A hálózati tanulás: elmélet vagy módszer?

A könnyű hozzáférés okán magam is az alább már idézett Bessenyei írást szemeltem ki, mint a kötelezően teljesítendő heti második blogbejegyzésem alanyát, így kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy megelőztek. Ezek után vaciláltam, hogy a bennem kialakult képet, észrevételt, kérdést egy bő lére eresztett megjegyzés vagy inkább egy "pontot érő" bejegyzés formájában tegyem-e közre. Nos, mint tudjuk a külső motiváció a belső mellett igen nagy úr, így a bejegyzés mellett tettem le a voksomat.

Mivel a családunkban nincs tv és csak egy számítógéppel bírunk, amin így négyen osztozkodunk (a gyermekeim Tesz-Vesz várost, Kockásfülű nyulat és egyéb építő jellegű információs tartalmakat szoktak rajta tanulási és memorizálási szándékkal követni), míg mi ketten okosan megosztozunk. A megosztozás rám eső felére klasszikus kinyomtatott szakirodalommal készülök és őskövületi módon tollal jegyzetelek a papír szélére. Ezt néha a gyerekeim is elkövetik, de annak értelmezése bonyolultabb és gyermekrajz elemzésben járatosabb szakértőt kíván, így csak az előbbieket szeretném ismertetni.

A Bessenyei féle írás felvezetője egy erősen anarchista hangulatú mozgalommal, "a társadalom iskolátlanítási" törekvéssel (Illich, 1971) irányítja figyelmünket a hálózati tanulás felé. Nyitott önszerveződő tanulásról beszél, a hagyományos oktatás kudarcáról. Illich eltörölné a hagyományos iskolai oktatási rendszert, helyette egy lazább, főként az önkéntességre és az egyéni szabadságra alapozná a képzési rendszerét. Falak nélküli iskolákról beszél (antiiskola...). Ebből a felvezetésből bontakozik ki a hálózati tanulás, mint az internet segítségével megvalósuló módszer? vagy tanuláselmélet? Vajon a konnektivizmus mennyit kíván magáévá tenni Illich elképzeléseiből? Vajon gondolt-e a szerző (már az idézett és nem az idéző) arra, hogy az iskolának van egy kevésbé előtérbe tolt, de gazdaságilag és társadalmilag nem elhanyagolható szerepe, miszerint "gyerekmegőrzőként" is funkcionál. Persze ez olyan nem szépen hangzik, de lássuk be ez így van. Persze a baj ma az az oktatással, hogy leginkább úgy tűnik, mintha csak ebben az üzemmódban funkcionálna (erős túlzással, teszem sietve hozzá).

A bevezetés és a web 1.0-ás illetve az eLearning 1.0-ás rövid átfutása után a 2.0-ás verziókhoz jutunk, illetve azok lehetséges válasz szerepére az élethosszig tartó tanulás politikai kihívására. Már itt, majd később máshol is felmerül a kérdés bennem, hogy akkor a konnektivizmus csak a felnőtteket (mondjuk fiatal felnőtt koruktól) érinti ez a tanulás elmélet (módszer?) vagy akár egészen kisgyermekkortól? Erre még majd visszatérek. A cikk szerzője azt írja, hogy "Az eLearning 2.0 terepén az aktuális szükséglet által kiválasztott információ-menedzsment léphetett a tekintélyek által kiválasztott, általuk rendszerezett, elosztott és ellenőrzött tudáselosztás helyébe."

Fordítás: 1. Magyarázd el Newton első - tehetetlenség törvényét a saját szavaiddal. 3. Yakkq foob mog. Grugg. Pubbgrz, stb. 4. Imádom a kiskapukat!

Azonnali kérdésem volt, hogy mi határozza meg szerinte az aktuális igényt? Csak a tanulók érdeklődése? Remek. Azért ne tévesszük szem elől az oktatásnak azt a feladatát, hogy a gazdaság és társadalom működéséhez szükséges igényeket kell tudni kielégíteni (most is pont az ezekre adott válaszok hiánya miatt kerül a középpontba). Így tehát bizonyos területeken lehet hagyatkozni az igényekre, na de azért általában és mindenben felelőtlenség. Lehet, hogy ezt a mondatot én nem értem pontosan. Mi tehát az aktuális szükséglet kiinduló pontja? Még ebben a bekezdésben a tanulóközpontúságról és az önszerveződésről, mint elérhető utópiáról (micsoda paradoxon) beszél. Számomra nem derül ki, hogy egy felépített oktatási és nevelési struktúrában ezt hogyan képzeli el. Kiegészítésként, vagy uralkodó formaként. Jó lenne ismerni persze a szerző fejében ehhez társított részletes módszertant, mert így olvasva nekem furcsa: mégis hogyan építsünk fel egy atomfizikus-képzést vagy egy orvosképzést úgy, hogy csak a tanulók szükségleteit, igényeit és érdeklődését veszem alapul. Nonszensz. Jegyzetem a lap szélén: pusztán az informális (önszervező) tanulás szerepének jelentősége és támogatottsága nőtt meg, egyetemi kurzus keretében pedig validációja történik (bár így azonnal formálissá válik, ami eddig informális volt).

Következő idézetem: "Az igazi didaktikai kérdéssé itt az válik, hogy a legkülönbözőbb forrásból származó információkat hogyan tudják a tanulók önállóan vagy hálózatba szervezve, gondolatcserék révén (diszkurzív) és az internetes eszközöket segítségül híva kontextualizálni, egyéni igények szerinti összefüggésbe helyezni." Kérdésem tollal vésve: mindenkinek egyformán adott-e a lehetőség? És most nem is az eszközökre tolnám a hangsúlyt, az mint láttuk a legkevesebb. Az igazi kérdés, az, hogy ehhez a módszerhez (mert tanuláselméletként hiányai vannak) bizony erős írás-olvasási, szövegértési és alkotási készségek, előrehaladott gondolkodási műveletekre van szükség. Ezeket remekül fejleszti is, de hiányukban egyszerűen be sem tud csatlakozni a tanuló. Így persze a másik probléma is adott: erre gyerekek bizonyos életkor alatt nem képesek. Tehát egy felnőttképzési módszerről beszélünk, amely elsősorban (vagy csak?) gondolkodási műveleteket fejleszt. Ilyen értelemben eltűnik az oktatásból a nevelés, mint célkitűzés. Vagy csak én nem lelem benne az EQ fejlesztését? Mivel csak a verbalitáson van a hangsúly a kifinomult nonverbális kommunikáció alig jut szerephez (ezt persze a nők élhetik meg nagyobb veszteségként, de most ezt hagyjuk is). Eszembe jutnak azok az irodalomórák, amelyekben színdarabot adtunk elő, vagy kishajót fűrészeltünk, reszeltünk, csiszoltunk fából, stb. Itt válik azonnal egyértelművé, hogy a hálózati tanulásnak - legalábbis a web 2.0-ás megoldása - csupán egy módszer, nem lehet egy általános érvényű tanuláselmélet. Arról nem esik szó sehol, hogy miképpen kell elképzelni az off-line hálózati tanulást. Nekem a projektmódszer jut róla eszembe.

Kedvencem a "digitális bennszülött" tanulók és a "digitális bevándorló" tanárok összehasonlítása. Sajnos nem egy swot analízissel találkozunk, csupán egy felsorolással. Jó lenne pedig tudni, hogy az egyes jellemzőknek milyen előnyei és hátrányai vannak. Vajon a pl. a multitasking típusú foglalkozások mekkora elmélyülést engednek, nem okoz-e koncentráció hiányt muszáj feladatoknál? Vajon minden bevándorló tanár a független és nem a csoportos tanulást tartja jónak? Ne feledjük a projektmódszer, a csoportos módszerek lassan száz éves múltra tekinthetnek vissza. Más kérdés, hogy a hagyományos oktatásba miért nem tud meggyökerezni. Bessenyei hivatkozik a tanároknál a vizsgakövetelmények szem előtt tartására, amely külső és nem belső adottság, azaz részben rendszerhiba. A tanulóknál megjelenik az azonnali élmény, azonnali megerősítés igénye, amely felveti a türelem és kitartás kérdéseit. Ismét csak azt érzem, hogy a kognitív képességek a fontosak csupán, a személyiség egésze mellékes.

Hú, egész belelendültem. A konnektivizmus, mint skálafüggetlen rendszer leírásánál (ne tessék megijedni, nem olyan vészes kifejezés ez. Annyit tesz, hogy nincs egy vagy két központi információ osztó pl. tanár, aki ha kiesik megáll a folyamat, hanem sok kisebb forrás van, minden résztvevő egy-egy "minitanár", és ha egy kiesik pl. betegség, hitelvesztés, stb. miatt attól a rendszer még működhet) Bessenyei a professzorok kiváltásával él, mint hasonlattal. Nem vagyok feltétlen tekintélytisztelő, de amire asszociáltam egyből, az az idős egyetemi tanár, amint szükségtelenné válik, mert nem tud haladni a folyamatos gyorsulással. Ebből általánosítva vajon az idősek úgy mind, mennyire tudnak haladni a gyorsulással? Vajon a társadalom mennyire fogja őket tisztelni, ha nem tudnak haladni? Vajon a mai fiatalok, mint a jövő döntéshozói mennyire fognak bennünket öregeket tisztelni, ha nem tudunk majd haladni az eljövendő még gyorsabb gyorsulással? És mi lesz a leszakadó társadalmi rétegekkel? Akik már most leszakadtak? Azok nem tudnak bekapcsolódni. Hiányoznak alapvető kompetenciák, az igény, a motiváció, az önirányítás, soroljam?

Ígérem lassan a végére érek. Tetszett az a mondat, hogy "A tanulás mindinkább folyamatos, élethosszig tartó, más tevékenységekbe beágyazott, hálózatosodott tevékenység-rendszerré válik." és ez "A tanuló jelentősen javíthatja tanulása hatásfokát, ha részt vesz egy, a témával foglalkozó hálózatban, virtuális közösségben." Ez megnyugtató. Ezek szerint a konnektivizmus nem törekszik az oktatási rendszer egyeduralmára. Jó is, mert andragógus (és közösségi önkéntesmunkás) szemmel is hagy a módszer (én kérem, így döntöttem az olvasottak alapján) kívánni valót maga után. Erősen hiányolom az egyedi sajátosságok, mint pl. a tempó figyelembevételét. Aki lemarad, az kimarad, mert képtelenség utolérni a többieket. Persze ez részben szervezési és kommunikációs kérdés is. Az viszont tény, hogy a csoporttagok mindössze minőségi kérdésben kötődnek egymáshoz, semmilyen más módon (pl. motiváció) nem állnak kapcsolatban, nem feltétlen érdekük összetartani. Bár nincs verseny, de összetartásnak sem kell kialakulni. Egy rakás individuum, aki igyekszik a legtöbbet kiszedni a többiekből. Ez nyilván durván hangozik, és vannak árnyalatok, jó példák, de a rendszerben nincs közösségi szellem egy csöpp se. Lemaradásról szólva pedig az idő, mint lényeges tényező jelenik meg. Ez a módszer egy rendkívül idő és energia igényes típus (megint csak szervezés kérdése lehet ez is). Gondoljunk bele, hogy mondjuk nem egy témacsoportot (kurzust), hanem hatot-nyolcat (lásd első félév kurzusai) kéne párhuzamosan ilyen módszerrel feldolgozni. Bele is gebednénk. :)

Fordítás: 1. Kelvin: Tudod, az iskola nem lenne olyan rossz, ha nem kéne mindennap járni. 2. És ha nem kéne egyáltalán tanulni. És ha eltekintenénk a tanároktól és a többi gyerektől.  Az lenne klassz, ha egy teljesen más iskola lenne. 3. Hobbes: Elég sok mindennel van ez így. Kelvin: Senki sem kérdez engem arról, hogyan legyenek a dolgok. Tonnányi ötletem van!

Felhasznált irodalom:

Bessenyei István - Tanulás és tanítás az információs társadalomban (Az e-learning 2.0 és a konnektivizmus)

Bessenyei István: Tanulás és tanítás az információs társadalomban. - Az E- Learning 2.0 és a konnektivizmus

Bessenyei nyomán próbát teszek végig menni azon az úton, amely a web 2.0 –felé vezetett és amely annak következményeit láttatja.

Ivan Illich 1971-ben megjelent könyvében - amelynek „A társadalom iskolátlanítása” (Deschooling Society) volt a címe - azt állítja, hogy a jövő útja az intézmény-szerű oktatás eltörlésében rejlik. Az iskolát olyan intézményként definiálja, amely formális szabályaival, hierarchikus felépítésével és uniformizáló hatásával csupán a kreativitás kiölésére és a tanulási kedv elvételére alkalmas. Bessenyei megjegyzi, hogy Illich korában a hálózatosodás képes lehet a tudástermelés és tudáscsere minőségileg új eszköztárát létrehozni.

A szerző a reformpedagógiától a web1.0-s alkalmazásokon keresztül egészen a web 2.0 –s alkalmazásokat és a hálózatosodás elméletét járja körül. „Az oktatás válságára többféle válasz érkezett. A reformpedagógia képviselői azt kísérelték meg, hogy iskolai formában modellálják a premodern világ szerves egységét, s legnevesebb képviselőik ennek jegyében a gyerekközpontúságot, a tevékenység-központúságot és az önállóságot választották jelszavuknak.” Jött azonban az internet és segítségével a hálózatosodás, amelynek technológiai alapjai elérték a hozzáférés és az elterjedtség kritikus szintjét, így nagy változás következett be. Szélesebb körű társadalmi igény jelent meg az informális tanulásra, s az élethosszig tartó tanulás jelszavával a politikai akarat is artikulálódott. Ezek a tények jelentős változást hoztak az iskolakritikákban: Illich utópiája a hálózatokban újratársadalmasított tanulásról és szocializációról hirtelen reális alapokra helyeződött írta  a szerző.

„Az internet elterjedése lehetővé tette a szövegek, képek, multimédiás feldolgozások digitális tárolását és lehívását. A Web 1.0, bár az információk gazdag tárházának elérését tette elérhetővé, még nem volt igazán interaktív.”

A Web 1.0 térhódításával párhuzamosan elterjedtek az internetre alapozott tanulásszervezõ

programok (learning management systems, LMS), amelyek egységbe szervezték az

adatbázisokat, a kommunikációs eszközöket, a feladatmegoldásokat, az adminisztrációt egyszóval a teljes tanulási folyamatot. Megjelentek még az online tanfolyamok, amelyek a hagyományos oktatási algoritmusokat utánozva kerültek fel a világhálóra. Bessenyei erre egy nagyszerű megállapítást tett: Ez a forma – az eLearning1.0 – nem más, mint a hagyományos tudáselosztási formák technológiai megtámogatása, a tankönyvek és az osztálytermi tanulás virtuális kiterjesztése. Véleményét azzal támasztja alá, hogy a tanulás ebben a közegben is jórészt passzív, felülről vagy kívülről irányított folyamat maradt. Az ipari társadalmak formalizált, centralizált, bürokratikus oktatási világa nyert meghosszabbítást digitális környezetben.

Saját véleményem, hogy bár a fenti állapítás igazolható, mégis azok akik ezt a tanulási folyamatot már alkalmazták és éltek ezen lehetőségekkel, azokról már elmondható, hogy nyitottak voltak az új tanulási folyamatokra. A rendszer kezdetlegességét és passzív felépítését nem lehet a felhasználók hátrányaként leírni, ahogy ezt a szerző sem teszi.

Tovább lépve ezen az úton a web 2. 0 és a konnektivizmus felé. Bessenyei ezt és az eLearning 2.0-t, válaszként értelmezi az élethosszig tartó tanulás politikai kihívására.

„Egészen más lett a helyzet a web 2.0-nak nevezett jelenség elterjedésekor. A Web 2.0 „digitális bennszülöttei” (Jukes-Dosaj, 2003) nemcsak információkat keresnek a weben, hanem maguk is tartalomszolgáltatókká válnak.”

Megjelentek:

·         A magán- és intézményes információk a kibertérben.

·         Technikailag lehetségessé vált a kollektív tudás- és szórakoztató portálokat az

egyéni tudásmenedzsment eszközeivé szervezni.

·         A diákok együttműködő módon, a kortárs csoportok hálózatában alkothatnak és cserélhetnek tartalmakat. A naplók (blogok), fórumok, csevegési terek, wikik, hírcsoportok, ismerőshálózatok kereteiben hatalmas közösségi információtermelés és csere alakulhatott ki.

Az információk nem eltitkolásra, hanem továbbadásra valók.

Ez a mondat a legfontosabb számomra, hiszen megvilágítja azt a szemléletmódot, amelyre hazánknak nagyon nagy szüksége lenne. Hiszen az információ továbbadása Magyarországon az internet és a web 2.0. technika fejlődése ellenére mégis korlátozott és a hazai „urambátyám” elvén működik. Tehát aki közel áll hozzám, és érdekem fűződik hozzá annak adok információt, aki nem ebbe a körbe sorolandó, annak nem adom tovább tudásomat, információimat, tehát ő kimarad. Itt rajzolódik ki nagyszerűen, hogy az információ hatalom. Mert aki rendelkezik vele, az uralkodik a többi felett. Ha közelebb megvizsgálunk egy csoport közi kommunikációt napjainkban is, a köré szerveződik a társaság, közösség, aki valamely a mások, többiek számára hasznos, értékes információval, tudással bír. Sajnos Magyarországon az információ továbbadás hallatán még eléggé a pejoratív értelmezés merül fel, és a negatív értelmezés a használatos. A Plágiumtól úgy félünk, mint a tűztől. Holott csak megkellene végre tanulnunk használni a weben lévő forrásokat. De ez is egy plusztudás, amit ha valaki magáénak tud, fél sikere van.  Ha a nyugati példákat követnénk, amely alapja az információ továbbadása és az utána következő még több plusz információ visszajutása, akkor az emberek saját tudásmenedzsment szemléletüket fejlesztve sokkal több információt szerezhetnének meg, hiszen az információ továbbadva önmagát gerjesztő folyamatként, mint egy hólabda sokkal több és talán tartalmasabb keretek között kerül vissza hozzánk.

„A világhálón reprezentált információkból lehetségessé vált egyéni igényekhez igazodó, egyénileg reflektált tudást konstruálni. Ezek a tulajdonságok alkotják az eLearning 2.0 didaktikai alapjait.”

Ez azért nagyszerű és hihetetlen eredményekre képes tudás, mert egyéni. Ezt az egyéni tudásbázist és sajátos tudás tartalmakat a hagyományos iskolarendszer, a formális tanulási folyamatokon keresztül gyakorlatilag soha nem tudta volna elérni. Hiszen ha a hagyományos tanítás - tanulás berendezkedésére gondolunk ennek a megvalósításához olyan szintű gazdasági – és humánerőforrás lenne szükséges, hogy azt lehetetlen lenne mindenki számára elérhetővé tenni. Bár erre minden korba tettek és tesznek kísérletet, de ez csupán a társadalmi csoportok azon rétegei számára lehetségesek, akik elő tudják teremteni az ehhez szükséges forrásokat és hátteret. Gondoljunk csak például a19. század nemesi- főnemesi úrfiaira, akik ha mai nyelvre lefordítjuk az informális tanulási folyamatokon keresztül sajátították el koruk elvárt tudását, amelybe  az európai kultúra színes tárháza beletartozott. Ezeket csak is azok, és úgy tudták elsajátítani, ha részt vettek a komolyzenei hangversenyeken, színdarabokon, nem beszélve a Föld körüli utazásokról. Ezeket a társadalmi státuszukon kívül az anyagi támogatásuk nélkül sem tudták volna megvalósítani, elérni.

Napjainkban ezek a tudástartalmak már elérhetőek az interneten, és az új tapasztalatokat információkat meglehet osztani másokkal, amelyet újak - és újak használnak fel és osztanak meg  másokkal már kiegészítve saját tudásukkal, tapasztalataikkal. Tehát olyan szintre ért a tanulási folyamat, amelynek talán már nincs is határa. A lehetőség mindenkinek ott áll a küszöbén, csak tudni kell használni és élni vele.

Ez egy újbóli gondolatot gerjeszt, amely a képessé tétel folyamatához vezethető vissza. Képessé tenni az egyént, hogy használni tudja az előtte álló web 2.0 – s lehetőségek színes tárházát. Talán olyan egyszerűnek tűnik, mégis a gyakorlatból láthatjuk, hogy igen összetett ez a problémakör. A Felnőttképzőknek az andragógia módszertanának segítségével rákell világítaniuk arra, hogy ezen eszközök megismerése és használata a jelen fejlődő világunkhoz való alkalmazkodás kulcsa.  

„A „download generáció” számára az internet ezen túl nem a tanulás médiuma, hanem platformja, a személyes tanulás központja. Az eLearning 2.0 környezetében felvillan a szerves tanulási környezet újjáalakításának lehetősége.”

Azt gondolnánk, hogy ez olyan magától megy, miután mát tudjuk, hogy a konnektivista interaktív módszerrel való tanulás milyen nagy lehetőség az egyéni, egyedi tudás kialakításához. Nem, sajnos a motivációk ezen a téren is eltérőek. Miért kellene egyedi tudás, miért kell mindig alkalmazkodni? Nem jobb az eddig bevált módon tanítani- tanulni, hiszen annak már ismerjük a folyamatát, következményeit. Nagy feladat előtt állunk mi andragógusok, akik a jövő felnőtt tanulóit kell rávegyük, hogy éljenek ezen lehetőségeikkel. Épp az önszerveződő jellegű Illich féle tanulási folyamatot kell megtanítanunk használni. Ez olyan paradox kijelentés, hogy ha nem tapasztalnám személyesen az itt leírtakat, akkor talán el sem hinném hogy ilyen problémakörről beszélünk.

„Az igazi didaktikai kérdéssé itt az válik, hogy a legkülönbözõbb forrásból származó információkat hogyan tudják a tanulók önállóan vagy hálózatba szervezve, gondolatcserék révén (diszkurzív úton) és az internetes eszközöket segítségül híva kontextualizálni, egyéni igények szerinti összefüggésbe helyezni.” A szerző ezen kijelentése rávilágít arra a fontos problémára, amely a kritikus gondolkodás, a szelektálás képességét követeli meg a tanulóktól. Amely a közoktatásban lévő tanulók esetében talán még nem olyan nagy probléma, hiszen az oktatás formai keretei közt már ezen kompetenciák kialakítására is törekednek sőt ezek az egyik legfontosabb szempontok. Azokkal van nagyobb probléma, akik már felnőtt tanulóként mind az iskolarendszerben, mind a munkaerő-piacon ahhoz vannak szokva, hogy befogadni kell az új információt, nem megkérdőjelezni, és főként nem kritikusan kezelni azokat. Természetesen jelen esetben főként a tanulásban és munkaerő- piacon hátrányos helyzetben lévő felnőttekre értem a fenti kijelentéseket. A felnőttképzés a problémamegoldó tanítás-tanulás módszereinek segítésével, a tapasztalati tudás és az abból levont következtetések és tanulságok levonása folytán próbálja a felnőtteket rávezetni ezen új kompetenciák elsajátítására.

Bessenyei István vázolta tanulmányában az új tanulási formákat, módokat és irányokat, mégis a legnagyobb probléma abban áll, ahogy azt a szerző is megemlíti, hogy napjainkban egyszerre jelennek meg a tanítás – tanulás különböző formái. Tehát a jövő kérdése, hogy a már most elkezdődő vita a hagyományos formális és modern virtuális tanulási folyamat képviselői között, milyen eredménnyel fog zárulni.

Kulcsszavak: konnektivizmus, web 2.0, eLearning, információs társadalom.

Forrás:

Az információs társadalom az elmélettől a politikai gyakorlatig. Gondolat- Új Mandátum. Budapest. 2007

http://mek.niif.hu/05400/05433/05433.pdf

201-212.p.

Az információs társadalom keresése

Z. Karvalics László próbál túllépni Manuel Castells azon, ma már közhelyszerűnek számító, állításán, hogy itt van az információs társadalom (Az Amerikai Egyesült Államokat 1956-tól lehet információs társadalomként jellemezni – azon az alapon, hogy az adminisztrációs munkakörökben dolgozók ekkor haladták meg először a termelésben dolgozók létszámát). Karvalics rendszerezi, értelmezi a témában megjelenő szakirodalmat. A fő mondanivalót nehéz kimutatni, tény, hogy sok hasznos információt, megközelítési módot sorol fel.
Pl. azt is, hogy „a globális gazdasági rendszerbe betagolódó országok változtathatnak – javíthatnak és ronthatnak is – saját korábbi helyzetükön.” (Castells, egy 1998-as konferencián)

A castellsi társadalomelmélet alapján az oktatás szerepét így értelmezi Z. Karvalics László:
„Egy olyan körfolyamatot kell elképzelnünk, amelyben a kulturális és oktatási fejlődés meghatározza a technológiai fejlődést, ami meghatározza a gazdasági fejlődést, ami meghatározza a társadalmi fejlődést, ami meghatározza a kulturális és oktatási fejlődést…Ez a kör azonban mindkét irányba vezethet, a fejlődés egyre erősödő kis köreit leírva felfelé, vagy a hanyatlás spirálját elindítva tartósan lefelé. Az irányt pedig nem a technológia, hanem a társadalom és a társadalmi célkitűzések, illetve a politikai-gazdasági elit rövid- és középtávú érdeke, stratégiája, valamint helyzetfelismerő képessége döntik el.” (Z. Karvalics: Az információs társadalom keresése, 71. oldal)
Azaz, alapvetően a politikai és gazdasági vezetők intelligenciáján múlik a társadalom sorsa, hiszen, ők alkotják meg a mozgástereket szabályzó törvényeket, valamint a mozgást irányító stratégiákat.
„A rövidtávú produktivitást és profitabilitást szem előtt tartó, az intézményi stabilitást és társadalmi szolidaritást feláldozó politika egyértelműen lefelé vezet. A társadalmi folyamatok iránt érzéketlen, kizárólag gazdasági szempontokat figyelembe vevő költségcsökkentő politika a fürdővízzel kiönti a gyereket is…”(Z. Karvalics, 71. oldal)
Ezt az összefüggést mások is észrevették.
Peter Drucker: „a jövőben soha nem tapasztalt módon fogja a nemzetgazdaságok gazdasági erejét, és ezen keresztül társadalmaik jólétét meghatározni az a képességük, amellyel sikeresen tudják a globálisan elérhető tudást magukhoz vonni és termelékenyen felhasználni.” (Deutscher Kochendörfer, 1999, In. Z. Karvalics, 74. oldal)
Az emberiség történelmét befolyásolja az elsajátított és felhasznált tudás. A történelem – evolúció, s, többek közt, akár négy fő életforma alapján is szakaszolható. Ezek:
– halász, vadász, gyűjtögető.
– földművelő,
– ipari,
– információs.
A fölsorolt korszakokban akár mindegyik tevékenység előfordulhat, de csak a tipikus tevékenység dominál. A világkép összefügg a domináns tevékenységgel: statikus, dinamikus, energiacentrikus, információcentrikus.
Szántó Borisz: „Evolúcióra a társadalmi-technikai funkcionális rendszerek (TTFR) képesek, amelyek eszközfelhasználóként tudást szintetizálnak és generálnak.” (Z. Karvalics, 83. oldal).
A TTFR-ek lényegében civilizációk vagy kultúrák.
„Ember és eszköze tehát együtt alanya az evolúciónak, de csak funkcionális rendszerként. (…) A tudástárrá merevedő tudomány aktív funkcionális rendszer nélkül csak az eddigi rendszertevékenység emlékműve. értelmet és társadalmi szerepet a raktározott tudás csak konkrét felhasználásában nyerhet.” (Z. Karvalics: 83. oldal)
A témához tartozik az információs közmű fogalma, ami Masudától ered. Az információ hozzáférhetővé tételének dimenziói:
– információgyűjtési hatékonyság,
– a korábbi keretek bővítése,
– az alternativitás,
– a testre szabás

Az információs korszak jellemzői közé tartozik, hogy az információ nemcsak eszközként, hanem célként is megjelenik, ami csökkenti az elidegenedést, hiszen az információtól nem idegeníti el a munkavállalót a munkaadója.
Azonban a technikai fejlődés veszélyeket is rejt magában. Mary Douglas már Ulrich Beck nagy karriert befutó fogalomalkotása, az ún. kockázattársadalom megjelenése (1986) előtt felfigyelt az új jelenségek kockázataira, s így kommentálta azokat: „a kockázatértékelés elsősorban nem egyéni, pszichikai, és nem is valami tudományos mezőből következik, hanem a legalapvetőbben kulturális kötődések által meghatározott folyamat.” (1982)

Ami a konkrét kockázatokat illeti, pl. a fejlődő országokban zajló népességrobbanás is ilyen, amit a szakértők úgy jellemeznek, hogy „a gyermekhalandóság csökkenése megszüntetett egy természetes „szabályozó” mechanizmust, ami a lakosság számának elviselhetetlen növekedését eredményezi. (…) De vajon hogyan mérhető és definiálható a lakosság számának „elviselhetetlensége”?” (Z. Karvalics, 122. oldal)
A tudományosság problémája aktuális.
„Vajon milyen jellegzetes kihívásra kell felkészülnie a rendszernek: olyanra, amelyet növekedéssel, vagy olyanra, amelyet egyensúlyteremtéssel old meg? (…) Még a tisztázottnak tűnő értékalapú megközelítések is nélkülözik a tudományos kiindulópontokat. Az információs társadalom új tanulási környezetét, a megismerési rádiusz kiterjesztését, az információszerzés és feldolgozás növekvő komfortját axiomatikus megalapozás helyett teljesen ingoványos érték-imperatívuszokkal helyettesítjük. Ez általában – tipikus módszertani hibaként – kontextushiányra épül.” (Z. Karvalics, 122. oldal)
Akkor viszont hogyan ítélje meg az állampolgár az innovációk bevezetésére irányuló, akár előre nem látható veszélyek kockázatát is hordozó kormányzati vagy versenygazdasági törekvéseket?
„Hogyan tudjuk elérni, hogy megfelelő információk birtokában autentikus legyen a percepció? A frissen érkező híreket, információkat annak alapján építjük be a nézetrendszerünkbe, amilyen transzformációs bázist azidáig kialakítottunk. Ezen kétféleképpen lehet változtatni. Tartalmilag az ásatag dilemmákat és a szakszerűséget retorikával pótló ideológiákat félresöprő, új és megalapozott tudományos eredményeken alapuló megközelítések népszerűsítésével. Módszertanilag a kulturális, érték- és előismereti kötöttségek felismertetésével és az önreflexió igényének kialakításával.” (Z. Karvalics, 130. old.)

Mindez elvezet az oktatás módszertanához, amiről, sajnos, Z. Karvalics már nem írt.

Vajon milyen társadalom lesz 2050-ben? Információs?

A bejegyzésem címben szereplő kérdés, inkább gondolat indító, mintsem konkrét választ kereső eszmefuttatást céloz meg. A konnektivista kurzusban heti témánk az információs társadalom gazdasági, társadalmi és oktatási következményei. Bejegyzésem nem arra próbál választ adni, milyen konkrét lehetséges következmények születnek, célom inkább afféle utópiát nyújtani, milyen is lehet a jövő társadalma, melyet a következmények alapoznak, teremtenek meg. Hova tűnik, hogyan alakulhat át az információ?

Maga az információs társadalom fogalma komplex, magas absztrakciós fogalom, melynek számos, más-más tudományterületről indul és eltérő hagyományokból építkezik elmélete. Rendszerezése „közös kódókkal” is nehezen valósítható meg (Z.Karlavics;2007), hiszen alapvetően egyéni és egyedi koncepciókat olvashatunk az információs társdalom fogalmának fejtegetéseiben. A helyzetet nehezíti a sebesség, melyre a fogalom meghatározás nehezen képes időben reagálni. A meghatározások első pillanattól kezdve külön pályán futnak a valóság vagyis a későbbi információs társadalom minőségétől. Daniel Bell szerint az információs társadalom a tudás körül szervezi magát, Masuda szerint a fogalom mögött olyan társadalom áll, melyek hajtóereje az információs és nem anyagi javak termelése, fókuszálva az emberi kreativitás felvirágoztatására. John Naisbitt szerint az ilyen társdalom jellemzője, hogy megszűnik az információs terjedésének késése, folyamatosan új tevékenységek, műveletek, termékek jelennek meg a piacon. Nick Moore szerint ez a társdalom az információs gazdasági erőforrásként használja fel, Murányi Béla szerint pedig az információs társadalomban új típusú életvitel, magasabb minőségű élet és munkavégzés bontakozik ki. Ehhez az utolsó megállapításra reagálva érdekesnek tartom megemlíteni Serge Latouche francia közgazdász növekedés nélküli gazdaság elméletét.

Az origo.hu hírei között, 2011.február 29.-én publikálták az elméletéről szóló interjút az alábbi címmel: „Egy generációnak egy mosógép”. Az elmélet szerint tulajdonképpen a jelenlegi növekedésre alapozott rendszerünket fogjuk felváltani, és egy fenntartható életet kialakítani (mivel a mostani, jellegéből fakadóan nem fenntartható). A közgazdász lokális társadalomról beszél, kisebb méretű vállalatokról, kevesebb hulladéktermelésről. Az elmélet szerint kevesebbet fogunk utazni, egyrészt a kőolaj hiányából fakadóan, másrészt pedig nem lesz szükségünk, vagy motivációnk amiért el kellene jutnunk feltétlenül és gyakran. Tulajdonképpen a helyi termelés, kis helyi közösségek csökkentik a szállítást mennyiségét is. Minden kisebb méretű lesz és mindenből kevesebb is lesz. A közgezdász elmélete szerinnt több jó minőségű dolgot fogunk termelni, és kevesebb hasznotalan dolgot.

Vajon ez hogyan és milyen mértékben fogja befolyásolni az információt? Hiszen a növekedés tekintetben, pont, hogy ez az a jelenség, az információ, mely hihetetlen méreteket ölt manapság és egyre dominánsabban növekszik.

Vajon milyen hatással lesz az üzenetekre, azok formájára, a sebességre, a tartalmára, a kivitelezésre?

Milyen lesz a jó minőségű, konkrét, tömör, nem zavaró mennyiségű információ?

Visszatérve a nemnövekedés elméletéhez, a közgazdász szerint, kevesebbet fogunk dolgozni és az másképpen tesszük. Jelenleg mindenki egyre többet dolgozik, magasabb a stressz miközben egyre nagyobb a munkanélküliség. Az elmélet feltalálója a munka megosztásáról beszél, arról, hogy a kevesebbet fogunk dolgozni, hogy sokkal értékesebb életet élhessünk majd. A fogyasztói társadalom témakörét érintve, az elmélet feltalálója szerint a termékek hosszabb élettartatmúak lesznek, mely ökológiai szempontból és az állampolgárok szempontjából is nagyon fontos tényező. Technológiailag kivitelezhető egy generációs családi mosógép, ez köztudott, miért nem valósítjuk hát meg? A fogyasztói társadalomhoz kapcsolódó reklámokban az eladásösztönzés helyett az információátadás lesz központban. Szabályozást javasol a szerző arra vonatkozóan, mennyit reklámozhatnak a cégek.

Végezetül a világgazdaság és ökológiai rendszerünk legégetőbb kérdését a várható összeomlás idejét teszik fel a közgazdásznak. A pentagon , a Római Klub és a Bildegberg-csoport jelentései szerint 2030 és 2070 közé tehető szerinte a globális problémák kumulálódásának lehetősége időpontjai, az elmélet szerzője szerint 2050.

A tudás, mint jelenség, a fenti elmélet szerint még a mostaninál is sokkal értékesebb lesz, viszont értelmezéseim szerint, jellemzően sokkal inkább vagy annyira lokális mint globális.
Az eddigi lehetőség jövőkép felvázolása után, visszatérve témánkhoz érdekes kérdés, hogy ez a mindent alapjaiban megmozgató és átalakító változásban, az információ hogyan fog átalakulni?

Minőségi információt fogunk termelni és kapni?

Kevesebb de jobban hasznosíthatót?

Tökéletes társadalmunk lesz, ahol pont azt, kapjuk, amire vágyunk?

A konkrét, tömör és felhasználóra alakított informálásra már manapság is tapasztalhatunk kezdeményezéseket, gondoljunk csak a Google Gmail fiókjára. A Google keresőnkkel szinkronizált Gmail rendszer célzott, személyre szabott érdeklődésünknek megfelelő reklámot küld.

Felhasznált irodalom:

Z.Karvalics László (2008): Információs társdalom- mi az?Egy kifejezés jelentése, története és fogalomkörnyezete. Budapest

Kincsei Éva (2011): „Egy generációsnak egy mosógép”-interjú a növekedéstagadó francia közgazdásszal. IN: http://www.origo.hu/uzletinegyed/hirek/20110325-interju-serge-latouche-francia-kozgazdasszal-a-nemnovekedes-koncpciojanak-kidolgozojaval.html Letöltés ideje: 2011.04.22.

„A wiki-tudás logikája ugyanaz, mint a népművészeté volt.”

forrás: janos.romvari.com

Ez a mondta késztetett arra, hogy tovább gondoljam a már korábban feltett kérdésemet, „mi lehet ez az út?”

Ha visszatekintünk az emberiség kultúrtörténetére, akkor azt meg kell állapítanunk, hogy az úgynevezett modern kultúra elvesztette a természettel való összhangját, amely a korábbi korszakokat még jellemezte. Az a fiatal, aki csak a csodák processzoros világával ismerkedik, sosem értheti meg a dolgok természetből fakadásának, fejlődésének és egymásba kapcsolódásának logikáját. A technikai fejlődést megállítani nem lehet, nem is volna célszerű, de meg kell találni azt az utat, amely a természet világán és törvényszerűségein keresztül látja a mai digitalizált világot. Ami megerősíti az embereket abban, hogy társas lényként szükségük van egymásra, és szükségük van a gyökereik ismeretére. Szükségünk van a „józan paraszti észre” mely nem más, mint az évszázadokon keresztül felgyülemlett és megtisztult ismeretek halmaza. Mi lehet ez az út? A népi kultúra megismerésében, ezen belül a hagyományok felelevenítésében, az ünnepi készülődés hangulatának felidézésében látom azt a lehetőséget, amelyre ma még igény mutatkozik. Népi kultúra, s ezen belül a jeles napok és szokások felelevenítése és életben tartása hozzájárul az ember és a természet kapcsolatának erősítéséhez. A népi kultúra egészében kínálja a műveltség alap elemeit, a megelőző időszakok eredményeit, tapasztalatait. Ismeretében létrehozott anyagi és szellemi javak azok, amelyek birtokában életünket fenntartjuk, megfelelő környezetet és életformát hozhatunk létre. …

Csepeli György és Prazsák Gergő: Örök visszatérés című könyvét szívesen olvastam, de néha mondatokat kétszer is el kellett olvasnom, mondjuk úgy, érdekessége miatt. Három témát emelnék ki. (Amellett ajánlom a reprezentatív kutatások eredményeinek elemzését, melyekben el lehet bogarászni, csodálkozni, értetlenkedni …).

I. … Elsőként tovább gondolva ….. „A világ bármely pontjáról bárki beszállhat egy-egy digitális népművészeti termék létrehozásába.” 1)

Erről azért szeretnék írni, mert azt gondolom, nem áll tőlünk távol a népművészet, a népi kultúra szeretete. Elgondolkoztatott, hogy a wiki-t a népművészeti alkotásokhoz hasonlították a szerzők. Abban egyetértek, hogy ebben is a legjobb változatok maradnak fenn, ami a legtöbbeknek tetszik. Abban is, hogy „Az internetre költözött Gutenberg galaxis már nem ugyanaz, mint ami volt, amikor megfogható, kinyitható nyomtatott könyvek képében tette hozzáférhetővé a kultúrát.” Az viszont számomra még mindig kérdés, hogy ha az életünk átköltözik a világhálóra, identitásunk web-identitássá válik? Vagy képesek leszünk a kettő között a helyes utat megtalálni? Ha nem, hogyan marad meg a nép kultúra a mai információs társadalomban?

A digitális népművészet már teljesen mást jelent, mint amikor egy népcsoport népművészeti alkotást hoz létre, és az, az összetartozást jelképezi, erősíti. A világhálón kialakult csoportokban létrejön ez virtuálisan. Mi lesz a jövő útja? Erősebb lesz a technológiai újdonság vagy győz az emberekben meglévő ősi közösségi kreativitás? Feltenném a kérdést a mi generációnknak, de feltehetem-e annak a generációnak, „akiket digitális bennszülötteknek nevezünk, akiknek az elsődleges kulturális szocializációja már az internet közbeiktatásával zajlik.”

kép forrása: hungariansouvenirs.hu

Egy új művészeti ág, a digitális népművészet. Egy új műfaj van kialakulóban, a digitális technológiák elterjedésének törvényszerű következményeként.

Digitális népművészet az sms-ben kapott húsvéti locsolóvers is …..

Eldönthetem, hogy egy YouTube videót vagy egy „Kézművesség a 21. században” című kiállítást nézek meg egy múzeumban. Hány ezren néznek meg egy digitális népművészetet YouTube videón és hány ember néz meg egy népművészeti kiállítást múzeumban?

Mindenki eldöntheti, milyennek ítéli meg az információs társadalom hatását ebben a kérdésben.

II. „Mi a netokrata élet tíz parancsolata? A lényeg az, hogy „nem állhatsz le egy pillanatra sem”. Sosem lehetsz elégedett kapcsolataid állapotával, újra meg újra kell sződd kapcsolataid hálóját, hogy ne maradjanak ki belőle: a legfontosabb, hogy te magad is a legokosabbak, a leginkább nélkülözhetetlenek közé tartozz. Mindig minden pillanatban résen kell lenned, tanulnod kell, be kell szerezned a legújabb információt, s magadnak is újítanod kell.” 1)

Hatalomba való bekerülés - az internet korszakában is - az egyén erőfeszítéseitől, akaratától, tehetségétől, kreativitásától függ. Sőt, sebezhetőbb, támadhatóbb, mert „nem tudja monopolizálni a pályát”, ahol az információ birtoklásáért folyó verseny zajlik. „Akié az információ, azé az uralkodó mém, amelytől függ a pénz, a hatalom, az identitás, a kapcsolatok megszerzése.” Újabb új szó: mém: „…az internetes mém egyszerűen egy digitális fájl vagy hiperhivatkozás terjesztése egyik személytől a többiek felé az internet nyújtotta lehetőségekkel (például e-mailen keresztül, blogokon, kapcsolat építő oldalakon, azonnali üzenet küldő szolgáltatások segítségével).” 2)

III. A wiki-tudás értelmezése, a tudás új ruhája:

A tudás új ruhája a web2.0, a wiki, ami egy szoftver = „melynek lényege, hogy mindenki hozzáteheti a maga részét a fejlesztési munkához, s az eredmény ennek következtében jobb lesz, mintha mindenki külön-külön fejlesztgetne. A szoftver működése azon lapul, hogy amit én tudok, azt te nem tudod, és amit te tudsz, azt én nem tudom, tehát tegyük össze a tudásunkat.” Ennek első terméke a wikipédia, a „tudás Bibliája”, a tudás új tárháza, melyet névtelen szerzők írnak, folyamatosan bővül. Újdonság a blog is, újból és újból megújuló, sokak hozzák létre a tartalmat, megosztják információjukat. Ebben mindenki részt vehet, függetlenül attól, hol él. Így jönnek létre az új közösségek.

Létrejön az újfajta könyvtár, pl. Brewster Kahle 1996 óta archivál 1) http://www.archive.org

Az internet népe újra feltalálja a népművészetet?

Ezek után! egy mese, amiben a kitartás elnyeri jutalmát:

Hol volt, hol nem volt... talán az Üveghegyen is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, élt egyszer egy fiatalember, aki nagyon nagy író akart lenni. Amikor megkérdezték tőle, hogy mit ért az alatt, hogy "nagyon nagy", akkor azt felelte, hogy "Olyan dolgokat akarok írni, amiket az egész világ olvasni fog, és olyan mélyen hat az emberekre, hogy mindenki sírni és zokogni fog, és kétségbeesésében és rémületében sikoltozik." Senki nem hitte volna, hogy ez lehetséges, de a fiatalember soha nem adta fel, és egy szép napon végül rámosolygott a szerencse. Most ő írja a Windows hibaüzeneteit. 3)

1) Csepeli György és Prazsák Gergő: Örök visszatérés? Társadalom az információs korban. Jószöveg Műhely, Bp. 2010.

2) Wikipédia

3) www.info-media.hu

Milyen út vezetett az IKT oktatásban való térnyeréséhez?

Második blogbejegyzésemben meg kívánom vizsgálni, hogy milyen folyamat vezetett végig, ahhoz, hogy IKT eszközök diktálják a tempót az oktatás számára, és nem fordítva. Jelenlegi írásom inkább történeti jellegű, melyben Komenczi Bertalan gondolataira építkezem.

Az tény, hogy az információs társadalom nagy kihívás elé állította az oktatási rendszert, hiszen a könyvkultúrára, és reprodukciós készségre támaszkodó oktatás már nem elégíti ki a 21. századi társadalom szükségleteit.

Ahhoz, hogy az oktatás innovációjának szükségességét feltárjuk szükséges megvizsgálni, hogy milyen alapverő különbségek feszülnek a „régi” és az „új” társadalmi forma között.

Charles Reigeluth (1999) az ipari társadalom és az információs társadalom közötti különbségek, valamint a két társadalmi formáció közötti eltérő trendek érzékeltetésére ellentétpárokat fogalmazott meg, azok szervezeteire levetítve. Az ellentétpárok a következők voltak:

Ipari társadalom	Információs társadalom
standardizálás	testreszabás
bürokratikus szervezet	csoportszerveződés
központi ellenőrzés	autonómia és felelősség
ellentétes érdekek	kooperatív kapcsolatok
autokratikus döntéshozatal	megosztott döntéshozatal
alkalmazkodás	kezdeményezés
konformitás	különbözőségek
egyirányú információáramlás	hálózati kommunikáció
részletekre koncentrálás	holisztikus megközelítés
részelemekre irányultság	folyamatokra irányultság
betervezett elavulás	teljes körű minőségbiztosítás
a vezető dominanciája	a megrendelő dominanciája

Az ipari és az információs társadalom szervezeteire jellemző vonásik (Forrás:Komenczi, 2009)

Megítélésem szerint, az információs társadalomra jellemző szervezeti formaként említhető a projektszerű működés, melyre a fenti elemek teljes mértékben jellemzőek.

Az ideiglenes szerveződések jellemzője, hogy szervezés elsődlegesen a munkamegosztásra fókuszál, a munkatársak nagyobb fokú önállósághoz jutnak, feladataikkal egy bizonyos nagyobb volumenű tevékenység végrehajtásához járulnak hozzá, míg a csoportok esetében az önszerveződés figyelhető meg. A projektcsapat minden esetben egy összetett probléma megoldására alakul, melyet a tagoknak közösen kell megoldania. Továbbá a projektek ideiglenessége miatt hamar össze kell csiszolódniuk ahhoz, hogy együtt tudjanak dolgozni.

Optimális esetben a képességeik, készségeik kiegészítik egymást. Közös cél érdekében azonos teljesítményelvárásokkal, közös munkaetikával működnek együtt.

A hagyományos munkavégzés során a feladat ellátását a feladattípus, és a pontosan kijelölt felelősségi kör határozza meg. Egyforma, rendszeresen végzett tevékenységek jellemzik, melyek hasonló terméket állítanak elő. Az egyes munkafolyamatoknak nincsen határozott lezárásuk, mivel azok folyamatosan ismétlődnek

A kevésbé projektorientált vállatok hierarchikus felépítésűek, ezért a döntési folyamatok lassúak, a működés nehézkes.

Az alábbi fejtegetés kellőképpen demonstrálja azt, hogy a két eltérő társadalmi formációban egymáshoz mérten milyen változások mentek végbe. Az átmenet során vajon milyen al-folyamatok húzódtak meg, az oktatás átalakulásához vajon, milyen jelenségek járultak hozzá?Az alábbi kérdésekre következő rész ad választ.

Az oktatás területére visszakanyarodva kezdetben hazánkban az IKT eszközök oktatásban való alkalmazását munkaerő-piaci igényekkel indokolták, valamint kibontakozott a középosztály részéről egy általános technikai műveltség iránti igény (Komenczi, 2003).

Tehát kijelenthető, hogy az IKT hazai begyűrűzése gazdasági és társadalmi igény hatására bontakozott ki.

Már a számítógépek megjelenésének kezdetétől, vagyis az 1960-as évektől születtek arra vonatkozó elképzelések, hogy az oktatásban lehetséges, sőt hasznos is az alkalmazása.

A tényleges felhasználásra vonatkozó első kísérletek az 1970-es évek elején voltak, melyek a programozott oktatáshoz köthetőek. A kezdeti próbálkozások módszertani alapot szolgáltattak a későbbi oktatás-informatikai rendszerek kidolgozásához.

A 70-es évek közepétől valósult meg a tömeges felhasználás, amikor is a mikroszámítógépek megjelenésével egyre több ország oktatási intézményében kerültek alkalmazásra IKT eszközök. Az elterjedést az a vélekedés kísérte, hogy a tanulás során alkalmazható médium lehetne, mely a tanítási-tanulási folyamat eredményességét segíti elő.

A 80-es évekről kezdve a személyi-számítógépre úgy tekintettek, mint egy eszköz, amely elősegíti ember tanulási képesség, és tanulási hajlandóság kibontakoztatását.

A évtized közepére új technikai megoldások terjedtek el, melyek hozzájárultak a számítógép-használat új módozataihoz, vagyis a megszületett grafikus felhasználói felület, valamint, az egérrel történő adatbevitel lehetősége, legördülő menükből, és ikonikus szimbólumokból történő parancsválasztás. IKT gazdasági és társadalmi hatása vitathatatlan volt, így kikerülhetetlennek bizonyult az iskola megváltozott szerepének végiggondolása. A tanulás, mint a gyors változásokhoz való alkalmazkodást elősegítő eszköz jelent meg.

A 90-es évek elejétől, mint a személyes ismeretszerzés, a világra való rálátás növelését elősegítő eszközként jelent meg, mely egyedi információszerzést kínál az egyén számára. Tehát az egyéni tanulási utak, az informális tanulás előtérbe helyeződését segítette elő. A tanulási kultúra kibővülése valósult meg, mely a formális tanulási formáktól való függetlenedést tette lehetővé.

Az ismeretszerzés bővülését ebben az időszakban internet megjelenése szolgáltatta. A fejlett országok esetében ekkor bontakozott ki az a felismerés, hogy a IKT csőstül felforgatja a korábbi társadalmi rendet. Ekkorra már nem az volt a kérdés, hogy kell-e alkalmazni az digitális technológiákat, hanem az, hogy miként lehet integrálni a meglévő rendszerbe.

Napjainkba megérkezve az IKT oktatási eszközök legújabb formája az e-learning, mely egy virtuális tanulási környezetet termet az oktatásban részt vevő egyén számára, nem helyhez kötött tanulási folyamatot tesz lehetővé. Átmenetet képez a jelenléti oktatás, valamint az alternatív tanulási formák között.

Az IKT –technológiák térnyerése az oktatásban kikerülhetetlen, a fejlődés tendenciái pedig megjósolhatatlanok. A határt mindössze az emberi fantázia szabhat.

Források:

Komenczi Bertalan(2009): Elektronikus tanulási környezetek. Gondolat Kiadó, Budapest

Komenczi Bertalan (2003):Informatizált tanulási környezetek fejlesztése- Megközelítések, modellek, módszerek, stratégiák, és jövőképek. Doktori (PhD) értekezés

Információs vagy tudástársadalom?

kép forrása: axioart.com

Az információs társadalom vizsgálata kapcsán Farkas János „Információs vagy tudástársadalom” című könyvében arról ír, hogy nagyon nehéz első pillantásra megjósolni azt, hogy az informatikai fejlődés új trendjei közül mi igazán a fontos és mi nem, illetve milyen hatással lesznek ezek a társadalomra, az emberek életére az elkövetkező években, évtizedekben. A szerző szerint nem az „információ”, hanem a „tudás” lesz a kulcsszava a 20. század végén beinduló gyökeres változásoknak, azaz nem annyira az „Információs társadalom”, hanem inkább a „Tudástársadalom” kifejezés jellemzi jobban az átalakulások lényegét. Ami számít az az „információ” tartalma (maga a tudás), ezért az egyik legfontosabb feladat a jövőben az lesz: miként lehet az „információrobbanást” felhasználni a „tudás bővítésére.” Az információra és a tudásra azért van szükségünk, hogy kommunikáljunk vele, s tekintve, hogy az emberiség fejlődése egyenlő a kommunikáció formáinak és tartalmának fejlődésével, az előttünk álló társadalom ezért joggal nevezhető „Kommunikációs Társadalomnak” is. Az emberiség fő célja a kommunikáció minél gyorsabb és hatékonyabb formáinak kialakítása, bevezetése, ennek érdekében termeli az információt, majd ezekből lepárolja a valódi tudást, a fontos ismereteket. Önmagában azonban ez nem elég, mert ha ez a tudás nem válik „cselekvő tudássá” (a cselekvő szubjektum azzal a szándékkal avatkozik bele a világba, hogy a megfelelő eszközök kiválasztása és alkalmazása révén előidézze a vágyott állapotot), akkor nem jöhet létre az emberi-társadalmi élet minőségi fejlődése. A „hogyan kommunikálunk” a formára, a „mit kommunikálunk” a tartalomra, a „miért kommunikálunk” pedig a kommunikáció céljára, a tudás, az ismeret bővítésére kérdez rá. A következő összefüggés egy paradoxonra világít rá: az információs-kommunikációs technikák fejlődése egyre pontosabb tudás birtokába juttat bennünket, ami növeli jövőnk kiszámíthatóságát, létünk biztonságát, ugyanakkor ebből az a tendencia fakad, hogy növekvő indeterminizmus jellemzi a posztmodern életformákat, azaz minél több technikát alkalmaz egy társadalom, annál több a technikai véletlen, baleset, meghibásodás lehetősége. (Ulrich Beck: „Kockázattársadalom” fogalma is ezt takarja.) Mindez a csökkenő biztonság állapota felé visz bennünket. A technika és a társadalom között nem áll fenn oksági viszony, sokkal inkább kölcsönös meghatározottság, ami azt jelenti, hogy helyzettől függően, hol a társadalmi, hol a technikai elemnek van nagyobb súlya a kölcsönös feltételezettségen belül. De a társadalom indeterminációját nemcsak az alkalmazott technika természetéből vezeti le a szerző, hanem az emberi kapcsolatokba és társadalomba beépült bizonytalansági faktorral is számol. Rendkívül fontosnak ítéli az elméleti alapozás fontosságát, hiszen a technikára (informatikai eszközök és programok fejlesztése) vonatkozó valamennyi döntés és ténykedés emberi döntés és cselekedet. Következményei abban mutatkoznak meg, hogy az embercsoportok – technikai közvetítéssel – újfajta kapcsolatrendszerekbe, függőségi viszonyokba kerülnek egymással, ezáltal megváltozik a társadalmi kapcsolatok dinamikája. Az informatika pedig valójában csak eszköz arra, hogy a társadalmi életet létrehozó és fenntartó kommunikáció új formáit teremtse meg. A technika „rendszerbe állítása” elsősorban nem technika ügy, hanem a társadalomszervezésre is kiható fejlemény. Kiszámíthatók- e a társadalmi folyamatok, teszi fel a szerző a kérdést. A társadalomban élő emberek egymással kölcsönviszonyokba lépnek, a kapcsolati háló sűrűsége pedig egy társadalom teljes népessége során a lehetséges variációknak olyan hatalmas számát adja, hogy lehetetlen kiszámítani bármely döntés várható következményét. Vagyis senki nem dönthet szabadon és nem számolhat döntései „racionális” következményeivel. Minél inkább társas folyamat jellegét ölti a játék, annál kevésbé lesz valamely egyéni terv megvalósulása. A „társadalom” tehát egy olyan integrációs szintet jelent, amelynek saját törvényei, mechanizmusai, struktúrái és funkciói vannak és ahol az egyes ember racionális megfontolásai, értékei, céljai „egy az egyben” nem érvényesíthetők.

Farkas szerint az új információs-kommunikációs technikákban potenciálisan benne rejlik az a lehetőség is, hogy demokratizálni fogják a társadalmi viszonyokat, de az is, hogy növelik a társadalmi egyenlőtlenséget. A szerző szerint a politikai feltételektől függ, hogy melyik irányba fordul a dolog.

Merre billen hát a dolog demokrácia vagy társadalmi egyenlőtlenség?

kép: Marabu forrás: nol.hu

Olvastam egy könyvismertetőt, amelyben két svéd szerző, Bard és Söderquist a legújabb osztályról, a netokráciáról ír. A szerzők tézise egyszerű és egyértelmű. Azt mondják, hogy az internet teljesen új dolga a világnak, mely, mint médium viszonylag kis befektetés árán, néhány egyszerű mozdulattal lehetővé teszi, hogy bárki egyszerre legyen szövegek, képek, mozgóképek, hangok létrehozója és befogadója. A szerzők úgy látják, hogy nincs más eszköz, melynek ekkora lenne a felszabadító hatása. Az interneten valamennyien kiadók, szerzők, producerek lehetünk, megszabhatjuk, hogy mit közöljünk a világgal, mely ténylegesen azonos a fizikailag elérhető világon élő emberekkel. Az új médium ráadásul nem felejt, minden, ami kikerül rá, ott is marad, megkereshetővé, alakíthatóvá válik a később érkezők számára. A hálózatra csatlakozott emberek száma hihetetlen mértékben növekedik napról-napra. A netokrácia az információt birtokló, kezelő, szűrő új osztály. A hatalom elhagyja a fizikai tereket, s virtuális térbe költözik, melyben azok számítanak, akiknek a legtöbb kapcsolatuk van. A hálózati pozíció lesz a hatalom mértéke. Az igazi választóvonal a virtuális tér lakói és a virtuális téren kívül élők között van. Utóbbiak sorsa az „underclass”-lét, mely kizárja őket az információkhoz való jutásból, s ezáltal kizárja őket az élet igazi áramából. Mindez a Föld egészére áll. Nincs határ, mely elválaszthatná a netokrácia tagjait, míg annyiféle undersclass van, ahány odahagyott nemzetállam. A helyi társadalmak teljesen esélytelenné válnak a globális társadalommal szemben. Az underclass helyzetét súlyosbítja, hogy a legtehetségesebbek, legélelmesebbek bekerülvén a virtuális térben, szarvassá vált fiukként képtelenek visszatérni a közegbe, ahonnan származnak. Az agyelszívás folyamatos s megállíthatatlan. A könyv azt sugallja, hogy az ellenállás reménytelen. A netokraták fognak győzni, mert az ő valóságuk hipervalóság, mely globális, mediatizált, naprakész, hihetetlenül gyors és hatékony reagálásokra ad módot. Aki nem eszerint él és gondolkozik, az esélytelen, mint annak idején a dinoszaurusz esélytelen volt a madárral szemben.

Elgondolkodtató, de egyúttal rémisztő is, a könyv mindenesetre felkeltette az érdeklődésemet.

Irodalom

Farkas János 2002. Információs vagy tudástársadalom Infonia-Aula

Bard, A., Söderquist, J. 2002. Netocracy. The new power elite and life after capitalism