hogy a régi egyensúlyi és biztonsági elemek már nem működnek, újak még nincsenek. Új mintázatok kellenek: új szerveződési és munkamegosztás, energia- és információtranszfer. Az integráció új fokának kell létrejönnie.”
Z. Karvalics a „kell” mellé odaképzeli, hogy „lesz”. Tehát létre fog jönni, meg fog oldódni. Hogy törvényszerűen ki fognak alakulni azok az új mintázatok, új szabályozó rendszerek, amelyek egy rendszerszinttel feljebb, tehát egy tágabb keretben oldják meg azokat a problémákat, amelyeket jelenleg semmilyen szinten nem oldanak meg. Mikor? És mi a garancia erre? Az Európai Unió küld majd rendőröket Gyöngyöspatára? Igaz, az amerikaiak küldenek tanácsadókat. De ettől még nem történik rendszerszint-ugrás. Az Európai Unió nem fog tartós munkahelyeket teremteni Magyarországon, s nem is fogja elcsábítani a képzetlen munkanélkülieket Magyarországról. Tény, hogy léteznek EU-s források, pl. strukturális és kohéziós alap, de az EU költségvetése az EU GDP-jének 1%-át képezi. Azaz, miközben lezajlik egy rendszerszint-ugrás, a nemzeti szintről európai szintre kerül a szabályozás, a források újraosztásának néhány eleme – ez nem oldja meg a problémákat. Csak kezeli – mint az angolok a megélhetési bűnözés kérdését az 1600-as években.
5. A kontrollforradalom kérdése
Beniger logikája szerint új irányító és ellenőrző intézmények várhatóak, kontrollforradalom – a kontrollválság leküzdésére. Új komponensrendszerek létrejötte.
Jó lett volna, ha Z. Karvalics László jobban elmélyed a témában. Mert akkor kiderült volna, hogy az információs társadalomnak tekintett újdonságok szerepe eltörpül a folyamatban. Már az ókorban is voltak irányító és ellenőrző intézmények. Pl. Egyiptomban az írnokok, Az ókori Athénban kisorsolt hivatalnokok. Az ókori zsidók közt – bírók. A középkorban nemesi származás kellett ahhoz, hogy az ember irányító vagy ellenőrző pozícióba kerülhessen. De kételyek így is maradtak. Nem minden nemes volt hű a királyhoz – Isten után a legfőbb hűbérurához. A középkor fénykorában Mátyás király álruhában járkált, hogy felmérje, a törvényeit betartják-e. Vagy a Habsburg-birodalomban, majd az Osztrák-Magyar Monarchiában fejlett titkosszolgálati rendszer működött. Részben a rendszernek köszönhető tájékozottsága miatt gondolhatott Magyarország miniszterelnöke, Tisza István aggódva arra a problémára az első világháború kirobbanásának előestéjén, hogy a nemzetiségek föllázadhatnak, átpártolhatnak az ellenséghez. Ez meg is történt. A Tanácsköztársaság leverése után a magyar állam a háborút megelőzőnél is erőteljesebben ellenőrizte az iskolák vallásos és nemzeti szellemű nevelését és a pártok működését is. A kommunistákat betiltották, a szociáldemokratákat ellenőrizték.
A szocializmus évtizedeiben a rendőrség III/III-as ügyosztálya szervezett be ügynököket, akik a lakosság nézeteiről, hangulatáról készítettek jelentéseket.
A téma ma sincs lezárva. Az MSZP a Fideszt törvénytelen adatgyűjtéssel vádolja (Kubatov-lista).
Manapság az állam irányító és ellenőrző szerepének kérdése gazdasági színezetben is felvetődik. Drága a magyar önkormányzati rendszer. Az Orbán kormány előbb funkcióikat, majd, valószínűleg, magukat az önkormányzatokat is le fogja építeni. Először az történik, hogy az önkormányzatok az állam vagy valamelyik egyház fennhatósága alá kénytelenek adni oktatási és egészségügyi intézményeiket. Indokolatlan lenne ezt a folyamatot közvetlenül összekapcsolni az információs társadalom eljövetelével. Hiszen mi következne abból: decentralizáció vagy centralizáció? Mindkettőre lenne indok: decentralizáció azért lehetséges, mert a hálózati elvvel megszervezhetné magát a társadalom, könnyebben, mint korábban. Centralizáció pedig azért, mert könnyebb lenne – kevesebb költséggel és időráfordítással járna – összehangolni a társadalmi igényeket a mai internetes korszakban, tehát irányítani a társadalmat.
Inkább kultúrafüggő a dolog, nem technikafüggő.
6. A rizikótársadalom, amelyet úgy hoztunk létre, hogy nem akartuk
A rizikótársadalom fogalma (Ulrich Beck, 1986) az átmenetiséget tükrözi két rendszerszint között. Mélyreható intézményi válságok vannak (pl. a környezetszennyezés miatt). Z. Karvalics belemélyedhetett volna abba, hogy ez a kapitalizmus (a monopolkapitalizmus vagy éppen a fogyasztói társadalom) válsága – nem a technológiáé.
Ugyanis a kapitalizmusra jellemző profitmaximalizálási mechanizmus és a GDP-növekedésre támaszkodó szociálpolitika a környezetszennyező technológiák bevetésével járó folyamatok fő mozgatórugója, nem a technológia javításának vágya. Az egyéni profit és a tágabb környezet védelmének összehangolása állami feladat lenne. Viszont a kapitalista termelési mód és a globalizáció révén – amely már a XIX. században elkezdődött, majd átmenetileg visszafordult – a tőketulajdonos egyre kevésbé része annak a környezetnek, ahol a termelés folyik. Ezért hajlandó nem törődni annak megóvásával. Már Oswald Spengler leírta a Nyugat alkonyában, hogy a civilizáció legyőzi a kultúrát, az urbanizációval a felelős gondolkodás szorul háttérbe.
A kockázatok kezelésére „reflexív modernizációt” ajánlott Beck. „Szisztematikus reflexiót” Hupet (2001). Z. Karvalics szerint ezek a globális információs társadalomra mint új rendszerszintre szabott kontroll szinonimái. Sajnos, a fölsoroltak alapján nehéz értelmezni a fogalmakat. Hiszen, nem derül ki, hogy lehetne-e része a reflexív modernizációnak – az újraállamosítás?
7. Z. Karvalics félresöpri a biztonsággal kapcsolatos kételyeket
Z. Karvalics szerint tarthatatlan a komplexitás-csapda elmélet, mivel magasabb szinten újrateremtődhet a stabilitás, alacsonyabb szinten pedig megmaradhatnak a régebbi egyszerűbb megoldások.
Elvileg, igen. De nézzük a konkrétumokat – Magyarországot. Ha az Európai Unió a magasabb szint, amelyen még csak most jön létre az új stabilitás, vajon Magyarországon mint alacsonyabb szinten megmaradnak-e a régebbi bevált megoldások – a munkanélküliség kezelésére és a szakképzésre? Pl. megmaradnak-e a vidék foglalkoztatását biztosító termelőszövetkezetek, vidékre telepített ipari cégek, az állami vagy szövetkezeti felvásárlásra építő háztáji gazdálkodás vagy az állami ipari cégek szakmunkásképzésben való részvétele? Nem, a termelőszövetkezetek és vidéki ipari cégek száma megritkult, az állami cégeket fölvásárló magáncégek pedig legfeljebb maguk számára képeznek ki szakmunkásokat. A régi bevált megoldás fennmaradását mezoszinten már semmi nem garantálja, miközben a makroszint sem kínál még megoldást.
A gombnyomás-effektus sem aktuális – Z. Karvalics szerint – mert még ki sem fejlődött az a globális szabályozó rendszer, amit az fenyegethetne. Az élet rácáfolt erre a gondolatra. Magyarországon a közigazgatásban van egy hiányos év (1990 és 2010 közt), amelynek a nyugdíjakra vonatkozó adatbázisa részben elveszett, mert már csak számítógépen volt nyilvántartva. Lehet, hogy nem szándékosság volt a háttérben – de egy gombnyomáson múlhatott.
„A társadalom evolúciója a növekedés, a megismerés és az integráció.” – állítja Z. Karvalics László. Ha ez a három cél képviseli a jövőt, akkor Platón kifogása alaptalan. A minőségvesztésre való figyelmeztetése viszont akkor is jogos! A nem megtanulás esetén kevesebbet tud az ember, mint a megtanulás esetén (memorizálás-írás), és a gyors internetes vagy egy filmből való tanulás esetén kevesebbet ért meg egy filozófus vagy író gondolataiból, mint a könyvből való elmélyült tanulás esetén.
Azt nehéz elhinni, hogy mindig a növekedés jelenti az evolúciót, a jót az evolúció számára.
A mindenáron való növekedés kockázataira, annak kontraproduktív jellegére az elmúlt hónapok észak-afrikai és közel-keleti forradalmi hullámai szolgáltattak bizonyítékokat. Ugyanis az észak-afrikai fiatal munkanélküliek millióinak foglalkoztatására semmi esély – se Afrikában, se máshol. A növekedés törvényszerűen vezet konfliktusokhoz. A konfliktus jó az evolúciónak? Bízzunk benne, hogy újra lesznek háborúk – mert az a jó? S akkor szabályozni fogják a túlnépesedést is – mégse lesz akkora a növekedés. Vajon nem lenne-e jobb megelőzni a túlnépesedést – és a háborút?
A sport- és hobbitevékenységek megőrzik-e a régi tudást? Z. Karvalics optimizmusa ezen a téren is alaptalan. Elég, ha kihaló ételkészítési receptekre gondolunk. Kérdéses a természeti népek jövője is. Nem biztos, hogy örökké fenn fogják tartani a változatosságot (creativ diversity) – több finn-ugor nép halt már ki – a merja, a muroma, a lív –, s pl. a hantik és a manysik jövője sem garantált.
A gépi intelligencia kívülről vezérelt – nem veszélyes – Z. Karvalics szerint.
Ebben talán igaza lehet. Közvetlenül nem veszélyes. De ha filozófiaivá tesszük a kérdést, s Nyikolaj Bergyaev fölvetését vesszük elő, azt, hogy az ember az eszközök előállításának eszközévé válik, akkor az aggodalom jogos. Arról van szó, hogy az ember elfelejt azzal foglalkozni, hogy mit szeretne alkotni, miért szeretne élni – ehelyett a különböző gépek alkotására szenteli energiáját – a nélkül, hogy átgondolná, mit miért tesz.
A replikatív egységgé válás lehetetlensége biztonsági kockázat lenne az emberiség számára. (Csányi, Hawking, 2001) Ez egy jogos felvetés.
Vajon mi védi meg a kis népeket? Elvileg a közérdek – érvel Z. Karvalics.
A lokalitások, tehát a kisebb közösségek védelmére szóló érv, hogy miközben az új tudások előállítása egyre méretesebb kulturális gépeket igényel, a váratlan innovációk a nem algoritmizálható tartományokban születnek.
A teremtő tett – creative action – az igazi érték (Koestler, 1964). A tudástársadalmak a sokféle tudások társadalmaiként épülnek. A UNESCO 1995-ös jelentése (Our Creative Diversity) a lokalitás és az egyetemes emberi minőségek jelentőségét értelmezte. A nemzeti identitás-gazdaságok erősödése nem árt a globalizációnak.
Viszont sehol semmi garancia! A döntéshozók és a közbeszéd aktuális alakítóin múlnak az információs társadalom biztonságával kapcsolatos döntések.
„A kockázatértékelés kulturális kötődések által meghatározott folyamat.” (írta Mary Douglas, 1982)
Szilágy Ákos esztéta megkülönböztet jobboldali és baloldali mentalitást. Az utóbbi másodlagosnak tekinti az organicitást. Tehát azon is múlik a biztonság, hogy éppen jobboldali vagy baloldali mentalitású a politikai vezetés.
„Akkor lesz sikeres az alkalmazkodás, ha felülvizsgálhatóvá válnak a nézetek egyfajta társadalmi önkritika jegyében. Észlelésbe ágyazott döntés-előkészítés és döntéstámogatás történik, aminek információs háttérrendszere és bizalmi dimenziói vannak.” – ezek a feltevések jogosak, de hol vannak a garanciák?
Z. Karvalics szerint az információ befogadásának alapja a transzformációs bázis.
Ennek kialakítására javasolt:
– a megalapozott tudományos eredményeken alapuló megközelítések népszerűsítése
– a kulturális, érték- és előismereti kötöttségek felismertetésével és az önreflexió igényének kialakításával.
Igen. De vajon miért nem sikerül ez a társadalomtudományok terén? Pl. a marxizmus kiszorítása segítette vagy rontotta a tudományosság terjedését?
Vagy egy technikai kérdés – a vízierőművek kérdése – vajon miért nem vitatható meg tudományosan a mai Magyarországon?
Mi garantálja, hogy azoké legyen a hatalom, akik a legfelkészültebbek, akik képesek megtalálni és képviselni a közjót? Már Szókratész is föltette ezt a kérdést, s nem talált rá megnyugtató választ.
Z. Karvalics túlságosan általánosan fogalmaz, nem megy le a mélybe a kudarcok – pl. a transzformációs bázis alacsony színvonalának – feltárására.
„Az optimistát leutópiázzák, ha az információs társadalom dicsőségét zengi” – írja könyve utószavában. A fölvetés jogos. De talán nincs igazuk?
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)